A BŰNBEESÉS
A BŰNBEESÉS
Meghitt, családias idillt semmisített meg ősszüleink bűne. Isten az Édenben minden létfeltételükről gondoskodott, a fák gyümölcsükkel táplálták őket, Teremtőjük pedig, mint valódi szerető atya, rendszeresen látogatta őket, s elbeszélgetett velük. Nyilván többször is figyelmeztette őket a tiltott fa veszedelmeire, s engedelmességükért örök és gondtalan életet ígért nekik.
Sok más nép mondáiban is él az aranykor emléke, a boldog ősidőké, amikor a föld magától, az ember fáradozása nélkül megadott mindent, ami az élethez szükséges, amikor mindenki egyenlő volt, s az emberek békességben éltek. Hogy aztán a szelíd boldogság miért ment veszendőbe, arról más-más az elképzelés, de szinte minden ilyen monda az embert teszi felelőssé ezért: többnyire a bírvágyot, a kapzsiságot okolják, amivel egyes emberek a többi fölé akartak kerekedni.
Ádám és Éva vesztét az engedetlenség okozta.
De mitől is tiltotta őket Isten?
A Paradicsom közepén álló két fa egyikétől, a tudás fájától.
Az életfa, az örök élet fája ugyancsak sok nép mondáiból ismerős, gyakran aranyalmát terem; a görögöknél a Heszperiszek őrizték, az ősi skandináv mítoszban Freja istennő gondozta a fát, amelynek aranygyümölcsétől istentársai az örök fiatalságot nyerték. Ha Ádám és Éva ettek volna az élet fájáról, ők is örökké élhettek volna – ezért is űzte ki őket utóbb Isten az Édenből, amikor már a tudás fáját megszedték, hisz a mindentudás és az örök élet együtt istenné tette volna őket (1Móz 3,22). De vajon mi célt szolgált egyáltalán az életfa, ha egyszer Isten a másik fától tiltotta ősszüleinket, és a tilalom tiszteletben tartása fejében amúgy is eleve örök életet ígért az első embereknek?
Valószínű, hogy itt két eltérő hagyomány olvadt egybe a szövegben. Az egyik szerint az ember eredetileg halandó volt, és bár módjában lett volna megszereznie a halhatatlanságot, ezt a lehetőséget elszalasztotta. Egy híres mezopotámiai eposz is példázza ezt, amely közvetve vagy közvetlenül bizonyosan hatott a bibliai történetre. Hőse a sumér Gilgames, aki az alvilágban járva találkozik az özönvíz hősével, Utnapistinnel, s megtudja tőle, hogy a halhatatlanság füve a tenger mélyén terem. Gilgames alászáll, s felhozza a füvet, de miközben egy forrásnál szomját oltja, kígyó kúszik elő, és elragadja az őrizetlenül maradt fűszálakat; így az ember sorsa a halandóság marad. Ebből a történetből lépett át a Bibliába az élet füve életfa formájában, valamint a kígyó is, aki végső soron, akárcsak a sumér történetben, megrabolja az embert az örök élettől.
A másik felfogás szerint Isten az embert eleve halhatatlannak teremtette, de ezt az adományát, az örök életet, attól tette függővé, hogy az ember állja ki a próbát; ne törekedjék a mindentudás isteni hatalmát megszerezni. Ebben a hagyományban elég volt egy fa, a jó és rossz (tehát minden dolog) tudásának a fája, s csak a két hagyomány egybeolvasztásakor került, kissé fölöslegesen, melléje a másik fa.
A hagyományos keresztény felfogás szerint a kígyó Isten ellenségének, a Sátánnak az álcája volt csupán, a gonosz léleké, aki irigységében így akarta tönkretenni az Úr legfőbb művét. A mózesi szövegben azonban szó sincs erről, a kígyó kígyó, mégpedig eleinte talán felegyenesedve járó, lábas állat, hisz csak Isten átka nyomán lesz majd kénytelen hasán csúszni a porban. Hogy miért épp kígyó volt a kísértő, azt tudjuk a Gilgames-eposzból, amely Kr. e. kétezer évvel keletkezett, tehát feltétlenül idősebb a legrégibb zsidó hagyományoknál is. De hogyan került vajon a Gilgames-történetbe?
Nos, a kígyó a folyamközi és a földközi-tengeri kultúrákban csaknem mindig titokzatos, szent állat volt, istenek kísérője – például a gyógyító görög Aszklépioszé – vagy maga is istenség, esetleg épp rontó hatalom, hisz gyakran föld alatti üregekből bújik elő, tehát az alvilági erőkkel tart kapcsolatot. A Gilgames-történetben szereplő kígyó is egy ártó szándékú isten álcája volt.
Hogy a kígyó ezenkívül is milyen szerepet játszott még a zsidók hitvilágában, az később, Mózes történetében fog megvilágosodni.
Milyen gyümölcsöt ettek ősszüleink ama végzetes fáról?
Az Írás nem nevezi meg. A középkor óta az európai képi ábrázolásokban almát láthatunk, s almát emleget a közbeszéd is; a férfiak kiugró gégefőjét régi időktől azzal magyarázták, hogy Ádámnak torkán akadt a bűnösen megízlelt alma vagy annak a csutkája, innen a magyar ádámcsutka vagy az angol Adam’s apple (Ádám almája). Az alma azért lett állítólag az édeni gyümölcs, mert a középkorban, a XII-XV. századokban, karácsony táján vallásos színjátékok, misztériumjátékok elevenítették meg a Biblia történeteit a templomok előtti tereken, s az édeni jelenetben a díszletfára nem tudtak más gyümölcsöt kötözni, mint a téli hónapokig is jól eltartható – almát.
A tiltott gyümölcsöt megízlelve, ősszüleinknek egyszeriben szemébe ötlött, ami addig nem tűnt fel nekik: hogy meztelenek, és tüstént megismerték a szégyen érzését. Hittudósoknak is sok fejtörést okozott már, hogyan képzelte Isten, mármint eredeti tervei szerint, hogy Ádám és Éva sokasodik majd, s utódaik révén betöltik a földet, ha egyszer nem ébredt bennük „bűnös” gerjedelem? És egyáltalán – kérdezhetjük mi –, miért bűnös a zsidó (és a későbbi keresztény) hit számára az, ami az összes többi mezopotámiai és mediterrán vallásban szent, Istennek tetsző valami volt, a nemiség? Vajon a zsidóság a kezdetektől ily aszketikus felfogást vallott?
Ó, nem, az Ószövetség nagy egésze éppenséggel másról tanúskodik. Nemcsak az Énekek éneke egészséges erotikájára kell gondolnunk – lehet arra is –, de a pátriárkák, szent bírák és királyok „pajzán históriáira”, Jákob négy feleségére, Júda és Támár voltaképp vérfertőző ölelkezésére, Sámsonra, aki női ölekbe szédülve árulja el hivatását, az ugyancsak kikapós Dávidra, Salamon hatalmas háremére. A szövegek utólagos finomítása sem fedhette el, hogy a zsidóság e tekintetben se jobb, se rosszabb nem volt más közel-keleti népeknél. Még annak is maradt bibliai nyoma, hogy egy időben „szakrális prostitúció” dívott a zsidók között, az a szokás, hogy a szentélyhez tartozó nők adományok fejében a férfi hívők rendelkezésére álltak – egy mózesi törvény például arról intézkedik, hogy az így szerzett pénzt nem szabad a templom kincsestárába tenni (5Móz 23, 17-18).
A teremtéstörténet viszont, amely késői papi alkotás, a fogság utáni idők szellemét tükrözi. A fogság idején ismerkedtek meg a zsidók a perzsa Zoroaszter-vallással, annak dualista felfogásával, amely szerint a világ egy jó istennek, Ahuramazdának és ellenlábasának, a rossz isten Ahrimánnak alkotása; a szellemi valók a jó isten alkotásai, míg az anyagi világ, a test a gonosz erő műve. A perzsa uralom két évszázada alatt a perzsa dualizmus is hatott a fogság után kialakuló zsidó vallási képzeletvilágra. Mégpedig oly módon, hogy leértékelte a test, a testi vágyak szerepét, gyanúba keverte a nemiséget, és kedvezett a már régebben is fel-felbukkant aszketikus, önmegtagadó irányzatok erősödésének. Ezért mutatta hát a késői papi szerző (vagy szerzők) a nemiséget úgy, mint a bűn keserves következményét.
Ádám és Éva, hogy szégyenüket eltakarják, fügefa leveléből kötőt rögtönöztek ágyékuk köré. Ezért néha ma is fügefalevélnek nevezünk holmi átlátszó mentséget, amivel a kellemetlen igazságot akarják takargatni. Ősszüleink boldog meztelenségére utal, aki tréfásan Ádám-kosztümöt vagy Éva-kosztümöt emleget ruhátlan férfival, illetve nővel kapcsolatban.
A másodjára teremtett, a férfi egy testrészéből formált nő íme most előtérbe kerül, kezébe veszi a kezdeményezést. Ő enged először a kígyó csábításának, ő harap elsőként a tiltott gyümölcsbe, és a férfit is ő veszi rá a vétekre. Vagyis ténykedése súlyos következményekkel jár, ő idézi a szerencsétlenséget a maga, a férje és az egész emberiség fejére. Méltán éri ezért az isteni büntetés, a férfinak való alávetettség. A késő zsidóság, majd a keresztény világ és a kettőjük ihletéből (is) fakadt iszlám erre az ősi bűnre való hivatkozással állította háttérbe a nőt, zárta ki a kultikus cselekményekből, tette a férfi alárendeltjévé. Sejthető, hogy itt is a fennálló helyzet igazolására született meg, s jóval utóbb, a megokolás. Minél szembetűnőbb igyekezettel bizonygatja az Írás a nő gyarló voltát, annál gyanúsabb, hogy valami fontosat akar elrejteni. Jelesül itt azt, hogy Éva a legrégibb hagyományban vagy annak egy részében éppenséggel nagyon is fontos személy lehetett, talán egyenest istennő. Erre utaló nyomok a megrostált szövegben is maradtak: Éva neve a héber chavvából származik, ami élőt vagy életadót jelent, ez pedig az ókori Közel-Keleten éppúgy az anyaistennők címe volt, mint a „minden élőnek anyja” titulus, amit szintén Ádám adományozott Évának (1Móz 3,20). A zsidók között sok jel szerint korán kialakult és igen erős volt a patriarchális rend, de a hosszú ideig, rejtetten is élő istennő-kultuszok (nemcsak Aséráé, másoké is) azt jelzik, hogy a matriarchális felfogás nem adta meg könnyen magát, ezért „verik el a port” szegény ősanyánkon az ószövetségi írás szerzői és szerkesztői.
Az Ádámnak szóló átok értelme egybehangzik azzal, amit más népek ősmondái s maga a görög Hésziodosz is vall: hogy a föld mívelése keserves és hálátlan munka, s bizonyára az Isten vagy az istenek rakták az ember nyakába büntetésül. Feltétlenül így gondolkodtak a földművelésről a nomád népek is, ezért ez a bibliai textus igen ősi hagyományok szellemét tükrözi, hisz a zsidóság mindkét ága állattenyésztő volt eleinte, a keletről jött héberek is, habár ők tértek át előbb a letelepedett életmódra.
