MÁSODIK FEJEZET. A forradalom kezdete.
MÁSODIK FEJEZET.
A forradalom kezdete.
A forradalom kezdete.
1862 közepe felé a lengyel nemzeti ébredés már daczolt az ellenébe vetett szigorral és erőszakkal. Sándor czár junius 8-án saját fivérét Constantin nagyherczeget küldötte helytartóul Varsóba, Wielopolski őrgrófot adván melléje a polgári hatalom főnökeül. Remélték Pétervárott, hogy Constantin nagyherczeg küldetése hizelegni fog a lengyeleknek, s hogy békés kiegyeztetésre irányzott szándokai, kapcsolatban Wielopolski reformjaival a közigazgatás és közoktatás ujjászervezésében, kiengesztelhetik a háborgó kedélyeket. Azonban az orosz hatalomnak szokásában volt az egyik kézzel visszavenni, a mit a másikkal nyujtani látszott; a kedvezésnek minden látszatát tettek hazudtolták meg; békéről, törvényességről beszéltek s az év kezdete óta 14,833 személyt vetettek a tömlöczbe Varsóban, tized részét a város összes lakosságának. Juliusban egyetlen egy hét alatt több mint 500 elfogatás történt. Constantin nagyherczeg aug. 27-én bizalomra s közreműködésre hivta fel a felvilágosodott lengyeleket, s midőn a földbirtokosok e felhivásnak megfelelve, előterjesztették közreműködésük feltételeit, nevezetesen azt, hogy a kormányzat lengyel legyen, s a hajdani elszakitott tartományok ugyanazon egy közigazgatás alatt a királysághoz viszszacsatoltassanak, gróf Zamoyski András, ki e kivánságok előterjesztésével volt megbizva, brutális módon elfogatott, Pétervárra szállittatott s aztán számkivetésbe küldetett. Kevéssel azután, mikor a podoliai nemesség gyülése azon óhajának adott kifejezést, hogy azon tartomány Volhyniával s Ukrajniával egyetemben a lengyel királysághoz ugy politikailag, mint közigazgatásilag visszacsatoltassék, a gyülés tagjai elfogattak, Pétervárra hurczoltattak s mint lázadók az állam ellen büntető perbe fogattak; ámbár I. Sándor czár ezt oly jogszerü óhajnak nyilatkoztatta, melynek megvalósitása politikájában régóta helyet foglal.
Ekkorig azonban a helyzet feszült volt ugyan, de nem volt erőszakos. A személyes attentatum, melyet Constantin nagyherczeg és Wielopolski ellen Varsóba érkeztökkor megkiséreltetett, az egyéni fanatizmus oly különleges műve vala, a minő egy elnyomott, legszentebb érzelmeiben megsértett nemzetnél a kedélyek forrongása közben mindig és mindenütt előfordul, mely azonban a nemzetnek nem volt beszámitható, s melynek solidaritását a nemzet magától határozottan vissza is utasitotta. Forradalmi kitörést senki sem tartott közel állónak, a mint hogy az még csak nem is terveztetett, midőn a hatalom egy oly gonosz számitásu csinhez folyamodott, mely világosan magán hordta a szándok bélyegét, hogy fel kivánta lobbantani a két év óta gyülemlő gyulékony elemeket, és ez a gonosz csin a helyzetet egészen megváltoztatta. Ennek megértése visszaemlékezést kiván némely előzményekre.
*
A mióta az 1831-ki forradalom leverése után egész szigorával az orosz kormányrendszer uralkodott Lengyelország felett, ez éveken át viselte az orosz seregbe besoroztatás terhét. Az elhurczolt ifju katonák közül igen kevesen látták viszont szülőföldjüket. A piotrkowi kerület tanácsa constatálta, hogy az e kerület által 1831 óta kiállitott 11,000 ujoncz közül 10,600 odaveszett, csak 400 került vissza, s ez is mind rokkant és munkaképtelen. Az ujonczozás felfüggesztése a krimi háboru óta elszoktatta az országot e sulyos teher viselésétől, ugy hogy a hazafiui érzékenységnek pár év óta mindinkább nyilatkozó elevensége közben már magának az ujonczozással fenyegetésnek is ingerlő hatást kellett gyakorolnia, de a gonosz számitás s a teljesen törvénytelen mód, melylyel alkalmazásba vétetett, azt elviselhetlenül gyülöletessé tette. Az orosz kormány 1859-en törvényül hirdette ki, hogy az ujonczozás többé nem kény szerinti válogatással, hogy ugy mondjam a kötéllel fogdosással, hanem sorshuzással fog eszközöltetni; ezt a törvényt most egyszerüen felfüggesztették s ujra a hajdani »kötéllel-fogdosást« rendelték el, ürügyül véve azt; hogy a jobbágyi szolgálmányok átalakitása folytán a földmivelésnek munkás kezekre van szüksége, czélzatos perfidiával a falusi népet az ujonczozás alól felmentették s annak egész terhét a városi lakosságra háritották, azon számitással, hogy, mivel a nemzeti ébredés természetesen a tömöttebben lakott helyeken pezsgett legelevenebben, az ujonczozásnak e gyülöletes neme módot nyujt a hatalomnak egyszerre tömegesen kezére keriteni mind azokat, a kiket a két év ótai nemzeti izgalomban részeseknek tartott vagy gyanitott. Ez a perfid eszme Wielopolski agyában termett meg s a pétérvári cabinet sietett azt foganatba venni. – Gortschakoff nem tartózkodott e számitást lord Naper angol követnek bevallani; a varsói hatóságoknak adott »titkos« utasitások pedig szóról szóra ekként szólottak:
»Tekintve, hogy azoknak, a kik az ujonczok megválasztásával foglalatoskodandnak, alapos tudomással kell birniok a besorozandók helyzete felől, nem csupán családjukat és foglalatosságaik természetét illetőleg, hanem politikai viselkedésükre nézve (minthogy a mostani ujonczozás egyik főczélja megszabadulni a lakosság azon részétől, a mely magaviselete által a közrend háboritásához hozzájárul), annálfogva jelenleg inkább azokat kellend összefogdosnia, a kik az utóbbi események alatt magukat rosszul viselték (mal notés par leur conduite).«
És 1863. január 15-kén éjjel Varsó az ujonczozás ürügye alatt egyszerre csak a katonák és csendőrök által ostrommal bevett várossá változott. Az éj sötétében a leggyülöletesebb jelenetek hajtattak végre. Mindenkit megragadtak, a ki kezük alá került. A hol a keresett ujonczot nem találták, családjaikat fogták össze, lettek légyen bár gyermekek vagy öregek, és mindannyiakat a czitadella felé lökdösték, kergették.
Aztán három nappal későbben, 19-én, a kormány a varsói hivatalos ujságban azt hirdettette, hogy 15-én a reggeli órákban egytől nyolczig az ujonczozás a legteljesebb nyugalomban és tökéletes rendben hajtatott végre, az ellentállásnak még csak árnyéka sem fordult elő; az ujonczok boldogoknak mutatták magukat, hogy felszabadittattak a forradalmi párt igája alól, s örömükre vált a rend iskolájába, a katonai szolgálatba beléphetni. A katonák és csendőrök példásan viselték magukat.
A siker által megrészegült hatalomnak ezen ironiája ugy hatott, mint egy utolsó sarkantyudöfés; villanyos borzongás futott végig a lakosságon, a mely magát nemcsak méltóságában megsértve, hanem szerencsétlenségében insultálva is érezte; s ekkor semmi sem lehetett többé képes a rettenetes válság kitörésének utját állni. Perczről perczre szökevények menekültek Varsóból; némelyek Blokié felé, a Varsótól nyugatra fekvő erdőkön keresztül; mások Serock felé siettek (kis város a Bug és Narew összefolyásánál). Az egyes szökevények óráról órára csapatokká gyülekeztek. Január 22-én már összeütközések voltak az orosz katonasággal; a háboru meg volt kezdve. Hogy voltak Lengyelországban január 15-ke előtt felkelési elemek, az kétségtelen, de a mozgalom sem kombinálva, sem előkészitve, sem azon fokon nem volt, midőn egy összeesküvés nyilt küzdelemmé alakul. Oly kevéssé volt szervezve, hogy a fegyverzet teljesen hiányzott, az első csapatok rend és főnökök nélkül kóboroltak, s még azok is, a kik a cselekvési párt élén állottak, azon bizottság tagjai, mely nem sokára nemzeti kormánynyá lett, kezdetben haboztak, s csak az inditotta őket a fellépésre, hogy az összeütközést már kikerülhetlennek látták s a mozgalmat nem akarták vezetés nélkül hagyni.
Nehány nap alatt a felkelés általánossá lett; a szervezés hiányát, a fegyverzet gyarlóságát pótolta a lángoló lelkesedés. Már január 22-ke és február 1-je közt összeütközések voltak a varsói, radomi, plocki és lublini palatinatusokban, Augustowo kormányzóságban csapatok alakultak s kezdtek mutatkozni Lithvania határán. A láng rohamosan terjedt s mindjárt az első összetüzéseknél kitünt, hogy az önkéntesek hatalmasan állják a tüzet; előnyöket vivtak ki s még városokat is megszállottak. Ezalatt az intéző bizottság, mely Varsóban székelt s még csak központi bizottságnak hivta magát, a legnagyobb eréllyel hozzá látott, hogy összhangot hozzon az önkéntes fölkelésbe. Január 22-ikén bocsátotta ki első harczi kiáltványát, s hogy a mozgalom azonnal politikai és nemzeti jelleget öltsön, ugyanaz napon rendeletet adott ki, melylyel, ép ugy, mint mi tevénk Magyarországon, az állam általi kártérités mellett a megszüntetett jobbágyi szolgálmányokért a jobbágy népet földjük szabad birtokosává tette.
Ekként kezdődött a fölkelés, a kétségbeesés szülöttje; s nem sokára fegyelmezve is lett nehány elszánt hazafi által, a kik felfedezhetlenül, látatlanul maga a varsói muszka hatóságok oldala mellett a legnagyobb befolyást kezdték gyakorolni. Alig hogy megkezdődött a harcz, valóságos háboru jellegét öltötte fel. Egyik összeütközés a másikat követte Tomaszovban, Wonchokban, Bialában, a február 6-ikai ütközet Wengorban (lublini palatinatusban) különös lovagias hősiesség jellegével birt. Ebben a városban nagyobb számu csapatok gyülekeztek, de megtámadtattak egy tekintélyes muszka csapattest által, melyet hat ágyu is támogatott. A fölkelők nem is gondolhattak sikeres védelemre a tulnyomó ellenséggel szemben egy nyilt városban; nem maradt más hátra, mint visszavonulást keresni, mintha az ütközetet elfogadnák, és még ez a mozdulat is végtelenül veszedelmes volt. Ekkor egy csodás jelenet történt. Kétszáz fiatal ember, majdnem valamennyi nemes, egynémelyik még 20 éven alul, ajánlkozott, hogy a fölkelő csapattest visszavonulását födözendő, az ellenséget pillanatra megállitja egy kétségbeesett rohammal. A kétszáz ifju hős csakugyan a muszkákra s ágyuikra vetette magát: valamennyi leöletett, de a küzdelem egy óránál tovább tartott s ez időt adott a felkelő csapatnak a menekülésre.
E mindennapos ütközetek alatt az igazi vezérek nem késtek mutatkozni: ezek voltak Frankowski Leo, Padlewski Zsigmond, Bogdanovicz Kázmér, Mielencki; de mindennekfölött Langiewicz vált be pár nap alatt a legragyogóbbnak. Ő volt a legtekintélyesebb csapatnak a vezére. Először Wonchokban ütötte fel táborát, de innen a február 4-ikei ütközet után visszavonult a Szent-Kereszt hegységbe. Ebben az állásában ujra megtámadtatva, megszégyenitőleg megverte az ellene küzdött erős muszka hadoszlopot s felszedvén táborát, bejárta az országot, meglepve a muszkát; mikor birta s szervezve utközben csapatait. Senkinek sem volt e hadjáratban annyi ügyessége, bátorsága s szerencséje, mint neki. Nem volt neki kifogástalan hadserege, de voltak elégséges számban s jól fegyelmezett csapatai, volt neki egy század kaszása, sőt még egy zászlóalj zuávja is, a kiket egy franczia, Rochebrun, parancsnokolt. E csapatoknak, melyek az országot immár keresztül-kasul szelték, sőt egy bizonyos pontig elfoglalva tartották, csak az a nehézségük volt, hogy fegyverek s lövőszerek dolgában szüken voltak. Pótolták kaszákkal. A mi az embereket illeti, ezekben nem volt hiány, s ámbár legkezdetben a parasztság habozott, mielőtt a mozgalomhoz csatlakozott, de minden tőle telhetőt a felkelők rendelkezésére bocsátott: befogadta s táplálta őket, a sebesülteket gondozta.
Egyébiránt ha valami még növelhette a fölkelés erejét, neki hiveket szerezhetett, a mennyiben felköltötte az egész lakosságban az összetartozandóság érzetét, ugy az a muszka hatóság által követett rendszer volt. Miután kihivó volt az ujonczozási rendelettel, kegyetlen és előre nem látó a kivitelben, most meg elfutotta a méreg a fölkelés növekedésének láttára. Nagyon elszámitotta magát, hogy csak egy maréknyi rebellissel van dolga s elbizta magát egy könnyü győzelemben a forradalmi szökevények felett. Most egyszerre tehetetlennek érezte magát, bosszus volt saját tehetetlensége fölött, s szilajul, féktelenül torolta meg magát. Hadoszlopai, melyeket szanaszét küldözött s melyek oly gyakran megverettek, rendesen pusztitással és gyilkolással boszulták meg magukat. Ha egy városba értek, melyben előttük már felkelők jártak, mindent leégettek, kiraboltak, s leölték még az ártatlanokat s a hivatalnokokat is. Maguk az ez időbeli hivatalos jelentések is számot adnak ez undok győzelmekről. Február 4-ikén Wronchok városa raboltatott ki; másnap Tomaszovot érte ez a sors. Sziematiczében a lakosság fele lőn lemészárolva. Miechowban még ennél is borzasztóbb volt; a kerületi főnök jelentése szerint a muszka katonák »az öldöklés és rablás legnagyobb szörnyüségeire adták magukat«, a lakosság kénytelen volt futni a kifosztott s félig leégetett városból. Február 9-ikén a muszka katonák kikergették a Zamoyski család zwierzynieci kastélyából a hivatalnokokat s családjaikat, azután földulták a levéltárat s felgyujtották az épületet mind a négy sarkán. Egy más napon Poletylo gróf woislawieci kastélya volt még ennél is barbárabb jeleneteknek szinhelye. A katonák minden ok és ürügy nélkül összelőtték, kifosztották a benn voltakat s felkonczolták.
A muszka csapatok főnökei sokszor kénytelenek voltak az eféle kihágásokat türni, ha maguk nem rendezték is. Talán néha szerették volna kikerülni, de nem volt elég tekintélyük s hagyták inkább a dolgokat magukra, semhogy gyanuba keveredjenek katonáik előtt. A megtorlás oly mérveket öltött, hogy több muszka tiszt inkább öngyilkos lett, semhogy ily szivtelen barbárságokban részt vegyen. Ezek közé tartozott Korf ezredes, a hasonnevü tábornok fia, a ki átlőtte agyát, minekutána kijelentette; hogy »lehetetlen neki összeegyeztetni a kapott utasitásokat s tiszti kötelességeit a becsületes ember lelkiismeretével«. De Oroszország ezzel az eljárással, a helyett hogy elnyomta volna a fölkelést, csak a maga tehetetlenségét növelte; csak azt érte el vele, hogy felkeltette a nemzeti érzületet és általánosabbá tette a mozgalmat, a mennyiben egy gondolatban egyesitette a népességnek egyenlően sujtott minden rétegeit. A varsói angol consul, Staunton ezredes, a ki kezdetben épen nem nézte kedvezőleg a mozgalmat, s az egészet csak egy pár napnyi felforrásnak tekintette, márczius 4-ikén már igy irt lord Russellnek: »Ámbár lehetetlennel határos föltennni, hogy a lengyelek czélt érjenek, ha magukra hagyatnak, annyi mégis nyilvánvaló, hogy még a rendelkezésükre álló igen szük eszközökkel is kétessé tehetik az ország birását a muszkákra nézve. Maga az a tény, hogy egy legalább is 80,000 főnyi, jól fegyverzett és felszerelt és öreg csapatokból álló hadsereg nem birta elfojtani a fölkelést, mely oly gyenge eszközökkel indult meg, igen fegyelemre méltó.«
De bármily hatalmas volt a fölkelés ez időben, bármily visszhangra talált minden szivben s bármily áldozatkészséget ébresztett, mégis nem volt eddig egyéb az önkéntes hősiesség müvénél; még mindig a kétségbeesésnek és lelkesedésnek abból a fellobbanásából élt, mely az önkénteseket az erdőbeli harczra vezette. Legfőbb támasza az ifjuság volt; tényleg még nem egyesitette a népesség összeségét, a menynyiben mind az osztályok nem vettek még benne közvetlen tevékeny részt. A mérsékelt párt, a nemesek pártja, a birtokosoké, az iparos és kereskedő polgárságé, bár szivben és lélekben nem állott távol a mozgalomtól, mégis az első perczben bizonyos tartozkodó állást foglalt el. A központi bizottság, mely a régi cselekvési pártot képviselte s mely a fölkelést igazgatta, nem is ringatta magát ez irányban csalódásban: érezte, hogy mindaz, a mit a hősiesség és lelkesedés tehet, meg van téve, hogy ezen tulmenni, a mozgalomnak tartós következetességet adni, ahhoz más erőkre, más eszközökre, más föltételekre van szükség. Azért is sürgette a mérsékelt pártot, hogy nyilatkozzék, hogy dobja magát vele együtt a fölkelésbe, ennek az egyhanguság jellegét s hatalmát kölcsönzendő. Azok, a kiket mérsékelteknek neveznek, a maguk részéről épen nem voltak érzéketlenek a kétségbeesett hazafiság e felszólitásai iránt. Ha nem vették is kezükbe a kezdeményezést, de azért mélyen érezték, hogy nem hagyhatják cserben azokat a hős harczosokat, a kik oly bátran haltak a közös ügyért; hogy ez koczkázat volna a mozgalmat pusztán forradalmivá hagyni fajulni, vagy pártoszlásokat előidézni a hazában, sőt leveretés esetében a legfélelmetesebb szakadásokat előidézni. Alkudozások folytak pár napig. A mérsékeltek csupán azt kivánták, hogy a kormány szabályosabb s tüntetőbb formát öltsön, hogy a hatalomnak ne legyen semmi párt-, hanem tisztán nemzeti szinezete. Hová helyezzék a kormányt? Oda, a hol a biztonságnak némi kilátása van, a hol a fölkelés sorsa feküdt, a táborba. Ekként jutottak a katonai dictaturának eszméjéhez s a legtehetségesebb, legszerencsésebb vezérnek, Langiewicz Mariannak kiszemeléséhez. Ez egyáltalán nem volt az önkéntesek fiatal vezérének becsvágyi müve, ez a pártok egységének jele volt. A központi bizottság rögtön és hazafiasan elfogadta a tervet, lemondott hatalmáról, s Langiewicz márczius 12-ikén Sloshowkaban, Miechow közelében, kikiáltatott dictatornak.
Nem hittek eddig s nem lehetett hinni egy névtelen kormány hatalmában s hathatóságában. Összegezni a fölkelést egy ragyogó és népszerü névben, ez annyi volt, mint az ország előtt egy zászlót kibontani, mely alá az egész világ sorakozhatik. Szerencsétlenségre, ha a dictatura ezzel az előnynyel járt, de másrészt volt neki egy nagy hátránya, olyan, mely tán a körülmények közt elkerülhetlen volt, de a mely maga után vonta azt a kettős következményt, hogy tulságos számban vonzotta egy pontra, a dictator táborába, az önkénteseket s megmutatta a muszkának, hová kell ütnie, ha a fölkelést egy halálos csapással akarja érni. Ez a következmény nem is késett. Langiewicz alig lőn kikiáltva kormányzónak, már az összes muszka erők feléje fordultak. Megtámadtatva convergáló oszlopok által Chrobierznél, Grochowiskánál, nem messze a Visztulától, a hajdani krakói palatinatusban, hősiesen védte magát három napon át, márczius 17., 18, és 19-ikén. Kis serege erélyesen állotta a csapást, de a kör öszszébb szorulván, látható lett, hogy lehetetlen a megsemmisülés elől menekülni. Ekkor Langiewicz egy végső elhatározáshoz nyult: szétoszlatni seregét; csapatokba osztani s ő maga, hogy az ország más részébe mehessen, át akart lépni, mint már máskor tette; osztrák területre. Szerencsétlenségre itt felismerték s az osztrák ügynökök elfogták. Az ifju dictátor eltünt a harczból, minekutána végsőig hősiesen harczolt, de a nélkül, hogy a számára készitett lehetetlen helyzeten diadalmaskodhatott volna.
Hát biz ez igen nehéz válság volt a lengyel fölkelésre, oly csapás, melyből ugy látszott, nincs több talpraállás. Látszólag az ügy el volt veszve. Oroszország sietett ezt megmondani Európának s Európa hitte. Pedig ez csak látszat volt, tényleg a Langiewicz dictatorsága csak egy uj helyzetnek volt váratlan és talányos jelensége. Valójában ekkor már a fölkelés nagyon is eleven lánggal égett egész Lengyelországban, semhogy egy ütközet kiolthatta volna, semhogy még egy dictator névvel biró főnöknek sorsától függhetett volna. Ha Langiewicz le volt is győzve s raboskodott Austriában, de a többi csapatok az országban kitartással folytatták a harczot. A dictatura egy kisérlet volt, mely nem sikerült; de megmaradt a pártok egysége, mely a viszonyok nyomása alatt alakult s mely tulélt egy fájdalmas leveretést. Az átmeneti időszak bajos és aggodalmas volt, de nem tartott soká. A régi varsói bizottság, ujra átvévén a hatalmat, megtiltott minden további dictaturai kisérletet; s ezuttal annál erősebb volt; mert most az összes pártok emberei részt vettek benne. A vélemények eltérők lehettek január 22-ike előtt, a fölkelés közelebb hozta őket egymáshoz; a dictatorságnak bukása nem ingatta meg az egész nemzetet, mely számtalan csapataival talpon maradt s névtelen forma alatt ujjáalakitott kormányával szemébe nézett Muszkaországnak.
Ez az időszak volt az (márczius-április), a midőn a helyzetek különváltak, a midőn a szakadás mind a között, a mi lengyel, s mind a között, a mi orosz, mindjobban kitört az eseményeknek egy egész során át. Egy nap a varsói városi képviselet vonakodik hivatalában megmaradni, másnap az államtanács lengyel tagjai adják be lemondásukat; de a legsulyosabb, a legjelentősebb tény Felinski varsói érsek nyilatkozata volt. Ez a főpap, ki tagja volt az államtanácsnak, beadta lemondását mint többi társai. Constantin nagyherczeg nem akarta elfogadni. Felinski érsek ekkor magához a czárhoz küldte lemondását egy levél kiséretében, melyben esdekelve kérte, vessen véget a harcznak. »A Felséged által reá erőszakolt intézmények – mondá e levélben – nem képesek Lengyelország szerencséjét biztositani; az ország nem is fogja beérni kormányzati függetlenséggel, neki politikai életre van szüksége. Felség, vegye erősen kezébe a kezdeményezést; csináljon Lengyelországból független nemzetet, mely Oroszországhoz csak a Felséged uralkodóháza által legyen egyesitve. Ez az egyetlen módja a további vérontás meggátlásának, egyetlen szilárd alapja a végleges megbékéltetésnek. Az idő sürget: minden elveszett nap csak szélesbiti a trón és nemzet közt tátongó ürt. Ne várja, felség, az ütközetek végkimenetelét. Több dicsőség van a kegyelemben, mely visszariad a mészárlás elől, semmint a győzelemben, mely egy királyságot elnéptelenit«...
Ez a hang, jöve egy főpaptól, kit maga Muszka ország választott s ki mérsékletéről annyira ismeretes volt, hogy a hevesebb lengyelek előtt szinte gyanuban állott, ez a hang bizony olyan volt, mely rendesen nem téveszti hatását s minden esetre jellemző volt a válság mélységére.
Igaz, hogy Muszkaország, a mozgolódni kezdő s diplomatiai actióra készülő Európának szemébe port hintendő, aprilis 1–12-ikei császári rendelettel amnestiát hirdetett, melyben bünbocsánatot és feledést igért azoknak, a kik »május 13-ika előtt letennék a fegyvert«. Még fentartotta a régebben megadott hatósági intézményeket. De mindez csak guny volt, mely még össze is esik egy elkobzási rendelettel a fölkelésben résztvettek ellen s Berg tábornoknak Varsóba küldésével Constantin nagyherczeg mellé fősegédnek. Épen ez a Berg tábornok egyike volt azoknak, a kik az 1831-iki forradalom után végrehajtották Miklós czárnak kegyetlen megtorlási rendeleteit Lengyelországban, Felinski érseknek is szenvedni kellett leveléért: nemsokára Pétervárra hivták s elszállitották a birodalom szélére. A lengyelek rögtön tisztában voltak az iránt, hogy az egész amnestia-rendelet csak egy kis vakitó Európa számára, melynek hatása alatt csak annál kegyetlenebbül üldözhetők az áldozatok. A központi bizottság még az nap kiáltványnyal felelt, melylyel a nevetséges amnestiat visszautasitja s május 13-ika elmult a nélkül, hogy csak egyetlen egy fölkelő is letette volna a fegyvert.
Oroszország kijelentette, hogy május 13-ika után az elnyomást a végletekig viszi. A központi bizottság május 10-ikén átalakult nemzeti kormánynyá s programmját nehány czikkelybe foglalta: »kivivása s biztositása a teljes függetlenségnek Lengyelország, Lithvania és Ruthenia számára; – felszabaditása a parasztságnak a január 22-ikei rendelet szerint; –– egyenlősége a polgároknak a törvény előtt, osztály- és hitkülönbség nélkül; – fenntartása a nemzeti hagyományoknak, a jövendő kormányforma megállapitása nélkül; egyedül a nemzetnek levén joga ezt megállapitani, ha majd függetlenségét visszahóditotta«.
1863 egész nyarán át különös és megható látvány volt a szerencsétlen Lengyelország, átalakulva egy nagy harcztérré. Mondhatni, hogy az egész nemzet talpon volt, harczolt és engedelmeskedett egy kormánynak, melynek rendeleteit vallásos buzgalommal teljesitette a nélkül, hogy magát a kormányt ismerte volna. A fölkelés tetemes mérveket öltött Rutheniában is, különösen Volhyniában, de központja csak a királyságban volt s Lithvaniában s itt volt látható, mily kevés nyomot hagyott Langiewicz dictatorságának eltünése. Valósággal nem is volt megállása az ütközeteknek. Minden oldalon keletkeztek csapatok s szaporodtak a Posenből és Galicziából jövő önkéntesekkel. »Menjünk az erdőbe« – egészen közmondásos kifejezéssé vált Lengyelországban. De azért a háboru nem folyt amugy vaktára bizva; volt ott sokkal több egységes rend és szervezet, sem mint hitték volna. Az ország fel volt osztva katonai kerületekre, mindenik külön főparancsnokkal s egymással strategiai összeköttetésben. A csapatok csakhamar bámulatos tökélyre fejlődtek, s lelkesedésükről, törhetlenségükről nem is szólva, mozdulataik gyorsaságával sokszor zavarba hozták a muszkák hadi tudományát. A csapatok megjelenése, rendje, fegyelme, a fiatal tisztek értelmessége s elszántsága minden szemtanutól a legföltétlenebb elismerést vivta ki. A mi réseket az ellenség egy nap okozott, azt helyre pótolták másnap uj önkéntesek; egész sora támadt a hősöknek, egy nap még ismeretlenek, másnap már népszerüek egész Lengyelországban. Ezek az önkéntes csapatok több harczot állottak ki, mint a legkipróbáltabb hadsereg.
A vezérek közül a legtöbbje meghalt, ki a harcztéren, ki pedig lelövetett vagy felakasztatott a fogságban. Számukat alig lehet elősorolni. Frankowski bitóhalált halt Lublinban, Padlewskit lelőtték kegyetlenül. Czachowski hosszu ellenállás után harczban veszett el. Az, a ki Lelewel lengyel iró nevét vette fel, de a ki nem volt más, mint egy varsói gyáros, a legvégsőig kitartott, ekkor csatában esett el. Lithvaniában a Narbuttok, a Sierakowskik, a Maçkieviczek s mások vezették a mozgalmat. Narbutt a hasonnevü nemzeti történetiró fia volt, ő bontotta ki a fölkelés zászlóját Lithvaniában s ügyességével és bátorságával sok bajt okozott két hónapon át a muszkáknak. Végül árulás áldozatául esett. Sierakowski, az egész harcznak egyik legnemesebb alakja, a fölkelés előtt táborkari ezredes volt a muszka hadseregben. Neki volt legtöbb része a testi büntetések eltörlésében Oroszországban. A fölkelés kitörésekor nyilvánosan lemondott orosz tiszti rangjáról, Dolenga nevet vett föl s egy lithván csapat élére állt. Sulyosan megsebesülvén egy csatában, nem birt többé menekülni, a muszkák elfogták, hadi törvényszék elé állitották s felakasztották. Ugy halálosan megsebesülve vitték a bitófa alá s azok a katonák huzták fel, a kiket ő szabaditott meg a bottól és korbácstól. Maçkiewicz pap volt, a ki eleinte tábori káplánkép szolgált a Sierakowsky hadtesténél s később maga vette át egyik legjelentékenyebb csapat vezetését. Példányképe volt a hazát és vallást egyesitő katona-papnak. A lithvániai erdőkben bevehetetlen menedéket állitott magának, innen rendezte diadalmas kirohanásait a muszkákra hónapokon át. Végre is csak árulás által veszett el novemberben, ekkor is harczolva az őt elfogni akaró muszka katonák ellen.
De a mi az egész fölkelésben a legkülönösebb volt, az az, hogy az intéző kormány Varsóban székelt a muszka helytartóság szeme előtt. Sokan jónak látták e kormány létezését tagadásba venni, a miért hogy névtelen volt. Az ember azt kérdezhetné viszont, hogyan létezhetett volna máskép mint névtelenül; de különben is ez a titokzatos jelleg bámulatosan összhangban volt az az időbeli Lengyelország morális traditióival. – A legelső egy költő volt, kiről csak halála után tudták meg, hogy Krasinski Zsigmondnak hivták, a ki a példával járt elől, az embernek saját egyéniségét eltüntetni morális ténye mellől. Azóta a lengyelek közül sokaknál mintegy versenynyé vált egyénileg eltünni a közös haza feltámasztásának nagy munkájában. Lehettek még más körülmények is befolyással az elhatározásra, mint egyes családok kimélése, a titokzatosság szükségessége a siker szempontjából, de alapjában megvolt a dolognak a maga erkölcsi magasabb rugója.
S ennek a láthatatlan kormánynak határtalan hatalma volt. Megvolt neki szervezete, tanácsa, rendőrsége, ministeri osztályai; ágazatai kiterjedtek mindenfelé. Azok, a ki parancsait teljesitették, nem ismerték, de azért engedelmeskedtek neki. Adókat vetett ki s az adók pontosan behajtattak; utleveleket bocsátott ki, lapokat nyomatott minden tartományban s a muszka hatóságok nem látták. A nemzeti pecsét, az egyetlen jel, mely rendeleteit megismertette s elismertette, a legnagyobb tiszteletben tartatott minden lengyel által, ugy az országban mint azon kivül. Az adóbehajtás oly renddel folyt, hogy maguk az orosz államhivatalnokok sem vonhatták ki magukat alóla, s a mi a kormány hatalmát különösen bizonyitja, az, hogy halálos itéleteit kihirdette, kiszegeztette s a kiszabott órában végrehajtatta. A mit a muszka hatóságok tanácskozásaikban végeztek, azt a lengyel kormány rögtön megtudta. Ezt a muszkák maguk sem tagadták, s ez a dolog csak az általános conspiratio mellett érthető, s Berg tábornok helyesen jellemezte az állapotot, mikor Constantin nagyherczeg kérdésére, hogy tett-e valami felfedezést, mindjárt megérkezése napján azt felelte: »Igen, felfedeztem azt, hogy császári fenségeden és rajtam kivül itt mindenki tagja a bizottságnak.« Tényleg az egész nemzet volt az, mely egymást egy félszóból megértette, engedelmeskedett egy jelre s cselekedett önkéntes egyértelmüséggel.
*
Ekként nyilatkozott a fölkelés kétféle alakban, a katonai és politikai tevékenységben. Mi történt volna, ha Oroszország mindjárt kezdetben engedményeket ad, nehéz volna megmondani; de Oroszország erre nem is gondolt s megfontolatlanul, vakon ragadtatta magát a szilaj bosszuállás utjára. Katonailag tehetetlen lévén, a kiirtás és fosztogatás politikájával akart győzni s ennek az a következménye volt, hogy csakhamar a törvényességnek minden nyoma kiveszett Lengyelországból. Wielopolski őrgróf visszavonult a szintérről s utóbb maga Constantin nagyherczeg is elhagyta Varsót. Az elnyomás müve Berg tábornok kezében maradt a királyságban, Dlotowskvi tábornokéban Dunabourgban, Livoniában, Murawieff tábornokéban Lithvaniában s Annenkoff tábornokéban Ukrainában.
Már ápril végén kezdett mutatkozni Livoniában a rendszer, melyet a muszka kormány életbe akart léptetni. Van e tartomány mezei lakossága közt egy felekezet, egy neme a moszkovita puritánoknak, kik raskolnikok neve alatt ismeretesek s kik még hajdanában telepedtek le az ország ezen részében. Ezeknek vallásos szenvedélyeit felköltötték, kapzsiságukat felgerjesztették prédaigéretekkel és ezek a szerencsétlenek, abban a hiszemben, hogy a czárt szolgálják, elszéledtek a mezőkön s rabolva, gyujtogatva leöldösték a birtokosokat. A muszka kormány, a látszat kedvéért, megrótta e kihágásokat, de tényleg gondosan óvakodott attól, hogy az ily tulkapásokat megszüntesse, és Schuvaloff főszárnysegéd, kit Pétervárról leküldöttek, hogy vizsgálatot tartson, nem valami komolyan rótta meg a felbőszült tömeget: »Gyermekeim – mondá – a czár köszönetét küldi közületek azoknak, a kik az ő rendeleteit végrehajtották, s nem helyesli azok eljárását, a kik saját gondolatuk szerint cselekedtek. Nektek nincs jogotok gyujtogatni, ölni és rabolni; csak arra vagytok felhatalmazva, hogy átkutassátok a házakat, hogy megtaláljátok bennük az elrejtett fegyvereket; hogy megkötözzetek és átszolgáltassatok a hatóságnak minden egyént, rang-, kor- és nem-külömbség nélkül, a kire gyanutok van, hogy a fölkelőkkel érintkezett…« Ugyanezt a rendszert megkisérlették mindjárt kezdetben a királyságban is, kevesebb bátorsággal és kevesebb sikerrel ugyan, de nagymestere Murawieff tábornok volt, kit májusban Vilnába küldtek mint a lithvániai tartományok főkormányzóját. Ez volt Oroszország válasza Európa készületeire.
S pedig e vérengző kivégzések még nem is legsötétebb oldala az orosz politikának e szomoru hónapok alatt. E kivégzések ugyan egymást érték rettenetes gyarapodással egész az év végeig. Juniusban 26 embert lövettek le vagy akasztattak fel, ezek között birtokosok, papok, tisztek, művészek, sőt parasztok. A mi ennél is szörnyübb és jellemzőbb volt azonban, az az a kiszámitott kegyetlen politika, melyet május óta alkalmaztak. – A mint kormányzósága első városába Swiencianyba ért Murawieff s az elfogott fölkelőket eléje vezették, ő azt felelte: »Fölösleges rabokat ejteni«. Ez volt méltó kezdete azon ember dictaturájának, a ki később számos körrendeletben felállitotta kiirtási és sommás kifosztási elméleteit. Murawieff kezdetben hüségi feliratokat akart küldetni a czárhoz s mikor ez nem sikerült, akkor komolyan a munkához fogott. Eljárási módja igen egyszerü volt, s elég lesz e helyen hires körrendeleteit nagyjából megismertetni.
Minden rokonszenv a fölkelés iránt ép ugy büntetendő, mint »a forradalomban való közvetlen részvétel.« A gyász meg volt tiltva. Azok az asszonyok, a kik fekete szinű ruhát hordanak, megbirságolandók s ismétlés esetén »akként üldözendők, mintha közvetlen részt vennének a forradalomban«. Voltak az asszonyokra még más büntetések is, minden tekintet nélkül a szeméremre és méltóságra. Nem volt elég a fölkeléstől távol állni, kötelesség volt a fölkelőket besugni, leleplezni a csapatok alakulását, gyülekező helyeiket, főnökeik neveit; minden tekintet nélkül a vér- és rokoni kötelékre. A birtokosok kötelesek voltak, sulyos fenyités terhe mellett, birtokaikon vesztegelni egyetlenegy pillanat elengedése nélkül, hogy fogadhassák a császári csapatokat s nekik utbaigazitásokkal szolgálhassanak. Ha gyilkosság történik egy helyen, ha a fölkelők élelmet kapnak, az összes lakosság, mint czinkostársak, felelős. Mindezek a rendeletek halállal, Siberiába való tolonczoztatással; confiscatioval sujtották az ellenük vétőket. A kivégzések, a mint láttuk, szaporodtak; a deportáltatásnak nem volt száma. A mi az elkobzásokat illeti, egymagában Vilna kormányzóságban 397 embert sujtottak vele, ezek közt 8 békebirót, 15 papot, 5 orvost, 192 nagybirtokost s 145 polgárt, parasztot és kisnemest. Az egyik azért bünhődött, mert részt vett a fölkelésben, a másik a miért rokonszenvei gyanusak voltak, a harmadik a miért rokona volt a fölkelők közt. 75 esetben indokolás sem volt az itélet mellett.
E rendszernek legsulyosabb, legfejetlenebb oldala az volt, hogy a parasztokat izgatta a birtokosok ellen. Eleinte hizelegtek nekik, a mennyiben reájuk bizták a mezei rendőrséget, »Parasztok és volt szolgái a kastélyoknak – szólott hozzájuk Murawieff – nem vagytok többé kötelesek uraitok számára dolgozni; teljesen szabadok vagytok... Egyesüljetek s igyekezzetek megsemmisiteni a rebelliseknek megélhetési módját.... Vigyázzatok az utakra, s a kire gyanutok van, fogjátok el... Gyürjétek le a rossz szándéku embereket, tekintet nélkül állásukra és rangjukra, papokat, nemeseket, birtokosokat egyformán. Ne engedjétek meg, hogy bemocskolják templomaitokat azzal, hogy bennük felforgató kiáltványokat olvasnak fel. Egy szóval, viseljétek magatokat ugy, mint hü alattvalói a mi törvényes urunknak.« És még ez sem volt elég. Csiklandozták a parasztok birvágyát, a gazdagok zsákmányait nekik igérvén s itt Murawieff valóságos fosztogatási codexet adott kezeikbe: »A felkelésben nagy számmal vannak a kisnemességhez tartozó emberek, az u. n. odnovortsi, a kik azt állitják, hogy ők hajdani nemes családok sarjadékai. Ezek az emberek többnyire oly földeken laknak, melyek parasztegyesületek tulajdona. Az ilyen emberektől igazságos, hogy elvétessék az előnyök és hasznok élvezete, melyek a hüséges parasztosztálynak szánvák, elrendelem tehát, hogy ezek a földek elkoboztassanak s mindenestül a parasztegyesületeknek adassanak a következő feltételek mellett: 1. az egyesületek átengedik e földek élvezetét olyan parasztoknak, a kikre nem jutott rész a felosztáskor; 2. a földek oly parasztok közt osztassanak szét; a kik becsületes életmódjukkal kitünnek s főleg kik kiváló szolgálatokat tettek a rebellisek üldözésében és megsemmisitésében,« stb.
Igy cselekedett az az orosz politika, a mely kezdetben socialismussal vádolta a lengyel fölkelést. Ha ezek az izgatások eredmény nélkül maradtak a lakosságnál, kivéve az emlitett raskolnikokat, ugy ez csak annak érdeme, hogy a nemzeti érzelem ép oly éber volt a parasztnál, mint a többi osztályoknál. Egyébiránt a mit Murawieff Vilnában tett, azt Annenkoff megtette Ukrainában, s a lithvaniai dictator helytartói megtették, a hova csak eljuthattak, némelyikük még a tett barbárságához a nyelvezet cynismusát füzvén. Igy a wilkomiri katonai főnök, Moller ezredes, ekként szólott egy augustusi körrendeletben: »Én mindezeket a kihágásokat a katholikus papságnak a rablás és forradalom iránti bevallott hajlamának tulajdonitom, a mely hajlam megvan az egész klerusban, IX. Pius szentatyától kezdve a legutolsó falusi plebánosig Lithvániában...« Az urakra reáirtak, hogy ne legyenek szivesek a parasztokkal szemben, különben »majd katonaságot küldenek a nyakukra, hogy azok csináljanak rendet«, s a kikről az tünik ki, hogy »nem tudnak helyesen gazdálkodni, azoktól majd elveszik a vagyont és a forradalom elfojtására forditják«.
Varsóban Berg hasonlókép cselekedett, bár itt a helyzet kényesebb volt. Eleinte Constantin nagyherczeg jelenléte, bár nevével födözött mindent, feszélyező volt; de mikor ő is elment szeptemberben, akkor megindult a visszahatás akár csak Vilnában. A kezdetre a jelt az adta meg, hogy Berg személye ellen támadási kisérlet történt. Ez a Zamoyski Andor gróf háza közelében esvén, legelőször ezt a házat fogták közre, melyben több mint 800 fél lakott. Kirabolták, félig leperzselték, azután elkobozták. Minden a vilnai mintára ment. A gyász tiltva volt; a fekete kalap mellett »tarka virágot vagy pántlikát kellett viselni«; még a fekete keztyü, fátyol, napernyő stb. is tiltva volt. A házak kapuiban katonák álltak. A mely házban egy bünöst találtak, azt a házat elkobozták. A zárdákba kaszárnyákat tettek. A citadella naponta megtelt és meg kiürült deportáltakkal. S mikor a muszka generalisok már azt hitték, hogy a pacificatio müve teljes, akkor kényszeritették a lakosságot hüségi feliratok aláirására a czárhoz. Katonai csapatok mentek az aláirásokat gyüjteni. A királyságban még igy sem volt sikere, s ha Lithvaniában több aláirás került, ugy ez csak onnan van, hogy a nemzeti kormány maga beszélte reá az embereket, nehogy magukat további kinzásoknak tegyék ki. De ugyanezek az emberek ugyanekkor tiltakozást is irtak alá a kierőszakolt hüségi felirat ellen, s ily tiltakozás volt Wilna palatinatusban 89,315, Kownóban 96,432. És ekkor a czár megküldte Murawieffnek a Szent Andor keresztet s megköszönte neki a rend helyreállitását!
Pedig a fölkelés még akkor is élt és hatalmas volt. Az elhullott vezérek, az elhullott csapatok helyét mindig ujak pótolták. Ha valami ártott ekkortájt a lengyel fölkelésnek, ugy az nem a muszka ereje volt, hanem Európa magaviselete, mely oly zajosan kezdte az intervenciót s végezte tehetetlenségének nyomoruságos bevallásával.
Ez adott okot egy valóságos válságra. Volt egy percz, a midőn a hevesebb szellemek kerekedtek felül a varsói kormányban. De az is mulandó válság volt s a fölkelés, ujra megerősödve, még egy utolsó reménysugarat talált a franczia császár november 5-ikei beszédjében a kamarák megnyitása alkalmából. Csak mikor a tél jobban közelgett s minden európai és franczia segély kétségessé vált, akkor kezdett a mozgalom komor, reménytelen szint ölteni. Eltökélték, hogy a mozgalmat egész télen át fenntartják s ez minden nehézségek daczára sikerült is. Az ütközetek a téli hidegek daczára sem szüntek meg, csak tavasz felé vált a helyzet roszszabbra. Kiütött a háboru Németország és Dánia között s ez más pontra terelte a közfigyelmet. A Galicziában kihirdetett ostromállapot elnyomta a fölkelők legfontosabb élelmezési forrását, s Muszkaország, nem félve többet Európától, annál könnyebben adhatta magát kiirtási munkájára.
Ilyen volt Lengyelország helyzete 1863 végén s 1864 első hónapjaiban; le nem győzve, még kevésbbé magadásra birva, de megtizedelve, elpusztitva, kimerülve a véres küzdelemben, melyben az orosz hatalom még az emberiesség legegyszerübb törvényeit is lábbal tiporta. Csak egy példát idézek ennek jelzésére. A kownoi kormányzóságban Ibiany mezőváros a felkelés támogatása által magára vonta a hatalom boszuját. Többnyire kisnemesek lakták; hadi törvényszék elé állittattak, sokan elitéltettek, kivégeztettek; a többiek tömegestől deportáltattak: földjeik a raskolnikok közt széosztattak s a városka teljesen elpusztittatott, annyira, hogy még csak nyoma sem maradt. A Wilnai Courier e szavakkal jelzé kiirtását: »Ibiany többé nem létezik«, még nevét is eltörölték. A helyébe ültetett raskolnik-telepet »Miklós-gyarmat«-nak nevezték el.
