VIII. (A bevándorlás nem népvándorlás. – Chronologia.)
VIII. (A bevándorlás nem népvándorlás. – Chronologia.)
Hanem azt is kétségbe vonom, hogy annak a civilisatiónak Európába hatolása népvándorlást, tehát egy emberfajnak más faj által kiszorítását feltételezné.
A kik a történelmi időkből a történelemelőtti időkre szeretnek következtetni, figyelembe vehetnék, hogy népvándorlások soha sem vittek magukkal civilisatiót. – Soha!
E szó: »népvándorlás« határozott értelemmel bir.
A franczia protestánsok azon ezrei, kik a nantesi edictum eltörlése folytán Poroszországba menekültek, nem voltak népvándorlás.
Tökéletesen ily jellegü volt az indus civilisatiónak átültetése Hellasba s általa Európába.
A mióta Wilson úttörő buvárkodásai nyomán a tudós orientálisták India őstörténelmének rejtelmeiről a fátyolt lelebbentették, megállapitott dolognak vehető, hogy az ó-kori indus áttelepülések azon vallásháborukra vezethetők vissza, melyekkel a bramánok és budhisták versengése Indiát századokon át zaklatta, s melyek a kuru-khetui harcztéren vivott nagy ütközetben (mahabharata) az előbbiek győzelmével végződtek. E hosszu harczoknak változatos viszontagságai több rendbeli kimenekülést, kibujdosást vontak maguk után, melyeknek utolsójára nézve chronologiai számítást is merényelhetünk, minthogy a Visnu Puranának Wilson által megismertetett adatai szerint amaz eldöntő nagy ütközet (mahabharata) a XV. századra esik Krisztus előtt.
Indiából tehát nem népvándorlással jött a civilisatio Európába.
A mi pedig Phoeniciát illeti, annak civilisáló befolyását Európára egyenesen csakis ama vállalkozó hajós nép kereskedelmi ösztönére lehet s kell visszavezetni. S e részben is vannak adataink, melyek némi hozzávetőleges chronologiai számítást engednek. Constatált tény ugyanis, hogy a phoeniciai tengerészek a mostani polaris csillagot (a kis medve csillagzat alpháját) használták iránypontul, a mi a csillagászat mathematikai biztosságu számítása szerint a keresztény időszámítás előtt 2000 évnél hátrább nem történhetett.
Nem is hiszem, hogy az ázsiai civilisatiónak Európába nyomulását ennél régebbre visszavezetni lehessen. – Igaz ugyan, hogy Ázsia távol keletén és Egyptomban az őskori civilisatio a maga irástudásával, csillagászati ismereteivel, építészetével, művészetével régebbre is nyomozható, a menynyiben a gizehi pyramisokban a China csillagászati évkönyveiben már azon időből is birunk történelmi értékü adatokat, midőn félgömbünk polaris csillaga még a sárkány csillagzat alphája volt; ez azonban mindössze csak egytől hét századig viheti vissza a chronologiai számítást, mert földünk eszményi tengelye azon csillagra 2700 évnél régebben Krisztus előtt nem mutathatott.
Aztán China és Egyptom Európa őskori civilisatiójára befolyást nem gyakorolhatott. Annak teljességgel semmi nyoma sincs, hogy China culturája Európába hatott volna, a mi tekintve a távolságot, China földrajzi fekvését s társadalmi és politikai szervezetét, természetes is; miként is lehetnének ily nyomok a történelemelőtti időkből, mikor még a történelmi korban is Európának magának önállólag kellett az iránytűt, betünyomdászatot s puskaport feltalálnia, ámbár a chinaiak ezeket már századokkal előbb ismerték.
Egyptomra pedig Európa őskori civilisatiójának azon része, mely más világrészből szivárgott ide, azért nem vihető vissza, mert tudvalevő dolog, hogy ott a tudományt is kirekesztőleg monopolisáló királyok s papok önző, féltékeny politikája a népet minden külkereskedési s hajózási vállalattól, és idegenekkel érintkezéstől igen sokáig szigoruan visszatartotta, úgy hogy Egyptomot még a szomszéd görögöknek is csak Psammiticus (26-ik dynastia) nyitotta meg a VII. században Krisztus előtt. (Ez – úgy gondolom – megállapított történelmi tény, miért is csak mint kósza hireken alapulót, discretióval kell vennünk azt, a mi a Psammiticusnál több mint egy századdal régiebbnek tartott Homer Iliasában Egyptomról s különösen Thebe városáról olvasható, melynek az Ilias szerint oly száz kapuja volt, hogy annak mindegyikén két-kétszáz harcz-szekér vonulhatott ki, természetesen egy széltében, mert egymásután akár mennyi elvonulhat egy rendes méretü kapun is; ez a két-kétszáz szekérszéles száz kapu még a colossalis Thebéről is sok!) Az említett kényszerü elzárkózásból megmagyarázható, hogy a Földközi-tenger partjai az indus bujdosók által polgárosított helleneknek s Phoenicia vállalkozó népének jutottak civilisáló befolyása alá.
Ezeknél fogva nem gondolom, hogy azon culturát, mely az európai őslakosság közé más világrészből hozatott be, az indus vallásháboruknál, s Phoenicia virágzásának koránál hátrább lehessen visszavinni; s hajlandó vagyok hinni, hogy ezen behozatal azon korra esik, melyet az archaeologusok a bronzkorba való átmenetnek neveznek.
Az ember első feltünésének kora a kiszámíthatlan régiség homályában vész el, de az emberiség őskori culturájának menete Európában nem annyira nyomtalan, hogy beszármazásának eredetéről s útjáról indokolt nézetre nem juthatnánk s hypothetikus népvándorlások feltevéséhez kellene folyamodnunk.
Indokoltnak tartom azon nézetemet, hogy a mi cultura Ázsiából hozatott be az őskorban Európába, az nem Magyarország felé vette útját, nem népvándorlások által hozatott be, s behozatala az indus vallásháboruk s phoeniciai hajózás koránál régebbre vissza nem vihető.
De mert régebbre vissza nem vihető, annak pedig minden uj kutatással szaporodó bizonyítványait birjuk, hogy Európa őslakossága nemcsak az uj kőkorban aránylag immár szervezett társadalmi viszonyokban élt, vallásos fogalmakkal, iparral, kezdetleges művészettel birt s földmívelést is gyakorolt, de némi culturának nyomai még a paleolith korszakból is napfényre kerültek, melyet pedig a neolithtól, az interglacialis enyhülések által meg-megszaggatott jégárkorszak ki nem számítható századainak hosszu cyclusa választ el: tudományilag merőben indokolatlannak tartom azon elméletet, mely Európa őskorának minden culturáját keletről történt bevándorlásokra viszi vissza; mintha bizony az európai őslakosság önállólag, függetlenül fejlődött culturával is nem birhatott volna, ép úgy mint Afrika, Amerika, Ausztrália s az oczeániai szigetek vad népei birnak, melyek az európai ősleletekhez hasonló czölöpépítésre, kőfegyverek és szerszámok készítésére, némelyek a réznek fegyverré idomítására, sőt a vaskohászat egy sajátságos nemére is önállólag eljutottak.*
Mintegy ötven éve, hogy egy még mindezeknél is meglepőbb bizonyságát birjuk a vadnépek culturalis feltaláló tehetségének. Bukere, egy dél-afrikai vad négertörzs (vei) tagja, egészen önállólag phonetikus szótag-irást (syllabariumot) talált fel a vei nyelv számára, melyet a néptörzs el is fogadott. Annál nevezetesebb feltalálás, minthogy egész Afrikában nem tudunk néger nyelvet, melynek saját irása lenne. A feltalálás önálló eredetiségét nem lehet kétségbe vonni, minthogy a syllabarium egyes irásjegyei szótagot fejeznek ki s nem betüt, mint az európai és legtöbb ázsiai nyelvekben; nem is eszmét mint a chinai irásjegyek, vagy az általános nyelv megállapítására eddig tett kisérletek (melyeknél kiindulási pontul az immár pár ezerre menő szám csillagászati, mathematikai, földirati, füvésztani, mineralogiai, vegytani, mérnöki, bányászati, kereskedelmi jegyek szolgáltak, miket minden művelt nemzet azonos értelemben használ s kiki a maga nyelvén olvas), a vei syllabarium nem is amolyan mnemonistikus képletjegy, minőt az amerikai indusok aláirásul használnak, hanem valóságos phonetikus irás.
Azonban vannak, kik az európai őskornak nemcsak minden culturáját, hanem még magát őslakosságát is Ázsiából származtatják. E minden tudományos alapot nélkülöző speculatio azon mystikus szinezetü hiedelemből került ki, hogy az úgynevezett »kelet« volt az emberi nem bölcsője. Világos, hogy e hiedelem fenekén ott gubbaszkodik a Mózes-félének nevezett genesis manója. Nem gondolom, hogy ez oly szövétnek, mely az ember őstörténelmének rejtelmeire megbizható világot vethet. A gondolkozó embernek nem lehet ugyan igazat nem adni Humboldt Sándor ama szavainak, hogy: »die geografischen Forschungen über die sogenannte Wiege des Menschengeschlechtes haben einen rein mythischen Character«, de azt gondolom, hogy, ha a tudomány mai állásában az emberiség bölcsőjének helyét nem határozhatjuk is meg, okokat hozhatunk fel, úgy csillagászati mint földtani alapon, melyek arra mutatnak, hogy, ha monogenismusi szempontból vizsgálódunk, az a bölcsőhely Ázsia nem lehetett; ha pedig a polygenismus nézetéből indulunk ki, az ember (fejlődési) teremtésének egyik góczpontja Európa is lehetett, s figyelembe véve a régi történetirók által feljegyzett őskori néphagyományokat is, lehetetlen igazat nem adnunk Gérard (Histoire des races primitives de l’Europe) azon mondatának, hogy »az előrehaladó ethnologia nem térhet ki azon kérdés elől, hogy vajjon az őskori Európát nem lakták-e bennszülöttek a bevándorolt népek előtt?« Az eszmetársulásnál fogva helyét látnám itt előadni az eszméket, melyeket e kérdések agyamban felkeltenek; de nehogy nagyon is messze elbarangoljak a tárgytól, melynek tanulmányozásával foglalkozom, jobbnak látom azt egy külön függelékre halasztani, s itt báró Nyáry jeles munkájának tanulmányozásában a baradlai leletek régiségének kérdésére térni.
