DÁNIEL TÖRTÉNETEI
DÁNIEL TÖRTÉNETEI
Alighanem Dániel a legismertebb és a legnépszerűbb a négy nagy próféta közül, a hozzá fűződő tetszetős történetek – ítélete a Zsuzsannát rágalmazó vének fölött, a titokzatos „Mene tekel…” felirat megfejtése, megmenekülése az oroszlánveremből számtalan irodalmi és képzőművészeti alkotást ihlettek meg. Könyve abban is feltűnően különbözik a másik három nagy, Izaiás, Jeremiás és Ezékiel könyveitől, hogy jórészt inkább kalandos karriertörténetet nyújt, mintsem jóslatok és intő beszédek gyűjteményét.
A különbség valójában ennél is nagyobb. Míg ama három mind hiteles történelmi személyiség, és a nevük alatt fennmaradt könyveknek legalábbis jelentős része valóban az ő ajkukról vagy tollukból származik, addig Dániel könyve merő fikció, a próféta nem szerzője, hanem csak hőse a róla szóló históriáknak, és az írás az ábrázolt kornál sok évszázaddal később keletkezett.
Ennek a vélekedésnek számos kézenfekvő bizonyítéka van. Az egyik a szerző teljes tájékozatlansága a könyvben előforduló történelmi események és személyek körül, ami jól magyarázható a nagy időbeli távolsággal. A másik tanúság a Dánielnek tulajdonított jövendölésekből adódik: ezekből ugyanis pontosan és részletesen rajzolódik ki a Kr. e. II. század derekának számos eseménye, főként a Szeleukida király, IV. Antiokhosz Epiphanész vallásüldözése, amely a makkabeusi háború kirobbanásához vezetett – itt a történelmi tényeknek megfelelően. Harmadik érvként említhetjük, hogy a dánieli históriák fordulatai sokkal inkább hasonlítanak irodalmi előképekre, népmesékre vagy anekdotákra, mint valódi történelmi eseményekre. Tegyük még hozzá, hogy a könyv szövegének csupán töredékei ismeretesek héber nyelven, a nagyobb része arámul íródott, ami csak a késői ószövetségi iratokban fordul elő, egyes részletei pedig – amelyek a protestáns Bibliából épp ezért hiányoznak is – csak görögül maradtak fenn.
A könyvnek már az első oldalai ontják a történelmi tévedéseket. Jójákim uralmának harmadik évében (606) Nabukodonozor még nem király, csak trónörökös (604-ben lép trónra), és még a Folyamköz északi részén mérkőzik Nékó fáraó csapataival. A következő évben legyőzi őt, s akkor Jójákim kénytelen a babiloni függőségbe beletörődni, de ez alkalommal Nabukodonozor nem ostromolja meg Jeruzsálemet. Az ostrom, amelynek alkalmával a babiloni király valóban elhurcolja a templom arany- és ezüstedényeit, és nagyszámú foglyot visz magával, csak Jójákim uralmának végén, 598-ban következik be.
Zsuzsanna és a vének históriája, mint említettem, az egyik legnépszerűbb a Dániel nevéhez kapcsolódó történetek közül. Irodalmi, anekdotikus jellegű história. A környezetrajz azt tanúsítja, hogy a babiloni tartózkodás a zsidók tekintélyes része számára nem valódi fogság, nagyobb közösségekben élnek együtt, s önigazgatást élveznek, jogszokásaikat zavartalanul gyakorolhatják. Valószínű persze, hogy ez az állapot csak később, elhurcoltatásuk után jó néhány évtizeddel alakult ki és szilárdult meg, s így nehéz összeegyeztetni a történet idejét Dániel egészen zsenge korával. De hát nincs is szükség a történeti hitelt firtatni, az anekdotikus történetet alighanem azért kapcsolták Dániel alakjához, mert a neve azt jelenti: „Isten bírája” (vagy „Isten a bírám”), és ezzel akarták hangsúlyozni, hogy Isten korán kitüntette őt az ítélőképesség és bölcsesség adományával. Az ugariti kultúra emlékeinek feltárásakor egyébként felfedeztek egy Kr. e. XV. századi epikus történetet, amelyben szó esik egy bölcs bíráról, Danelről, s nagyon hihető, hogy e bíró emléke a zsidó mondakincsben is fennmaradt. Annyi biztos, hogy Ezékiel egyik beszédében három erényes bölcset említ a legendás múltból: Noét, Jóbot és Dánielt. Ez utóbbi minden bizonnyal az ugariti figurával azonos, és ahogy Jób könyvének szerzője, a Dánielé is ebből a mondai hagyományból merítette hősének nevét.
A fürdőző szép asszony és a leselkedő vének jelenete számos kiváló festőt megihletett. Vénekről lévén szó, a leselkedőket ősz szakállú, kopaszodó, ráncos aggastyánoknak ábrázolják. Valójában itt nem roskatag öregekről van szó, hanem javakorú férfiakról, a zsidóknál ugyanis a „nép vénein” a választott elöljárókat s rangos nemzetségfőket értették. A római törvényhozó testület, a szenátus tagságának is megvolt ugyan az alsó korhatára, de ez harminchat év lévén, egy szenátort aligha tekinthetünk valóban senexnek, azaz öregnek.
A következő epizód arról szól, hogyan kerül Dániel és három másik júdai ifjú Nabukodonozor király udvarába, belső szolgálatra. A hároméves felkészítés alatt engedélyt kapnak az előírásos zsidó étkezésre, hogy ne kelljen tisztátalant enniük – ennek a fontossága is a makkabeusi kor felfogására vall, amikor az agg Eleázár vagy a hős anya és hét gyermeke a legszörnyűbb kínzásokkal néznek szembe, de a tiltott húsból nem hajlandók enni.
Akárcsak hajdan Józsefé, Dániel karrierje is álomfejtéssel kezdődik az uralkodó mellett. Mi több, ő nemcsak az elmondott álom értelmét hüvelyezi ki, hanem Isten útmutatása nyomán magát az álmot is kitalálja. Az „agyaglábakon álló óriás” valóságos szállóige lett, ma az ingatag lábakon álló, túlméretezett birodalmakra mondják, s részben jogosan; a próféta által megfejtett álom azonban összetettebb közlendőt tartalmaz, mint hogy a babiloni birodalom gyenge lábon áll. Hisz Nabukodonozor országa az aranyfej, utána jönnek csak a kevésbé tartós birodalmak: a perzsa (ezüst) és a makedón (a bronz), a vas pedig az alexandroszi birodalom utódállamaira céloz, amelyek közül a zsidók egy ideig a déli (ptolemaioszi, tehát egyiptomi) uralma alatt állnak, majd a szíriai Szeleukidák igája alatt nyögnek. Ez már agyaggal keveredett vas, és ennek pusztulásáról szól a jövendölés lényegében – a minden határon túl növekvő hegy pedig az Isten országa, a jövendő messiási birodalom. Más felfogás szerint a vasbirodalom a rómait akarja jelenteni, amely valóban mindent szétzúzott; mégsem túl valószínű, hogy abban a korban már valaki így előre látta volna a jó száz évvel későbbi eseményeket.
A következő epizódban Dániel nem is szerepel, ez három társáról szól, akik vállalják a vértanúságot, de nem hajlandók idegen istennek áldozni. (Gyakori próbatétel a makkabeusi kor vallásüldözései idején!) A király a jelek szerint teljesen megfeledkezett arról, hogy nemrég leborult Dániel istene előtt, s arról is, hogy a három ifjút kegyébe fogadta – annak a jele ez, hogy a könyvben két egymástól független elbeszélés került egymás mellé. A kemence csodája ismét arra indítja a királyt, hogy az Úr nagyságát elismerje, sőt arra, hogy ezt mindenkire kötelező rendelet formájában is rögzítse – ez is visszatérő motívum lesz a zsidó legendákban.
Újabb látomásszerű álmot lát Nabukodonozor, és ismét Dániel vállalkozik a megfejtésre. Ebben az álomban a világfa jól ismert motívuma bukkan fel, amely fa aztán ledől és megsemmisül, de gyökerei megmaradnak – célzás a babiloni birodalom átmeneti nehézségeire. A világfáról kissé bizarr átkötéssel jutunk a királyra vonatkozó jóslathoz, mivel a fa és a legelő ember (vagy akár állat) igencsak különnemű dolgok. De hát az álmokban nem a logika rendje uralkodik.
Miféle történelmi eseményre céloz ez a mesés jellegű epizód? Nyugodtan mondhatjuk, semmifélére. Nabukodonozor hatalma egy pillanatra sem ingott meg, még kevésbé van tudomásunk a király átmeneti megtébolyodásáról. Ha a történet valami nagyon áttételes módon mégis kapcsolódik babiloni történelmi személyhez, akkor az egy más király lehet csak, mégpedig az újbabilóniai birodalom utolsó királya, a különös életű Nabonidus (556–539).
Nabonidus, káld nyelven Nabú-naid, kiváló hadvezér volt, aki a bábeli Marduk isten helyett szülővárosának holdistenségét, Szint igyekezett a birodalom főistenévé előléptetni. Uralma utolsó tíz esztendejét birodalma legdélibb pontján, az arábiai Teimában töltötte vallási és történelmi tanulmányokba mélyedve, míg helyette a fia, Bélsazár látta el az uralkodói teendőket. Érthetetlen távolléte furcsálkodást keltett, és a bábeli papság, amely vallási reformját amúgy is ellenségesen fogadta, azt a mendemondát költötte róla, hogy megtébolyodott, s azért kellett fővárosától messze elrejtőznie. Ezt a minden valószínűség szerint alaptalan történelmi pletykát varrja a bibliai elbeszélés az ismertebb figura, Nabukodonozor nyakába.
A baljós lakoma epizódja ismét bővelkedik történelmi pontatlanságokban. Elsőként is Bélsazár nem Nabukodonozornak a fia, hanem Nabonidusé, ahogy az imént láttuk. Nabukodonozor fia Evil-Merodah (Avel-Marduk) volt (562–560), róla egyébként a Királyok könyve megírja, hogy trónra lépése évében megkegyelmezett Júda királyának, Jójákinnak, akit atyja 598-ban hurcolt fogságba. „És kegyesen beszélt vele, és feljebb tette az ő székét a többi királyok székeinél, akik nála voltak Babilóniában”. A meghódított országok királyait Nabukodonozor általában jól tartotta. Hogy Jójákin egészen uralma végéig börtönben ült, az ugyancsak támogatni látszik azt az elméletet, mely szerint Kr. e. 593 táján a zsidók valami zavargásba bonyolódtak bele, s talán királyuk is vétkesnek találtatott ebben, ezért nem élvezhette a többi királyi fogoly kiváltságait.
Az epizód végén azt mondja az Írás, hogy Bélsazárt a méd Dárius király ölte meg. Ilyen nevű méd uralkodó nem volt, a babiloni birodalmat II. Kürosz (Cirus) perzsa király döntötte meg. A fővárost, Bábelt egyébként valóban meglepetésszerű támadással, egy éjszaka vette be – nem ő, hanem egyik hadvezére oly módon, hogy a várárokból elvezette a vizet.
A rejtélyes szöveg, amelyet egy kéz ír a mészfalra, többféleképp olvasható: Mene, tekel, faresz (paresz) vagy mene, tekel, ufarszin (uparszin). Szójátékszerű talány, feladvány. Az is kiolvasható belőle, amit Dániel olvas ki, tehát: számlálni, mérni, osztani. Más vélemény szerint súlyokról van itt szó: mináról, sékelről és a „kettéosztottról”, vagyis két félről, mármint félmináról. Ez pedig úgy lenne értendő, hogy Nabukodonozor birodalma volt a mina, Bélsazáré csak a hatvanadrészt érő sékelre hasonlít, míg a nyomában következő kettős, méd-perzsa birodalom újra annyit ér, mint az első: két félminát. Aligha véletlen, hogy a harmadik szó mássalhangzóiból (PRS) a Perzsia név is kiolvasható.
A Dániel könyvének következő szövegrésze szerint a próféta bizalmasa lesz Dárius királynak, és az országa főemberévé tenné, de a többi kormányzó féltékenységből hamisan bevádolja, s kikényszerítik, hogy a király az oroszlánok vermébe vesse, ahonnan a próféta csodásan kimenekül. Ezt az epizódot én kihagytam könyvemből, már csak azért is, mert ami benne a lényeges, az úgyis megtalálható szinte azonosan a Cirus-féle történetben.
A szent író Dárius mellett még egy méd királyt illeszt Bélsazár és Cirus közé: Asztüagészt, holott őt Cirus már tíz évvel korábban megfosztotta a trónjától.
Cirus tehát a harmadik nagy király, aki első számú bizalmasává emeli a kiváló Dánielt. Vallási vitáik sem „vérre mennek”, inkább afféle vetélkedők, melyikük istene különb, s Dániel éles elméjével és találékonyságával meg tudja győzni a királyt a bálványozás hiábavalóságáról. A bizonyítás oly jól sikerül, hogy a királyt alattvalói életveszélyesen megfenyegetik, s kikényszerítik belőle Dániel halálos ítéletét. Isten azonban megóvja prófétáját, a kiéheztetett oroszlánok egy karcolást sem ejtenek rajta. Ennyiben az epizód pontos dublettje a Dárius kapcsán előadott oroszlánverem-históriának. Ám itt találunk egy humoros mozzanatot is ráadásként: az Úr angyala Júdából hoz el, hajánál fogva, egy prófétát az épp elkészített ebédjével, hogy Dánielnek ne kelljen az oroszlánokkal együtt éheznie. A szóban forgó Habakuk aligha azonos azzal a Habakuk prófétával, akitől a babiloniak gonosz hatalmát kárhoztató szentírási könyv maradt fenn.
A Dániel könyvének első hat fejezete a Nabukodonozorral, Bélsazárral és Dáriussal kapcsolatos történeteket tartalmazza, míg a „másodkanonikus”, azaz a protestáns Bibliából hiányzó függelékben (13–14. fejezetek) leljük Zsuzsanna és a vének epizódját és a Cirus-jeleneteket. A közbülső szöveg (7–12. fejezetek) a könyv voltáképpeni prófétai része. Látomásos formában leírt jövendöléseket tartalmaz. Az első nagy látomás a tengerből támadó négy vadállatról szól. Az első vad a babiloni birodalom: a szárnyas oroszlán ismert mezopotámiai szimbólum. A medve, amely az iráni fennsík jellegzetes állata, valószínűleg a médek országát jelképezi, amely a perzsák oldalán tevékeny részt vállalt a babiloni birodalom szétzúzásából. A párducon a perzsa birodalom értendő, míg a tízszarvú fenevad a Nagy Sándor egyik vezérétől alapított szíriai szeleukida állam s annak tíz királya. A látomás a maga eltérő jelképrendszerében lényegében ugyanazt mondja el, amit Nabukodonozor álma az arany-ezüst-réz-vas-agyag szoborról. A látomás második részében az Ősöreg nem más, mint Isten, aki ítéletet tart a birodalmak felett. Az Emberfiában nem nehéz a messiási királyra ismerni, akinek uralma örökké tart majd.
A további látomásos jóslatok ugyancsak a makkabeusi kor égető kérdéseiről szólnak. Könyvemből ezeket kihagytam, mert édeskevés közük van állítólagos keletkezési korukhoz, a fogság korához, és a Kr. e. IV–II. század politikai történelmének igen alapos ismerete nélkül bajos értelmezni őket. Annál fontosabb az a látomás, amely a Tigris folyó partján lepi meg a prófétát, és a végső időket jövendöli meg.
Az isteni üzenetet egy meg nem nevezett angyal adja a próféta tudtára, de ez egy korábbi látomás alapján valószínűleg Gábriellel azonos, akinek ilyen hírhozó feladata van a főangyalok között. Ez a Gábriel elmondja, hogy míg ő eljár küldetésében, a főangyalok legfőbbje, a zsidóság védnöke, Mihály (Mikaél) harcol a perzsa angyalseregek vezérével.
Bár az angyalokhoz hasonló szárnyas lényekkel, kerubokkal már Izaiás és Ezékiel látomásaiban is találkoztunk, s angyalok korábban az Úr földi megjelenései alkalmából is szerepeltek kíséretként (pl. Ábrahámnál), sőt Isten megjelenési formái voltak (az egyiptomi tíz csapáskor például vagy Dávid öregkorában a pestisjárványkor Arauna szérűje fölött) – mégis elmondhatjuk, hogy az angyalok mennyei serege a maga rang szerint tagolt felépítésével perzsa hatásra fejlődött ki a zsidó vallás kései szakaszában.
A végső időkről elsőként megtudjuk, hogy a nagy szorongattatás ideje lesz – láttuk már, hogy ezt elsőként Ezékiel jövendölte meg a Magógból való Góg látomásában. Egészen új mozzanat viszont Dánielnél a holtak feltámadása és hogy a feltámadottak egy részének az örök élet, más részének az örök gyalázat jut. Ez már a lehető legegyenesebben vezet el a keresztény eszkatológiáig, a végítéletről szóló tanításig.
A Dániel könyvének ez a második fele az apokaliptikus irodalomnak egyik legelső, de mindenképp egyik legkiválóbb darabja. Az apokalipszis görög szó, azt jelenti: feltárás, feltárulás. A zsidó vallásos irodalom késői korszakában (Kr. e. III-I. század) sok mű született, amely a választott nép történetének távoli jövőjét kutatta, illetve Isten birodalmának, a túlvilágnak a titkait, misztériumait igyekezett feltárni. E művek szerzői általában az Ószövetség egy-egy tekintélyes alakjának az ajkára adják könyvük kinyilatkoztatásait és látomásaik előadását: Ádámnak, Énók pátriárkának, Mózesnek, Ezdrásnak vagy a mi esetünkben a legendás Dánielnek. Az említett apokaliptikus könyvek közül egyedül Dánielé került be a bibliai kánonba, a többit az úgynevezett apokrifek között tartják számon.
Voltaképp a Dániel könyvének elbeszélő részei sem állnak oly távol a jövendölésektől. Láttuk már, hogy az agyaglábú szobor és a négy fenevad látomása ugyanarról szól, de a kidőlésre ítélt világfának a víziójában is van valami a végső dolgok komor fenségéből.
A Dániel könyve szemmel láthatólag erősen hatott az Újszövetség egyetlen prófétai és apokaliptikus könyvére, amely Szent János apostol jelenéseit tartalmazza. Abban látjuk majd viszont a jelképes nagy Fenevadat, valamint a trónoló Úristent, aki elé elhozzák ítéletre az Élet könyvét, az Emberfiát, aki beiktattatik örök uralmába, a számok misztikus értelmét és a jövendő tudás könyvét, amelynek titkait pecsétek őrzik a végső időkig.
