JEREMIÁS PRÓFÉTA ÉS JÓJÁKIM KIRÁLY
JEREMIÁS PRÓFÉTA ÉS JÓJÁKIM KIRÁLY
Amikor Jósiás király vakmerően megtámadja II. Nékó fáraót, a szaiszinak nevezett dinasztia második uralkodóját, Egyiptom ura északra akar vonulni, hogy – mint az előző fejezet végén írtam – katonailag megsegítse a babiloniaktól (káldeusoktól) és a médektől szorongatott asszír birodalmat.
Hatalmának csúcsán Asszíria nemrég még Egyiptomot is függőségbe kényszerítette – ez az előző (kusita) dinasztia idején, Kr. e. 671 és 654 között történt. A század derekától Egyiptom lényegében lerázta az asszír fennhatóságot, de I. Pszammetik (664–610) erejét lekötötte, hogy úrrá legyen saját országa belső zűrzavarain. Utódja, a történetünkben fontos szerepet játszó II. Nékó, már célul tűzheti ki, hogy újraalapozza Egyiptom nagyhatalmi helyzetét. Ezt a Mezopotámia déli és keleti részén éledező új birodalom, a médek által is támogatott Babilónia, máris igen komolyan fenyegeti. Sejthető, hogy ha az új hatalomnak sikerül végleg megsemmisítenie Asszíriát, amire sok jel utal, akkor hamarosan „lenyeli” a szír-palesztin térséget, és semmi sem áll már útjában, hogy Egyiptomra is rátegye kezét. Mivel egyedül nincs kellő ereje Egyiptomnak, hogy egy ilyen fenyegetéssel szembeszálljon, józan politikai számítás diktálja, hogy összefogjon a minapi ellenséggel, s vele együtt igyekezzék elhárítani a közelebbi és fenyegetőbb veszélyt.
Nékó a megiddói csata után továbbvonul az Eufrátesz felső folyásához, s egyesül az asszír király seregeivel. Mivel egyelőre nem tudnak döntő harcokba bocsátkozni a babiloni erők ellen, Nékó visszatér délre, hogy hátországát biztosítsa. Júda királyát leteszi a trónról, és saját bábját ülteti rá, majd nagy hadisarcot vet ki az országra, amit majd persze az általa trónra juttatott király fog a népen és az előkelőkön behajtani.
Itt is érdemes megállni egy pillanatra. Jóáházt a Biblia szerint a nép emelte atyja trónjára – megszokott fordulat Júda királyainak történetében. Csak egy dolog üt el a megszokottól: Jóáház nem elsőszülött fia Jósiásnak! Miért emeli mégis trónra a nép a rég kialakult szokásjogtól eltérően, és miért kell Nékó fáraónak jönnie, hogy valóban jogszerű utódot, az elsőszülött Eljákimot tegye meg királlyá?
Gyaníthatóan azért, mert Jóáház apja politikájának a folytatását ígéri. Ezért felel meg azoknak az udvari köröknek, amelyek – ismét feltételezés – Jósiást rábírták volt a végzetes katonai lépésre, és amelyek a jelek szerint továbbra is hatalmon maradtak, noha a király meghalt; úgy látszik, hamis biztonságba ringatta őket az, hogy a fáraó a megiddói csata után továbbvonult. Eljákim, az elsőszülött, ezzel szemben már korábban is szembeszállhatott az Egyiptom-ellenes kalandorpolitikával, s alkalmasint ezért mellőzték az utódláskor.
A fenti gyanút táplálhatja, hogy amint a fáraó visszatér, s az országgal mint legyőzött ellenséggel bánik el, azonnal leteszi a trónról azt, akiről tudja, hogy az iránta ellenséges köröket képviseli, és trónra emeli azt, akiről felteheti vagy egyenest tudja, hogy az ő pártján áll. Jóáházt Egyiptomba deportálja, további sorsáról nem tudni; ő az első júdai király, aki fogságban, idegenben végzi életét.
Érdekes a névváltoztatás is, amelyre a fáraó kényszeríti védencét. Az eredeti név, Eljákim annyit tesz: „Isten (Él) felemel”, az új név Jójákim (héberül Jehojákim) lényegében azonos jelentésű: „Jahve felemel”, vagyis a két névváltozat az elóhista-jahvista kettősséggel van (talán csak látszólagos) kapcsolatban.
E kor zaklatott eseményeinél még jóval előbb, Jósiás uralmának békésebb esztendeiben kapja meghívását az Úrtól egy másik kiemelkedő prófétaegyéniség, az Anatotból való Jeremiás. A pontos időbeli megjelölésből kiderül, hogy ez Kr. e. 626-ban esik. Mivel Jeremiás ez időben még igen fiatal, talán tizennyolc-húsz éves lehet, születése évét 645 tájára tehetjük, tehát nyolcvan évvel fiatalabb nagy elődjénél, Izaiásnál.
Az isteni elhívást nem kíséri oly nagyszabású látomás, mint kísérte Izaiásét, voltaképp a próféta csak hangokat hall, s nem látja, csupán érzi, hogy „az Úr megérinti az ajkát”. A küldetés megfogalmazása azonban itt sincs híján a fenségnek és nagyszerűségnek. S akárcsak nagy elődjének, neki is kilátásba helyezi az Úr, hogy pályája göröngyös lesz, hogy viszályt kelt és ellenségeket szerez majd küldetésének betöltése révén.
Jeremiásnak nem lesz módja gyermekei jelképes nevén át jövendölni, őt családtalan magányra ítéli küldője: ez lesz az isteni üzenet. Visszahúzódó, örömöket kerülő életével kell példáznia az országra váró szomorú véget.
Jósiás korában egyébként a próféta nem kap még különleges megbízást, de könyvének több epizódja sejteti, hogy viselkedése és szavai ellene hangolják szülővárosa, Anatot lakóit, ahol papi család sarjaként él. Feltehetőleg közöttük marad mindaddig, amíg az Úr parancsára, Jójákim uralma elején el nem megy a néhány óra járásra eső fővárosba.
Már első fellépése nagy vihart kavar, a papok és a fölbolydult tömeg kis híján meglincselik. Az sem ígér sok jót, hogy az udvari főemberek is eljönnek meghallgatni, hiszen Semája fia Uriás esete mutatja, hogy az ilyen jövendölések könnyen a próféta életébe kerülnek. Szerencséjére az öregek még emlékeznek Mikeás prófétára, aki Izaiás kortársa volt, és ugyancsak a templom pusztulását jövendölte, mégsem esett bántódása a jámbor Ezékiás alatt. Lehet, hogy Jeremiás így is rosszul járna, életét inkább annak köszönheti, hogy pártfogásába veszi őt Sáfán fia Ahikám, aki Jósiás királynak volt bizalmas embere.
Jeremiás minden más prófétánál gyakrabban folyamodik a jelképes cselekedetek jóserejéhez. Az Úr maga is okítja őt ilyen szemléltető módon, amikor megmutatja neki a fazekas ténykedését, majd további beszédes cselekvéseket parancsol neki. Az elrothadt lenöv példázata ugyan inkább a fazekaséhoz hasonlít, a próféta okítására való, de a korsó összetörése a Hinnom-völgyben már valódi demonstratív akció, meghívott tanúk jelenlétében, akik majd továbbadják a történteket.
Nem véletlen a helyszín megválasztása: mint az előző fejezet kapcsán írtam, itt folytak a Molokhnak szánt gyermekáldozatok, a nép Jahve iránti hűtlenségének legvisszataszítóbb megnyilvánulásai. Folytak mindaddig, amíg Jósiás király fel nem számolta őket – állítja a Királyok könyve. Csakhogy a Jeremiás könyvéből kétséget nem tűrően kiviláglik, hogy a gyalázatos szokás egyáltalán nem szűnt meg! Épp ezért kárhoztatja a próféta a népet, és helyezi a jövőbe azt, amikor majd a rossz emlékű völgyet az öldöklés helyének nevezik. Könyve más helyén felrója, hogy a templom tele van az idegen kultuszok undokságaival (7,30), hogy Júda városaiban illatáldozati oltárok vannak Baálnak (11,13), és hogy mindenféle más isteneknek áldoznak (2,20; 2,23). Aligha tehetne ilyen szemrehányásokat, ha nem egészen egy emberöltővel korábban Jósiás király valóban végrehajtotta volna azt a nagyarányú kultikus tisztogatást, amelyet a Királyok könyve tulajdonít neki.
Amikor Jeremiás a templomban is megismétli a fenyegető jóslatokat, amelyekkel a korsótörést kísérte, Passur pap megvereti, és egy éjszakára kalodába záratja. Talán ez a keserű, megalázó élmény fakasztotta fel belőle azt a keserű panaszt, amely meghatóan és drámaian tárja fel belső küzdelmeit: hogy néha szeretne szembeszegülni az Úr ösztönzésével, de valóságos fizikai belső gyötrelmek kényszerítik, hogy vigye végbe, amit elvállalt egyszer.
A goromba papnak ezt mondja: „Nem Passur a neved, hanem Rettegés.” A Passur név héberül azt jelenti: „körös-körül jólét”.
Nékó fáraó katonai expedíciója hároméves váltakozó sikerű hadakozás után 606-ban a katasztrofális karkemisi vereséggel ér véget. II. Nabú-kudurri-uszur, ismertebb nevein Nabukodonozor vagy Nebukadnezár – ekkor még babiloni trónörökös és hadvezér –, rövidesen szétveri az egyiptomi hadseregnek azt a felét is, amely Hamatot ostromolja, és a fejvesztetten visszavonuló hadat egészen a Vörös-tengerig követi üldöző seregével. Kísérletet tesz Egyiptom elfoglalására is, de ezzel kudarcot vall, azt azonban eléri, hogy a Nílus-völgy országa újra kiszorul a térség hatalmi küzdelmeiből.
Természetesen a megvert hatalom vazallusa, Jójákim király is kénytelen az új helyzetét tudomásul venni, s még viszonylag jól jár azáltal, hogy mindössze urat kell cserélnie: Nékó helyett ezután Babilónia urának adózik. Nebukadnezár – 605 óta Babilon királya – megelégszik a vazallusi hűséggel és az adóval, egyelőre új birodalom kiépítése köti le figyelmét és energiáit.
Három év után azonban, a Biblia lakonikus közlése szerint, Jójákim „elszakad tőle”, majd azt is olvassuk: „Egyiptom királya nem vonult fel többé országából”. Vagyis a júdai király nyilván egykori pártfogója, Nékó fáraó bujtogatására dacol Babilonnal, de a jelek szerint üres ígéretnél többet nem kap tőle.
Itt kezdődik az a hintapolitika, amely majd megássa Júda sírját, és amely ellen Jeremiás próféta egész működése során olyan kilátástalan küzdelmet folytat. Már Jójákim uralma idején megrója a királyt, amiért Egyiptom segítségében bízik, és ezt meg egyéb beszédeit az Úr parancsára írásba foglaltatja Bárukkal, Nérija fiával, aki titkára, íródeákja és, legalábbis ez időtől fogva, elválhatatlan társa a száműzetésig és valószínűleg haláláig.
Báruk jómódú jeruzsálemi család fia, királyi írnok talán már Jósiás idején. Jójákim uralma alatt lesz a próféta társa és bizalmasa, akire Jeremiás igen fontos küldetést is rábízhat: ő olvassa fel prédikációit a nép és az udvari előkelőségek előtt. Ezek jóindulatot mutatnak Báruk iránt, ők tanácsolják, hogy a prófétával együtt „vonuljanak illegalitásba”. Fel kell tennünk, hogy rokonszenveznek nézeteikkkel, és megkísérlik a királyt is rávenni, hogy hallgassa meg és lehetőség szerint szívlelje meg a leírt intelmeket, amelyek alkalmasint nemcsak Júda vallási visszaéléseire vonatkoznak, hanem az ő felelőtlen politikáját is keményen bírálják. A király meghallgatja ugyan az írást, de megvetése jeléül hasábonként tűzre vetteti, ami ellen ugyancsak tiltakozik tanácsnokainak egy része.
A kalandorpolitika megtermi gyümölcsét: Júdát előbb csak kisebb csapatok dúlják, zaklatják, majd felvonul Jeruzsálem ellen a babiloni hadsereg, s maga a király áll az ostromló hadak élére. Ez idő alatt hal meg Jójákim, aki a katasztrófát okozta, és tizennyolc éves fia, Jekoniás vagy Jójákin, kénytelen szembenézni a kilátástalan helyzettel. „Az atyák haraptak az almába, és a fiaknak vásik tőle a foguk.” Alighanem a legbölcsebbet teszi: anyjával és a város előkelőivel együtt kivonul Nabukodonozor elé, és kényre-kedvre megadja magát. Nem tudjuk, Jeremiás tanácsa is ott áll-e az elhatározása mögött – annyi tény, hogy tizenegy évvel később a próféta majd ugyanezt tanácsolja Jójákim utódjának, de hiába, és akkor ez meg is pecsételi a város sorsát.
Jeruzsálemnek ez az 598-as ostroma a város kifosztásával és számos fogoly elhurcolásával jár (a Biblia nem mindig megbízható adatai szerint tízezer emberről van szó). Igazában véget is érhetne Júda története ezen a ponton, ám a jelek szerint Nabukodonozor még mindig jobbnak látja, ha egy valamennyire önálló, de mindenképpen hozzá hű államocska marad meg ebben a stratégiailag fontos térségben. Ezért Jójákint, akiről feltételezi, hogy apja Egyiptomra kacsingató politikáját folytatná, fogolyként Babilonba hurcolja, és helyette nagybátyját, Mattaniást teszi meg uralkodónak. Ez is új nevet kénytelen fölvenni: Szedékiásnak hívják ezentúl. (Héberül Mattanjáhú: Jahve ajándéka; Cidkijáhú: „Jahve igazságos”.) Szedékiás is Jósiás fia tehát, mint volt Joáház és Jójákim, de náluk jóval fiatalabb, épp három évvel idősebb csak balsorsú unokaöcs-elődjénél.
A köztudatban talán inkább a tizenegy évvel későbbi újabb ostrom és Jeruzsálem végleges eleste jelzi a babiloni fogság kezdetét, amikor Nabukodonozor a nép maradékát is láncra fűzi majd, hogy Babilóniába hurcolja őket, élükön a megvakított királlyal. Pedig az első deportálás is tragikus és nagy horderejű esemény. Nemcsak az elhurcoltak számát tekintve, hanem azért is, mert Júda ekkor veszti el vezető rétegeinek, értelmiségének és szakembereinek a javát. Mindazok, akik a babiloni fogságban majd a zsidóság lelki és szellemi irányítói lesznek – például Ezékiel próféta –, jórészt ezzel az első hullámmal kerültek a Folyamköz országába.
