SALAMON URALMÁNAK VÉGE
SALAMON URALMÁNAK VÉGE
Salamon Millónál építtetett erődítést… Már akkor is előfordult Milló neve, amikor arról értesültünk, hogy Dávid elfoglalta Jeruzsálemet a jebusiaktól, és megerősítette a falakat Millónál. Ez a Milló helynévként szerepel az összes bibliafordításban, mintha a város egyik negyede volna. Valójában a milló közszó, és egy sajátos építkezési formát jelent. Az a hegy, amelyre Jeruzsálem városmagja épült, túl keskenynek bizonyult, és már a jebusiak is oly módon nyertek teret további építkezésekhez, hogy az eredeti falon kívül, azzal párhuzamos falat emeltek a hegy lejtőjére, a korábbi várfal tövének magasságáig, s az új falon belüli részt földdel feltöltötték. Az így nyert újabb felület volt a milló. A falak mállása és a feltöltés megsüppedése miatt a millót időnként javítani, erősíteni és utántölteni kellett, ezt először Dávid, majd Salamon végeztette el.
A Silóból való Áhija próféta jelképes cselekedettel adja tudtára Jeroboámnak Isten üzenetét: vadonatúj köntösét tizenkét részre tépi, és tízet átad a robotfelügyelőnek, akit az Úr a kettészakadt ország egyik felének királyaként szemel ki.
A ruhatépés mint az elszakadás jelképe ismerős mozzanat: Saul Gilgálnál Sámuel próféta köntöséhez kapott, hogy visszatartsa a sértetten távozni készülő főpapot, de a köntös bojtja a kezében maradt, annak jeleként, hogy a királyságot elszakítja tőle az Úr. A későbbiek során gyakran látjuk majd, milyen kifejező cselekedetekkel jelzik a próféták az Úr üzenetét.
Az ország Salamon halála után kettészakadt – a Biblia, amely a zsidó nép történetének minden fordulatában természetszerűleg az Úr döntését látja, ezt a kétségtelenül kedvezőtlen eseményt Isten büntetésének tekinti, s az okot is megtalálja hozzá: Salamon letért az Ő útjáról, feleségeinek engedve, idegen istenek imádatát honosította meg Jeruzsálem közelében, s maga is a bálványozás bűnébe esett.
De kicsoda valójában ez a Jeroboám, az ügyes és rátermett robotfelügyelő? Annyit megtudunk, hogy Efraim törzséből való, abból, amely a Júda hegemóniájával szembeszegülő törzsek közül a legerősebb és legtekintélyesebb. Többet nem. S azt is olvashatjuk, hogy Jeroboám „felemelte a kezét a király ellen”, ami a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy fellázadt, lázadást támasztott ellene. Mikor, hogyan, mekkora erővel? Erre az Írás nem tér ki, ehelyett mondja el a titkos elhivatás tetszetős epizódját – amely egyébként Dávid felkenetését idézheti eszünkbe, hisz az is a még uralkodó király életében történt. Aligha lehet nagyobb méretű a lázadás – annyi biztos, hogy Jeroboámnak menekülnie kell. Menekül is, oda, ahol a korábbi zsidó királynak, Dávidnak ellensége – Hadad – is menedéket talált: az egyiptomi udvarba. Méghozzá Sisák fáraóhoz. Ez a legelső eset, hogy a Biblia nevén nevez egy fáraót. Így van már némi támpontunk: csakis I. Sesonk fáraóról lehet szó, aki a XXII. dinasztia első uralkodója volt, és Kr. e. 945-ben, Salamon halála előtt 14 évvel lépett trónra. Sesonk tehát bizonyosan nem az a fáraó, aki annak idején Salamonhoz adta a lányát, hanem annak második utóda, és alighanem szívesen fogadja udvarába a zsidók királyának ellenségét. Jeroboámnak így legfeljebb tizennégy évet, de esetleg jóval kevesebbet kell várnia száműzetésében, amíg visszatérhet szülőföldjére.
Salamon, apjához hasonlóan, lényegében negyvenesztendei országlás (Kr. e. 970–931) után tért meg atyáihoz. Ezzel ért véget egy körülbelül fél évszázados fénykor, amely alatt – Dávid hódításainak köszönhetően – a zsidó királyság a térség első számú hatalmává emelkedett. Igaz, hogy még fénykorában is csak szerény területet foglalt el, és eltörpült Egyiptom, Assur, Babilon vagy a későbbi perzsa birodalom mellett, akár kiterjedését, akár alattvalóinak számát tekintjük. Másfelől azonban figyelembe kell vennünk, hogy a földközi-tengeri és kis-ázsiai partokon ekkor még több mint fél évezredig, sok helyütt még azon túl is, a városállam volt a legjellemzőbb formáció, ezekhez képest pedig Izrael valóban komoly hatalmat képviselt.
E rövid életű fénykor Dávid hadvezéri kiválóságán és Salamon államférfiúi bölcsességén kívül annak volt köszönhető, hogy a külső körülmények kedveztek egy erős zsidó állam kialakulásának. Igaz, hogy Salamon későbbi apósa, Sziamon fáraó egy alkalommal lecsapott Gezerre, de valójában Egyiptom az ezredforduló óta nem folytatott aktív, hódító külpolitikát. A XXI. dinasztia utolsó fáraói belső gondjaikkal voltak elfoglalva: a déli országrészben a főpap gyakorlatilag királyi hatalmat gyakorolt, északon pedig a líbiai eredetű katonai-testőri arisztokrácia tört egyre határozottabban az uralomra. (I. Sesonk személyében a líbiaiak végleg át is vették a hatalmat, s ez a fáraó, aki a menekült lázadót, Jeroboámot befogadta, majd igen határozottan visszatér a terjeszkedő politikához.) A másik nagyhatalmi övezetben, Mezopotámiában is afféle hatalmi őrségváltás folyt ez időben: Asszíriának sikerült alaposan meggyengítenie az óbabiloni birodalmat, de még nem kerekedett felül igazán, csak két évszázad múlva fog komoly fenyegetést jelenteni az északi zsidó országnak.
Salamon történetére lényegesen kevesebb oldalt szán a bibliai elbeszélés, mint atyjáéra, és alakját sokkal egysíkúbbnak, állóképszerűbbnek érezzük, mint Dávidét. Ennek elég valószínű oka, hogy Dávid valóban sokkal nagyobb formátumú, drámai ellentétektől feszülő emberi jellem volt, mint a fia, az amúgy jó képességű „diplomata és kereskedő”. Dávid évtizedek szívós és viszontagságos harcaival szerezte meg és fia lázadása folytán szinte a „sírból hozta vissza” azt a királyi hatalmat, amelybe Salamon mint készbe beleült, pontosabban szólva apja megbízásából az őt támogató udvari emberek ültették bele, csak megtartania és gyarapítania kellett.
Lehet azonban, hogy ez az összehasonlítás méltánytalanul állítja háttérbe Salamont. Hisz a betlehemi nyáj mellől a jeruzsálemi trón magasáig ívelő karrier, amely Dávidnak jutott ki, vitathatatlanul káprázatosabb emberi életút, mint negyvenévi kemény, állhatatos – és sikeres! – munkálkodás egy ország javán, drámaibb események nélkül. Dávidnak még azzal is szerencséje volt, hogy élete eseményeit Sámuel kettős könyvéből ismerjük, márpedig ennek a műnek szerzői szemmel láthatólag élénken érdeklődtek az apró, jellemző emberi mozzanatok iránt is – gondoljunk arra a jelenetre, amikor a csatában megfáradt Jonatán botja végét a lépbe dugva lenyalja róla a mézet, és szeme felragyog! –, és határozott tehetségük volt rá, hogy az eseményeket epikus bőséggel, helyenként drámai feszültséggel adják elő. Magyarán: Dávid története színvonalasabb irodalmi ábrázolásban maradt ránk. Ezzel szemben a királyok kettős könyve, amely egyebek közt Salamon históriáját előadja, későbbi és már erősen papi szemléletű mű, amelyet az uralkodók Jahve iránti hűsége sokkal jobban érdekel, mint az emberi mozzanatok, és amely többnyire inkább rendszerez, mintsem hogy fordulatos elbeszélésre törekedne. Ki tudja, ha a bölcs király méltóbb történetíróra talál, nem állna-e ma ő is oly élénk színekkel festve előttünk, mint atyja, aki – Mózes mellett – mindmáig a zsidóság vallási és nemzeti tudatának legfőbb jelképe és letéteményese?
A szikemi királyválasztó (vagy eredeti célja szerint inkább királyavató) gyűlésen bekövetkezik a nagy szakadás. Roboám, egy Naámá nevű ammonita asszony fia – feltehetőleg Salamon legidősebb fia – „rosszul felel”. A nép azt követeli, hogy csökkentse az adó- és robotterheket, amelyek atyja uralma alatt nehezedtek a népre, de ő – „mert Isten így intézte” – felelőtlen ifjú tanácsadóira hallgat a bölcs vének helyett, és gőgösen visszautasítja a kérést.
A bibliai elbeszélés alapján az a benyomásunk támadhat, hogy a végzetes eseményt egy könnyelmű ifjú uralkodójelölt pökhendisége idézi elő: ha Roboám kedvező választ ad az elégedetlenkedőknek, közfelkiáltással királlyá kenik, s Júda háza uralkodik tovább a megbékélt zsidóság felett.
Alighanem ennél súlyosabb – és bonyolultabb – a politikai helyzet. Észak és dél, azaz Júda és a többi törzs szembenállása jóval régebbi keletű. Dávid először Júda uralkodója volt, északot csak Isbóset halála után sikerült, szép szóval vagy erőszakkal, maga mellé állítania. Absalom lázadásának leverése után a konfliktus tovább mélyült. Igaz, eleinte Júdát is az ellentáborban találjuk, sőt mintha ott a vezető erőt képviselte volna, de aztán Dávid visszatérésekor már Júda és az északi törzsek közt lobbant fel a viszály, és Bikri fia Séba ugyanazokkal a szavakkal hirdette ki az elszakadást, mint a szikemiek: „Mi közünk Dávidhoz…?” Lázadása végveszéllyel fenyegette a király épp csak helyreállt uralmát, szerencsére Joábnak sikerült a felkelést még csírájában elfojtania.
Több évtizedes nyugalmi időszak után értesülünk róla, hogy Jeroboám „felemelte kezét a király ellen”. Kiknek az élére állt e Salamon-ellenes lázadás alkalmával? Elég kézenfekvő következtetés: lévén efraimita, és „József házának”, azaz Efraim és Manassze törzseinek kinevezett robotfelügyelője, működését az északi elégedetlenek között fejtette ki. Erre vall az is, hogy amint Salamon halálhírét hallva visszatér az egyiptomi udvarból, ott találjuk a szikemi pártütők között, akik – mihelyt Roboámot elkergetik – rögtön királyuknak is választják mint olyat, aki már bebizonyította, hogy az ő érdekeiket képviseli.
Vajon hoz-e magával Jeroboám valami biztatást Sesonk fáraótól, akinél menedékjogot élvezett? Katonai vagy más segítség ígéretét, netán egyenest pénzt, hogy megnyerje a Dávid-ház ellenzékét? Semmiképp sem bizonyítható feltételezés, de nem is tökéletesen képtelen. Elvégre Sesonk fáraó energikus és hódításra kész uralkodó, határozottan érdekében áll, hogy szerezzen egy vazallust, aki meggyengíti a virágzó szomszéd államot, megbontva annak egységét. Az mindenképp történelmi tény, hogy öt évvel később, amikor Júda és Izrael között javában dúl a háború, Sesonk lerohanja Júdát, kifosztja a jeruzsálemi templomot – persze a maga hasznára harácsol, de egyben Jeroboámnak, feltehető hívének is jó szolgálatot tesz Júda feldúlásával.
Akár így, akár úgy esett – véget ért a zsidóság nagy történelmi pillanata, amely egy évszázadot sem tett ki. Ami ezután következik, az hanyatlás, szomorú testvérharc, s a folyamat végén a feltartóztathatatlan bukás – amelyből van ugyan feltámadás, de már csak egy lefokozott létre, időnkénti tengődésre és a nemzeti géniusz egy-két fellobbanására a végső tragédiáig, a szétszóratásig.
