III. Horvátország és a panslavismus.
III.
Horvátország és a panslavismus.
Horvátország és a panslavismus.
Ezek igy lévén, önként előadja magát a kérdés: miként történhetett, hogy épen Horvátország, a jogaiban nemzetem által mindig sértetlenül fentartott Horvátország volt az, melyet a bécsi udvarnak sikerült a közös szabadság eltiprásának utjára széditeni?
A bécsi udvar oly makacs ellenkezést tanusitott minden lépés iránt, mely Magyarország nemzeti s alkotmányos erejének gyarapitására volt számitva, hogy még a latin nyelvnek a magyarral való helyettesitése is 1790-től 1844-ig, tehát 54 évig huzódott küzdelmünkbe került, ámbár oly intézkedésről volt csak szó, melyet a legelső 24 óra alatt aláirt volna minden oly kormány a világon, mely közkötelességeinek legkisebb érzetével bir.
Időközben egy irtózatosan messzevágó mozgalom lett előidézve a szláv nemzetiség különböző ágai között.
Oly ponthoz jutottam fejtegetéseimben, uram, elnök ur, mely közvetlenül belevág azon keleti kérdés megoldásába, mely nagyobb veszélyekkel terhes Európa jövendőjére, mint akármely más, s melyet önöknek utóbbi (krimi) háboruja nemcsak függőben, de sőt sulyosbitott állapotban hagyott.
A szláv faj, melynek a horvátok egyik ágát képezik, kevés megszakitással az éjszaki sark-tengertől az adriai tengerig s Görögországig, a Fekete tengertől Mecklenburgig van elterjedve. Számuk meghaladja a hetvenhét milliót, melyből jelenleg több mint ötvenhat millió az oroszok czárját uralja. Közel tizenöt millió az osztrák ház alattvalója. Poroszországra harmadfél millió, a török birodalomra három millió hétszázezer esik.
E nagy ethnografiai családnak nemzetekké tömörült tagjai közül szabad multtal csak három dicsekedhetik: éjszakon a csehek, – s a lengyel élő szobor ama széttagolt, még mindig rángatózó áldozata annak a rettenetes bünnek, melyet Miller Johannes a »királyok erkölcsiségé«-nek nevez, – – délen pedig a horvát-szlavon-dalmát királyság, mely a magyar koronához csatoltatásának köszönheté, hogy több mint hat századon át alkotmányos életet élt.
Miután 1815-ben Lengyelország helyreállitásának reménye elenyészett, a panslavismus eszméje, vagyis azon eszme, hogy a szláv faj számos ágai orosz protectoratus alatt egyesittessenek, Czartoriszky Ádám herczeg, akkoron I. Sándor czár minisztereinek egyike által lett legelőször megpenditve.
Ez tény. Én e tényt Zamojski gróftól, a herczeg unokaöcscsétől, legmeghittebb tanácsadójától, s legtevékenyebb, legavatottabb párthivétől tudom, ki azt velem saját keze irásában közölte, mialatt Sumlán (1849–50 télszakán) együtt letartóztatva voltunk.
Én fel tudom fogni az irtózatos bánatot, mely a lengyel hazafi lelkét feldulta, midőn hazáját a bécsi congressus az oroszok czárjának markába dobta, s az erőszakos felkonczolás pokoli művére az európai közjog pecsétjét nyomta. Én, ha menteni nem, de felfogni tudom a szédülést, mely a kétségbeesés e kiáltását adta ajkaira: »ha már hazám szabad nem lehet, adj nekünk vigasztalásul faj-nagyságot.« S mert ezt fel tudom fogni, nem »censorius« szellemben szólok, de lehetetlen azon meggyőződésemnek nem adnom kifejezést, hogy ha a lengyel hazafi csak gyanitotta volna is, minő átokszelenczét ürit rettenetes eszméjével a világra: inkább nyelvét harapta volna el, mintsemhogy elröppenni engedje ajkairól a kétségbeesés ama kiáltását.
Sándor czár (akkor még nagyon fiatal ember) Czartoriszky eszméjében az orosz császári hatalom világuralmának csillagát hitte feltünni s azt az ifjuság s nagyravágyás egész hevével karolta fel, s a hihetetlennel határos: mennyi pénz, mennyi mesterség, mennyi erély lett azóta a panslavismus hitének terjesztésére forditva.
Ha valakinek a világon, bizonyosan az osztrák háznak volt volna érdekében ez áramlat ellen védgátról gondoskodni, – mert birtokaiban tizenöt millió szláv lakik, s e védgátat a szabadságban, a jog tiszteletében s a népek történelmi egyéniségének kifejtésében könnyen fel is találhatá.
De a bécsi udvar politikájának történelmi vonásai közé tartozik: szitogatni a gyülöletet a különböző népfajok között, miszerint egyiket a másik erejének megtörésére használva, mindannyit féktelen uralom-vágyának jármába szorithassa s azért az antagonismust, melyet a panszláv izgatás a különböző népfajok közt felkeltett, csak oly áramlatnak tekintette, mely a vizet régi elvének, a »divide et impera«-elvnek malmára hajtja, s Metternich, kiben ez elv megtestesülve élt (azt nem is emlitve, hogy köztudomás szerint Oroszország pensionáriusai közé tartozott), Metternich nem irtózott a panslavismust arra használni, hogy nemzeti viszályt keltsen Magyar- és Horvátország közt, miszerint mind a kettő erőtlenné váljék a bécsi udvar központositó törekvéseinek ellentállani.
Ekként történt, hogy már mintegy 15 éven át 1848 előtt, orosz pénz segitségével s a bécsi udvar nyilt pártfogása mellett, szenvedélyes izgatás üzte játékát Horvátországon, s a bécsi kabinet-politika olajat öntözgetett az izgalom tüzére, miszerint a Magyar- és Horvátország alkotmányos egységében rejlő ellentállási erőt a viszálkodás lángjával elhamvaszsza.
Magyarország megyegyülései, az alkotmányos szabadság ama megbecsülhetlen védbástyái, nem mulasztották el az uralkodó-házat tiszteletteljes felirásokban figyelmeztetni, hogy ha a panszláv izgatás nemcsak elnézetik, de még nyiltan gyámolittatik is a bécsi udvar által: ez végeredményben okvetlenül az uralkodó-ház romlására fog vezetni. Én magam is tagja voltam egykor egy küldöttségnek, melyet Pestmegye Bécsbe küldött a végett, hogy az uralkodót s az uralkodó-ház tagjait a tények tiszta hiteles előterjesztésével felvilágositsa, mely előterjesztést – mondani merem – egykoron ez időszak egyik nevezetesebb államokmányának fogják a történetirók tekinteni. De Pestmegye loyalis előterjesztésével még csak az uralkodó elébe sem juthatott: az udvari kamarilla utját állta; a meglepetés fogásához kellett nyulnunk, miszerint megyénk előterjesztését legalább az uralkodó-ház némely tagjainak kezeibe juttathassuk, – mi felett Metternich, a mindenható miniszter, annyira dühbe jött, hogy még a küldöttség elfogatását is szóba hozta. A megyék loyalis figyelmeztetései nem vétettek tekintetbe; előmozditóik üldöztetésekre szemeltettek ki, – ellenben Gáj Lajos, a panszláv izgatás nagymestere, a »legmagasabb« elégedés jeléül, egy brillantos csecsebecsével lett buzditólag kitüntetve. Most, midőn a »divide et impera«-elv a népek erkölcsi részegségének segitségével a »birodalmi egység« boszorkány-katlanában ideig-óráig diadalt kotyvasztott össze: a kifacsart czitromok természetesen eldobatnak. Ez már igy szokás a bécsi udvar politikai konyhájában. A felbrillantozott Gáj nyomorban és szégyenben vonszolja elfelejtett létének terhét; Jellasich-ot pedig, ki az udvar számára a perfidia piszkos munkáját végigizzadta, az udvari hála a bolondok házába üzte.
Hanem azt kérdezhetik önök: mi dolga volt a panslavismusnak a magyarok iránti gyülölettel?
Ime válaszom:
A keresztény időszámlálás kilenczedik századának nyolczvanas éveiben a magyarok – ázsiai eredetü nép – meghóditották és állammá szervezték azt a szép földet, mely azóta Magyarországul van bevésve a történelem ércztáblájára.
A négy századon át dühöngött népvándorlási zivatar utolsó szélrohama – a magyarok – természetesen összevissza-száguldozta Európát, mint egy szilaj mén, de midőn végre lecsillapodott, békés telepedésével bezárta a barbar s kinyitotta a középkorszak kapuját. Később még történtek tengeri invasiók, a móroké Spanyolországban, a normannoké Francziaországban, Angliában, Szicziliában, de ezek részint ideiglenes hóditások, részint urcserék, részint jövendő concret nemzetiségek alkotó elemei, nem mozditottak ki helyből nemzeteket, mint a népvándorlás tevé. Ezt a magyarok letelepedése berekesztette. Az ő megtelepedésük előtt a magyarok hazája a vihar fészke volt. Onnan nyujtotta ki az isten ostorának nevezett Attila a világ uralma felé hatalmas kezét, ott született Orestes, az utolsó római császár atyja, ott Odoaker, ki a Caesarok roskadozó birodalmának az utolsó lökést adta meg. Onnan szállott le Alboin, longobardjaival, a mai Lombardia viritó sikjaira, onnan reszkettették meg az avarok Byzancziumot a keleten s daczoltak Nagy Károly hatalmával a nyugaton. És Európa jóformán csak népek tábora volt. De a mint Árpád vezér állandó birtokba-vétel jeléül leszurta lándzsáját ama gyönyörü domb tetejére, melyet Szerencs-nek nevezett, s melyek én tövénél születtem: a népvihar fészke a megüllepedés őrtornyává lett. A magyarok letelepedése uj Európa fejlődésének utján, az első mértföld-jelző, mely az államok állandó belszervezkedési stadiumának kezdetét jelöli.
Ez volt az első nagy szolgálat, melyet a magyar nemzet az európai polgárisodásnak tőn.
Midőn a fürge magyar lovasok raja kóbor árnyékot kezdett vetegetni Európára, az egyház tudós atyjai egész komolysággal vitatkoztak a kérdés felett: vajjon a magyar nem ama Gog és Magog e, kikről az irás mint a világ végének előfutárjairól szól. Egy tudós würzburgi püspök nagy bölcsen bebizonyitotta, hogy biz az ugy van. Egy még tudósabb Abba s még bölcsebben bebizonyitotta, hogy nem ugy van, mert Gog és Magog az egyház szellemi üldözői, minthogy Gog a gyökér a heresiarchák kevélysége), a Magog pedig az, a mi a gyökérből származik: a heresis terjedése.
Hát ez ellenállhatlan logika »absolválta« a magyarokat e rettenetes vád alul. Azonban a mint ama vágtató lovasok zugó csoportjai csaknem a mindenütt jelenlevés gyorsaságával tünedeztek fel; amott harczi szekerczét vágtak Byzanczium arany kapujába, emitt végigzugtak Francziaország déli tartományain, mint egy pusztitó jégfergeteg s közeledésükkel még a spanyolokat is rettegésbe ejtették Pyrenaeusaik mögött, a mint csaknem ugyanazon egy perczben hamuba döntötték a szent-galli apátságot a Svájczban s Bremát az éjszaki tengernél s a királyi Pavia füstölgő romjain keresztül Calabria végső csucsáig zugva, a Scylla szikláiról pillantottak bele a Charybdis tajtékzó örvényébe: nagyon megfogható, hogy a kereszténység csaknem minden templomaiban felhangzott a félelmetes lythania »a sagittis hungarorum libera nos Domine« (a magyarok nyilától ments meg, uram, minket).
Az emberek néha nem tudják, hogy mi az, a miért imádkoznak. Ha az ur meghallgatta volna ama lythaniát: a korán uralkodott volna az evangelium felett s szent Péter templomának »loggia«-járól egy török imám arab nyelven kiáltotta volna le a capitoliumi Jupiter keresztény lakóinak, hogy az idő rohan.
A rettegett magyarok idő jártával azzá lettek, a mit angol államokmányok e szavakkal fejeznek ki: »fortissimum et celeberrimum reipublicae christianae propugnaculum« (a keresztény köztársaság legerősebb s leghiresebb védfala.)
Ez volt a második nagy szolgálat, melyet Európa a magyar nemzetnek köszönhet.
És e magyar nemzet, mely sem fajban, sem nyelvben nincs rokonságban semmi európai népfajjal, – ott áll ama classicus téren, melyen a végzet mérlegében Európa nem egyszer megméretett, ott áll egy ezredév óta mint egy hatalmas ék az éjszaki és déli szláv fajok között. Kivéve Moldvát és Oláhországot, melyek a mellett, hogy az orosz egyházhoz tartoznak, sokkal gyöngébbek, semhogy gátot képezhetnének, hacsak nem szövetséges combinátióban egy oly szabad és független Magyarországgal, mely nem a bécsi dynasticus nagyravágyás vontató-kötelén rángattatik, hanem nemzeti politikát követhet; mondom: Moldvát s Oláhországot kivéve, mi magyarok egyedül szakitjuk meg a panszláv assimilátió folyamát. A panslavismus nagyravágyó czéljai sohasem juthatnak teljes valósulásra, hacsak Magyarország vagy fel nem daraboltatik, mint a keresztre feszitett Krisztus palástja vagy szélhüdötté nem leszen, mivelhogy nem független. A cseh Safarik, a panslavismus egyik legfanatikusabb, de kétségenkivül legtudósabb szóvivője, ki nem fárad a siralmas sopánkodásban, hogy ha a magyarok közbe nem tolakodnak (a mint Európára áldásos megtelepedésüket nevezi), a szlávok már rég uralkodnának a világ felett.
E sopánkodásban kétségtelenül anachronismus is, kérkedő nagyitás is van. Az első, mert a szláv egység eszméje nagyon uj eszme; csak Lengyelország legyilkolásával született, csakis azzal születhetett, mert a hetvenhét millió szláv közül ötvenhat az orosz czárt uralván, az orosz nélkül panslavismus nem is képzelhető; az pedig csak Lengyelország sirján keresztül juthatott a panslavismus gondolatához; ha Lengyelország áll, az a hős nemzet sokkal inkább gyülölte az oroszt, mintsem hogy valaha megbarátkozhatott volna az orosz protectoratus horgára füzött panslavismus eszméjével. Tehát anachronismus azt mondani, hogy a szlávok már rég uralkodtak volna a világ felett. De nagyon merész kérkedés is, mert ahhoz a szláv világuralomhoz a hetvenkilencz millió latin s (az angolszászt beleszámitva) nyolczvankét millió német fajnak is szólója van.
Hanem annyi bizonyos, hogy a hetvenhét millió szlávnak orosz vezénylet alatt egy testté tömörülése oly perspectiva, mely felé már a törekvés is Európa minden érdekeinek kiszámithatlan convulsiójával terhes, valósitása pedig nem is képzelhető a nélkül, hogy a szabadság és előretörő polgárisodás geniusa mindaddig bucsut vegyen Európától, mig ama rengeteg épület saját sulya alatt össze nem roskad.
De a törekvés megvan. I. Sándor czár ideje óta megvan. Mi magyarok pedig utjában állunk a déli s éjszaki szlávok egyesülhetésének. Hogy utjában állunk, ez a harmadik nagy szolgálat, melyért Európa a magyar nemzetnek hálával tartozik. De egyszersmind kulcsot nyujt annak megértéséhez, miként történhetett, hogy a panszláv izgatók haragos gyülölettel szemlélték a magyar nemzetiség ifjonti erős vérkeringésének nyilatkozványát. Innen van, hogy minden lépésnél, lett legyen bár politikai vagy társadalmi, mely életerőnknek kifejtésére s alkotmányos függetlenségünk biztositására volt számitva, őket mindenütt utunkban találtuk, a király tanácsaiban, az országgyülésen, a köz- és társadalmi életben, mindig és mindenütt.
S e tekintetben az átok burjánjának legtermékenyebb mezeje Horvátország volt, hol az általunk mindig tiszteletben tartott municipális önkormányzat paizsa s a bécsi udvar nyilt pártfogása alatt teljes szabadsággal szórhatták a gyülölet magvait és érlelhették az ellenségeskedés termését.
Saját népük előtt természetesen óvakodtak feltárni a panszláv eszme hord-távlatát, külömben a horvát nép egészséges nemzeti szelleme borzalommal fordult volna el tőle, mint nemzeti egyénisége gyilkosától. Népüknek tehát csak fajának fiatal erejéről, számáról, magas hivatásáról beszéltek, s a szomszéd török birodalom szláv népeire való vonatkozással mutogatva reá földleirati és történelmi helyzetük előnyeire, azzal kecsegtették, hogy a polgárisodásban köztük leghaladottabb s egyedül szabad Horvátország van hivatva egy független délszláv állam központját képezni a jövendőben.
Nem reám tartozik e hivatási igényt a szerb nemzet által táplált hasonló igénynyel összehasonlitani, hanem mert valószinü, hogy ez este mondott szavaim e terem falain tul is hallhatók lesznek: ezennel becsületes őszinteséggel kinyilatkoztatom, hogy ha ilyen Horvátország rendeltetése, én baráti érzettel isten áldását kivánom hozzá; de komolyan figyelmeztetem a délszláv népeket: ne téveszszék szem elől, hogy a panslavismus egy dolog, a nemzetek szabadsága s független nemzeti léte egy egészen más dolog; a mig egy oldalon az orosz, más oldalon a bécsi udvar nagyravágyása keverik a keleti bonyodalmak kártyáit, minden lehető szláv mozgalom Európa délkeletén nem szabadságra, hanem urcserére s végeredményben az orosz suprematia vontató-kötelére fog vezetni, figyelmeztetem a délszláv népeket, hogy ha a török uralom napjai meg vannak a végzet könyvében számlálva, a délszláv népek csak ugy számithatnak szabad és független jövőre s nemzeti egyéniségeik fentartására, ha szomszédjukban egy szabad és független magyar nemzet él, mely távol minden terjeszkedési, távol minden uralmi vágytól, ép ugy saját létérdeke által van arra utalva, hogy a szomszéd népeknek szabadságuk s nemzeti egyéniségeik megőrzéséhez segédkezet nyujtson, mint a hogy saját létérdeke által van arra utalva, hogy a szláv népek nemzeti egyéniségeit felolvasztással, jövőjüket szolgasággal s Európát beláthatlan romlással fenyegető panslavismusnak egész erejével, utolsó csepp véreig ellentálljon.
Okom van hinni, hogy ez igazságok az utóbbi évek alatt tért nyertek a kiábránduló népek belátásában. Ne adja isten, hogy a kijózanodás mulékony legyen! De azon időben, a melyről szólok, a panszláv izgatóknak még tehetségükben állt a horvát nemzetiség dicséretes felébredését gyülölet felszitására használni eszközül a magyar nemzet ellen, azon téves hitre széditve a horvátok tetemes részét, hogy ha jövendőt kivánnak saját nemzetiségüknek, nemcsak minden módon akadályozniok kell Magyarországot az erőtfejtő haladásban, hanem segiteniök is kell a bécsi udvart, hogy Magyarországot eltiporhassa, – holott a tény az, hogy Magyarország szabad és erős nemzeti élete kétségtelenül védbástyája volna Európának a panslavismus ellen, de nemcsak hogy nem akadály a horvát, szerb, román nemzet életerős kifejlődésének utjában, sőt leghasznosabb, legbiztosabb szövetségesük, mely nélkül lehetetlen boldogulniok, ép ugy, miként egy szabad Magyarország nélkül sem a lengyeleknek, sem a cseheknek nem fog sikerülni elvesztett nemzeti létüket visszaszerezni vagy fentartani, ha valamely véletlen szerencse folytán visszahelyezniök sikerülne is.
Volt párt Horvátországban, – őszinte tisztelettel mondom ezt, melybe a szomoru sorsukra való visszaemlékezés mély bánatot vegyit – volt párt Horvátországban, mély belátásu hazafiak, kik szivükön viselvén a horvát nemzetiség igaz érdekeit, mint senki hivebben, senki jobban nem viselheti, a mozgalom kezdete óta belátták, hogy a magyar nemzetiség erőteljes virágzása a horvát nemzetiség előhaladó kifejlődésének legbiztosabb, sőt egyedüli kezessége; a kik belátták, hogy Horvátország szabadsága elválaszthatlanul hozzá van csatolva Magyarország szabadságához, s hogy a panslavismus csóvája, ha idején el nem oltatik, temetési máglyát fog felgyujtani a szabadság számára, melyet Horvátország hat századon át élvezett a magyar alkotmány sánczainak oltalma alatt. A horvát hazafiak e derék csoportja szilárd határozottsággal pótolva számbeli kisebbségét, a jó ügy védelmében éveken keresztül résen állott, de a panszlávok a tömegek szenvedélyéhez harsányan szóló »nemzeti párt« hamis czimével kérkedve, amazokra a »magyar párt« elnevezést ragasztották, s vele a felizgatott tömegek gyülöletét, melynek bőszült szenvedélyei által, midőn az álnokság vihara kitört, a derék csoport szerte szóratott. A részrehajlatlan történelem igazságot fog szolgáltatni emléküknek; bár találnának még meglevő romjai vigasztalást a reményben, hogy a borura derü következik s az igaz, jó ügyre még jövendő vár.
Történelmi fejtegetéseim e fejezetét két tény felemlitésével akarom berekeszteni.
Az egyik az, miként annak bebizonyitása végett, hogy a horvátoknak teljességgel semmi okuk nem volt nemzetiségüket tőlünk félteni, vagy ellenünk panaszkodni, nemcsak czáfolhatlan tényekre, de még a később, 1848-ki deczember elején nem népei, hanem saját családja által egy palota-forradalommal trónjától megfosztott V. Ferdinánd király tanubizonyságára is hivatkozhatom, ki a lázongó horvátokhoz 1848. junius 10-én intézett királyi nyilatkozványában határozottan kimondotta, hogy a horvátoknak nemcsak legkisebb okuk sincs panaszra a magyar nemzet ellen, de sőt bő okuk van hálával viseltetni Magyarország iránt, »mert nagyobb kiváltságokkal lettek felruházva, mint akárki más a magyar szent korona alattvalói közül.«
Nem lehet mondani, hogy a király e nyilatkozatát mi sugalmaztuk, mert e királyi manifestum Insbruckban, Tyrolban kelt, hova a mi hatalmunk el nem ért.
És valóban a horvát-szlavon nép romlatlan tömegei maguk is érezték, hogy a király nekik igazat mondott. Küzdelmünk kezdetén a Horvátországból reánk tört seregekből egy egész hadtestet fogtunk el, mely Roth és Philippovics osztrák tábornokok parancsnoksága alatt tiz-tizenkétezer szlavon határőr-katonából állott. Ezek, midőn a vitéz, de gyakorlatlan s rosszul fegyverzett magyar népfelkelés által bekeritve, magukat jóformán ellentállás nélkül megadták, azt felelték tábornokaik szemrehányásaira, hogy teljességgel nem látnak okot, miért verekedjenek magyar testvéreikkel, kik sem őket, sem hazájukat soha semmi bántalommal nem illették.
A másik tény az, hogy látván a panszláv izgatók által felkeltett s Metternich által szitogatott indulatosságot Horvátországon, én voltam az, ki mintegy öt évvel 1848 előtt Pestmegye közgyülésén következőleg nyilatkoztam:
»Hatszáz éves testvéries együttlét után a horvátok, ugy látszik, megunták a kapcsolatot Magyarországgal. Én nagy becsben tartom e kapcsolatot, – de még nagyobban nemzetem becsületét. Isten őrizzen, hogy a magyar nemzet mocsoktalan neve azon szemrehányásnak tétessék ki a világ előtt, mintha erőszakolni kivánná a horvátokra a nekik nem tetsző viszonyt. Én ezennel inditványozom: jegyeztessék fel utasitásul Pestmegye követének az országgyülésre, hogy mi horvát testvéreinknek teljes szabadságot ajánlunk elválni a magyar koronától. Menjenek békével. Vigyék magukkal áldásainkat s legjobb kivánatainkat, hogy boldogok és szerencsések legyenek.«
Inditványom elfogadtatott s országgyülési utasitásba adatott. A horvátok voltak, kik megdöbbenve szabadkoztak az ajánlattól. Horvátország követe még az isten nevére – »per amorem Dei« – is rimánkodott, hogy ejtsük el e gondolatot.
Ilyen a nyelv s nemzetiségi viszály eredete Magyarországon, s ilyen a magyar nemzet soha meg nem tagadott szabadelvüségének, nagylelküségének történelme. Valóban szivháboritó dolog, hogy egész multunknak kiáltó tanubizonyságával szemben mégis akadnak emberek, kik az ellenünk elkövetett irtózatos bünöket palástolandók, a közös jogért, közös szabadságért hősiesen vivott nemes harczunkat azzal rágalmazzák, hogy az csak faj-harcz volt, melyben mi a többi fajok elnyomására törekvő uralgó fajnak szerepét töltöttük be. Legyen biró köztünk isten s a történelem. Én harag s indulat nélkül mondtam el önöknek az igazságot.
E fejtegetések kapcsában önként felmerül a kérdés, hogy miután sem Horvátországnak, sem a magyarországi nem magyar népfajoknak nemcsak panaszra nem, de sőt hálára volt okuk a magyar nemzet iránt: miként történhetett mégis, hogy fegyvert fogtak ellenünk, még pedig ép akkor fogtak fegyvert, midőn mi széles demokratiai alapra fektettük az ő számukra is a szabadságot, s mi volt a czél, mely e fegyverfogásnál szemeik előtt lebegett?
A nemzetiségek fellázadása, mely önvédelmi szabadságharczunkat polgárháboru iszonyaival complicálta, a bécsi udvar bujtogatásaival áll kapcsolatban. A kérdés tehát azon másikkal vág össze: mi indithatta az osztrák-házat arra, hogy hazámat vérbe-lángba boritsa? volt-e valami a harczot megelőzött eseményekben, a mivel ez irtózatosság bünét isten és a történelem itélő-széke előtt, ha nem is menteni, de legalább enyhiteni lehetne.
E kérdés visszapillantást teszen szükségessé a harczot megelőzött mozgalomra, miszerint annak természete s hordereje tisztában álljon önök előtt.
