I.
I.
A sors valósággal üldözőbe vett. Vége-hossza nem volt a csapásoknak.
Cavour kivánta, hogy ha csak lehetséges, Angliában készittessük a magyar pénzjegyeket. A lehetőség a törvényesség kérdésétől függött. Az angol jog »szokásjog« (jus consvetudinarium). Angliának nincs codificált törvénykönyve. Az angol ember az államszervezetben is igazaknak tekinti az irás ama szavait: »a betü öl, a szellem elevenit.« Nem hiszen a »paragraphisált« szabadságban, mert a paragraphusok rideg betüi nem simulnak a társadalmi viszonyok fejleményeihez. Az intézvényes szabadságot szereti. Nem holt betükben, hanem eleven intézvényekben keresi, s fel is találja szabadságának biztositékát, gyarapodásának kiapadhatlan forrását, intézvényekben, melyek nincsenek merev keretekbe szoritva s azért ruganyosak, szabadon alkalmazkodnak a szabadon fejlő élethez. Az angol állami és társadalmi szervezet e sajátságának, midőn az igazságszolgáltatásra alkalmaztatik, meg vannak árnyoldalai, mint mindennek, a mi emberi. Nem mindennapias kérdéseknél, avatlan embernek nem könnyü eligazodni a törvényesség mezején. Szaktudósokra van szüksége, kik jártasok az előzmények tömkelegében, miszerint megtudja: mit enged, mit tilt tennie a »szokásjog«? E helyzetben találtam én is magamat a magyar pénzjegy-nyomtatás kérdésénél. Jogtudósokhoz folyamodtam. Anglia legtekintélyesebb törvénytudói, kiket ez iránt megkérdeztem, egyhangulag oda nyilatkoztak, hogy az angol törvény a forgalomban levő idegen pénzjegyek utánzását (counterfeit) igenis tiltja, de az én általam saját aláirásom alatt nyomatni szándékolt magyar szövegü jegyek semmi létező jegyeknek nem levén utánzása, azokat bizvást nyomathatom, szándokom valósitása az angol törvényekbe teljességgel nem ütközik.
E megnyugtatás folytán hozzáláttam a dologhoz. De ha jogtudós tanácsadóim ismerték Anglia törvényeit, én viszont ismertem az angol kormány részrehajló előzékenységét a bécsi udvar iránt, tehát nem lehetett nem gyanitanom, hogy ha a bécsi hatalom az angol kormány részrehajló politikájához alkalmazkodó rendőrség segitségével, vállalatomnak neszét veszi, daczára annak, hogy a törvény mellettem szól, zaklatásoknak, háborgatásoknak lehetek kitéve, melyek végeredményben meg is hiusithatják annak sikerét, a mire hazám függetlenségi harcza megujulásának esetére mérhetlen fontosságot helyezék.
E balesély ellen csak a gyorsaság óvhatott meg s azért végtelenül aggódtam a késedelem fölött, melyet a költségek kiszolgáltatása körül tapasztalt nehézségek okoztak. Midőn végre ez akadály 1860. deczember elején elhárittatott, csakugyan tudtára is adtam Cavour grófnak, hogy a műnyomdászok több mint 200 sajtót tettek munkába, miszerint az idővesztést erélylyel pótolhassák; de a munka több héten át félbe levén szakitva, uj munkásokat kénytelenek alkalmazni s én tartok tőle, hogy a munka ujból felvételét lehetetlen lesz indiscretióktól megőrizni.
A következések nagyon is igazolták aggodalmaimat.
Deczember és január folytában a nyomatás anynyira haladt, miként értesithettem Cavour grófot, hogy a megrendelt pénzjegyek nagyobb fele már február közepe táján el lesz szállitható Olaszországba, miszerint ott letározva, a háboru kitöréseig biztonságban tartathassék. Kérdésemre, hogy hova s miként kivánja a jegyeket szállittatni, azt kaptam a gróftól válaszul, hogy küldjem Liverpoolból gőzhajón de la Rue czimre Genuába. A gőzösön szállitást Liverpoolban egy bizalmas angol barátom, Rawlins Károly ur által rendbehoztam s már épen a bemálházás iránt intézkedtem Londonban, midőn nyomdászom, Day Vilmos, február 12-én irásban értesitett, hogy a fővárosi rendőrség főnöke, Sir Richard Mayne (ki, nem tudni miként, egy pénzjegyünknek birtokába jutott őt magához rendelte s előrebocsátván, hogy Austria megkeresést intézett az angol kormányhoz, vegyen birói megtorlást alkalmazásba mindazok ellen, kik e jegyek előállitásához hozzájárultak, minthogy ez ellenséges szándoku cselekmény egy oly külhatalom ellen, melylyel Anglia barátságos viszonyban van: a rendőrfőnök, a kormány meghagyásából, felszólitotta Day urat: mondaná meg, ki bizta őt meg e jegyek nyomtatásával s minő meghatalmazással nyomatta nevemet e jegyekre? Day Vilmos megtagadott minden feleletet, mielőtt megbizójával s ügyvédjeivel értekezhetett; nekem pedig tudtomra adta, hogy a munkát egész erejével folytatandja s gyorsan be is fogja végezni, hacsak a kormány által be nem tiltatik.
A következő napon, február 13-án, a rendőrfőnök irásban szólitotta fel Day urat, hogy a szóban forgó jegyeket egyelőre (for the present) tartsa magánál (to detain), miként azt a mult napi értekezésben azon esetre megigérte volt, ha eltiltás adatnék tudtára.
Erre, ügyvédeink tanácsa folytán, Day Vilmos február 14-én levélben annyit válaszolt, hogy véleményt kért három nagytekintélyü alkotmányjogi ügyvédtől (constitutional lawyers,* kiknek egyike sem volt képes belátni, hogy Day és fiainak eljárása a fenforgó ügyben akár a közjog (common law) bármely elvébe, akár valamely irott törvénybe (statutory enactenment) ütköznék; minthogy azonban sem ő maga, sem megbizói nem akarják a törvényt megsérteni, annálfogva felhivja a rendőrfőnököt: ne sajnálja kijelölni a törvényt, melyet megsértettnek tart. E felvilágositás fog további eljárása felett határozni, de azon hitben levén, hogy csak azt tette, a mihez joga van, nem gondolhatja, hogy Sir Richard Mayne, mint angol ember, őt jogaitól megkivánhassa fosztani s azért kijelenti, hogy a rendőrfőnök értesitését, melylyel őt a tulajdonával szabadon rendelkezhetésben gátolni akarja, kötelezőnek el nem ismerheti, mert midőn ő szóval igéretet tőn, hogy ha a jegyek kiadatásától kellőleg eltiltatik, a tilalomnak engedelmeskedni fog, természetesen oly tilalmat értett, mely az erre törvényesen feljogositott hatóságtól ered, s minthogy ezen eset fenn nem forog, Day és fiai helyén látják Sir Richard Mayne-nek tudtára adni, miként mig egyrészről ugy ők maguk, mint megbizóik óhajtják, hogy a történteket nyilvánosságra hozni ne legyenek kénytelenek, másrészt el vannak határozva jogaikat minden alkotmányos eszközökkel fentartani.
Denman György parlamenti tag, Welsby és Toulmin-Smith urak.
Ügyvédeink e nyilatkozatot jogfentartás és a törvénytelen avatkozással járó felelősség igénybevehetése végett szükségesnek, de egyelőre elégségesnek is tartatták s azon nézetben voltak, hogy Day és fiai folytassák a munkát, mintha semmi sem jött volna közbe, de nehogy azon vádra szolgáltassunk ürügyöt, hogy a kormány hivatalos közegeinek tettlegesen ellenszegültünk: tanácsos lesz a jegyek elszállitását függőben tartani, mig tájékozva leszünk: vajjon szándokában van-e a kormánynak, s ha igen, mi uton, törvénytelen avatkozásában tovább menni? Ez avatkozást, jogi szempontból, ügyvédeink annyira képtelennek itélték, hogy hajlandók voltak a rendőrfőnök egész fellépését amolyan »fulmen brutum«-nak tekinteni, melyhez a kormány nem merhet ragaszkodni.
Egyenesen nem is ragaszkodott. A kormány álláspontját a parlamentben előfordult következő nyilatkozat eléggé megismerteti.
Mr. White (brightoni képviselő) az alsóház 1861. márczius 5-ikei ülésében kérdést intézett a külügyi államtitkárhoz, vajjon a királyné kormánya az osztrák kormány által lett-e arra figyelmeztetve, hogy itt ezen országban állitólag pénzjegyek gyártatnak Magyarország nevében, és minő lépések tétettek ennek következtében a kormány rendeletéből vagy tanácsára?
Lord John Russell (külügyér): Az, hogy itt ezen országban Kossuth aláirásával s a magyar királyi koronával jelzett pénzjegyek gyártatnak, február 5-én jelentetett be a kormánynak az osztrák követség által. A kérdés azonnal a korona jogi tanácsosai elibe terjesztetett, a kik terjedelmes előadásban oda nyilatkoztak, miként nem lehetséges, legalább alig valószinü, hogy elmarasztaló itélethez lehessen jutni, ámbár azon nézetben voltak, hogy a kérdéses jegygyártás ellenkezik ezen ország törvényeivel.* Ennek folytán ő (a külügyér) irásban értesitette a londoni osztrák követet, hogy a királyné kormánya ez ügyben semmi lépést sem tehet. Erre az osztrák követ oda nyilatkozott, miként reméli, hogy a királyné kormányának nem lesz ellenvetése az ellen, hogy ő más lépéseket tegyen, ha azt jónak látandja. Mire azt kapta válaszul, hogy azt tenni teljesen szabadságában van.
Erre nézve Jósikához irott leveleim egyikében ezeket találom: »Az e nyilatkozatra következett napon a kormány egyik tagja (Gilpin) estélyre hivott s ellentüntetésül formális fogadtatást (levée) tartatott velem. Vagy hatvan parlamenti tag, teljes udvari gálában, kardosan jött el az alsóház elnökének ugyanakkor tartott estélyéről, nekem; a »törvénysértőnek« tisztelegni.
Ez a más lépés csak az lehetett, hogy Ferencz József császár saját nevében polgári keresetet inditson ellenem s nyomdászaim ellen Angliában.
Csakugyan erre határozták magukat. A dolog lefolyása ez volt: Az angol rendőrség megtette a kutató szolgálatot az osztrák császár követének, mintha csak osztrák rendőrség volt volna. Szolgálatkészségében annyira ment, hogy nem tudni miként, de mindenesetre nem tisztességes uton, még egy magyar pénzjegyet is birtokába keritett. Az ekként kikutatott tényállás alapján bűnvádi eljárást szerettek volna nyakamba keriteni. Az angol kormány semmit sem óhajtott inkább, mint hogy Austria e kivánságának eleget tehessen. De a korona jogtanácsosai a nemes szándok sikeres kivitelét lehetetlennek nyilatkoztatták. Az osztrák császár vagy türni volt kénytelen a magyar pénzjegy nyomtatását, vagy magán-keresethez kellett megakadályoztaása végett folyamodni. Ez utóbbira határozta magát s az angol kormány az angol rendőrség által elcsent pénzjegyet a helyett, hogy a nyomdászoknak visszaadatná, az osztrák követnek szolgáltatta ki, miszerint császárjának legyen mivel keresetét meginditani.
Ekként fölfegyverkezve, benyujtották 1861. február 27-én az Angliában megszokott sajátságos törvénykezési irályban szerkesztett keresetlevelet, a mint következik:
