TÓBIÁS TÖRTÉNETE
TÓBIÁS TÖRTÉNETE
A fogság fogalmában benne rejlik a kezdet és a vég mozzanata, adott időben kezdődik, és egyszer többnyire véget is ér. Ilyen értelemben nem lehet fogságnak nevezni azt az eseményt, amely Kr. e. 721-ben Izrael állam létének vetett véget: amikor az asszír hódítók birodalmuk keleti részeire hurcolták az ország lakosságának jelentős részét. Ebből az elhurcolásból ugyanis nem tértek vissza a nép számottevő csoportjai. Ettől eltekintve azonban a helyzetük és sorsuk sok mindenben hasonlított a Babilonba deportált júdabéliekéhez, ezért nem alaptalan, ha ebbe a fejezetbe illesztjük Tóbiás történetét, sőt egyenest vele kezdjük, hisz a benne foglalt események időben megelőzik a babiloni fogság történeteit.
Ezzel egyszersmind letérünk az idáig követett útról, hiszen mindeddig a zsidók történetének a forrásai alapján haladtunk, azaz hogy olyan szentírási könyvekre támaszkodtunk, amelyek szándékuk szerint e nép történelmét adják elénk. (Most persze eltekintünk attól, hogy történettudományi megbízhatóságuk nem mindig áll azonos fokon.) József története volt idáig az egyetlen olyan epizód, amelynek tetszetős kerekdedsége irodalmi feldolgozásról – s irodalmi előképekről – árulkodott.
Tóbiás históriája már színtiszta irodalom, erkölcsi célzatú novella arról, hogy a szórványban, idegen nép között élő zsidóknak legfőbb kötelessége ragaszkodni a Törvényhez, jótékonykodni és megadni a végtisztességet hitsorsosaiknak. Akik ezeket az erényeket gyakorolják, azoknak sorsát az Úr – átmeneti nehézsége közepette is – jó végre igazítja, áldozataikat biztonsággal és jóléttel jutalmazza.
Irodalomról lévén szó, értelmetlen dolog firtatni, hogy mi a történet valóságtartalma. Szerzője az ábrázolt eseményeknél talán jó fél évezreddel később élt, így meglehetősen tájékozatlan mind a történelmi, mind a földrajzi részletekben. Tóbit – aki az első fejezetben első személyben mondja el élettörténetét – azt állítja, hogy már élt a két ország kettészakadásakor (Kr. e. 931), majd Izrael bukásakor Asszíriába hurcolták (721), megéri Szennakerib halálát (681), és még ezután jó ötven esztendőt él – halálakor mégis csupán száztizenhét esztendős! Szalmanasszár nem hurcolhatta őt Ninivébe, mert Szamária elfoglalása előtt egy évvel meghalt, az ostromot fia, II. Szargon fejezte be, aki viszont kimaradt a történetből. Nem felel meg a valóságnak az sem, amit a könyv Ekbatana és Ráges fekvéséről meg a köztük lévő távolságról mond. Ilyen időbeli messzeségről lévén szó, ezeket az apró tévedéseket nem is csodálhatjuk. A környezet és a háttér rajza ezzel szemben hihetőnek és megbízhatónak tetszik, és igen értékes tanulságokkal szolgál. Megtudjuk belőle, hogy az Asszíriába hurcolt zsidóság, legalábbis annak jelentékeny része jól beilleszkedett új hazájában, a birodalom tág területén szétszóródva, sok helyütt alkotott zárt közösséget, és egy átmeneti időszaktól eltekintve zavartalanul gyarapodott, és élte megszokott életét. A zsidók összetartottak, számon tartották egymást és törzsi, nemzetségi eredetüket. Egyesek közülük éppenséggel karriert csináltak, a király bizalmasává, befolyásos emberévé váltak – ez viszont már alighanem irodalmi fikció, jól ismert motívum József története óta, és viszontlátjuk majd Dániel, Eszter és Nehemiás esetében is. Annyi kétségtelen, hogy a zsidóság történelmének erről a mellékszáláról egyedül a Tóbiás könyve révén juthatunk némi ismerethez.
A történet nem túl mozgalmas, és nem is mindenestül eredeti. Egyes mozzanatok bibliai előképre vallanak – a megvakult Tóbit alázatos belenyugvása a voltaképp igazságtalanul rázúdult csapásba például a béketűrő Jóbot idézi. A féltékeny démon, aki hét férjjelöltet pusztít el a nászéjszakán, de egyszerű ördögűző szerekkel elkergethető, a perzsa hitvilágból való, és a népies babonamesék vonásait is viseli. Tóbit unokaöccse egy Kr. e. V. századi népszerű könyvből, az Ahikár bölcsességéből származott át ebbe a történetbe. A sokféle fordításban fennmaradt és a maga korában népszerű novella arról szól, hogy Asszerhaddon kincstárnokát, Ahikárt tulajdon nevelt fia, Nádáb igaztalanul bevádolja az uralkodó előtt, és a király halálra is ítéli ártatlan emberét. A bölcs Ahikár azonban nem halt meg, ahogy Nádáb és mindenki más hiszi, hanem ravaszul elrejtőzött. Egyszer a király vendégül látja a fáraót, és nem tudja megoldani az általa feladott talányokat. Nagyon bánja már, hogy a bölcs Ahikárt halálra adta, ám ekkor Ahikár előjön rejtekéről, megoldja a talányt, hivatalát visszakapja, a bűnös pedig elnyeri büntetését. Erre a történetre egyébként hivatkozik is Tóbit, amikor halála előtt Ninive elhagyását tanácsolja fiának.
A korszak véres és tragikus eseményei közé illesztve ez a családi történet a jóság, a szeretet és az erény idilli békéjét árasztja. Eredetileg valószínűleg arámi nyelven írták szórványban élő zsidó közösségben, talán Egyiptomban a Kr. e. IV–III. században. Mivel a teljes szöveg csak görög fordításban maradt fenn, nem került bele a szűkebb palesztinai kánonba, és így a protestáns Bibliákban is hiába keressük.
