ÁHÁB ÉS ILLÉS – ILLÉS ÉS ELIZEUS
ÁHÁB ÉS ILLÉS – ILLÉS ÉS ELIZEUS
Ebben a két fejezetben két hatalmas prófétaegyéniség áll elénk, és arra késztetnek, hogy alaposabban vegyük szemügyre, kicsoda és micsoda is a próféta – hiszen ezzel az elnevezéssel oly gyakran találkoztunk eddig is az ószövetségi történetekben, de úgy tűnhet, hogy nem mindig jelölte ugyanazt a jelenséget.
Mai köznyelvünkben a próféta a megbízható jóst, a jövő ismerőjét jelenti. „Bár a próféta beszélne belőled!” mondjuk annak, aki például betegségünkben jobbulással biztat, vagy jó időt ígér nyaralásunk idejére.
Az ószövetségi próféták valóban gyakran jövendöltek, de nem ez volt az egyetlen, még csak nem is a legfőbb ténykedésük. Héber nevük – nábi – küldöttet jelent, a görög prophétész pedig szószólót, tehát Isten üzenetének közvetítőjét. A zsidó hagyomány például ezért a próféták közé sorolja Mózest és Józsuét is, hiszen az Úr rajtuk keresztül szólt a néphez, és közvetítette parancsait.
Jó lesz azonban a szó értelmét egy kissé szűkebbre vonni – még így is sok elem marad benne, amiket nem könnyű összeegyeztetni.
Prófétákkal már a bírák korában találkoztunk: többnyire csoportokba verődve járják az országot, dobbal, tánccal és énekszóval hajszolják révületbe magukat, és így varázsolnak, jövendölnek, gyógyítanak. Vagyis azt teszik, amit Baál és más pogány istenségek papjai. Így működnek a sámánok is a nomád népek között, és a mohamedán Kelet őrjöngő derviseit is hasonlíthatjuk hozzájuk. A félönkívületi állapot szent borzongással töltötte el a régieket, és tölti el ma is a természeti népeket. Úgy vélték és vélik, hogy amit a révültek ilyen állapotukban elhabognak, azzal túlvilági erők üzenetét tolmácsolják.
A zsidóságnak ezek a prófétaközösségei kívül álltak és éltek a papi és levitai renden. A nép tisztelte, bár félig-meddig le is nézte őket, az előkelőbbek és műveltebbek szemében csak félbolondok gyülevész hordája voltak. Emlékezzünk rá, hogy amikor Saul a szamárkeresésből hazatérve belekeveredett egy kóbor prófétacsapatba, s szándéka ellenére maga is révületbe esett közöttük, hogy megrótták és kigúnyolták érte Gibea lakói! Van a Bibliában még egy hasonló epizód; egyszer Saul üldözése elől Dávid Rámába menekül Sámuelhez és a vezetése alatt álló prófétagyülekezethez. A fegyveresek, akiket Saul három ízben is Dávid elfogására küld, mind révületbe esnek és prófétálnak, s így jár végül maga Saul is, amikor személyesen megy vetélytársáért. „És leveté ruháit, és prófétála… és ott feküvék meztelenül azon az egész napon és egész éjszakán” – mondja az Írás, ami érzékletesen jelzi, hogyan festett az a bizonyos prófétai révület.
Éppen az Illésről és főleg az Elizeusról szóló bibliai fejezetek tanúsítják, hogy az ilyen prófétai testületek nemcsak a bírák korában, hanem évszázadokkal később is fennálltak. A héber szöveg „prófétafiaknak” nevezi tagjaikat, valójában afféle tanítványok és szolgák a nagy tekintélyű vezető irányítása alatt. Hogy az előkelőknek a róluk való véleménye nem sokat javult a századok során, az a Jehuról szóló fejezetben lesz tapasztalható.
Kiderül továbbá, hogy a király udvarában is működik egy valóságos prófétasereg: Áháb négyszáz prófétától kér jóslatot a Ramót elleni hadjárat előtt. Kik ezek? Nem valószínű, hogy Baál prófétái, mert ezt említené az Írás, egyébként is Illés a Kármel hegyénél kiirtotta Baál embereit. De nem is Jahve prófétái, azért kérdi Jósafát: „Nincs itt egy prófétája az Úrnak?” Így kerül elő Mikeás (aki nem azonos a bibliai Mikeás-könyv szerzőjével).
Szembetűnően más vonások jellemzik a magukban, egyénileg fellépő prófétákat. Ezek vagy egy-egy alkalmi küldetést teljesítenek – mint például az a névtelen, aki Jeroboámot rótta meg az oltár előtt –, vagy hosszabb időre szól a megbízatásuk az Úrtól. A kiemelkedő próféták közül Sámuel az első – bár ő nemcsak próféta, hanem pap is és népének bírája, azaz közjogi hatalom Saul királlyá választásáig, és igazában mint ilyen játszik fontos szerepet kora történetében. De azért nyilvánvalóak a prófétai vonásai is – kezdve azon, hogy hozzá fordulnak elveszett szamarak ügyében, mintha holmi falusi jós volna, egészen addig, hogy az Úr nevében kiválasztja és felkeni a királyt, majd az ellenkirályt is, hogy megjövendöli Saul bukását, valamint hogy prófétacsoportot vezet.
A következő fontos és név szerint ismert próféta Nátán, aki már „intézmény”, a királyi udvartartás tekintélyes tagja, az állandó összekötő az Úr és Dávid között. Megrója a királyt bűnéért, tudatja vele az Úr szándékát a templomépítéssel kapcsolatban, és igen tevékenyen és sikeresen ügyködik utódjának, Salamonnak a megkoronázása körül. (Igaz, hogy a népszámlálás miatti büntetést nem ő, hanem a király „látóembere”, a máshonnan nem ismert Gád próféta adja hírül.)
Az Írásból nem tudunk róla, hogy Salamonnak lett volna udvari prófétája, viszont az ő uralkodása idején lépett fel Áhija, aki a sámueli példa nyomán új királyt kent föl ellenében.
Illés és Elizeus ténykedésében sok elem felbukkan az elődökéből. Mindketten királyokhoz bejáratosak, országos ügyekben adnak tanácsokat, és a királyok, ha vonakodva is, de követik ezeket – akárcsak Sámuel és Nátán esetében. Illés éppúgy megrója és bűnbánatra indítja Áhábot Nábót megöléséért, mint Nátán Dávidot Uriás halála miatt. Elizeus úgy kenet fel ellenkirályt – majd látjuk a Jehuról szóló fejezetben –, amint Sámuel tette Dáviddal és Áhija Jeroboámmal.
Vannak azonban egészen újszerű vonásai is Illés és Elizeus prófétai működésének. Elsőként is csodatévő képességükre gondoljunk. Illés megszaporítja a szegény asszony olaját és lisztjét, feltámasztja meghalt fiát, tüzet imádkozik le az égből a kármel-hegyi áldozathoz meg Aházia küldönceinek elemésztésére. Majd kettéválasztja a Jordán vizét: ebben már nagyobb elődök, Józsué és (közvetve) Mózes nyomdokain jár. Elizeusról azonban ki kell mutatni, hogy méltó utódja mesterének: ő is megszaporítja egy szegény özvegy olaját, feltámasztja egy asszony fiát, Isten átkát imádkozza le sikeresen az őt csúfoló gyerekekre, végül ő is kettéválasztja a Jordán vizét. Csodák dolgában még rá is licitál Illésre: leprást gyógyít meg, sőt kisszerűbb feladatokra is szívesen fordítja képességeit, ihatóvá teszi az egészségtelen forrást (mellesleg Mózes is művelt hasonlót), ehetővé a mérgezett gulyást, megkerít egy vízbe esett fejszét és hasonlók.
A második lényeges újdonság, hogy e két próféta a Jahve-hit tisztaságáért, az idegen kultuszok letörésére lép fel határozott, sőt kíméletlen eszközökkel. Ez főképp Illésre érvényes, aki a Kármel hegyénél Baál négyszázötven prófétáját mészároltatja le, de közvetve Elizeusra is, aki Jehu uralomra juttatásával hasonló célt szolgál.
Bár csak töredékesen, de a szociális állásfoglalás is fölsejlik tetteikből: Mindketten szegény asszonyok olaját szaporítják meg; a kiszolgáltatott kisember igazát védi Illés, amikor Nábót haláláért megrója Áháb királyt, Elizeus pedig kimutatja a vagyon iránti megvetését, amidőn nem fogadja el a gazdag ajándékot a hálálkodó Naámántól.
Vallási és társadalmi nézeteiket bizonyára szóban is hirdették, de erről mit sem tudunk, mert írásokat nem hagytak ránk, mint a későbbi „író” próféták, csak a Királyok könyvének elbeszélésére hagyatkozhatunk, amely bizonyára merített a nép ajkán élő, mondaszerűen kiszínezett hagyományokból. Az Illéshez, illetve Elizeushoz kapcsolódó mondakörök az idők során láthatólag át is fedték egymást, alighanem ennek tulajdoníthatjuk párhuzamos csodatételeiket.
Ha nem őrzi is írás vallási tanításukat, Illés történetének egy mozzanata teológiailag roppant jelentőséggel bír. A Hóreb hegyén Isten nem a viharban, a földrengésben és a „kiáradó tűzben” szól hozzá, mint hajdan ugyanott Mózeshez szólt, hanem a szellő suttogó szavában. Itt bukkan fel először az Írásban az a gondolat, amely majd később, a nagy próféták tanításában érik be, és alakítja át a zsidó vallásos gondolkodást: hogy az Úr a világot átható szellem, nem pedig a többi istennel versengő, haragos és féltékeny természetistenség, akit korábban tiszteltek benne.
Illés életére olyan csoda teszi fel a koronát, amely még Mózesnek és a pátriárkáknak sem jutott ki, egyedül Matuzsálem atyjának, Énóknak: Isten elevenen magához emeli a mennybe. A harci szekér, amely felragadja, annak a kornak a leggyorsabb járműve, egyben a királyi méltóság jelvénye is, és azért lángol a lovakkal együtt, hogy nem evilági voltát jelezze. (Később Elizeust is láthatatlan tüzes szekerek oltalmazzák Dótánnál az arameusoktól.) A zsidók hite szerint Illés máig él, és még egyszer eljön a világra a Messiás érkezése előtt.
A két fejezetben Izrael történetének egy fontos szakasza foglaltatik: az Omridák dinasztiájának, Áhábnak és két fiának, Aháziának és Dórámnak uralma. A szent szerzők nagyon nem szeretik Áhábot, mert feleségének, a szidoni királylánynak a befolyására nagy teret enged a Baál-kultusznak. Érthető is ez a nagy ellenérzés a maguk vallási szempontjai alapján, de annyi tény, hogy Áháb néhány jó szót is érdemelt volna. Nemcsak sikeres háborúiért, amelyeket az arámok ellen vív, hanem főként azért, mert az északi és déli ország párhuzamos történetében egyes-egyedül neki sikerül egy emberöltőnyi békét, sőt jó viszonyt teremtenie. Nem ismerjük az ügy diplomáciai előzményeit, de annyi tény, hogy Aháb hozzáadja leányát, Atáliát a júdai király, Jósafát fiához, akit történetesen ugyancsak Dórámnak hívnak, mint Áháb ifjabb fiát. (Hogy a zavar teljes legyen, a júdai Dórám fiát éppúgy Aháziának nevezik, mint az izraeli Dórám bátyját, s e két név négy viselője mind király is a maga országában – a mellékelt családfa talán segít e szövevényben eligazodni.)
)
A Dávid-ház és az Omri-ház közötti családi kapcsolatot közösen vívott hadjáratok is erősítik. Áháb és Jósafát háborúja az arám kézen lévő Ramót ellen balul üt ki az izraeli királyra nézve. Áháb fia és második utóda, Jórám ugyancsak felkéri Jósafátot egy közös hadjáratra Moáb királya, Mésa ellen, aki megtagadta az adót Izraeltől. Jósafát hajlandónak mutatkozik, és a két zsidó királyság közti jó viszonyt és bizalmat jól jellemzi, hogy az Edom felőli támadást javasolja, ami – nézzünk a térképre! – azt jelenti, hogy az izraeli hadsereget a saját országán keresztül engedi felvonulni.
E háború kimeneteléről nem ad megbízható képet a bibliai elbeszélés. Leírja, mekkora rombolást vittek véghez Moábban az izraeli–júdai–edomi koalíció hadai – s ennek nyilván van alapja –, a lényeg azonban alighanem ott rejlik, hogy az ostromlott Kir-Hareset alól elvonulnak. A Biblia szerint ennek az az oka, hogy felháborodnak, amidőn Mésa, a király, a fiát áldozza fel a várfalon, hihetőbb azonban, hogy nem boldogulnak az ostrommal, és dolguk végezetlen térnek haza.
Arám továbbra is a legsúlyosabb fenyegetést jelenti Izraelre nézve. Ez az ország, amely nagyjából a mai Szíria területét foglalta el, és északról meg északkeletről határos Izraellel, szövetséges kis fejedelemségekből állt, de többnyire egy-egy erőskezű király irányítása alatt. Dávid az arámiak rovására messze északra kiterjesztette országa határait, túl Damaszkuszon és Hamaton, és Salamon alatt is csak kevés jutott vissza e hódításból az arámiak kezére.
A Kr. e. IX. század derekára Arám megerősödött. Királyuk, I. Benhadad, előbb Omritól hódított el számos izraeli várost, majd Áhábbal hadakozott, váltakozó sikerrel. A bibliai előadás alighanem eltúlozza Afeknál elszenvedett vereségét, de annyi bizonyos, hogy Benhadad kénytelen az Omritól elvett városokat visszaadni; utóbb viszont, a Ramótért vívott csatában hadai visszaverik Áháb és Jósafát seregét, és az izraeli királyt is megölik.
Jórám idején sem szűnnek meg az arám támadások. Szamáriát oly szoros gyűrűbe zárják, hogy a városban katasztrofális éhínség tör ki. Az utolsó pillanatban csoda menti meg a várost, ami más szóval azt jelenti, hogy csak a csoda mentheti meg, magának a királynak nincs már ereje hozzá. A következő egy-két évben alighanem az juttatja lélegzetvételhez Izraelt, hogy a damaszkuszi udvarban a király hadvezére, Hazael megfojtja beteg uralkodóját, s elfoglalja trónját – amíg azonban uralmát megszilárdítja, nyilván fel kell hagynia a külországi hadakozással. Sajátos mozzanat, hogy e merényletet közvetve Elizeus jóslatával hozza összefüggésbe a Szentírás. Az eset különben azt is elárulja, hogy az izraeli-arám kapcsolatoknak volt egy békésebb vetülete is: hol az arám vezér, Naámán rándul át Elizeushoz, hol a próféta sétál Damaszkusz környékén, s mi sem természetesebb, mint hogy a másik arám vezér, Hazael ajándékokat hoz neki.
