SAUL KIRÁLLYÁ LESZ
SAUL KIRÁLLYÁ LESZ
A Kr. e. XI. században Izrael-szerte élénk vita tárgya lehetett: legyen-e a zsidóknak királya vagy ne legyen?
Voltaképp már korábban felvetődött a dilemma. Gedeont is szívesen látták volna egyesek királyként, hadvezéri sikerei nyomán, de ő maga utasította el a méltóságot, mondván: az Úr a király Izrael felett. A királyellenes irányzatot képviseli Szikem zsarnokának, Ábimeleknek a története, azon belül is Jótám példázata arról, hogy csak a leghitványabb növény, a tüskebokor vállalkozik a fák közt a királyságra. A Gibea elleni hadjáratról és Benjámin csaknem teljes kiirtásáról szóló történet viszont mintha egyenest az anarchia elleni vádirat lenne, és ezzel a sokat mondó megállapítással zárul: „akkoriban még nem volt Izraelben király, és mindenki azt tette, ami neki tetszett”.
Sámuel korában minden józan megfontolás a monarchia bevezetését sürgette. Régóta nyilvánvaló volt, hogy a törzsi széttagoltságban élő, belviszályoktól tizedelt zsidóságnak puszta léte is veszélyben forog a környező népekkel, különösen a technikai és gazdasági téren jóval fejlettebb filiszteusokkal vívott örökös harcokban. Mégis erős volt az ellenállás a királyság eszméjével szemben, és két forrásból is táplálkozott. Az egyik forrás a törzsi keretek hagyományos elkülönítő ereje és a nemzetségek önállóságigénye volt, bár ezekben az időkben ez az erő valószínűleg meggyengült már, a letelepült életmód, a föld birtoklása mindenképp ez irányban hatott. A szembenállás másik kútfeje a papság lehetett, amely joggal tartott attól, hogy az egységes világi hatalom majd a vallásos kultuszt is központosítani fogja, és megszünteti a helyi szentélyeket, az ő megélhetésük forrását. A legfőbb ellenző azonban Sámuel volt, a bíró és próféta, aki Isten bizalmasa, akaratának tolmácsolója, egyszersmind a letéteményese a „karizmatikus” vezér hagyományának, amely a bírák korában oly elevenen élt. Az „Isten-király”, a királyként uralkodó Jahve eszméje tehát lényegében az ő vitathatatlan uralmát jelentette, egy király mellett viszont óhatatlanul a hatalom második lépcsőjére szorul vissza. Jól érezhető is a neheztelése, amikor a nép vénei királyért fordulnak hozzá; az Úrnak kell vigasztalnia őt: „Nem téged vetettek el, hanem engem…”
Sámuel meg is tesz mindent, hogy hatalmából a legkevesebbet kelljen feladnia, és minél nagyobb befolyást őrizzen meg a felkent király felett: ő választja ki – persze az Úr sugallatára –, ő végzi a sorsolást, amely Sault jelöli a tisztségre, ő szabja ki a népnek a király törvényét, s végül, bár bírói tisztét letette, fenntartja eszmei irányító szerepét, a jogot, hogy Jahve szavát ő tolmácsolja az uralkodónak.
Fogas kérdés, hogy miért épp a legkisebb lélekszámú és mind ez ideig meglehetősen jelentéktelen Benjámin-törzsből emelkedett ki a törzsszövetség első uralkodója – persze csak akkor kérdés, ha nem elégszünk meg az isteni kiválasztás magyarázatával. Ha történelmileg is helytálló választ keresünk, akkor arra kell gondolnunk, hogy a választást nem holmi sorsvetés döntötte el, hanem Saul a maga hadvezéri sikereivel vívta ki népszerűségét, s a királlyá választás nem törzsének, hanem személyének szólt. Ezt a vélekedést lényegében a Biblia is megerősíti. Szerepel ugyanis benne a sorsvetés epizódja, de meglehetősen szervetlenül illeszkedik a történetbe; elvégre különös, hogy miután királlyá választották, Saul visszavonul falujába, és mintha mi sem történt volna, tovább szántogat ökreivel családi birtokán. Sokkal hihetőbb, hogy a sikeres jábesi csata után, az ammoniták feletti nagy győzelmen föllelkesedve választották csak Sault királynak. Még valószínűbb, hogy nem egy, hanem több győztes ütközet után, tekintélyes hadsereg élén volt csak képes a vezér néhány fontosabb törzzsel elismertetni hatalmát. Igen kétséges ugyanis, hogy Saul valaha is az egész zsidóság királyának mondhatta-e magát – ez még utódának, a nála rátermettebb Dávidnak is csak évtizedes harcok után sikerülhetett.
A királyság intézményét maga a bibliai szöveg sem ítéli meg egységes módon, ami annak a jele, hogy a szerkesztők két ellentétes szellemű hagyományt próbáltak összebékíteni benne. Az egyik hagyomány Istennek tetsző fejleményként értékeli a királyság bevezetését, illetve egyenest az isteni akarat megvalósulását látja benne: Saul a szamarai keresése során bukkan a prófétára, aki Jahve sugallatára felkeni – később a sorshúzás alkalmával is az Úr jelöli ki a király személyét. Az elítélő álláspont, amely az elbeszélés más mozzanataiban nyilvánul meg, a konzervatív szemléletet tükrözi, de lehet, hogy éppenséggel jóval későbbi eszmékből is táplálkozik, s a már megvalósult, sőt a hanyatlóban lévő királyság korának keserves tapasztalatai alapján ítél. Minden bizonnyal ilyen eredetű az intő beszéd, amelyben Sámuel elsorolja, hányféle módon fogja a király sanyargatni népét.
A Jordánon túli Jábest a jelek szerint erős kapcsolatok fűzték Benjámin törzséhez. A Gibea elleni háború idején nem csatlakoztak a büntető hadjáratra gyűlt sereghez, ezért azok fel is dúlták a várost, és ki is irtották lakóit (ha igaz). Az ammonitáktól szorongatva rögtön Gibeába, Saulhoz küldenek segítségért, amikor pedig utóbb a király és fiai elesnek a csatában, visszaszerzik holttestüket Bét-Seánból, és tisztességgel eltemetik.
