2. A carbonarik s az ifjú Olaszország.
2.
A carbonarik s az ifjú Olaszország.
A carbonarik s az ifjú Olaszország.
A carbonarik szent Tibaldot vallották védszentjüknek, aki a XI-ik században franczia földről Németországba menekült, ott mint remete élt és szénégetéssel kereste kenyerét. Innen a carbonari név. Jelvényeikül azon szerszámokat vették fel, melyek a fának szénné változtatásánál használtatnak (mint a szabad kőmivesek a nevük által jelzett mesterség szerszámait). Gyülekezeteiket a carbonarik nem páholyoknak (loggie, mint a szabad kőmivesek), hanem »venditáknak« (árúsításnak) nevezték. A beavatás (úgy mint a szabad kőmiveseknél) fokozatos volt; a végczél csak felsőbb fokozatoknál lett egészen tisztán feltárva a tagok előtt; s ez a czél a nemzeti szabadság és függetlenség volt.
A carbonarismus nem olaszországi eredetű, Svajczból és Németországból lett az néhány nápolyi által Nápolyba behozva 1799-ben, de Murat idejéig ott nem igen terjedt, hanem Murat király pártfogása alá vette, mint a polgárosítás eszközét és a franczia forradalomból eredett új kormányoknak, tehát az övének is támaszát; de e pártfogás folytán a felekezet annyira megszaporodott, hogy Murat királyi ösztönét meghökkentette, veszélyt sejtett; gyanakodását növelte a napoleoni Olaszország tanácsnokának, Dandolonak levele,* aki figyelmeztette, hogy szabadítsa meg, ha teheti, országát a carbonarismustól, mert az ellensége a trónusoknak. Murat gyanakodásából előbb kölcsönös bizalmatlanság keletkezett, ez kölcsönös haraggá fejlett, s a harag ellenségeskedésre vezetett: Murat üldözőbe vette, majd proscribálta a carbonarikat; egyik leghatalmasabb, merész és gazdag főnöküknek, Campobianconak, fiatal fejét hóhér ütötte le a vérpádon Calabriában. A következés az volt, hogy a carbonarik meggyülölték az új kormányokat, s minthogy Szicziliában, Bourbon Ferdinand királysága mellett, 1812-ben az alkotmányt democratikus szellemben reformálva, a feudalismus kiváltságait eltörölve, a jogegyenlőséget behozva, a szót és sajtót szabadnak látták, hát a carbonarik Calabriában s az Abruzzokban felkelésre tettek készületeket Murat ellen, s Teramoban »éljen Bourbon Ferdinánd alkotmányos király« kiáltással kitörést is kisérlettek meg; leverettek, néhányan halállal lakoltak, sokan más kemény büntetéssel lettek sujtva; de a kegyetlen bosszú, az üldöztetés, mint mindig s mindenütt, úgy ott s akkor is olajat öntött a tüzre a helyett, hogy eloltaná, tízen vették fel a fonalat, amely egy elvérző áldozat kezéből kiesett, s a helyzet csak annyiban változott: hogy a szabadság aspiratiói a nyilvánosság napfényéből a titokzatosság rejtekeibe vonultak, veszélyesebbek a hatalomra onnan, mint amonnan.
»Jó Isten, minő kevés az ember a nagy emberszámban! Olaszországban tizennyolcz milliót számitanak, s én alig tudtam kettőt találni; az egyik Dandolo, a másik Melzi«, mondá Bonaparte, midőn a leobeni alkudozások hosszúra húzódása közben 1797-ben a velenczei kormányrendszer reformjával foglalatoskodott.
A szicziliai Bourbon akként okoskodva, hogy aki ellenségünknek ellensége, azt barátunknak vehetjük, a carbonarikat eszköznek nézte nápolyi trónjának visszaszerzésére s azon számítással vette pártfogásába, hogy csak jusson segítségökkel elvesztett trónusa birtokába, majd meghálálja ő segítségöket amúgy osztrák hála módjára Bourbon ráadással. – Családi kapocscsal volt megerősítve az analogia; Ferdinánd cselszövő, fondor neje a Szicziliában gyülöletes emlékű Mária Carolina, – akit Sziczilia függetlensége és szabadsága pártfogójának, Angliának erélyes képviselője, lord Bentinck, Szicziliából kikergetett – osztrák főherczegasszony volt.
Ausztria hatalmi prepotencziája s annak paizsa alatt a nápolyi Bourbonok, a pápa s (a becsületes toscanai nagyherczeg, Ferdinánd kivételével) a többi olasz fejedelmek féktelen garázdálkodása, a külföldről importált, de Olaszországban a fennforgott viszonyok befolyása alatt különleges olasz jelleget öltött carbonarismust valóságos áradattá tette. Colletta (classikus becsű) történelme szerint a carbonarik soraiba beirottak száma magában a nápolyi királyságban hatszáznegyvenkét ezerre ment; a bécsi udvari cancellaria levéltárában pedig van egy okmány, melyben az olvasható, hogy »a carbonarik száma, a két Szicziliában, nyolczszáz ezerre becsültetett, nincs oly rendőri vigyázat, mely ez áramlatnak útját állhatná.«
A carbonarik a mesés eredetű szabad kőmivesektől vettek át a democratikus szinezetű testvériesség és a humanitarismus elvét, a Weishaupt tanár által 1776-ban Bajorországban szervezett illuminatusoktól pedig a magát jognak hazudó hatalom gyülöletét és a szabad kőmivesek democratikus egyenlősége mellé a democraticus szabadság eszméjét. De a szabad kőmivesség cosmopolita jellegű; nem ellenzi, hogy tagjai egyénenként különleges nemzeti érdekeket is tartsanak szemük előtt s különleges nemzeti czélokra törekedjenek, de mint társulatnak nincsenek különleges hazafiui czéljai; testvéreknek nevezi ugyan saját tagjait (csakis azokat), de azoknak felvételét nem teszi függővé egy vagy más nemzeti vagy nemzetiségi minőségtől, hazája az egész világ. – Az illuminátusok a világpolgáriasságban (cosmopolitismusban) tovább mentek; a »haza«, a »nemzet« fogalmát mint az emberiség egységével s egyetemes testvériségével ellenkező, szűkkeblü önzést kárhoztatták. A »nemzet« helyére az egész emberiséget ültették, a »haza« helyére az egész földet tették. A carbonarik ellenben hazafiak voltak. A carbonarismus hazáját szerette Olaszországban s az olasz nemzetet egységessé és az egységes olasz nemzet számára az olasz hazát szabaddá, függetlenné akarta tenni; a szabad kőmivesek democratikus egyenlőségének s testvériségénék elvét és az illuminatusok democratikus szabadságát olasz jelleggel ruházta fel. – Ez volt a külömbség közte s az őt megelőzött szabad kőmivesség és illuminatismus közt.
De volt más külömbség is. Legyen, hogy történelem, legyen hogy rege azoknak állítása, akik a szabad kőmivesség eredetét a jeruzsálemi templom épitésére Salamon király által Tirusból meghivott Adon Iramra viszik vissza (amely esetben a szabad kőmivesség első eredete se nem testvéries, se nem humanitárius, hanem inkább az »Isten temploma« épitésének tudományát, titkát kevés beavatottakra szorító czéh-rendszerű »üzlet« jelleggel birna): a történelem még nem derítette fel kellőleg azt, hogy minő változásokon ment keresztül a világosság keresésének értelme, melyet a szabad kőmivesi szövetkezet »a világegyetem nagy épitő mestere« symbolumának vall; mint szintén még azt sem derítette fel kellőleg a történelem, hogy a templariusok azon romjai, melyek rendjüknek Fülöp (a szép) franczia király és V-ik Kelemen pápa által a XIV-ik században elpusztítása után fenmaradtak, a szabadkőmivesek páholyaiban találtak-e menedéket vagy pedig azokat ők alkották; hanem akár volt, akár nem volt a középkorban a szabad kőmivesség »világosság keresésének« a humanitarismussal kapcsolatban politikai értelme is, annyi bizonyos, hogy a mult század közepén a szabad kőmivesség, mint társulati intézmény, már úgy mint most is, kizártnak vallotta hivatása köréből a politikát, s kirekesztőleg humanitárius jelleget öltött; innen van, hogy a »legmagasabb« körök sem idegenkedtek a társulathoz csatlakozni. Ivanowna muszka czárnő beavattatta magát a szövetkezet titkaiba. II. Katalin czárnő magát a moszkai »Illés páholy« pártfogójának jelentette ki. Nagy Frigyes porosz, IV. György angol király, II. József császár stb. stb. szabad kőmivesek voltak.
A carbonarismus ellenében magáéinak vallotta ugyan a szabad kőmivesség humanitarius tanait, de határozott politikai társaság volt, s mint ilyen czéljának az olasz nemzet állami egységét s egységesitett hazájának szabadságát, függetlenségét vallotta.
Az illuminatusok hadat üzentek a magántulajdon eszméjének; a beavatás egyik fokának rituáléjához tartozott átkot mondani annak emlékére, aki első ejtette ki száján e szavakat »ez az enyim«.
A Weishaupt tanár által alakított társaság eltünt, de a birtok-collectivitás doktrinája iskolát képez a nemzetközi szoczialisták sorában, hódit a tömegeknél, tábori jelszóul van nyiltan hangoztatva a munka és tőke közti harczban, s vannak szó- és ész-hatalmas apostolai, kik a birtok-collectivitás eszméjében vélik feltalálhatni a beteg társadalom gyógyszerét.*
Reclus Elysée »A föld« hirneves irója (mely munkánál és más számos kötetekre menő többi földleirási munkáinál én a tágkörű tudománynak bámulatosabb termékét nem ismerem), Reclus Elysée socialista. Első méltán hires munkájának megtakarított díjával elment Amerikába Fourier Károly birtokközösségi eszméjét egy phalanstčre alapitásával megvalósítani. Pár év mulva a Reclus pénzével szerzett közös birtokot a tagok egymás közt felosztották, Reclust elkergették, aki jóformán mezítláb tért vissza Európába. – Negyed éve Nápolyban voltam, Recius akkor átutazóban volt ott Marokkó felé, annak földrajzi viszonyait tanulmányozni. Látogatásával tisztelt meg. Ragaszkodik-e még ön szerzett tapasztalata után szoczialisztikus elméleteihez? kérdezém. »Jobban, mint valaha«, felelé. Szabadságot vettem magamnak megjegyezni, miként én érzem, látom, tudom, hogy az emberi társadalom beteg; figyelemmel tanulmányoztam az ekkorig felmerült szoczialisztikus tanokat, képtelen badarságok mellett találtam enyhitő eszmékre, de a betegség kigyógyításának módjára nem találtam. Quaesivi lucem ingemuique reperta« (világosságot keresék és feljajdultam amint meglelém), mondja egy római költő; én is keresém és feljajdultam, de nem a felett, hogy fellelém, hanem a felett, hogy nem lelém. Gondolkoztam és azon meggyőződésre jutottam, hogy, ha az egész emberi nem teljhatalmú megbizással látna el a társadalmi betegség meggyógyítására, de azon feltétel alatt, hogy meg is gyógyitsam, ám alázattal kulcsolnám össze mellemen karjaimat s bánatos lélekkel vallanám be, hogy én oly gyógyszert nem ismerek.
»Természetes, hogy nem ismer ön,« mondá Reclus, »hiszen ha ismerne ön, Isten volna.«
Gyarlók vagyunk mindannyian mi emberek – felelém – s a gyarló ember véges értelme a mindenség megfoghatatlan végokának végtelenségébe nem hatolhat be, hát ki, mi fogja a beteg társadalmat annak a gyógyszernek felismerésére megtanitani?
»A tömegek ösztönének hosszú fejlődése, melyben az Istenség nyilatkozik. Ez az a revelatió, amelyben én hiszek és reméllek,« mondá Reclus.
Áldva simitottam meg fagyos öreg kezemmel a hivőnek arczát, és elváltunk.
A carbonarik nem követték az illuminatusokat az »enyim« eljátszásának mezejére.
Aztán az illuminatusok »Rendje« a magántulajdonon kivül minden vallási és világi hatalomnak is hadat üzent; azt hitték s vallották, hogy a tudatlanság irtásával, a tudományos ismeretek népszerűsítésével és terjesztésével nagykorúvá lesz az emberiség, s megvalósul erkölcstanuknak azon dogmája, hogy a nagykorú emberiségnek nincs gyámságra szüksége és azért czéljukul tűzték ki a társadalomban minden hatalmi hatóság gyakorlását szükségtelenné tenni.
A carbonarik ellenben a hatóságnélküliséget (anarchiát) tarthatlan állapotnak, rendszeresített társadalmi bomlasztásnak itélték, s a társadalmi szervezetben nem minden hatóságot lerombolni, hanem azt, ami szükséges, a maga körében lehetségessé kivánták tenni, úgy azonban, hogy minden közhatóság a nép akaratának legyen kifolyása, törvényhez legyen kötve és felelősséggel járjon.
Mint talán nem érdektelen vonását a mult század mozgalmainak megemlítem, hogy az illuminatusok társadalmi szervezete nem igen hangzott össze azon elméletükkel, hogy a társadalomnak nincs hatóságokra szüksége. – Társadalmi szervezetük hierarchiájában a catholika egyházét vették mintáúl; voltak a plébánosokhoz hasonló községi előljáróik, voltak püspökeik, sőt még amolyan pápa-féle főnökük is volt, akit azonban nem »hídépitőnek« (Pontifex), hanem Spartacusnak neveztek, ez elnevezéssel symbolisálva azt, hogy hadat üzentek a magántulajdon eszméjének és minden hatalmi hatóságnak; hogy e felforgató irány mellett, mely azonban a magasabb fokú beavatkozás titkai közé tartozott, Németországban nagy befolyású hatalmat gyakoroltak, s még egyes fejedelmek (mint például a szász-góthai herczeg) partfogásával is dicsekedtek; ez azon varázsban leli magyarázatát, melyet a közérzületre az gyakorolt, hogy mint a közművelődés, tudománynépszerűsítés, értelemfejlesztés tevékeny apostolai szerepeltek.* Iskolákat, akadémiákat alapítottak, könyveik annyira népszerüekké lettek, hogy a könyvárusok versenyeztek kiadásukért s az irodalmi hirnév megalapitása jóformán tőlük függött; hozzá járult ehhez, hogy az általános testvériesség, amelyet elvüknek vallottak, az utilitarismus csábjával is birt, az illuminatusokhoz csatlakozás a szegénynek kenyeret, a nagyravágyónak tekintélyt, a gyengének támogatást, a nagy oknak hírnevet igért; és igérhetett is mert alkotójuk Weishaupt tanár, a jezsuiták iskolájában növekedvén, bámulatos ügyességgel eltanúlta, s követőivel eltanúltatta a jezsuiták azon mesterségét, hogy miként kell magukat minden körökbe, a ministerektől kezdve a lovászokig s házi szolgákig, a fényüzés termeitől a börtönökig, koldusmenhelyekig, közkórházakig befészkelni, s a hatalmasok kérkedéseit, a bűnterhelt lelkiismeretek sajgását, a nyomor panaszát és a haldoklók vallomásait ellesve minden családi titoknak, minden társadalmi viszonynak ismeretéhez jutni s ez ismerettel az emberek felett uralkodni.*
Az illuminatusok e törekvésével kiáltó ellentétet képeztek Olaszországban a Sanfedisták, a kiknek egyik későbbi feje és lelke, a vérengző Canosa herczeg (a ki azt tartotta a legkegyeletesebb fejedelemnek – il principe pietoso – a ki a hóhért tekinti legelső ministerének), azt tanította, hogy ha akadna egy tanító, aki képes volna az embereket meg annyi Aristotelesekké tenni, azt irgalom nélkül agyon kellene verni, mert felforgatná a társadalmat.
E részleteket La Farina történelméből vettem át, aki viszont azokat Schlözer levelezéseiből, a politikai tudósításokból s az egyetemes német könyvtárból merítette.
A carbonarik Ausonia név alatt köztársasági alapon akarták megvalósítani Olaszország egységét. Alkotmányukban, melyet a Carbonaria »nagy választottjai« 1815 után irtak alá, »Ausonia« kiterjedése akként lett körülirva, hogy azt az egész olasz félsziget képezendi; bele tartozandnak minden előbbi velenczei statusok egészen a cattarói öbölig, s az Adriai és Földközi tenger mindazon szigetei, amelyek száz mérföldet nem haladó távolságra feküsznek ez új köztársaság partjaitól, annak részei lesznek.
Szervezete pedig az alkotmány XIX–XXII-ik czikkeiben ekként lett megállapítva: A köztársaság nemzetgyűlése a huszonegy olasz tartomány 21 képviselőjéből álland, akik – minden évben egy tagot megújítva – huszonegy évig maradnak hivatalban; a végrehajtó hatalom a nemzetgyűlés által huszonegy évre választott s királynak czimzett két consul által gyakoroltatik, akikhez, ha valamiben egyet nem értenének, a nemzetgyűlés azon ügyre nézve döntő szavazatot csatol.
E pár részlet eléggé jelzi a különbséget, mely a carbonarik s a szabad kőmivesek és illumináriusok világpolgári álláspontja, s ez utóbbiaknak azon doctrinája közt fenforgott, hogy minden hatalmi hatóság szükségtelen. E tekintetben a carbonarik a maguk huszonegy évével a hatósági stabilitás elvét még a szabadság és egyenlőség elvének is fölibe helyezték.
Alkotmányukból még pár jellemző vonást akarok megemlíteni. Az egyik a XXXVII-ik czikk azon szabálya, hogy a királyok, a fejedelmek s az eltörlött kormányok minden más fejei tartoznak magán-birtokaikat egy év alatt eladni és árát magukhoz véve, az uj köztársaság területéről eltávozni; utódaik csak száz év mulva térhetnek vissza Ausoniába, s akkor is csak úgy, ha kötelezik magukat mint egyszerű polgárok élni s a köztársaság törvényeinek alávetni.
Ez annak szolgál bizonyságául, hogy az annyira lehurrogatott carbonarik igazságszolgáltatási tervében sem a halálos büntetés, sem a vagyonelkobzás, sem az örökös számüzetés nem foglal helyet.
A másik, mit érdekesnek találok megemlíteni, a keresztény vallásra, a catholika egyházra vonatkozik. Az alkotmány XXIII-ik, XXV-ik és XXVI-ik czikkei szerint a carbonarik azt akarták, hogy Ausoniának a tartományi gyülések által megválasztott vagy megerősített püspökei gyüljenek össze conciliumba, állítsák vissza a keresztény vallást a maga eredeti tisztaságába, válaszszanak egy patriarchát s kérjék fel az akkoriban székelő pápát e méltóságot elfogadni; a bibornokok collegiuma nem székelhet az autonom köztársaságban, amely őket el nem ismeri, s csak is az actuális pápa élete fogytáig fogja fizetni; ha ennek halála után a bibornokok collegiuma új pápát választana, ám tegye, de az új pápának a köztársaság területén kivül kellend székelnie.
Ez azt mutatja: először, hogy a carbonaria vallásilag keresztény jellegű volt (ami sem a szabad kőmivesség, sem az illuminatusok szövetkezete nem volt); másodszor azt, hogy a vallást az egyéni lelkiösmeretre tartozónak tekintve, ami egyénről egyénre különbözhetik, »állam vallást« nem akartak; harmadszor azt, hogy a catholika egyház fejének, a pápának spiritualis hatóságát tiszteletben kivánta tartani; s negyedszer azt, hogy, ha a pápáknak olasz területen székelését megengednék, azon multnál fogva, melylyel a római püspökök, a mióta világi fejedelmekké lettek, Olaszországban birtak, nem lehetne annak elejét venni, hogy spiritualis hatóságukkal ne törekedjenek nyomást gyakorolni Olaszország társadalmi viszonyaira, s a temporális érdekek mezejére átcsapongani.
Ilyenek voltak a carbonarik, czéljukat és szerkezetük tengelyét az olasz nemzet egysége képezte; nem egyesülés (unio), hanem egység (unitas).
Emlitém fentebb, hogy a római birodalom bukása óta Itália népek hazája volt, de nem nemzeté; a szó teljes értelmében csakis földrajzi elnevezés volt, amint Metternich magát kifejezte. Az olasz nagy elmék már századok előtt belátták, hogy e bomlott kéveként szertehullás állapotából Olaszországot csak a nemzeti egységgé tömörítés mentheti meg; belátta Dante (1265–1321); belátta Petrarca (1304–1374), belátta Machiavelli (1469–1527).
Dante az olasz nemzeti egységet a római császárság restauratiójának eszméjében kereste. »Jura monarchica cecini« (monarchiai jogokat énekeltem): így szól ravennai sirjának ő magától eredő felirata. Hogy a monarchiai elvben kereste Olaszország nemzeti egységesítését, e miatt korának szinvonalán a bámulatig kimagasló értelmiségének nem tehet a történelem szemrehányást, az korának irányában leli magyarázatát. Én republicanus gondolkozású ember vagyok, nem is hiszem, hogy gondolkozó ember más lehessen, mert az csakugyan a józan észszel ellenkező fogalom, hogy egyes dynasták vagy dynastiák uralkodása vesse fel magát a társadalmi szervezet czéljául s a nemzetek az ő birtokuknak tekintessenek, uralkodásuk tárgyává degradáltassanak. Tudom, hogy amint minden emberi intézménynek, úgy a republicanus kormányformának is vannak árnyoldalai, hanem politikai számtanom a respublicát fölénybe helyezi az ez ideig ismert kormányformák közt; de különbséget tudok tenni az elmélet s gyakorlatias megvalósíthatásának ideje s alkalma közt; hiszek elméletem gyakorlati jövendőjében, nem csak hiszek, de meg is vagyok felőle győződve, hanem bölcsnek tartom a Prédikátor azon mondását, hogy: »ideje vagyon az ég alatt minden akaratnak«.
Én a monarchiát kormányformának tekintem és semmi többnek; gondolom Manzoni mondja, hogy: Una feroce forza il mondo possiede e fa chiamarsi diritto (egy vad erő birtokolja a világot és magát jognak nevezteti); hogy egy monarchia a maga uralkodása érdekeit a nemzet érdekeivel szembe állítsa vagy éppen fölébe helyezze, s ezt jognak nevezze, azt káromlásnak tartom, de szerencsésnek vallom azon nemzetet, amelynek történelmi feladata csak is a kormányformára szorítkozik, mert vannak helyzetek, melyekben a kormányforma a nemzeti érdekek sorozatában nem első helyen áll; ilyen volt a földrajzi elnevezéssé sülyedt Itália helyzete. Hogy tehát Dante az e helyzetbőli kibontakozást a monarchiai elvben kereste, azt, számot vetve korának viszonyaival, megfoghatom, de hogy oly monarchiában kereste, mely hazáját idegen érdekű monarchiának igájába fogná, azon csodálkozom, mert, ha a Prédikátor bölcs mondata szerint minden akaratnak megvan is a maga ideje, megvan annak, hogy egy nemzet ideig-óráig tűrje és megvan annak is, hogy lerázza nyakáról az idegen érdekű hatalom jármát; de hogy az idegen uralomba bele nyugodjék, vagy azt éppen nemzeti léte biztosításának tekintse, az valóságos képtelenség. Dante éppen ezt cselekedte, mert a római császárság restaurácziója számára a császárt túl az Alpeseken kereste, ami annyit tett, mint Olaszország nemzeti függetlenségéről lemondani, s a nemzeti szolgaságot nemzeti egységnek tekinteni. Dante azon hibába esett, melyet egy századdal előbb a lombard köztársaságok elkövettek, szövetkeztek Pontidánál azon kiáltással hogy: »Theucrorum jugum de collo excuteamus« (a németek jármát lerázzuk nyakunkról); megverték Barbarossa Frigyest Legnanónál s azután könyörögtek neki, hogy fogadja őket vissza kegyelmének teljességébe: »in plenitudinem gratiae suae recipiat«. Uram teremtőm, menynyire igaz, hogy nincsen semmi új dolog a nap alatt! Tudnék nemzetet nevezni, amely nem dicsőség nélkül küzdött az idegen uralom ellen, s azután, mikor ez nem is saját erejével fölibe került, nem elégedett meg azzal, hogy tűrte (mert ez jobb idők vártában megfogható volna), hanem a receptiót in plenitudinem gratiae még vívmánynak is magasztalja. Azon dolgok közé tartozik ez, amelyekre nagyon is rá illenek bölcs Salamon eme szavai: »ez is hiábavalóság és lelki gyötrelem.«
Petrarca helyesebb irányban gondolt az olasz nemzeti egységre, a Brutusok, Gracchusok és Scipiok köztársaságának felélesztéséből remélte azt, hanem a Brutusokat, Gracchusokat és Scipiokat Cola di Rienziban vélte feltalálhatni.* Rómának e hires tribunusa kétségtelenül rendkívüli ember volt, csaknem csodának látszik, hogy minő hatalommá emelkedett Itáliában, minő tekintélyre császárok, királyok, fejedelmek előtt, de hatalma nagyon mulékony volt, s a mint egy contemporaneus életirata mutatja, aranyos selyem öltönyeivel, arany sceptrumával, tribunusi méltóságának hét koronájával, mértékletlen hajlamaival s tragikus halála körülményeivel, teljességgel nem oly egyéniség volt, akit az egykori Róma republikanus nagyságainak sorába lehetne iktatni.
Hogy Petrarca legkitünőbb dallama (Canzone) »Spirto gen til hequelle membra reggi« nem, mint de Sade állitja, Colonnáról, hanem Rienzórol szól, arról Petrarca hires latin levele (Epistola hortatoria) nem hagy fenn semmi kétséget; abban e szavakat intézi Rienzihez: »Vir illustris erige surgentem patriam et quid nunc etiam Roma possit, ostende«, a polgárokat pedig inti, hogy őt az egek küldöttjének higyjék s mint Istennek ritka ajándékát becsüljék.
Ami pedig a bámulatos, de jegesen hideg értelmiségü Machiavellit illeti, ő Olaszország egységesítését a bűntől, a gyalázatos emlékű Borgia Cesartól remélte, s mikor ez atyjának, VI. Sándor pápának halálával hatalmának támaszát elveszté, Medici Péter fiában, Lőrinczben kereste, de azon tanácscsal, hogy Borgia Cesart vegye mintájáúl, aki a róka ravaszságát az oroszlán bátorságával egyesítette. – »A bűntől kell várni amit az erény többé nem adhat« – mondá Machiavelli – »a nép erkölcse romlott, önként rohan a szolgaságba, jó fejedelem nincs, nem is lehet, tehát nincs más mód, mint egy gonoszat találni s azt rábírni, hogy nagyravágyás- és haszonlesésből tegye meg azt, amit a közjóért nem tenne meg – reá kell bírni a legnagyobb gonosztevőt, hogy falja fel a kisebbeket. Irtózatos állapotnak kellett annak lenni, amely Machiavelli nagy elméjét e rettenetes okoskodásra indította.
Dante elvileg hibás, Machiavelli erkölcsi szempontból visszataszitó uton kereste eszményének, Olaszország egységének s egysége által függetlenségének megvalósítását, Petrarca túlbecsülte a személy értékét, a kibe reményét összpontosítá, de mindhárman a nemzeti egységet keresték; szellemük mécse bevilágított a jövendő sötétségébe, fényét felfogták a titkos társaságok s ápolták, mint Vesta szűzei az örök tüzet.
Az olasz egység tüzét ápoló titkos társaságok közt számuk hatalmával a carbonarik tűnnek ki. A Napoleont legyőzött királyi coalitio annyira megszegte a népet kecsegtető csalárd ígéreteit, hogy a csalatkozás ellenállhatlan erővel terelte a közérzületet a »carbonarismus« felé, mely a nemzeti egység mellett a democratikus szabadságot írta zászlójára. Olaszországban a carbonarik fészke Nápoly és Sziczilia volt, de az egész Olaszországra kiterjedt. – A carbonarik mindenütt conspiráltak a szabadságot eltipró hatalom ellen; conspiráltak Austria olaszországi tartományaiban, conspiráltak a pápa területén, sőt külföldre is kiterjeszkedtek. Francziaországban a communismus főnökének Babeufnek* követője, a florenczi Bonarotti a carbonarismus terjesztésében oly sikerrel működött, hogy beavatott tagjainak száma magában Párisban hatvan ezerre ment. Hasonló kiterjedést vett Spanyolországban, ahol a carbonarismusból fejlett ki a »communeros« párt, amely Riego vezérlete alatt az 1820. alkotmányos (csakis alkotmányos) forradalmat keresztülvitte. Chateaubriand a maga legitimitási szemüvegén nézve a dolgok állását, a carbonarik hatalma felől a veronai congressus idejében később azt irta: hogy a carbonarik vulkánikus forrongása az egész világot fenekestől felforgathatá; pedig az a vulkánikusnak jelzett társulat annyira mérsékelt, annyira rendszerető volt, hogy, midőn a spanyol lojális alkotmányos forradalom Nápolyban visszhangot keltett, a carbonarik még »Ausoniájukról« is lemondtak s nem kívántak egyebet, mint azt, hogy az absolut kényuralom alkotmányos kormányzattal váltassék fel, s ebben annyira őszinték voltak, hogy, mikor a később oly gyalázatosan hitszegő Ferdinánd király alkotmányt adott népének, a királyi kormány a carbonarik főnökeihez fordúlt, hogy legyenek neki az adóbehajtásban, újonczozásban, a rend fentartásában stb. segítségére, s a carbonarik e felhívásnak teljes készséggel meg is feleltek; nekik csak alkotmány kellett és semmi több és semmi más; ebben diadalt víván ki, nem éltek vissza hatalmukkal.
A saint-quentini születésű Babeuf Robespierre megbukása után Grachus név alatt bocsájtotta közre »Le tribun du peuple« czimű communistikus iratát, melyben minden földbirtoknak, minden vagyonnak a szegények közti felosztását inditványozta; igazgatója volt az egyenlők clubjának, felkeléseket szervezett a directorium s az akkori alkotmány ellen; conspiratiói miatt halálra itéltetett s 1797-ik május 24-én lefejeztetett; hanem mint a communistikus és anarchikus tanok apostola iskolát csinált, melynek a carbonarik tanába belekeveredése ezeknek sokat ártott.
E vázlatot annak megismertetésével akarom befejezni, hogy miként történhetett, hogy e hatalmas társulat pár évvel e diadalma után teljesen elpusztult s csak a szenvedések történelmében fordult elő, de a cselekvés, az alkotás elemeinek történelméből végkép kitöröltetett. Ennek részben a társulat belső viszonyai szolgálnak magyarázatáúl. A carbonarismus csak úgy válhatott volna Olaszország sorsának intézőjévé, ha szeplőtlen erkölcsi becse által a nép millióit magához csatolja, de az nem volt eléggé vigyázó tagjainak felvételében, össze volt benne keverve a társadalom értelmi s erkölcsi szine-java a társadalom salakjával; tagjainak soraiban számosan voltak az önzetlen hazafiak, kiket csakis a szolgaság jármának az olasz nemzet nyakáról lerázása inspirált; voltak vitéz katonák, kik magukat a haza és szabadság bajnokainak s nem a tyrannusok személyei gyilkosainak tekintették; voltak szent erkölcsü papok, kik a szegények és elnyomottak istenét imádták; voltak tiszta jellemű bírák, kiknek fájt prostituálva látni az igazságszolgáltatás eszméjét; voltak becsületes érzelmü tisztviselők, akik a hatalom vak eszközeivé alacsonyításukat türhetlennek érezték, és volt a haza szabadságáért a fiatal szív hevével lángoló derék ifjak egész serege; de voltak a carbonarik közt gonosztevők is: rablók, gyilkosok, tolvajok, dissolutus életü papok, szerzetesek; voltak a személyes ellenségeiken bosszúra szomjazók; volt a társadalmi renddel viszályban élőknek egész serege, kik elkövetett gonoszságaik megbüntetése ellen oltalmat, vagy galád életük folytatására biztonságot kerestek a testvériességben, melytől támogatást vártak, ha a hatalmas társulathoz csatlakoznak; ez megfogyasztotta a társulat erkölcsi erejét s megcsökkentette a nép millóinál a hitet és bizalmat a carbonarismus szándokainak tisztasága felől; de a halálos csapást mégis csak Austria 1821-ki fegyveres interventiója mérte a carbonarik társulatára, minthogy a hitszegő Ferdinánd királynak az osztrák fegyverek oltalma adta meg a biztonságot, egész kényelemmel kéjeleghetni a carbonariknak, kiknek saját bevallása szerint annyi hálával tartozott, kiirtásában. Irtotta is őket leírhatlan kegyetlenséggel; 1821. és 22-ben nyolczszáznak nevét jegyezték fel az évkönyvek, kiket felakasztatott, több mint kétszer annyit gályarabságra kárhoztatott; az országból kiüzötteknek, vagy az akasztófa s gályarabság elől menekülni kényszerülteknek pedig száma sincs; hozzá járulván ezekhez a valóságos hajtóvadászat, melyet Austria Lombardiában és Velenczében a carbonarik ellen folytatott, s a pápa és az apró zsarnok fejedelmek által folytattatott, az irtott, pusztított carbonarismust mint szervezett társulatot többé nem látjuk Olaszország történelmében szerepelni.
De a carbonarik elpusztításával az Olaszország egységére s függetlenségére törekvés nem pusztult el, hanem szent örökség gyanánt szállt át a Mazzini által 1831-ben alapított »ifjú Olaszországra«. És ez örökség az ifjú Olaszország szellemének a közvéleményre befolyásával fejlődött azon hatalommá, mely Olaszország egységét s függetlenségét megteremtette.
E hatalmi fejlesztésben Mazzininak, az ifjú Olaszország alkotójának s vezérének, tevékenysége két részre oszlik, melyet úgy az eljárás mint a történeti érték szempontjából meg kell egymástól különböztetni, amint Mazzini maga is megkülönböztette lapja czímének e két szavával: »Pensiero ed azione« – gondolat és cselekvés.
Az elsőnek, a gondolat hatalmának kifejtésében Mazzini alakja minden kortársa közt óriásilag kimagaslik. Ő volt az, aki az olasz nemzetegység és függetlenség zászlóját már akkor nyiltan kitüzte, mikor a hét határ által hét darabra tagolt Itália népei csak fejedelmeik kényuralmának alkotmányos intézmények általi korlátozására törekedtek; ő volt az, aki hadat üzenve az isteni jogosultság czimét bitorló fejedelmi hazugságnak, harmincz éven át megtörhetlen hévvel és ernyedetlen erélylyel lobogtatá az Itáliára nehezkedő idegen-uralom gyülöletének, az olaszországi népek nemzetté tömörülésének, s e tömörüléssel Itália függetlenségének zászlóját; és lobogtatta annyi hatással, hogy végeredményben az olasz egység eszméje nemzeti közvéleménynyé vált, még az úgynevezett conservativ körök is »unitáriusokká« lettek, s a nemzeti egységet maga Piemont királya, maga Cavour is és velük mindazok törekvésük vezéreszméjéül fogadták el, akik előbb az unitarismust ábrándnak vallották, s Mazzinit a mód miatt, melylyel az eszmét megvalósítani törekedett, nem csak kárhoztatták, hanem mint rendbontó bujtogatót üldözték is.
Oly nagy problémáknál, mint a minő egy nemzetnek újjászületése, a nagy elmék mécsvilágát a nyilvánosság napvilágának kell felváltani; az eszmének a titkos társaságok, a conspiratiók rejtekéből Isten szabad ege alá kell kivezettetnie, hogy a hon- és szabadságszeretet aspirátiói nemzeti akarattá izmosodhassanak, melyet a conjuncturák kedvezése diadalmas tetté érlel.
Ezen igazságot tartotta Mazzini szem előtt kettős programmja első részénél, a gondolat hatalmának terjesztésénél; az ifjú Olaszország nem volt titkos társaság, sőt még csak társaság sem volt, hanem politikai felekezet, helyesebben szólva párt volt, mely nem csak nem csinált titkot politikai hitvallásából, de sőt épp abból merítette erejét, hogy azt nyiltan hirdette; mint pártnak nem lévén titkai, nem szorult tagfelvételi czeremóniákra, szólami különlegességek badarságára, vagy symbolikus jelvényekre;* mindenki tagja volt, aki a párt nyiltan vallott politikai hitvallásában osztozott; a közös meggyőződés volt a kapocs a párt tagjai közt és semmi más.
Hogy ezekhez s különösen a taggá avatás komédiájához a szabad kőmivesek még mindig ragaszkodnak, az csakugyan nevetséges dolog. Kár! mert bizony sok igazság van abban, a mit Cerruti olasz államtitkár barátom a magyar emigráczió egynémely körének szokott volt mondani: »et surtout mes amis craignez le ridicule« (és mindenek felett barátaim! féljetek a nevetségességtől).
De Mazzini kettős programmjának második osztálya egészen más tekintet alá jön; az első: »a gondolat« csak nyilvánosság által fejlődhetett hatalommá; a másik: a cselekvés, midőn nem rendezett kormány működése forog fenn, a nyilvánosságot kizárja; az első az eszme apostolatusának, a másik a conspiratióknak mezején mozgott; conspirálni pedig csakis titokban lehet. A hét felé tagolt Olaszországot csak forradalommal lehetett egységes nemzetté egyesíteni, Mazzini tehát forradalomra törekedett, de azon nézetben volt, hogy azt magának a népnek kell saját erejével, külhatalmi avatkozás mellőzésével megcsinálnia, mert amely nép külhatalom karjai közé veti magát, az nem leszen ura saját sorsának, s csak urat cserél. Ezt a nézetet jelezték Mazzini forradalmi programmjának e szavai: »Dio e il popolo« – Isten és a nép. – Ez volt jelszava. És e jelszóhoz azon törhetlen hittel ragaszkodott, hogy csak lökést kell adnia a mozgalomnak egy helyitett felkeléssel, annak sikerülése forradalom kitörésére ragadandja az egész nemzetet. E hit által ösztönöztetve, mindig helyitett felkelések végetti conspiracziókban fáradozott, számos kisérleteinek meghiusulását mindig véletlenül közbe vetődött körülményeknek tulajdonította; s merényleteit megujította, még pedig az ötvenes évek folyamában csaknem mindig oly tervvel és oly helyeken újitotta meg, hogy még ha sikerültek volna is komoly következéseket nem vonhattak volna maguk után, s minthogy nem sikerültek, csak a martirok számát szaporították, de azért Mazzini minden uj kisérleténél mindig talált követőket; mert mint az igének apostola, oly büvös erővel lobogtatta a nemzeti egység és függetlenség eszméjének zászlaját, hogy a martiromság önfeláldozásáig hozta rezgésbe követőinél a sziv hurjait.
Engem Mazzinival a nemzeti érdektalálkozás hozott viszonyba; én ki a forradalmat a szabadság oly végeszközének (ultima ratiojának) tekintettem, amint most is annak tekintem, melyhez csak akkor szabad folyamodni, ha minden más eszköz eredmény nélkül kimeríttetett, de akkor nem csak szabad folyamodni, hanem kötelesség is: én számot vetve az olaszok helyzetével, beláttam, hogy vagy türniök kell Itáliának földrajzi elnevezéssé nyomorítását; vagy forradalomhoz kell folyamodniok, hogy Itáliát szabad, független közös hazájukká, magukat népek csoportjából nemzetté tegyék; hát mint a népszabadság hive is óhajtottam az olasz forradalmat, de óhajtottam mint magyar is, minthogy Olaszország függetlenségének legfőbb, leghatalmasabb ellensége ugyanazon hatalom volt, amely saját hazám állami létét, nemzetem függetlenségét és ezer éves történelmi jogait idegen fegyverek segitségével eltiprott, és azért késznek is nyilatkoztam egy olasz forradalom sikeréhez tehetségem szerint hozzájárulni, minthogy azt saját nemzetem eltiport jogainak visszavívására hatalmas segédeszköznek tekintettem; de nyiltan kijelentettem Mazzininak, hogy én csak forradalomra nyujtok neki kezet, lázongásokra (émeutökre) nem, annál inkább nem, mert oly helyzetben, ahol a nemzeti felszabadítás kérdése háború, még pedig nagy háború kérdése egy oly idegen hatalom ellen, amely idegen kutfőkből meríti ellentállásának eszközét, én nem csak nem hiszem, hogy helyitett lázongásokkal nemzeti forradalmat lehessen előidézni, sőt arról vagyok meggyőződve, hogy a szellem kitüntetésén túlmenő demonstrácziók (aminők a helyitett lázongások) ártanak a nemzeti forradalom nagy eszméjének, mert minden komoly eredmény nélküli szenvedésekkel lehangolják a nemzetet; és azért sem vagyok az emeutök pártosa, mert oly szent kincsnek tekintem a nép vérét, hogy bűnnek tartom vele könnyelmüen játszani. – Mazzini erre azt felelé, hogy különleges szempontból igazam lehet, de nem ismerem Olaszország helyzetét, ott a jól szervezett helyi felkelés nem könnyelmű játék a nép vérével, hanem lökés a nemzeti forradalomra.
Ez volt az egyik nézeteltérés köztem és az ifjú Olaszország megalkotója, vezére közt. De volt egy másik nézetkülönbség is, még pedig olyan, hogy bizalmas viszonyunknak véget vetett.
Én, mint a nemzeti függetlenség elvének hive, mindig ellensége voltam minden idegen avatkozásnak hazám belügyeibe, s bár tehetetlen, de hajthatatlan ellensége is maradok mind halálomig, s azt hiszem, hogy szerény nevem emlékezete, ha ugyan túléli földi életemet, ameddig túléli, még siromból is hirdetni fogja a nemzeti függetlenség elvét; de minthogy hazámban ezen elv megvalósításának útjában egy oly idegen érdekű hatalom áll, mely nemzetem ellenőrzésének alá nem vetett erőforrásokkal rendelkezik, mindig amondó voltam, hogy, ha maga a sátán ajánlaná is segítségét arra, hogy nemzetem saját sorsának urává legyen, én elfogadnám, csak arra vigyáznék, hogy el ne vigyen s a segítség úrcserévé ne fajulhasson.
A fogalom, a melyet a sátán szó kifejez, nagy szerepet játszik az emberi társadalom viszonyaiban, de hogy a sátán mint személy léteznék, a felől nincs tudomásom, hát nem is volt alkalmam segítségének kérdésével bíbelődni, hanem az megtörtént velem, hogy a francziák császárja megkérdezett, vajjon hajlandó lennék-e, s ha igen, minő feltételek alatt lennék hajlandó befolyásomat arra felhasználni, hogy vitéz nemzetem síkra szálljon Austria ellen azon háborúban, melyet az akkoron hatalmas imperator, a plombičresi értekezleten elhatározott. Viszontagságos életem ez episódjának lefolyását »Emigrationalis Irataim« első kötetéből ismerik olvasóim, tehát tudják, hogy én Napoleon császár felhívásának elfogadását nem utasítottam vissza, hanem feltételekhez kötöttem, melyek nemzetemet a sült gesztenyének a parázsból mások számára kikaparás majom szerepe ellen biztosították.
Mazzini más nézetben volt. Ő pártjának, az ifjú Olaszországnak, a turini cabinet és Napoleon császár közt megkötött szövetséghez csatlakozását feltétlenül visszautasította. Midőn 1859 elején leghatározottabb párthívei értesítették, hogy Victor Emanuel király zászlója alá sorakozandanak, ha a Napoleon császárral kötött szövetségnek valóban az a czélja, hogy Austria kiűzessék Olaszországból, Mazzini ezt irta nekik lapjában (Pensiero ed azione).
»Azt mondjátok: jöjjön maga a sátán, csak vigye el a nyakunkról az osztrákot, én azt mondom nektek testvéreim: a sátánt megkapjátok s az osztrák is nyakatokon marad; meg fognak egyezni egymással az első csata után, ti táborozni fogtok Lombardia valamely szögletében, mikor a Velenczét eláruló béke híretek-tudtotok nélkül megköttetik.«
Mazzini e jóslatának a villafrancai béke igazat adott; ez annyira növelte hitelét a közvéleményben, hogy, midőn Garibaldi a Mazzini által előkészített szicziliai forradalmat, nem ugyan Mazzini, hanem Victor Emánuel zászlaja alatt, oly consistentiára juttatá, hogy az unitárius forradalmat még a Rómát megszállva tartó francziák ellenére is előre vinni fenyegetőzött, a mazzinisták oly befolyást gyakoroltak az események folyamára, hogy a turini cabinet nem látott más módot a forradalom terjedésének útját vágni mint azt, hogy maga állott a forradalom élére. A jelentésben, melyet Cavour 1860. október 2-án a közügyek állása felől a parlamentnek benyújtott, nyiltan reá utalt azon veszélyre, hogy annak dicsőséges kezeiből, aki Victor Emánuelt és Olaszországot írta zászlajára, a tekintély és hatalom (impero) kis idő alatt azon »sectariusok« kezeibe megyen, akik e gyakorlatias formula helyébe az »Isten és a nép« mysticus symbolumát irják.
* * *
Az, aki azt a symbolumot vette jelszavául, már régóta a stalienoi sírkertben nyugszik. Porai összevegyültek a földdel, mely élete egyetlen gondolata volt; ő elmehetett hazájába meghalni, mert nem kellett hitvallását megtagadnia, hogy elmehessen. Hazája nem azon kormányformát fogadta ugyan el, mely neki eszménye vala; a kormányforma nem nemzeti lét kérdése, hanem a függetlenség az, s az ő hazája nem ural idegen hatalmat, az ő hazája független és szabad. Az, hogy ő helyitett felkelési kisérletekkel gondolta megteremthetni a forradalmat, mely hazáját szabaddá, függetlenné teendi, sok áldozatnak, sok szenvedésnek emlékét hagyta hátra maga után, de a halálnak tisztító ereje van »der Tod hat eine reinigende Kraft«, a mint a nagy német költő mondja. Vérbe kerültek Mazzini kisérletei, de a vér a nemzetek azon kínos harmatja, mely termékenynyé teszi a szabadság mezejét. Olyan a világ sorja, hogy vér és köny nélkül nem szülemlik meg elnyomott nemzeteknél a függetlenség; úgy vannak ezzel a nemzetek, mint a születéssel az egyének: sírással kezdik az életet; fájdalom nélkül ember nem születik.
Mazzini nevét már ma is az elsők sorába helyezi nemzete azok között, kik Olaszország egységét, függetlenségét megalkották, és méltán helyezi oda, mert a magvető ő vala.
