ELŐSZÓ.
ELŐSZÓ.
A magyar nemzet országgyűlési képviselőinek többsége indíttatva találta magát érvényre juttatni az 1879-ben hozott törvényt, mely azon magyar állampolgárokra nézve, a kik tiz évig külföldön tartózkodnak, minden tekintet nélkül künn tartózkodásuk indokára, oly feltételekhez köti magyar állampolgárságuk el nem vesztését, melyek engem megfosztanak e velem született minőségtől, az egyedüli kincstől, melyet hontalanságomba magammal hoztam.
Felemelt fővel merem mondani, hogy ez ostracismust nem érdemeltem meg hazámtól. Hányatott életem minden viszontagsága közt, künn mint benn, távolban mint közelben, jó mint bal szerencsében, agyam minden gondolatával, szivem minden dobbanásával hazámon csüngve, hű fia voltam mindenkoron. A nemzet útjai 1867 óta eltértek attól, melyet én hazámra nézve a jog, a szabadság, a nemzeti önérzet, a történelmi rendeltetés, az ősök hagyománya iránt tartozó kegyelet s az utódok iránti kötelesség útjának vallok, s engem magas erkölcsi érzet tilt el attól, hogy meghajtsam elveim zászlaját az opportunizmus intelmei előtt. A történelem fog itélni ez eltérés felett közöttünk; de akármiként üssön is ki itélete, annak birok öntudatával, miként az által, hogy rosszallom hazám elidegeníthetlen jogainak elalkuvását, az által hogy törhetlenebb hűséggel ragaszkodom nemzetem állami függetlenségéhez, mint a nemzet maga, talán csak még sem váltam arra érdemetlenné, hogy magyar polgárnak születvén, mint magyar polgár halhassak meg. És miért nem engedtetik meg nekem mint ilyennek meghalni?
Meg lett mondva: azért, mert én nem régiben megujítottam 23 év óta sokszor ismételt azon nyilatkozatomat, hogy én »Ferencz József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha egy perczig sem ismertem el s el sem ismerem, már pedig (mondák) Magyarország monarchikus állam lévén, a ki Magyarország polgára, az egyszersmind a koronás királynak alattvalója, e két fogalmat egymástól nem lehet elválasztani.«
Annak az egészen külön jellegű két fogalomnak összezavarása egy oly új elmélet, melyet ekkorig sem a jogtudomány, sem a világtörténelem nem ismert.
Ha én, mint született magyar állampolgár, valamely polgárjog vagy functio gyakorlatát venném igénybe, s nekem azt mondanák, nem tehetem, ha csak az országló hatalmat el nem ismerem, ezt érteném, mindig is értettem, azért nem tértem vissza a hazába azóta, hogy annak kapui a számüzötteknek is nyitva állanak, azért nem fogadtam el a képviselői mandátumot, melylyel Vácz, Pécs, Kaposvár, Szentes, Ó-Kanizsa, Hód-Mező-Vásárhely, Czegléd egymás után megtiszteltenek, hanem azt mondani, hogy ilyen vagy amolyan uralkodásnak el nem ismerése, nem csak ilyen vagy amolyan polgárjog gyakorolhatásának áll útjában, de még magát a veleszületett állampolgári minőséget is letörli az emberről s őt hontalan páriává teszi, oly állítás, melynek a természet, a jog fogalma, a világtörténelem ellene mond; nincs nemzet a föld kerekségén, melynek történelmében nem fordultak volna elő esetek, hogy több-kevesebb polgárai a nemzet által elfogadott országló hatalmat el nem ismerték s annak magukat alá nem vetették; ez nekik akadályul szolgált abban, hogy az állampolgársággal járó jogokat tettleg gyakorolhassák; a nemzet őket száműzhette, proscribálhatta ha az országló hatalom el nem ismerése a törvény által vétségnek minősített tettekben nyilvánult, őket (magyarosan szólva) notoriusoknak nyilatkoztathatta, ha módjában volt megbüntethette, de számüzötten, de proscribáltan is polgárai maradtak hazájuknak; arra nincs példa a világtörténelemben, hogy valamely országló hatalom el nem ismerése letörölte volna valakiről a vele született honpolgári minőséget. Sok példára hivatkozhatnám a politikai emigracziók rengeteg történelméből; elégnek tartom egyet idézni. Francziaország is monarchikus állam volt III-ik Napoleon uralkodása alatt. Ő császárja volt a franczia nemzetnek, nem csak »Isten kegyelméből«, hanem a nép akaratából is (a mi mindenesetre jobban documentálható kútfeje az uralkodás legitimitásának), a franczia nemzet 7.824,189 szavazattal egy elenyészőleg csekély kevesebbség (253 ezer 145 szavazat) ellen szentesítette a Senatus Consultust, a mely III-ik Napoleon személyében a császárságot visszaállítá; ellentétbe helyezkedve a nemzet ily roppant többségben nyilatkozott akaratával, sok emigrans, köztük nagyhírű, jeles férfiak, nem csak nem tértek vissza hazájukba, daczára a kihirdetett amnestiának, nem csak megtagadták hazájuk uralkodója iránt az alattvalói kapcsolatot, hanem conspiráltak is ellene Hugo Victor még személyes becsületét is megtámadta »Napoleon a kicsi« czímű híres könyvében; jutott-e valaha eszébe Napoleon kormányának törvényt inditványozni, vagy a franczia kamaráknak törvényt hozni, mely az uralkodó hatalmat el nem ismerő francziákról letörli a velök született franczia állampolgári minőséget?
Ferencz József osztrák császár 18 esztendeig korlátlan hatalommal uralkodott Magyarországon, mielőtt uralkodását a nemzet törvényesítné; én addig conspiráltam ellene, azóta soha, mert a 67-ki elalkuvás óta nem látok oly pártot Magyarország közéletének mezején, a mely oly álláspontot nem foglalna el, a mely az enyémmel ellenkezik; ez tehát mint a pártok politikai hitvallásának alapja a nemzet akaratja gyanánt áll előttem. Meddig fog ilyen gyanánt állani? Az hitem szerint attól függ, hogy a bécsi udvar eljut-e vagy nem annak belátására, hogy a dynastia jövendőjének biztonsága a magyar nemzet állami jogainak érvényre juttatásától függ; hanem most azon álláspont, mely az enyimmel ellenkezik, a nemzet akarata gyanánt áll előttem; én magamra nézve azt nem fogadom el, de a nemzet ellen conspiráczióra soha sem gondoltam, hanem a mig a nemzet a maga akaratát az osztrák császárnak magyar királylyá koronázásával nem konstatálta, igen is conspiráltam, nem is titkon, hanem nyilvánosan; izgattam forradalomra két világrészben. »Habsburgi jellemvonások« czímű felolvasásaimban, oly történelmi képet mutattam fel a világnak a Habsburg család felől, mely (hogy gyöngén szóljak) bizony nem volt hizelgő. Ferencz József császár bitófára szegeztette nevemet, elkoboztatta a mi vagyonom volt, pert indított ellenem a magyar pénzjegyek miatt Angliában, de jutott-e valaha eszébe, rólam vagy akármely számüzött vagy fogságra vetett hazámfiáról azt állítani, hogy le van rólunk törülve a velünk született magyar állampolgári minőség?
23 év óta számtalanszor ismételtem, hogy én soha sem ismertem el, nem is fogom elismerni magamat Ferencz József osztrák császár, magyar király alattvalójának; számtalanszor kijelentettem, magának a magyar képviselőháznak is megirtam, elnökéhez Pécs városa képviselői mandátumának el nem fogadása felől intézett levelemben,* hogy az osztrák birodalommal 1867-ben elfogadott kapcsolatot jogtalanságnak tekintem, s magamat, mint született magyar polgár, e jogtalanság törvényesítésének alája nem vetem. De mindennek daczára csak most, 23 év múlva találtatik ki és tálaltatik fel a világ előtt ekkorig ismeretlen amaz új elmélet, hogy, mert a minden törvényesítés mellett is általam jogtalannak tekintett országló hatalom alattvalójának magamat el nem ismerem, hát nem maradhatok az, a mivé születtem, elvesztem a velem született állampolgári minőséget, nem a vele kapcsolatos jogok gyakorolhatását, hanem magát a minőséget. Álláspontom ismerve volt Tisza Kálmán úr előtt, midőn a képviselőházban kijelentette, hogy ő és pártja engem magyar honpolgárnak tekint, ismerve volt a többségben levő kormánypárt előtt, midőn e kijelentést helyesléssel fogadta. Álláspontom ismerete nem akadályozta az ország törvényhatóságainak nagy többségét s a haza polgárainak ezernyi ezereit abban, hogy engem mély hálával fogadott üdvözlő irataikban polgártársuknak üdvözöljenek, sem az ország számos városait abban, hogy díszpolgárukká választásra méltassanak; s én nem is hiszem, hogy a magyar nemzet országgyűlési képviselőinek azon többsége, mely engem hazám polgárainak soraiból kidobott, páriává tett, ez eljárásánál a magyar nemzet többségének akaratát kép viselte. Nem hiszem; nem hihetem.
Nem engedték meg felolvastatását a képviselőházban, de Böszörményi lapjában közöltetett. Szándékom volt közölni, de irományaim zagyva halmazában nem találom.
Azonban megtörtént. Nem vagyok többé magyar polgár. De magyar ember vagyok s maradok. Anyám a magyar haza, törvényszerzői minőségében kitagadhatott, kitagadott; én kitagadott gyermeke nem fogom anyámat, a magyar hazát, megtagadni; kitagadtatásom daczára fiúi kegyelettel áldom nevét, fiúi szeretettel fogok osztozni örömében, bújában, s fogom szívemen viselni nemzeti érdekeit, nemzeti reményeit mind halálomig.
Ilyen érzéssel veszem fel irataimnak a 3-ik kötettel megszakított fonalát.
Életkorom nehéz súlya alatt, megfogyatkozott tehetséggel, de annak tudatával veszem fel e megszakított fonalat, hogy az 1849-ki magyar emigráczió politikai viszonyainak (csak is ezeknek s nem egyszersmind ügyes-bajos házi életének) megismertetésével, nem pusztán az emigrácziónak, hanem magának a magyar nemzetnek történelméhez szolgáltatok adatokat; még pedig oly adatokat is, melyek, ha igaz, hogy a történelem ki szokta vívni a maga logikáját, a múltnak emlékezetével a jövendőbe is beleszólhatnak.
A 49-ki magyar emigrácziónak politikai viszonyai a hatalmakkal azon korszakban, mely az 1859-ki olasz háborúval kezdődött s az 1866-ki porosz-osztrák háborúval végződött a lengyeleket kivéve, alighanem példa nélküliek a politikai emigrácziók történelmében.
Magyarázatukat Deák Ferenczhez 1867-ben intézett nyilt levelem következő szavai adják meg:
»Nem dicstelen alap, melyet a magyar nemzet 1848–49-ben a történelem könyvébe igtatott. Nemzetünk életrevalóságának ez óriási revelacziója annyit mindenesetre eredményezett, hogy a magyar nemzet úgy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben még bukásában is azon önczélú, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progresszusában számolni lehet, számolni kell.«
Számoltak is vele mindaddig, míg a magyarosztrák-magyarrá, semmi más népnek vagy országnak le nem kötött hazája az osztrák-magyar monarchia egyik felévé, s mint ilyen, a bécsi cabinet-politika szolgájává nem lett. Számolt a magyar nemzettel a francziák hatalmas császára Italiának Austria prepotencziája alól felszabadításánál, számolt vele Olaszország egységre s függetlenségre törekvésénél, számolt vele a porosz a Habsburgoknak Németországból kiszorításánál; a magyar nemzetet mindannyian oly hatalmas tartaléksereg gyanánt vették számba, mely nem engedi ugyan magát pusztán eszközül felhasználtatni, de melyre azon feltét alatt, hogy hazájának függetlensége a combinácziókba felvétetik, mint döntő súlyú szövetségesre biztosan számíthatnak az osztrák ellen, ha a háború esélyei e hatalmas tartalékseregnek actióba vonását szükségessé tennék. E szükség esete nem állott be; a magyar nemzet erejének igénybe vehetése nyiltan elő lett készítve, de actióba vonását a magentai, szolferinói, szadovai győzelmek szükségtelenné tették, s ennek folytán e nagy bonyodalmakhoz fűzött reményeink meghiusultak, hanem azért tényül maradt a történelem könyvébe beirva, a mit idézett levelemben mondék, tényül maradt beirva, hogy ama korszakot alkotó nagy eseményeknél a magyar nemzet azon önczélú, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell.
Nagy vívmány volt ez, melyről megmondám és mondom most is, hogy azt feladni bűn vala.
A magyar nemzet e politikai súlya azon hitnek volt kifolyása, hogy a Cavour által Lamarmora tábornok berlini missziójára adott utasításban »nagylelkűnek és erősnek« (generosa e forte nazione) czímzett magyar nemzet megingathatlanul ragaszkodik állami függetlenségéhez, melyért ezer éves jogai nevében (in nome dei secolari suoi diritti, a mint Cavour ugyanott mondá) életrevalóságának amaz óriási revelacziójával oly hősiesen, oly dicsőségesen küzdött volt.
E hit, a »nagylelkű és erős« magyar nemzet megingathatlan ragaszkodásában egy ezred év minden viszontagságain keresztűl soha meg nem tagadott, soha fel nem adott állami jogaihoz adta meg a magyar emigrácziónak azon viszonyokat, melyekre az osztrákellenes hatalmak által méltatva lőn; nem saját értékünk, mely számbavételt nem érdemelhete, tett minket, magyar menekülteket, politikai tényezőkké, hanem az, hogy nemzetünk aspiráczióinak voltunk a világ előtt képviselői, s képviselőinek tekintettünk nemcsak a szabadságszerető népek által, hanem a hatalmak tanácsaiban is, képviselőinek oly mértékben, a minőben (némely időszakokban, a lengyeleket kivéve) sem előttünk, sem utánunk emigráczió soha.
Ez volt a magyar emigráczió tekintélyének kulcsa, tevékenységének alapja. Innen van, hogy, midőn az »erős« magyar nemzet a bécsi udvar iránti nagylelkűségben annyira ment, hogy magát a törhetlen ragaszkodásra ősi jogaihoz gyöngének mutatta be a világnak s maga törölte ki magát azon önczélú tényezők közül, melyekkel számolni lehet, számolni kell: a magyar emigráczió politikai súlya elenyészett, s elenyésztével ő maga is pozdorjává tört, semmivé lett.
Hanem a míg volt, oly kapcsolat forgott fenn tevékenysége s a szenvedésekkel daczoló nemzet aspirácziói közt, miszerint jogom volt azt mondani, hogy a magyar emigráczió politikai viszonyainak megismertetésével magának a magyar nemzetnek történelméhez szolgáltatok adatokat.
Irataim folytatásában beszámolni szándékozom a történészetnek a magyar emigráczió törekvéseiről s politikai viszonyairól az 1863-ki lengyel felkelés s az 1866-ki porosz-osztrák háború idejében; ez utóbbit a magyar zászlót olasz földön fennen lobogtatott magyar legió történelmére vonatkozó némely lényeges adatoknak, s feloszlatása lefolyásának közlésével egészítem ki; a lengyel felkelést tárgyaló fejezetnek pedig, a hatvanas időszak első éveiből, adalékokat bocsátok elébe az akkori helyzet tényállásának felismeréséhez; szüksége van a történészetnek az ily adalékokra, mert tapasztalásból mondhatom, hogy, ha csakis »hivatalos hitelességű diplomatiai kútfők« után indul, Lux veritatis helyett, Lux falsitatis leszen.
Múltakról beszélek. És a múlt múlt: »ewig still steht die Vergangenheit«, hanem közte s a késlekedve közeledő jövő közt a röppenő jelenen keresztül kapcsulat van; a történelem megkérlelhetlen logikájának kapcsolata.
E kapcsolat befolyásának lelkemre tulajdonítsa az olvasó, hogy nem szoritkozom a múltak előadójának szerepére, hanem le-leirva a múltnak egy-egy mozzanatát s a hozzá csatolt emlékezeteket, az eszmetársulat által agyamban felköltött gondolatoknak is kifejezést adok állapotok és kérdések felől, melyek a múltakból szállottak át a jelenre, hogy felettök a jövő határozzon.
Komolyan szólok komoly tárgyakról, szenvedély nélkül; emócziók felkeltése nincs szándékomban, de a magok közt, melyeket elszórogatok, akadhat talán olyan is, a mely nem esik sziklára, hogy elpusztuljon terméstelenül, habár csirázása várathat is magára az időnek járása szerint. Nemzedék száll, nemzedék múlik, alkalom kerül, alkalom merül, a szó elhangzik, de értelme megmarad, ha igaz és egészséges, ha nem az, veszszen mint elvész a szélben a sóhajtás.
Turin, jan. 1891.
Kossuth Lajos.
* * *
Ezen előszó több mint két év előtt, akkor íratott, midőn kiadóim előfizetést nyitottak Irataim IV–VI-ik köteteire.
Akkoron az volt szándokomban, hogy a IV-ik kötetben közölni fogom az 1863-ki lengyel forradalom idejéből fenmaradott azon irományaimat, melyek a lengyel forradalmi kormánynyal folytatott érintkezésemre s az eszmecserére vonatkoznak, melyet az ez ügyben tanácsosnak itélt politika felől Olaszország királyával és kormányával váltottam.
Én, a mióta csak eszemet tudom, mindig hő rokonszenvet éreztem a hős martir lengyel nemzet iránt, melyhez minket magyarokat a minden érző kebel lel közös részvéten kívűl, a multaknak annyi emléke s a jövendőnek életbe vágó érdekközössége testvéries kapcsolattal csatol. Jövendőt mondok, mert én nem hiszem, hogy a lengyel kérdést az idők nyomása eltemetheti. Nemzetet, mely annyi időn át, annyi balszerencse közt úgy fenn tudta tartani a haza cultusát, nemzetet, mely úgy ellen tudott állani úgy a rettegtetéseknek, mint a csábításoknak, nemzetet, mely annyiszor megmutatta, hogy mennyire kész vértanusággal is tiltakozni jogai elavulásának feltevése ellen, nemzetet, mely annyiszor bebizonyítá, hogy őt, ha felkonczolják is, nem birják megölni: egy ily nemzetet sem az életre hivatott nemzetek lajstromából erőszakkal kitörölni, sem történelmi egyéniségéből kivetkőztetni nem lehet. – A lengyel nemzet »resurget«. Hömpölyög az idők árja jó és gonosz felett egyaránt; a történelem logikájának óralapján a perczek emberöltők által, lehet, századok által jeleztetnek, de jeleztetnek, s az óra ütni fog, mely a lengyel nemzetnek a diadalmas feltámadás igazságát kiszolgáltatja. Irtóztatos bűnt követett el Európa a lengyel nemzeten, sinylette is és sinyli is bűnének nyomását, de meg vagyon irva, hogy a rablás bűne nem bocsáttatik meg, ha csak az elrablott vissza nem adatik – »Resurget«, mert van Isten, resurget, mert a lengyel nemzet feltámadására Európa szabadságának szüksége van.
Igy lévén meggyőződve én eleven érdeklődéssel láttam hozzá a lengyelek azon (1863-iki) erőfeszitésének tárgyalásához, mely, ha intéző köreit a bécsi udvar csalárd hitegetései s a diplomáczia kétszínűségei tévútra nem vezetik, reménnyel biztatott, hogy nekünk magyaroknak is alkalmul szolgálhat hazánk függetlenségének megvalósítására; de éppen mert eleven érdeklődés vezette tollamat, az azon időbeli irományaim egyszerű közlésé helyett dolgozatom az orosz viszonyokra is kiterjeszkedő történelmi tanulmánynyá fejlődött.
Mikor már annyira jutottam, hogy öt-hat ívnyi munkával a tárgyat befejezhetém, azon ötletem támadt, hogy Irataim újabb három kötetének munkatervét megváltoztatom; ez ötlet indokainak előadásától megkimélem olvasóimat, de meg kell vallanom, hogy szánom, bánom ez ötletemet, nem azért, hogy ez újabb meg újabb munkát háritott reám, pedig nem tagadhatom, hogy a tartós munka agg tagjaimnak már nagyon nehezükre esik; hanem bánom azért, mert a több rendbeli fázisokon átment munkaterv-változtatás okozta, nem csak menthetetlen, hanem (elismerem) a szó szoros értelmében botrányos késedelmet a jelen kötet megjelenésében, melyért az erkölcsi felelősség kirekesztőleg engem terhel; először történt rajtam hosszú életemben, hogy egy elvállalt kötelesség teljesitésével ennyire hátrálékba jutottam; – nem birom kellőleg kifejezni lekötelezettségem érzetét az előfizetők azon kiméleteért, hogy e késedelmet eltűrték, – de be kell vallanom, hogy a hátramaradás elvállalt kötelességem teljesítésében nehéz súlylyal nyomja lelkemet. Szégyellem.
Kivánnám, hogy az előfizetők méltó neheztelését némileg enyhítse az, hogy, ha túlsoká kellett várniok a jelen kötet megjelenésére, a következő két kötetre, akár húzódik még keserves életem, akár nem, sokáig nem kellend várniok, mert a késedelem alatt egy kötet helyett jóformán hármat írtam meg, igen kevés kiegészítés s anyagi rendbeszedés híján készen van.
A 49-ki magyar emigráczió politikai viszonyainak megismertetése képezvén Irataim főfeladatát – a jelen kötetben az eszmetársulás által sugallott elmélkedések kiséretében az emigráczió olaszországi viszonyának politikai előzményeit adom; az V-ik kötetben, nézeteimnek Magyarország actualis közjogi helyzete felől megismertetése mellett, az emigráczió helyzetével az 1863-ki lengyel forradalom kitöréseig, s Európa akkori viszonyainak vázolatával foglalatoskodom, s a VI-ik kötetben a 63-iki lengyel forradalom felőli tanulmányomat adom.
Kilenczvenegy éves öreg ember vagyok, hiában igyekszünk daczolni a természet törvényeivel. Munkám nem csak késett, de bizony silányúl is ütött ki. Tudom, érezem. A ki megveszi munkámat, melyért kiadóim nekem kenyeret adnak, ha oly silánynak találja mint a minőnek én hiszem, hát vagy dobja el, vagy legyen elnézéssel az emberélet természetes határán túl kínlódott öreg szerző iránt; az eldobást nem veszem rossz néven, az elnézést köszönettel fogadom, a késedelemért pedig bocsánatért esedezem.
Turin, augusztus 25-kén 1893.
Kossuth Lajos.
