FÜGGELÉK.
FÜGGELÉK.
»Lehet, hogy a szomszédtokban zugó harczvihar máról holnapra oly fordulatot veszen, mely minket magyarokat – ha hazánk szabadságáról gyáván lemondani nem akarunk – nagyobb elhatározásra hivand fel, mint a minőre ekkorig alkalmunk van.«
»Hiven a kötelességhez, mely nemzetem bizalmából reám hárul, gonddal vagyok, hogy az események ily lehető fordulata bennünket készületlenül ne találjon.«
Ezeket irja Kossuth (l. 492.) az akkor Galicziában táborozott magyar katonasághoz.
Ha munkáját befejezhette volna, kétségtelenül maga adta volna elő, miként gondoskodott arról, hogy az események készületlenül ne találják a magyart.
Meglehet, hogy majd, mikor a hátrahagyott kéziratok egész nagy tömegét átkutatom – a mi bizony sok időt igényel, – rábukkanok oly jegyzetekre, a melyek e hézagot teljesen pótolni fogják.
Addig is az olvasó közönség némi tájékozásául ide iktatom azokat. az adatokat, melyeket részint saját emlékezetemből, részint Kossuthnak azon időtájban hozzám intézett leveleiből meritek.
*
I. Első gondja volt oda hatni ugy magánál a magyar emigratiónál mint az olasz kormánynál, hogy a magyar legió a maga egészében fentartassék, sőt lehetőleg szaporittassék; mely törekvése sikerült is. 1863. aug. 21-én kelt levelével arra kér fel engem, hogy emeljem ki az Alleanzaban s emeltessem ki a milánói napi lapokban, »miszerint »az egész legio (minthogy kötelezettsége aug. 18-án kitelt volt a legnagyobb számra nézve) 1864 végeig magát ujra engagirozta. Az uj kötelezettség Scozia Calliaui altábornagy mint elnök, gróf Piola-Caselli vezérőrnagy és Nedbál ezredes mint tagok által képezett hadügyministeri bizottmány előtt ment végbe, a legnagyobb lelkesedéssel, szünni nem akaró éljen-kiáltások között a hazáért s Olaszhon szeretett királyáért.«
II. Ugyanezen időtájban összeköttetésbe lépett a bámulatosan szervezett velenczei titkos comitéval, s ennek utján érintkezett a hazában alakult függetlenségi comitéval. 1863. nov. 19-én azt irja nekem:
»Ime igy alakulnak a szükségek. A pontos, biztos és discretus végrehajtás kiszámithatlan fontossággal bir s igényt ad kitünő hálás elismerésre. Be kell vinni hazánkba egy az ország határától nem messze fekvő vasutállomási helyen átadás végett: 1000 példány nyomtatott rendeletet (1/4 ivnyi nagyságut) és egy zsebóra nagyságu tárgyat, mely elfér a mellényzsebbe.* Nem küldeni, hanem vinni kell. Csütörtökön, deczember 3-án, kell a vivőnek a kijelölendő helyre megérkeznie. A teendő tehát az, hogy ön szives legyen idővesztés nélkül magának értesitést szerezni (a velenczei comiténál), ha vajjon számolhatok-e, hogy lesz biztos emberünk, ki e megbizást elvállalja s teljesiti.«
A függetlenségi comiténak Turinban készült hivatalos pecsétje. H.
»– – – – A nyomtatásról s a nyomtatványok eljuttatásáról a határon tulra természetesen ön gondoskodnék. – Ha az olasz, ki e megbizást elvállalja, olyan ember volna, ki a királyi kormánytól várja Velencze felszabaditását, meg lehet neki mondani, hogy a lépés, melyhez közremunkálni felhivatik, a kormány helyeslését birja. – Nyugtalanul várom ön tudósitását, hogy a további lépéseket megtehessem.«
Hogy mekkorra fontossággal birt akkor ez az expeditio, kiderül nov. 22-ikéről kelt leveléből, mely válasz volt azon tudósitásomra, miszerint gondoskodva van mindenről s várom további intézkedéseit.
III. Kossuthnak e levele, mely azért is érdekes, mert némi fogalmat nyujt az olvasónak az emigrationális életről, csekély kihagyásokkal következőleg szól:
»Édes barátom! Levelét vettem. Köszönöm. Hanem a dolog oly mondhatlanul fontos és oly mondhatlanul nagy érdekek vannak ahhoz kötve, hogy hiven s ügyesen effectuáltassék, s hogy rajtam, önön, a vivőn és az átvevőn kivül a dologról senki még csak álmodni se legyen képes, s hogy az indiscretiónak még csak árnyéka se jöhessen közbe: hogy igen komolyan kell szólanom s nehány, igen komolyan átgondolt feleletet igénylő kérdést kell tennem.«
»1-ször. Megbocsásson ön, ha emlékeztetem, hogy ön már egyszer (a Dunai confederatio kérdésében) egy indiscretiót követett el, mely kimondhatlanul ártott az ügynek s nekem hazafiui törekvéseimben annyi akadályt okozott, hogy azt egész kiterjedésében s balkövetkezményeiben alig lehetne leirnom.*
Szóról szóra idéztem itt e reám nézve épen nem kellemes passust, mert ez által kétségbevonhatlanul meg van erösitve az, a mit egyszer a képviselőházban kijelentettem, hogy t. i. a sokat emlegetett dunai confederatio tervezete Kossuthnak hire tudta, nélkül, sőt világosan kifejezett akarata ellenére került lapom, az Alleanza utján nyilvánosságra. Helfy.
»Kérdem tehát, akar-e ön engem becsületszavával biztosítani, hogy e tárgyról a világon senkinek, akár privát, akár közügyi barátjának sem szól, sem senkivel nem gyanittat egy hangot is? – És van-e ön oly helyzetben, hogy ugy a nyomatást s pecsét-fac-simile készítést, mint az expeditiót minden indiscretio ellen biztosíthatja?
»2-szor. Annyira kezében van-e önnek a nyomdája, miszerint kezeskedhetik, hogy ott semmi indiscretiónak nem lesz a dolog kitéve, bele értvén azt, hogy egy példánynyal sem fog több nyomatni, mint a mennyi elküldetik, a correctionális kefelevonatok vagy hibás példányok el nem szóratnak és a betük a lenyomás után azonnal szétszóratnak sat.?
»3-szor. Az ember, kit ön kiszemelt, tökéletesen biztos-e characterére?
»Ha e kérdéseimre kielégitőleg felelhet magának, mint magyar és hazafi, akkor kérésem ez:
»Legyen szíves, holnap (hétfőn) reggel azon vonattal, mely Milanóból 9.15-kor indul s ide 12.50-kor érkezik, Turinba jönni. Hajtasson az állomásról egyenesen egy ösmeretlenebb s magyaroktól nem frequentált fogadóba, nevezetesen az »Albergo della Roccá«-ba (utközben huzza fel a kocsiablakokat, hogy ne lássák), nyittasson ott magának szobát, nem saját neve, hanem Milani Ignácz név alatt. Én 1.15 perczkor felkeresem önt, átadom a kéziratot, pecsétet sat., egy óranegyed alatt feljegyzi ön az instructiókat s még a 2 órai vonattal visszamehet.
»Ha nem jöhet a jelzett vonattal; telegrafáljon (mindig Milani), melyikkel jő. Ha nem jöhetne, csak szerdán, s szükségesnek látná, hogy a kéziratot mindjárt elküldjem, telegrafáljon ennyit: »envoyez tout de suite.« Ez esetben még holnap elküldöm.«
»Nota bene. Decz. 3-án okvetlenül ott kell lenni a honban. – Szives üdvözlettel barátja K.«
*
IV. Rákövetkező nap Turinba mentem, rövid félóra alatt elvégeztünk mindent, (Az instructiók eredeti szövege gyüjteményemben van; de m o s t még közzé nem tehető.)
1863. nov. 26-án ezeket irja:
»Az arczképet (t. i, az átvevő arczképét), kérem, ne sajnálja nekem visszaküldeni. Felteszem, hogy eddig már látta a vivő. Ez elég. Nyugtalan leszek, míg vissza nem kapom. Mert azon kétkedni sem lehet, hogy azt az egyént az Isten sem menthetné meg az akasztófától, ha. valamikép gyanuba jönne az osztrák előtt.
»Utasitásaimhoz csak egyet kell adnom. Alig tudom képzelni annak lehetségét, hogy az átvevő ott ne legyen decz. 3-án a rendez-vous helyén; de ha mégis valamely képzeleten kivüli véletlen következtében nem lenne ott, az utasítás az: várjon az olasz a Buda felőli vonat megérkezteig decz. 4-én; de ha akkor sem érkeznék meg az átvevő, jele lesz, hogy baj van; ez esetben a küldött ne várjon tovább, hanem siessen vissza s hozzon mindent viszsza magával; de ne hozza át a Minción, hanem hagyja valahol (ha tudja) biztos helyen velenczei földön vagy Triesztben, mert ez esetben a beküldést nehány nap mulva (mihelyt t. i. egy levelet váltottam az otthoniakkal) ismételendjük. Remélem azonban, hogy erre nem leszen szükség.«
V. Decz. 9-én már azon helyzetben voltam, hogy értesithettem Kossuthot, hogy a derék olasz ember már visszatért a hazából s hogy az expeditio pompásan sikerült; a mi őt annyira megörvendeztette, hogy elismerését a következő szavakkal fejezte ki:
»A hazai küldés tapintatos elrendezésével –– igy ir decz. 12-iki levelében – ön nagy s remélem következéseiben fontos szolgálatot tett a hazának. Adja isten, hogy a köszönetet és elismerést, a melyet ön iránt érzek, a nemzetévé tenni a körülmények megengedjék. Időközben jutalmazza önt az öntudat, hogy hazafiui kötelességét híven teljesítve, »bene meruit de re publica.« Hozzá teszi azután: »Mondanom sem kell, hogy ezen egész dolognak, mint ekkorig, ugy jövendőben is kettőnkre szoritott absolut titoknak kell maradni. Mert természetesen még csak a kezdetnél vagyunk. Minden, a minek ezentul történni kellend, compromittáltathatnék, ha az összeköttetés e módja a legszorosabb titok nem maradna.
»A 400 frankot a derék futár számára csak azért nem küldtem eddig, mert vártam, hogy megérkezését ön tudtomra adja. Ez megtörténvén, sietek a 400 frankot megküldeni. – A nyomdai tartozást majd személyesen adom át önnek kedden, köszönettel.
»– – Nagy baj ez az átkozott szegénység. Hegyeket mozgatni szalmaszár-emeltyüvel!«
VI. Hogy a hazai comité jól volt szervezve, kitűnik Kossuth deci. 26-án hozzám intézett levelének következő soraiból:
»Ugy látszik, nagyon ügyesen intézkedett a comité. Az, hogy (maga a decz. 28-iki bécsi Presse bevallása szerint is) a kiragasztás ugyanazon egy időben Pestről Kolozsvárig számos helyeken hajtatott végre, örvendetes jeléül szolgál annak, hogy a comité kezei máris messze és szélesre terjednek. Mélyre is fognak terjedni rövid időn.«
II. Minél inkább fogytak a remények, hogy a lengyel szabadságharcz alkalmul szolgálhasson Magyarország felszabaditására, annál nagyobb tevékenységet fejtett ki Kossuth s vele együtt az emigratio abban az irányban, hogy a. velenczei kérdés solidaritásba hozassék a magyar ügygyel, Az érintkezés közte és a velenczei comité közt sűrűbbé vált. De egész 1864 tavaszáig ez érintkezés mindig csak közvetve történt. 1864, febr. 16-án erre vonatkozólag a következőket írta nekem:
»Természetes, hogy, ha akarjuk, hogy valami történjék, a működési tervet combinálnunk s e végett a velenczei tényezőkkel érintkeznem kell. Az is természetes, hogy a velenczeiek meg akarják tudni, mikép állanak a dolgok magyar oldalról; mi pedig, hogy mikép állanak velenczei oldalról; e tekintet is személyes érintkezést kiván. De a személyes érintkezésnek ugy és oly időben kell történni, hogy practikus eredményre vezethessen: érdekegységi érzelem-csere vagy generalitások constatálása végett kár volna fáradni.
»Vajjon Cavalletto (a velenczei mozgalom vezére s jelenleg az olasz senatus tagja), ha most találkoznám vele, képes volna-e nekem gyakorlati részletekben megmondani, hogy mit akar s mit képes tenni Velencze? és mily feltételek alatt? és minő eszközök állnak rendelkezésükre? Azt nem tudom. De a mi engem illet, voici oů nous en sommes.
»Én felszólitottam a magyar függetlenségi bizottmányt: értesitsen, gondosan egybegyűjtött adatok alapján, vajjon elvállalhatja-e, s ha igen; minő feltételek alapján vállalhatja el Magyarország az initiativát?
»A bizottmány válaszul azt igérte, hogy a felelet e fontos, eldöntő kérdésre gondos tájékozást s a. cselekvési elemek számbavételét igényelvén, e feladatnak nyomban utána lát, s mihelyt csak lehet, megadja biztos ember által a. döntő, határozott választ.
»Azt tartom tehát a teendőnek; hogy ön Cavalletto barátjával állapítson meg oly értesítési módot, melyen bizton tudtára adhassa, hogy mikor leszek oly helyzetben, a minőt az általam is óhajtott értekezés tárgya megkiván. Értesitendem önt s ön őket, mihelyt a hazulról várt válasz megérkezik.« – – –
(Levele további részében a hazában akkoron uralkodott nagy ínségről szól, mely körül szintén igen sokat fáradozott és nem csekély sikerrel. Valamennyi ország között Olaszország volt az, mely legtöbbet adakozott e czélra.. Egyedül az én lapom utján több mint 50,000 frank gyült be csupán csak Milano városából.)
VIII. Végre 1864. május vagy junius havában megtartatott Turinban a fentebb jelzett értekezés nálam a Dogana vecchia czimü vendéglőben. Részt vett benne Kossuth Lajos, Türr István, Cavalletto Albert, a velenczei comiténak egy másik tagja (a kinek nevére nem emlékezem) és én. Hosszu tanácskozás után meg lett állapitva az együttműködés terve s kiviteli módja, és az értekezlet tagjai a legszebb hazafiui reményekkel váltak el egymástól.
Az olaszok reményei két évvel később beteljesedtek. És a magyarokéi? – – – de erről szólni fog a hatodik kötet.
Helfy Ignácz.
VÉGE AZ ÖTÖDIK KÖTETNEK.
