DÁVID ÖREGKORA
DÁVID ÖREGKORA
A Biblia közléséből tudjuk, hogy Dávid harmincesztendős volt, amikor Hebronban Júda királyává koronázták, és mivel összesen negyven évet uralkodott, hetvenéves korában halt meg.
Talán táplálhatunk némi gyanút e számadat megbízhatósága felől. A Bibliában túl sokszor tűnik fel a negyvenes szám egyebek közt emberi életkorok kapcsán – Izsák negyvenévesen házasodik, Mózes negyvenévesen menekül Midián földjére, negyven év múltán kap meghívást Jahvétől, és negyven évig vezérli Izraelt új hazája felé, a bírák legtöbbje negyven vagy nyolcvan évre szerez szabadulást Izraelnek –, hogysem pontos közlésnek tekinthetnénk. A negyven a Bibliában egyfelől azt jelenti, hogy sok, másfelől azt, hogy tökéletes, lezárt, Istennek tetszően kiteljesedett. (A negyven azért tökéletes, mert két olyan szám szorzata, amelyek önmagukban is tökéletesek: a négyé és a tízé. Négy az égtáj, négy a holdfázisok száma, tíz a kéz, illetve a láb ujjaié.)
Hetven év még a szóban forgó időkben sem volt oly roppant élemedett, aggastyáni kor, hogy indokolná az agg Dávid magatehetetlen állapotát. Különösen nem ama bibliai szemléletmód szerint, amely Isten kitüntetett embereinek éppenhogy igen hosszú életet ajándékoz: Ábrahám százhetvenöt, Izsák száznyolcvan, Jákob száznegyvenhét, József száztíz évet élt, Mózes százhúsz, Józsué száztíz esztendős korában tért meg atyáihoz. Ezért tehetjük fel, hogy Dávid is idősebb volt hetvenévesnél, amikorra ereje teljesen elhagyta, s többé sem ágyából felkelni, sem megmelegedni nem tudott.
Volt a földközi-tengeri és közel-keleti kultúrák barbárabb időszakában egy olyan szokás, hogy az elaggott királyt megölték, vérét széthintették a földekre, hogy megtermékenyítsék, és új királyt válasszanak helyette. Ezt a rituális gyilkosságot többnyire a kiszemelt utód hajtotta végre. A király elaggásának a jele egyebek közt az volt, hogy elapadt férfiúi ereje.
A Bibliában nincs közvetlen bizonyíték rá, hogy a zsidók ezt a szokást történelmük bármely szakaszában gyakorolták volna. (Az mindenesetre emelte Ábrahám törzsfői méltóságát, hogy jóval túl a százharmincadik évén még fiakat nemzett második feleségének, Ketúrának.)
Dávidnak sem kell félnie elesett vénségében, hogy megölik, de a Biblia nem mulasztja el megjegyezni, hogy a szolgálatára és melengetésére kiszemelt Abisággal már nem hált férfimódra…
Tekintélyének azonban vége: fiai közül a legidősebb, Adonia máris úgy tekinti; mintha nem is létezne többé. Megnyervén Joábot, a hadsereg főnökét és Abjátárt, az egyik főpapot – tehát a világi karhatalom erejét és a vallási tekintélyt –, támogatásukra építve királlyá kiáltatja ki magát.
Még ha kissé elsietett is a dolog, a trónra támasztott igénye jogszerűnek látszik, hisz ő a legidősebb a király életben maradt fiai közül. Két dologgal azonban nem számol. Az egyik, hogy amíg a király él, jogot formálhat arra, hogy maga nevezze ki utódját. (Ez ugyan nincs kodifikálva, de amíg a király az akaratának érvényt tud szerezni, addig élhet ezzel a jogával.) A másik, hogy lebecsüli az ellentábor erejét. Salamon mellett ugyanis, aki a király legkedvesebb és legbefolyásosabb feleségének, Betsabénak a fia, hasonlóképpen ott áll a vallási tekintély Sádok főpap személyében, ráadásul Nátán próféta is, aki lelkiismereti kérdésekben (és egyebekben) a király legbizalmasabb tanácsadója. Ami pedig a még fontosabbat, a katonai erőt jelenti, Joáb hadvezéri méltósága igazában csak háborús időkben ér valamit, amikor „hadba szólítják Izrael fiait”, tehát mai fogalmaink szerint népfelkelés formájában áll össze a hadsereg. Benájának ezzel szemben békeidőben is kezében van a zsoldosokból toborzott, ütőképes testőrsereg, a kerétiek és pelétiek, és ahogy az eseményekből kiviláglik, ez a körülmény el is dönti a vetélkedést Salamon javára.
Ha a leszármazás rendjét tekintjük csupán, Salamonnak semmiféle jogszerű igénye nincs a trónra. Adonia után még öt olyan fia van Dávidnak, akik feleségeitől – tehát nem ágyasoktól – származnak, és mind idősebbek Salamonnál. Nem egészen alaptalan a gyanú, hogy a Salamon körül csoportosuló udvari méltóságok puccsszerűen juttatják a trónra jelöltjüket: a már magatehetetlen királyt ráveszik vagy rákényszerítik, hogy őt jelentse ki utódjának, és mielőtt Adoniának sikerülne egész Jeruzsálemmel elismertetnie uralmát, ők szabályszerűen felkenik és beiktatják Salamont.
A trónöröklés körül minden korban és minden nép körében gyakoriak voltak az ilyen mesterkedések, ebben az esetben azonban sok mozzanat vall arra, hogy Dávid már jóval korábban jelét adta, miszerint Salamont látná szívesen utódjául. Gondoljuk csak el, hogy az öt királyfi közül, akik korban Adonia és Salamon között helyezkednek el, egynek sincs pártja, az udvari méltóságok a fenti két jelölt körül polarizálódnak, akik közül az egyik mellett áll a jog (az elsőszülöttségi jog), a másik mellett mi is állhatna más, mint a köztudott körülmény, hogy atyja őt látná szívesen utódjául?
Beszédes tény az is, hogy Joábot a másik táborban találjuk. Az Absalom felett aratott győzelem óta egyre nyilvánvalóbbá vált Joáb kegyvesztettsége. A restaurációs kísérletek idején, emlékezzünk, Dávid komoly lépést tett a leváltására, de Joáb hidegvérrel és saját kezűleg meggyilkolta Amasát. Dávid akkor ezt a tettét sem tudta megtorolni, mert Joáb éppen Séba lázadásának elfojtásában volt nélkülözhetetlen számára. Többé nem is próbálkozott félreállításával, de valószínű, hogy kegyével sem tüntette ki. Ha tehát Joáb Adonia mellé állt, annak csakis az lehetett az oka, hogy jól tudta, Dávid a másik jelöltnek kedvez, és így ha Salamon lesz a király, ő majd betölti rajta azt a bosszút, amit Dávidnak nem volt módjában megállnia.
A szóbeli végrendelettel, amelyet a haldokló király a fiára bízott, véget ér Dávid históriája. Ez a história a két Sámuel-könyv nagyobbik részét tölti be, és utolsó szakasza (a király öregkora) átnyúlik a Királyok első könyvébe. Számos részletéről feltehető, hogy írásos feljegyzéseken (is) alapul, amelyek közül néhány esetleg magának Dávidnak életében keletkezett, a többsége pedig Salamonnak és közvetlen utódainak korában, mindenesetre még elevenen élő és az eseményekhez közel álló hagyományok alapján. Ezért valószínű, hogy lényegét tekintve történelmileg hitelesnek fogadhatjuk el, és legfeljebb egyes részleteit vagy azok értelmezését tekinthetjük a politikai elfogultság vagy teologizáló szándék termékének. Mire a szentírási szöveg végső formája elkészült, legkorábban a Kr. e. VII. században, a történetbe néhány mondai jellegű epizód is belekerült, s ezek talán évszázadokon át csiszolódtak, alakultak a nép ajkán. Hisz a kettészakadt ország hanyatló korszakában, a királyi tehetetlenség és királyi zsarnokság egyre szomorúbb időszakában Dávidra mint utolérhetetlen tökéletességű uralkodóra és páratlan vitézségű harcosra tekintett vissza a népi emlékezet. Nem csoda, hogy az ő alakjához kapcsolódtak utóbb olyan dicső tettek is, amelyeket pedig a lényegében egykorú és így hitelesebb bibliai feljegyzések szerint mások vittek véghez – ahogy a mi népünk is színes mondákkal övezte az „igazságos Mátyás” emlékezetét. Ilyen utólag Dávidnak adományozott – s önmagában is legendásan túlszínezett – hőstett Góliát legyőzése, ahogy ezt a maga helyén kimutatni próbáltam.
A Dávidról szóló elbeszélés ennek folytán nem olyan kerek és összefüggő irodalmi alkotás, mint, mondjuk, József története, de az epizodikus eseménysorból is egy valóságos naiv eposz körvonalai sejlenek ki, amelynek középpontjában egy erényeiben és bűneiben egyaránt hatalmas, rendkívüli ember, egy valódi nemzeti hős gazdagon jellemzett alakja áll, aki pásztorfiúból a maga erejével nemcsak király, hanem egy nép egységének megteremtője és továbbörökítője is lett.
