BEFEJEZÉS.
BEFEJEZÉS.
A magyar emigratio olaszországi viszonya politikai előzményeinek megismertetésében eljutottam azon pontig, mely a turini kormányt arra inditotta, hogy megujítsa velünk, magyar emigransokkal, mint nemzetünk függetlenségi aspiratiónak akkoron a világ előtt képviselőivel s általunk a magyar nemzettel, az 1859-ki háború alkalmából Napoleon császár által kezdeményezett viszonyt, melyet a villafrancai béke oly váratlanul megszakított.
E viszony megujitása Victor Emanuelnek és nagy ministerének azon elhatározásával van causalitási kapcsolatban, hogy feladva a plombičresi értekezleten megállapított álláspontjukat, maguk vették kezükbe az unitárius forradalom zászlaját s elfoglalták a pápától a Markákat s Umbriát, hogy nyilt utjok legyen a szavoyai ház zászlaja alatt monarchikus alapon megvalósitani Dél-Olaszországnak az éjszakival egy állammá egyesitését.
E merész lépés a turini kormány és Garibaldi közti viszonyban leli magyarázatát: miszerint szerény munkám, ha bár csak vázlatos is, legalább csonka ne legyen, a magyar emigratio olaszországi állása politikai előzményeinek előadását ki kell ama viszonynak megismertetésével egészitenem; de munka közben az eszmetársulás annyi elbarangolásra indított, hogy korunk történelmének e nevezetes szakaszát, a belőle levonható tanulságokkal egyetemben, Irataimnak már részben ki is szedett s (minthogy a fogalmazással jóformán készen vagyok) a jelen kötetet nemsokára követendő V-ik kötetre vagyok kénytelen áttenni.
Itt csak azt akarom megemliteni, hogy a Markáknak és Umbriának Victor Emanuel király által elfoglalása nem csak azon viszony megállapitását vonta maga után, mely az olasz kormány és a magyar emigratio közt Velenczének 1866-ban Olaszországhoz csatolásáig fennállott, hanem forduló pontot is képezett Magyarország ujabbkori történetében, mert az határozta el Magyarországnak akkor még nem törvényesitett tettleges uralkodóját az 1860. októberi diploma kiadására, amely (miként már előbb valahol megjegyzém) oly tojás portentumnak bizonyult, melyből a kitartást mállasztó időnek nyolcz évi incubatiója az úr 1867-ki esztendejében Österreich-Ungarn csirkéjét költötte ki.
A Villafrancában megszakított kapcsolatnak a magyar emigratióval concretabb alakban megújítása azon körülményben leli magyarázatát, melyre Cavour Lamarmora tábornokhoz 1860. szeptember 12-én intézett levelének következő szavaival reámutatott:
»A Markák elfoglalása szükségessé vált az által, hogy Garibaldi Nápolyt meghódította,* de okot ad Austriának minket megtámadni. Francziaország ezt elismeri, de nem hajlandó annak fegyverrel ellentállani, tehát saját erőnkre kell támaszkodnunk.«
Ennek magyarázata Irataim következő kötetének elején lesz előadva.
Hogy Austriának elhatározott szándoka volt Victor Emanuel királynak megtámadására a pápa tartományainak megszállását alkalmul felhasználni, ezt részben már Irataim III. kötetében kimutattam, a következő kötetben még bővebben ki fogom mutatni az októberi diploma tárgyalásánál, minthogy ez (amint már emlitém) forduló pontot képez Magyarország történelmében.
A támadási szándok bebizonyitását tehát fentartva itt csak az események azon lánczolatára akarok reámutatni, mely Ferencz József császárt a támadás elhatározására mindamellett is reábirta, hogy a haderő, amelylyel rendelkezhetett, az 1859-ki csapást bizony még a legtávolabbról sem heverte ki.
Victor Emanuel király a Legatiók és a Markák elfoglalásával maga vévén kezébe a Garibaldi által oly bámulatos sikerrel megindított egységesitésnek bevégzését, osztrák szempontból nagyon hatalmas indokok forogtak fenn arra nézve, hogy Ferencz József császár elhatározza őt megtámadni, miszerint útját vágja annak, hogy a kis Szardinia királya a nagy Olaszország trónjára emelkedjék; mert ha ez bevégzett ténnyé válik, bizonyosnak vehette Austria, hogy a történelem megkérlelhetlen logikája, nem hogy reményt hagyna fenn számára visszaszerezni azon uralgó hatalmi állást Olaszországban, melyet a magentai és solferinói vereségei megrenditettek, de (amint a villafrancai egyezmény bebizonyitá) reménytelenné nem tettek, hanem még azt is kicsikarandja – amint ki is csikarta – kezéből, amit az 1859-ki háború Olaszországban még birtokában hagyott.
Pedig hogy mennyire ragaszkodott Austria hatalmi állásához Olaszországban, annak bizonyitványát birjuk azon tényben, hogy, midőn néhány évvel később, midőn Austriát a német felsőbbség feletti vetélkedése a poroszszal már döntő válsággal fenyegette, készebb volt Victor Emanuel királyt a poroszszali szövetkezésre provocalni – mondhatnám kényszeriteni, – mintsem olasz hatalmi állásának ambicziójáról egy anyagilag nyereséges egyezmény elfogadásával lemondani. Vessen számot az olvasó azon ténnyel, hogy azon háborúban, mely a büszke Habsburg-házat Németországból kidobta, Austriának (a Mincio melletti várnégyszög őrségével s a Tirolt fedező tartalékkal) 125,000 embere volt Olaszországban elfoglalva; ha ezen erő is Königgrätznél harczolt volna, alig szenvedhet kétséget, hogy az ottani nagy ütközet kimenetele nem olyan volt volna, mint aminő volt.
De hát a büszke Habsburg-ház ura akart lenni Németországnak is, Olaszországnak is, s a következés az lett, hogy mindakét helyről kirugták.
E szivós ragaszkodás az olaszországi uralomhoz Austria azon multjában leli magyarázatát, melyet vázlatosan előadtam.
Az 1859-ki háboru elvette ugyan Austriától Lombardiát, de oly módon vette el, hogy olaszországi hatalmi vágyának kielégitésére az utat nagy háború nélkül is nyitva hagyta.
A zürichi békekötésben meg lett állapítva, hogy Francziaország és Austria, mint a villafrancai békeelőzmény szerződő felei, congressus-tartásra fogják felhívni a többi nagyhatalmakat a végett, hogy a békekötés európai szerződéssé avattassék, s ez által Olaszország békéje biztosíttassék.
Austria nagy reményeket kötött e congressushoz. A villafrancai béke-előzményre Napoleon császár által Ferencz József császárnak előterjesztett pontozatok 5-dikében az volt, miként a szerződő két császár mindent elkövetend, kivéve a fegyverhez folyamodást, hogy Toscana és Modena uralkodói államaikba visszahelyeztessenek. Ferencz József császár kijelentette, hogy hozhat személyes áldozatokat, de rokonait, Austria hű szövetségeseit, nem hagyja el, s nem volt rábirható, hogy restauratiójuk végett a fegyverhez folyamodhatás kizárassék; nem is záratott ki, csak annyi iktattatott a szerződésbe, hogy a Toscana nagyherczege s a modenai herczeg államaikba visszatérendnek«. A fegyverhez folyamodhatást a zürichi békekötés sem zárta ki, abban csak annyi lett megállapítva, hogy a »toscanai nagyherczeg s a modenai és parmai herczegek jogai világosan fentartatnak«.
A pápának a Romagna birtokába visszahelyezésére nézve sem képezett a zürichi békekötés a »fegyverhez folyamodhatásban« akadályt. A békekötő hatalmak ebben a kényes kérdésben azon német példabeszéd szerint jártak el, hogy »mosd meg a szőrömet, de meg ne nedvesits«; úgy beszéltek a dologról, mintha a Romagnában nem is a pápák uralmának eltörlése, hanem csak jó vagy rosz közigazgatás kérdése forogna fenn; csak annyi lett a békeszerződésbe iktatva, hogy a szerződő felek, biztosnak óhajtván az egyház államainak nyugalmát s a szent atya hatalmát, igyezekezni fognak reábirni Ő szentségét, hogy államainak igazgatásában a reformok behozatalának szükségét komoly figyelembe vegye.
Ilyenek lévén a villafrancai és zürichi szerződések, a bécsi udvar arra számitott, hogy, ha ezek egy congressus által európai szerződésekké avattatnak, Austria szabad kézzel birand a trónvesztett fejedelmeket trónusaikra s a pápát a Romagna birtokába fegyverrel visszahelyezni, s ezzel oly támaszt biztositani magának Olaszországban, hogy nem csak újra uralogni fog a félszigeten, hanem, ellesve az európai viszonyok valamely kedvező fordulatát, a Mincio melletti formidabilis állásából még az elvesztett Lombardiát is visszaszerezheti.
Hanem Nagy-Britannia a congressusra meghivatván, kijelentette, hogy csak ugy veszen részt a congressusban, ha előlegesen biztosíttatik, hogy a fegyveres avatkozás megengedése még csak szóba sem hozatik a congressuson.
Erre Ferencz József császár külügyministere, Rechberg gróf, azt adta válaszúl, hogy egy oly osztrák minister, aki ebbe beleegyeznék, megérdemelné hogy mint »perduellis« büntettessék meg. Austria, ezen kivül a lajbachi és veronai congressusok idején alkalmazott hangon kinyilatkoztatta, hogy Olaszország nyugalmának biztosítására három alapelvet kell a congressuson kiindulási pontul venni; az egyik az: hogy a forradalmi szellemet meg kell fojtani; a másik az: hogy vissza kell uralkodói jogaikba helyezni a fejedelmeket, kiket holmi factiosus fondorkodók, a nemzeti akarat hangzatos frázisával takaródzva, trónusaiktól megfosztottak; a harmadik az: hogy a pápának vissza kell adni a fellázadt tartományokat; azon kivül nem akarta megengedni, hogy Szardinia a nagyhatalmakéhoz hasonló állásban vehessen részt a congressuson, az ellen pedig leghatározottabban tiltakozott, hogy a congressus Ferencz József császár birtokának, Velenczének belügyeibe avatkozhassék.
E veszekedés közben jelent meg a Napoleon császár sugallatának tulajdonitott hires franczia röpirat »A pápa és a congressus«, mely ellenezte az eszmét, hogy a pápa elvesztett tartományainak birtokára igényt képezhessen a congressuson. Igy nyilatkozott maga Napoleon is a pápához intézett levelében, amiért őt IX-ik Pius pápa, több franczia tiszt hallatára, egyenesen hazugnak, csalónak bélyegezte. Austria kérdést intézett Párisba, vajjon Napoleon császár e nézet mellett szándékozik-e maradni a congressuson is? Azt kapta válaszúl: hogy igen; amire aztán Austria kijelentette, hogy ha igy van, neki nem kell a congressus, s a leghatározottabban tiltakozik minden lépés ellen, amely arra lenne intézve, hogy trónvesztett olasz fejedelmek trónusaiktól távol tartassanak.
Igy történt, hogy a congressus összeülése már 1860. január 3-án, amint deákosan mondanák, a görög calendák napjára (ami nincs) halasztatott, azaz elejtetett, s Austria elesett azon reményétől, hogy Olaszországnak Victor Emanuel uralkodása alatt egy hatalmas állammá egyesítése a zürichi békekötésnek európai szerződéssé avatásával elháritható; és amint ez a remény eltünt, Olaszország egységesítése a megvalósulás felé hatalmas lépésekkel előre haladt. Austria még remélte, hogy Napoleon császár a Romagnának s a közép-olaszországi fejedelmeknek, különösen Toscanának, Piemonthoz csatolásába nem fog beleegyezni, de biz ő csak árt szabott érte (Szavoját és Nizzát), és azt megkapván, beleegyezett. Austria s a pápa haragosan tiltakoztak a dolog ellen, Ő szentsége, mint amolyan »Jupiter tonans« (mennydörgő Jupiter), jobbra-balra szórta az istentelen forradalmárok fejére a Vatikán száraz mennyköveit, de biz azok az »istentelen forradalmárok« tudták, hogy azok a mennykövek nem a vallás szent érzelmeiből származnak, hanem a világi uralmát féltő pápa ambitiójának kohójában kovácsoltatnak, hát jobban tisztelték a népszabadság védistenét s jobban szerették az olasz hazát, mintsem hogy azoktól a nem éppen »szentséges« jellegü villámoktól megijedtek volna.
Aztán jött az a bámulatos Garibaldi, felszabaditotta Szicziliát s átjönni készült a continensre, hogy Nápolyt is felszabadítsa – ezek már oly dolgok voltak, hogy Cavour már augustus 6-án, tehát még Garibaldinak a continensre átszállása előtt igy irt Medici tábornoknak Messinába: »Ne csináljunk magunknak Austria ereje és szándokai felől illusiókat, Austria háborúra készül s jobbnak látja be nem várni, hogy Olaszország megalkotva legyen.« – Mikor aztán Garibaldi átjött a continensre, hogy Nápolyt is felszabadítsa, amint Szicziliát felszabaditotta, Cavournak nem lehetett többé, nem is volt afelől kétsége, hogy, amint a monarchiai elv biztonságának érdeke sürgős szükséggé teszi, hogy Victor Emanuel király maga vegye kezébe a harczot Nápoly utolsó királya ellen, Austria ezt tétlenül nézni nem fogja s támadási, szándoka imminens tetté válik.
Garibaldi átjövén győzelmes seregével a continensre, közelgésének puszta hirével kikergette fővárosából a bourbon királyt; ez azonban fővárosának feladásával még nem szünt meg tekintélyes hatalom lenni; birtokában volt a 200 várágyúval védett Capua, kezében volt a megtörhetetlen sziklába vésett Gaëta sasfészek, és e két hatalmas támpontra támaszkodva volt a Volturno folyam két partján 45 ezer főnyi hadserege; megbizható sereg, mely soraiban több ezer derék svájczi és bajor harczost számlált, kikre a nápolyi nép szelleme nem gyakorolt lehangoló befolyást; és volt jól felszerelt s jól kezelt 60 tábori ágyúja. E tekintélyes erővel szemben Garibaldi csak mintegy 15,000 önkénytessel, 25 hiányos szerkezetű ágyúval rendelkezett; és az 5000 főnyi királyi lovassággal szemben csak 50 magyar huszárja volt.* A királyiak oly erőseknek érezték magukat, hogy nem is szorítkoztak a védelemre, hanem támadólag léptek fel.
Bámulatos dolgokat vitt véghez az az ötven magyar huszár s dicsőségesen versenyzett velük az alig pár száz főnyi magyar gyalogság, amely a volturnói ütközetben (október 1-én) szuronyszegezve törte meg az ellenség tömör sorait. (»Les Hongrois que Garibaldi avait avec lui culbutčrent l’ennémi ŕ la baďonnette«. Ezek az »Annuaire des deux mondes« 1860. kötetének szavai.) Garibaldi október 3-ki napi parancsában igy szólt a magyarokról: »Szép volt látni a magyarokat, miként mentek a tüzbe, olyan nyugodtan s olyan rendben, mintha nem is ütközetben, hanem csak gyakorlati mezőn volnának. Csekély számuk daczára az ő rettenthetlen bátorságuknak nem csekély része volt a győzelemben.«
Hogy Austria akkoron csak biztatta kitartásra Nápoly utolsó királyát s csak amúgy suttyomban segítgette, de védelme végett fegyverhez nem nyult: ennek egyrészt a nyugoti két nagyhatalom által proclamált nem-avatkozás elvében, másrészt pedig azon meggyőződésében van magyarázata, hogy Victor Emanuel nem merheti nyiltan kitüzni a forradalom zászlaját; mert ha ezt meg merné tenni, nem csak Austriával gyűlne meg a baja, hanem felzúdítaná maga ellen az oroszt, a poroszt, egész Németországot és a spanyolt; Victor Emanuel fegyveres segítsége nélkül pedig Garibaldi a maga önkénteseivel nem birhatja Bourbon Ferenczet legyőzni, mert »elhulltanak legjobbjai a véres harczok alatt«, a harczedzett elhulltaknak helyét belértékben fogyatékos ujonczokkal kellett betöltenie. Austria tehát remélte, hogy Olaszország egységesítése meghiúsul anélkül, hogy ő fegyveres avatkozást volna kénytelen koczkáztatni.
Azonban Garibaldi, aki már nemcsak Szicziliának, hanem Nápolynak is dictatora volt s fél Olaszországgal rendelkezett, hive volt ugyan azon eredeti programmjának, hogy »Olaszország és Victor Emanuel«, de hajthatlanul ragaszkodott azon nézetéhez, hogy előbb meg kell csinálni Olaszországot, csak azután kell az annexiókra gondolni; ő ki fogja kiáltani Victor Emanuelt Olaszország királyának, de majd csak a római Capitoliumból, nem előbb s nem hamarább; és amig Garibaldi e nézetével útjában állott az annexióknak, melyek az olasz kérdést a monarchiai elv alapján eldöntötték s a forradalomnak véget vetettek volna, a hatalmas dictator körül oly befolyások nyertek mindinkább szélesedő tért, melyek Cavourt aggodalommal töltötték el, hogy, ha királya nem siet saját hadserege élén Délolaszország ügyeiben állást foglalni, az irányt adó hatalom kisiklik Garibaldi kezeiből s azoknak kezeibe megyen át, akiknek nem »Olaszország és Victor Emanuel« a jelszavuk, hanem a mystikus »Isten és nép« (ezek Cavour saját szavai); – szóval aggódott, hogy a monarchiai elvnek fölibe kerekedik a republikánus forradalom.
E veszély elháritását, vonjon bár maga után közvetlen háborút Austriával, Cavour a Szavoja-ház s vele az olasz ujjászületés annyira fontos s annyira sürgős érdekének itélte, hogy annak minden más tekintetet alá kell rendelni. – Ez indította Cavourt arra, hogy királyának a Markák és Umbria azonnali elfoglalását tanácsolja, minthogy enélkül Nápolyhoz férni nem lehetett.
Cavour tudta és tudta királya is, hogy ezzel magukat az Austria által megtámadtatásnak teszik ki, és afelől sem csináltak maguknak illuziót, hogy Olaszország akkori helyzetében háborút provocálni Austriával annyira koczkáztatott, miként Cavour augustus 31-én, – tehát ugyanazon napon, melyen Persano tengernagyot értesítette, hogy »a Markák s Umbria elfoglalása el lett határozva, bármik legyenek s e merész vállalat következései,« – Arese gróf által azt izente Napoleon császárnak, hogy »Olaszországot menti meg, ha megakadályozza, hogy a »tavaszig« Austria által megtámadtassék«. (Figyelmet kérek e szóra »a tavaszig«.)
De Cavournál, midőn merész vállalatával háborúra provocálta Austriát, nem hiányzott az önbizalom, mely Napoleon császár szavai szerint, de a történelem tanusága szerint is »legelső erénye egy nemzetnek«.
»Verekedni fogunk, s én érzem idegeim állapotán, hogy jól fogunk verekedni; különben, mikor csak egy út áll az ember előtt, többé nem kell veszélyekkel gondolni, amelyekkel jár; hanem legyőzésök módjairól kell gondoskodni.« Igy irt Cavour egy meghitt barátjának – és a legyőzés módjairól gondoskodott is. E gondoskodás indította arra, hogy megujítsa a villafrancai villámcsapás által megszakított szövetségi kapcsolatot velünk, magyar emigransokkal, s általunk a magyar nemzettel, amelyről akkoron tudva volt az egész világ előtt, hogy a nép csak úgy lesi az első ágyúlövés durranását, s áhitattal várja »az üzenetet«, (Boldog Isten, minő különbség az akkor s a most közt! mennyire igaz Lucanus mondata, hogy: »nihil positum ezt, sed sors incerta vagatur« – semmi sem állandó, a sors bizonytalanul kóborol.)
September 7-én izent Victor Emanuel hadat a pápának, engem pedig s Teleki László és Klapka tábornok társaimat Cavour Turinba hivott, a hova a következő napon meg is érkezénk. September 11-én a piemonti seregek bevonultak a pápa tartományaiba, Turinban pedig a király elnöklete alatt tartott ministertanács megerősíti a september 10-én Cavourral megállapitott egyezményünket, mely Irataim II. kötetében van megismertetve. – A causalitási kapocs e közt s az olaszországi események közt szembetünő. – Az indokra pedig Biauchi Nicomed »Diplomatiai történelme« VII. kötetének 346-ik lapján e szavakkal mutatott reá: »A viharral szembeszállás végett ujra felvétetett a magyarországi forradalom terve mint segitség Austria ellen, ha megtámadna. Az olaszoknak segitség volt volna az osztrák támadás ellen, nekünk magyaroknak több mint segitség, alkalom és biztonság volt volna hazánk elrablott függetlenségének visszaszerzésére. – A mi reményünk meghiúsult, mert meghiúsult Austria azon reménye, hogy a szabadsággyilkos Szent szövetséget felelevenítheti a varsói értekezleten. – Austria e törekvése okszerü kapcsolatban van az októberi diplomával, mely végzetterhes befolyást gyakorolt Magyarország történelmére. Arról a varsói értekezletről, mely csak futólag van Irataim III-ik kötetében érintve, kimeritő diplomatiai adatokat fogok munkám következő kötetében nyujtani.
A jelen kötetre a magyar emigratio olaszországi viszonya politikai előzményeinek megismertétése volt feladatomul kitűzve. Igyekeztem e feladatnak megfelelni; nem hizelgek magamnak annak gondolatával, hogy jól megfeleltem. Kilenczvenegy éves öreg ember vagyok, lelki, testi erőm megfogyatkozott az évek sulya s hosszú életem bajainak, keserveinek nehéz terhe alatt; de ha e fogyatkozások tudatában többre nem is számithatok, annyinak elismerésére szeretnék számíthatni, hogy becsületesen igyekeztem.
És még annak elismerésére is szeretnék számíthatni, hogy, amint az élet mesterének, a világ történelmének mezején barangolék, szemem előtt mindig szülőföldemnek, »hazámnak« szent képe lebegett. Ennek érdeke az én politikai csillagom; az vezérelt elmélkedéseim utjain; életfáradt agyam minden gondolatával, szivem minden dobbanásával magyar hazámon csüngök; ki lettem dobva a magyar polgárok soraiból; tudom, hálával tapasztalom, hogy ők engem, a hontalan páriát, még mindig testvérüknek tekintenek, – legyenek megáldottak testvéries érzelmükért, melyet testvéri szeretettel viszonzok; a »haza« felé pedig, a mely »házából kitaszított«, e szavakkal nyujtom karjaimat: »a viszont nem látásig, kedves édes Anyám! …
