ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
Kossuth Lajos örököseinek hozzám intézett, itt közölt levelében kifejezett nemes érzelmei s az abban nyilvánuló rendkivül megtisztelő bizalom, nagy mértékben fokozza annak a különben is nagy felelősségnek a sulyát, melyet a rám ruházott feladat teljesitésével magamra vállaltam. Teljesen átérzem e felelősséggel együtt annak az igazságát is, a mit e levél hangsulyoz: hogy Kossuth Lajos irodalmi hagyatéka nem csak az örökösöké, hanem az egész magyar nemzet drága közkincse.
Ha mindazonáltal nem haboztam a reám bizott nehéz föladatot elvállalni, erre bátoritott egyfelől a megdicsőült szerzőnek élő szóval és leveleiben ismételten kifejezett óhajtása – mely kivánságnál megtisztelőbb s egyuttal kötelezőbb alig képzelhető, – és bátoritott másfelől a tudat, hogy, habár kétségtelenül sokan vannak iróink között, a kik nálamnál hivatottabbak lehetnének Kossuth iratainak a rendszeres összefoglalására; de több szeretettel, nagyobb kegyelettel és teljesebb lelkiismeretességgel senki sem végezhetné ezt a feladatot mint én. Tagadhatatlan tény ezenfelül, hogy az a benső viszony, mely köztem és a halhatatlan szerző között évtizedek óta fennállott, a folytonos érintkezés vele, személyesen vagy levelezés utján, oly kedvező helyzetbe juttatott engem, hogy szellemi munkálkodását, irányát, törekvéseit, irodalmi dolgozatainak terveit közvetlenül ismerhettem, gyakran még mielőtt ő azoknak feldolgozásához fogott volna; a mi tetemesen megkönnyiti nekem az eligazodást az ő szellemi hagyatékának rendezésében.
Kossuth Lajos fiainak, szeretett barátaimnak pedig csak annyit mondok: legyenek meggyőződve, hogy kivánságaikat, melyeknek tisztelése összeforr bennem a megdicsőült szerző kifejezett óhajtása iránt való hálával és kegyelettel, igyekezni fogok teljesiteni ugy, a mint isten tudnom engedte; tehetségem fogyatékosságát pótolni fogja az ügy iránt való lelkesedésem és az Ő emléke iránt táplált szent kegyelet.
Nem ők, nem Kossuth fiai tartoznak nekem köszönettel, hanem én vagyok hálával adós nekik azért, hogy e föladat teljesitésével megtiszteltek. Én is öreg ember vagyok már. És ugy érzem, hogy a nemes misszió, melyet oly ünnepélyes módon reám biztak, oly becsessé teszi számomra életem hátralévő szakát, hogy teljes megnyugvással nézek a gondviselés további intézkedései elé; mert bár mi történjék is, módomban lesz, hogy éltem késő napjaiban szolgálatot tehessek nemzetemnek Kossuth Lajos iratainak rendezésével.
* * *
És most kötelességemnek tartom nehány tájékoztató szót mondani a jelen V. kötetet illetőleg.
E kötetnek története bizony szomoru; olyan szomoru, mint a minő Kossuth életének utolsó évei voltak.
A meg-megujuló rövidebb – hosszabb betegeskedések, melyek halálát megelőzték, folyamatban levő munkáinak félbeszakitására kényszeritették. De oly csodálatos volt e nagy embernek szivóssága, tettvágya és munkaösztöne, hogy mikor a kor és a kór megtörték fizikumát, elméje és lelki ereje teljes épségben maradt s pihenni nem birt; egész pihenése csak abból állott, hogy belefáradván az egyik tárgyba enyhülést s felfrissülést keresett egy másik tárgy feldolgozásában.
Igy történt, hogy az utolsó nehány évben egyre változtatta közrebocsátandó köteteinek tervezetét. Igy történt például, hogy a tavaly megjelent negyedik kötet eredetileg az októberi diploma s az azzal kapcsolatos ügyeknek, melyek a jelen kötet első részét képezik, volt szánva, mikor munkaközben megváltoztatván tervét, abbanhagyta a már szépen előrehaladt munkát s a negyedik kötetet Olaszország ujjászületése történetének szentelte. Ugyanez történt a jelen kötet anyagával; eredeti terve szerint, a mint velem közölte, az októberi diploma s azzal kapcsolatos ügyeknek kellett volna az egész ötödik kötetet elfoglalniok, mig a hatodik kötet kizárólag az 1863-iki lengyel forradalom történetének volt szánva, melyen már a nyolczvanas években dolgozott. A hátrahagyott kéziratnak e két tárgyra vonatkozó része azonban külön-külön egyik sem volt elegendő egy kötet betöltésére; miért is legjobban ugy véltem megfelelni az ő intentióinak, hogy a jelen kötetet két részre osztottam: az első részt a magyar, a második részt a lengyel ügyeknek szentelve, a mi egyuttal a chronologikus rendnek is megfelel, a melyet maga a szerző is követni szándékozott és a mit én is a jövő kötetek rendezésénél szem előtt fogok tartani.
Meg kell még ezek kapcsán jegyeznem, hogy e kötet első részének első nyolcz-kilenez ive már harmadfél évvel ezelőtt ki volt szedve, további részét csak 93 második felében, befejező részét pedig mult év elején; élete utolsó heteiben irta meg.
Mikor mult év márczius közepén utoljára mentem Turinba; Kossuth már végső napjait élte. Dolgozószobájában rendezetlenül hevertek utolsó dolgozatai, a hozzá érkezett levelek és sürgönyök nagy tömegével. Én, Kossuth Ferencz beleegyezésével (a ki egy perczig sem távozott édes atyja betegágyától), azonnal hozzá láttam az iratok összeszedéséhez; tárgy szerint külön-külön csomagoltam s zár alá helyeztem. E munkálkodásom közben találtam az iróasztal egyik sarkában nehány reszketeg nagy betükkel irt kéziratszeletet, a minőkre egyes gondolatait, eszméit szokta jegyezgetni. Átolvastam s mélyen megilletődve láttam, hogy az befejezését képezi azon kéziratnak, mely e kötetnek első részét tölti be. Egész bizonyossággal állithatom, hogy ez volt Kossuth Lajosnak utolsó kézirata; az a nehány papirszelet, melynek szövegét az olvasó e kötet 229., 230. s 231-ik lapján találhatja, tartalmazza annak a nagy elmének utolsó gondolatait.
A bámulat és hódolat érzete fogja el az embert amaz utolsó gondolatok elolvasására; mert a nagy történelmi alakok között is ritkán fordul elő, hogy valaki ugy, mint Kossuth Lajos, azzal a gondolattal feküdjék halálos ágyába, a mely gondolat egész életén át foglalkoztatta s a melynek egész élete fönséges működését szentelte. A függetlenség eszméjének ragyogása sugározta be az ő elméjét még akkor is, mikor testét már megtörte a betegség.
Bámulatot kell hogy gerjeszszen továbbá minden irodalommal foglalkozó emberben az, hogy, daczára annak a szakadozottságnak, melylyel, mint fentebb jelzém, e munkáját megirá, mégis ugy az egyik mint a másik rész anynyira egyöntetü, oly kerek egészet képez önmagában, mintha kezdettől végig egyfolytában, egy inspiratio alatt iratott volna.
Különös figyelmébe ajánlom az olvasónak az első rész végén található csatolmányokat, különösen azoknak III. szám alatti részét (142–231.), mely a mellett, hogy rendkivül tanulságos, egyuttal fényes bizonyságot tesz szerzőjének alkotó, alakitó és átidomitó erejéről.
A 67-iki kiegyezés létrejövetele óta Kossuth rengeteg sokat irt e tárgyról; levelekben és önálló munkákban, tüzetesen s kimeritőleg foglalkozott e nagy kérdéssel. És mégis az a fejtegetés, melyet az olvasó a könyvnek e részében talál, egészen uj. A tárgy ugyanaz, a tárgyról való felfogása ugyanaz, mely volt mindig, és a gondolatok mégis ujak s olyan benyomást keltenek, mintha egy óriási elme e fejtegetések során először nyilvánitaná eszméit és itéletét a 67-iki kiegyezésről.
Kiemelendőnek tartom még az első részből Nigrához Olaszország párisi követéhez (69–76.) és Cerrutihoz Olaszország konstantinápolyi követéhez intézett levelét (77–88.) és Valerióhoz 1861-ben intézett két levelét (92–114.), melyek némi fogalmat nyujthatnak az olvasónak a szakadatlan és sokoldalu tevékenységről, melyet elhunyt nagy hazánkfia az emigratióban kifejtett.
*
A jelen kötet második része a lengyel forradalom történetét és az ezzel összefüződő ügyeket tárgyalja. Ez a rész is érdekes világot derit Kossuth fáradhatlan hazafias működésére, melynek egyik jellemző vonása abban a nagy körültekintésben rejlik, melylyel egész Európa politikai életét átölelte. A legodaadóbb éberséggel kisérte a forrongó európai események minden ujabb alakulását, s folyton leste és kereste a politikai constellatiókban: hol merül fel valami, a mihez hozzá lehetne füzni Magyarország ügyét. Ha egy ily alkalom fölmerült, nyomban megragadta a végből, hogy a nagy nemzeti ügy érdekében felhasználhassa. Ily alkalom volt az 1863-iki lengyel forradalom kitörése, és bár Kossuth mindig önzetlen lelkesüléssel karolta fel a lengyel ügyet magáért a lengyel szabadágért és függetlenségért is: a lengyel forradalom kitörését a magyar ügy diadalra juttatása szempontjából kétszeresen fontosnak tartotta. Ez magyarázza meg, hogy Kossuth a lengyel forradalommal azonnal összefüzte a maga emigrationális működését, melynek intenzivitását jellemzik azok a ragyogó irásbeli munkálatok, a melyekkel ebben az időben a különféle politikai tényezőkre hatni igyekezett. Ilyen a Peruzzi olasz belügyminiszterhez intézett levele (389–392.); ilyen a »Lengyelekhez« czimü irat (398–405.); ilyen továbbá a lengyel ideiglenes kormányhoz intézett okmány, melyet vele együtt Klapka is aláirt (413–417.); ilyen Kossuth válasza a lengyel nemzeti kormánynak azon nyilatkozatára, hogy a magyar legió alakitására tett ajánlatot el nem fogadhatja (435–448.); ilyen Viktor Emanuel királyhoz ez ügyben irott levele és értekezése Minghetti miniszterelnökkel (457–479.). Igen érdekes továbbá a magyar olvasóra nézve egy azon időbeli levélváltás Kossuth és Vukovits Sebő közt (418 –433.), mely utóbbi a muszkával való szövetkezés eszméjét vetette fel.
Meg kell még a második részre vonatkozólag jegyeznem, hogy, mig az első három fejezet, mely magával a lengyel forradalommal és az európai diplomatia viselkedésével foglalkozik, teljesen befejezett munka, addig a 4-ik és utolsó fejezet, mely Kossuth és az emigratio működéséről szól, befejezetlen maradt.
Igyekeztem e hézagot részint saját jegyzeteimből, részint Kossuthnak azon időben hozzám intézett leveleiből némileg pótolni, mely czélból egy függeléket csatoltam a kötet végéhez.
*
Ugy hiszem, kedves dolgot cselekszem a magyar olvasó irányában, ha, mielőtt ez előszót bezárnám, némi tájékozást nyujtok a hátrahagyott kéziratok tartalmáról, – a mennyiben azokat eddig ismerem, – s a melyek a jövő kötetek anyagát képezendik.
Első sorban föl kell emlitenem a 66-iki eseményekre vonatkozó levelezéseket, emlékiratokat, jegyzeteket stb., miután chronologikus rend szerint ezek fogják képezni a 6-ik kötet tartalmát.
Jelentékeny része a kéziratoknak vonatkozik a keleti ügyekre, beleértve a Kossuth Kutahiába történt belebbezésére vonatkozó némely diplomaciai jegyzékváltást.
Továbbá a »Visszaemlékezés gróf Széchenyi Istvánra« – és a »Visszaemlékezés báró Vesselényi Miklósra« czimű majdnem teljesen befejezett munkálatok.
Ott van továbbá egy »Válasz Schlauch Lőrincz püspöknek a Szent-László társulatnál tartott beszédére« czimű, de teljesen be nem fejezett munkálat. Rendkivül érdekes egyházpolitikai tanulmány.
Azután van ott egész tömege a közgazdászati, pénzügyi, társadalmi és természettudományi tanulmányoknak. És ott vannak végül századunk legkiválóbb embereivel váltott levelei.
És mindebbe még nincsenek beleértve azok az iratok, levelek és értekezések, melyek részint a belföldön, részint külföldön, hirlapokban és röpiratokban már megjelentek.
* * *
S ezek után im átadom Kossuth Lajos iratainak V-ik kötetét a magyar olvasó közönségnek. Hadd terjeszsze az ő eszméinek ragyogó fényességét, örök igazságát és az ő magasztos honfiui erényeit a magyar nemzet közszellemében.
Kelt Budapesten, 1895. ápril 8-án.
Helfy Ignácz.
