ROBOÁM ÉS UTÓDAI
ROBOÁM ÉS UTÓDAI
A szikemi királyavató gyűlésen elszenvedett kudarca nyomán Roboám kénytelen visszavonulni Jeruzsálembe és beérni apja birodalmának maradékával, amely lényegében Júda és Benjámin – és Simeon – törzsi területét foglalja magába. Emlékezzünk rá: Isten intésére (s feltehetőleg józanabb főemberei tanácsára) letesz róla, hogy fegyveres erővel próbálja visszaszerezni, amit elveszített. Megerősíti hát országrészének fontosabb városait.
Az Írás keményen megrója azért, hogy teret enged a pogány kultuszoknak, de kétséges, vajon Roboám rovására írható-e mindaz, ami uralma alatt fennállt e tekintetben – hisz a Bibliából tudjuk, hogy már atyja, Salamon a legkülönfélébb idegen isteneknek emelt szentélyeket uralkodásának vége felé feleségei kedvéért. (Ezeket, majd csak Jósiás király rombolja le háromszáz évvel később!) Mindenesetre a szent szerzők e vétkeit sújtó büntetésnek tekintik, hogy Sisák (Sesonk) fáraó lerohanta Júdát, és kifosztotta Salamon templomát. Ez súlyos csapás lehet a kis országra, amely közben hadban áll a testvérországgal, Izraellel. (Ezt puszta tényként említi a Biblia két idevágó könyve, de sem a háború eseményeiről, sem kimeneteléről nem írnak részletesebbet.) Nem tudni, az egyiptomi invázióban nincs-e benne valamiképpen Jeroboám keze, aki Salamon haláláig, mint tudjuk, Sesonk udvarában élt száműzöttként, s nem lehetetlen, hogy a fáraó biztatására s talán az ő segítségével sikerült elszakítania az északi országrészt a Dávid-dinasztiától… Annyi kétségtelen, hogy az egyiptomi hadjárat jelentősen megerősíti Jeroboám pozícióját – más kérdés, hogy a jelek szerint Izrael királyának nem sikerül ezt a kedvező helyzetet kihasználnia és Júdát leigáznia.
Roboámról bizony édeskeveset tud közölni az Írás, ami azt bizonyítaná, hogy méltó utódja atyjának. Ezért legalább háreméről és utódai számáról nyújt viszonylag imponáló adatokat. Megtudjuk róla, hogy unokatestvérét, Maákát vette feleségül, és hogy bölcsen elejét veszi a trónutódlás körüli bonyodalmaknak: a trónörökös fivéreit magas tisztségekkel és bőkezű apanázzsal elégíti ki, nehogy a kiszemelt utód uralmát veszélyeztessék. Ez mindenesetre jóval emberségesebb eljárás, mint amit nem egy elődjétől és utódjától láthatunk.
Ábija viszonylag rövid uralkodásáról egyetlen fontos eseményt közöl a Biblia: a Jeroboám elleni sikeres hadjáratot. A szöveg szerint nem kétséges, hogy a júdai király a támadó fél, ő vonul seregével a szomszéd országba, ezek után kissé furcsán hat, hogy az Úr és az igazság nevében arra igyekszik rávenni az ellenfelet, ne harcoljon ellene. A veretes szónoklat alkalmat ad Jeroboámnak, hogy közben cselt vessen, de a csatát ennek ellenére elveszti, ráadásul országának néhány déli városa is Júda kezére kerül.
A csatában részt vevő hadak nagyságáról a szokásos mértéktelenül túlzó adatokat kapjuk. A számokat százzal elosztva jutunk olyan létszámhoz, amely valószínűnek tekinthető.
Ábija fiáról és utódáról, Ásáról részleteiben ellentmondásos képet rajzol az Írás. Megdicséri vallásos buzgalmáért, hogy fellép az idegen kultuszok ellen, amelyek elődei alatt honosodtak meg Júdában, hogy megújítja a templomi kultuszt és az Úrral kötött szövetséget, amely aktusra Jeruzsálemet még Izraelből is sokan felkeresik. Az is dicséretére válik a királynak, hogy bátran szembeszáll a délről reátörő hatalmas haddal, s az Úrba veti feltétlen bizalmát, aminek meg is lesz az eredménye, az Úr maga zúzza szét előtte az ellenséget, Júdának csak az üldözéssel s a zsákmány összeszedésével kell bajlódnia.
Itt álljunk meg egy pillanatra! Először is: mi ez a Kus, amelynek milliós (!) hada fenyegeti Ása szerény, alig hatszázezres (!) seregét? Kusnak Etiópiát nevezték a zsidók, amelyen azonban nem az etiópok mai országát, Abesszíniát kell érteni, hanem a mai Egyiptom déli végeit és Szudánt, amely a fáraók uralma alatt állt, bár egy későbbi korban, a Kr. e. VIII. században leigázta Észak-Egyiptomot, és akkor etióp királyok ültek az egyiptomi trónra. A szóban forgó kusiták (a Károli-fordításban „szerecsenyek”) tehát Egyiptom felől, illetve az egyiptomi birodalomból jöttek. Már ha hiteles történelmi ténnyel állunk szemben. Vannak itt ugyanis kétségeket keltő mozzanatok. Roboám még remegve bújik Jeruzsálem falai közé az egyiptomi támadás elől – s unokája máris szembeszállhatna, méghozzá sikeresen, egy hatalmas déli ármádiával? Ugyanaz az Ása, aki nem sokkal utóbb siránkozva nézi, hogy a kusitáknál jóval gyengébb északi szomszédja, Baása júdai területen, Jeruzsálemtől egy kőhajításnyira erődítményt kezd építeni, és ő nem tudja ebben másként megakadályozni, mint hogy megalázkodva és minden vagyonát feláldozva az arámiak segítségéért folyamodik?
Nos igen, a magyarázat látszólag egyszerű, a kusita veszedelem esetén az Úr harcol az ellenséggel. De miképpen? Ása utódjának, Jósafátnak is van utóbb egy csatája az ammonita–moabita–edomita koalíció ellen, amikor nincs más dolga, mint ölbe tett kézzel nézni, amíg az Úr elpusztítja ellenségét. De ott legalább le van írva, miképp viszi ezt véghez az Úr: sorra egymás ellen uszítja a koalíció tagjait, s azok egymást irtják ki, mielőtt a júdaiak kardot emelnének. (Vagy emlékezzünk a Szamáriában bennszorult Jorám királyra, aki úgy szabadult meg az ostromló arám seregtől, hogy az Úr közelgő nagy ármádia hangjait hallatta, és ettől futamodik meg az ellenség.) Bár ez a két eset is nyilvánvaló módon legendaszerű előadásra vall, Ásának a kusiták ellen elért győzelmét még ilyen legendás magyarázat sem próbálja hitelesíteni. Elképzelhető tehát, hogy az egész esemény merő fikció, amely csupán azt akarja példázni, hogy Jahve még reménytelen helyzetben is megsegíti, aki hozzá folyamodik – vagy pedig a déli pusztákról betört kisebb rablócsapat ellen valóban megtörtént csetepaté áll a háttérben, s ezt nagyították fel a szent írók, ugyanannak a példázatnak az illusztrálására.
Élete utolsó szakaszából kizárólag kedvezőtlen tényeket közöl az Írás Ása királyról. Tömlöcbe veti a prófétát, aki megfeddi külpolitikai akciójáért (ilyet bizony nem tettek elődei, de még az izraeli királyok is ritkán, hiszen a próféta személye szent), és „másokat is keservesen sanyargat” (nem tudni, hogy ezeken politikai ellenfelei értendők-e, netán a szegény nép, amelyet túlzott adóval vagy egyéb módon terhel), s megtudjuk, hogy lábbetegségével nem átall orvosokhoz folyamodni ahelyett, hogy az Úrban bízna.
Ez utóbbi fonákul hangzik mai fülnek, de arra kell gondolnunk, hogy az „orvosok” abban az időben inkább vajákosokat, kuruzslókat, mágikus praktikákat űzőket vagy esetleg pogány gyógyító istenségek papjait jelentették, s mindez elfogadhatatlan volt a Jahve-kultusz szemszögéből.
Ki volt hát Ása király? E töredékes vonásokból nem könnyű meggyőző képet rajzolni róla. Szokatlan pompával övezett temetése mindenképp arra vall, hogy kedvelt és sikeres uralkodó volt, és népe jó emlékekkel búcsúzik tőle.
