POGÁNY SZELLEM HÓDÍT IZRAELBEN
POGÁNY SZELLEM HÓDÍT IZRAELBEN
Makedóniai Fülöp fia, Sándor megszerezte az uralmat Hellász fölött, majd átkelt a tengeren, és semmivé tette a perzsák birodalmát. Seregeivel elhatolt a föld határáig, országok sokaságát hajtotta uralma alá, és adófizetőjévé tett királyokat meg fejedelmeket. Szíve megtelt gőggel és elbizakodottsággal, ezért az Úr tizenkét esztendei uralkodása után véget vetett életének. Halála előtt Sándor magához hívta vezéreit, akik vele nevelkedtek ifjúkora óta, és roppant birodalmát felosztotta közöttük. Mindegyik király lett a maga országában, és utóbb az ő fiaik és azok fiai is fejükre tették a koronát. Uralmukból átok és nyomorúság fakadt a népek számára, akár Szeleukosz, akár Ptolemaiosz utódai voltak.
Amidőn Antiokhosz Epiphanész lett a király Szíriában, a népből többen elmentek hozzá, és felhatalmazást nyertek, hogy pogány szokást vezessenek be Izrael fiai között. Azt mondták ugyanis:
– Tengernyi bajunk származott már abból, hogy elkülönültünk a körülöttünk élő népektől. Jobb hát, ha szövetséget kötünk velük, és megbarátkozunk szokásaikkal.
Sokaknak tetszett ez a beszéd Jeruzsálemben. Testgyakorló iskolát állítottak fel a vár alatt, ahol mezítlenül tornáztak a pogányok módján, és újranövesztették nemzőtagjuk előbőrét, elpártolva így az Úr szövetségétől. Az előkelő ifjak görög kalapot viseltek, és még a papokat is inkább vonzotta a diszkoszvetés meg a többi pogány játék, mint az oltár szolgálata. Mindezt az istentelenséget igen bátorította Jázon is, aki bátyját, Oniászt háttérbe szorítva, pénzen vette meg a királytól a főpapi méltóságot, és minden módon igyekezett ezért a király kedvében járni.
Antiokhosz király pedig, amidőn birodalmát megszilárdította, Egyiptom ellen vonult, hogy arra is kiterjessze hatalmát. Ptolemaiosz, Egyiptom királya elmenekült előle, ő pedig elfoglalta városait, és az országot kifosztva, hatalmas seregével Júdea ellen támadt. Behatolt a jeruzsálemi templomba, és összeszedette az arany felszerelést, az illatáldozatok oltárát, a mécstartót, az áldozati kenyerek asztalát, azonfelül az áldozati edényeket, füstölőket, díszeket és a kincstárban található aranyat és ezüstöt, és mind magával vitte. Sokakat megöletett, és fennhéjázó beszédet tartván, seregével országába vonult. Nagy gyász szakadt a népre, és Jákob háza szégyenbe öltözött.
Két év múlva egy Menelaosz nevű semmirekellő, a templom egyik elöljárójának fivére, kitúrta Jázont főpapi tisztéből, mégpedig éppoly hitvány módon, ahogy amaz szerezte a hatalmát. Jázonnál is több aranyat ígért a királynak, aki ezért őt nevezte ki főpapnak, Jázonnak pedig menekülnie kellett. Menelaosz, ez az elvetemült ember, elsőként is meggyilkoltatta Oniászt, aki jog szerint még mindig főpap volt, és akit egész Izraelben nagy megbecsülés övezett erényeiért és bölcsességéért. Utóbb fosztogatni kezdte a templom kincstárát, és ezt másoknak is elnézte. Oly nagy felháborodás támadt gaztettei miatt, hogy a nagytanács tagjai feljelentették a királynál. Az el is rendelte ellene a szigorú vizsgálatot, ám Menelaosz a rablott kincsekből megvesztegette a bírákat, s azok helyette a panasztevőket ítélték halálra.
Időközben hamis hír kapott lábra Júdeában, hogy meghalt Antiokhosz király. Jázon, az elmozdított főpap, erre háromezer embert toborzott, és Jeruzsálemre támadt, hogy elűzze Menelaoszt. Oly kíméletlen öldöklést vitt végbe honfitársai között, mintha ellenséges várost dúlna, mégsem érte el célját. Újra menekülnie kellett, és hamarosan idegen földön lett része a megérdemelt halál.
Antiokhosz Epiphanész, aki épp második egyiptomi hadjáratát vezette, a jeruzsálemi összecsapásról hallva azt hitte, hogy a zsidók az ő uralma ellen lázadtak fel. Elküldte hadai vezérét huszonkétezer katonával és azzal a paranccsal, hogy kaszaboljanak le mindenkit, akit a városban találnak, az ifjakat és lányokat pedig vigyék el rabszolgának. A parancsnok, Apollóniosz körülzárta a várost csapataival, de azt hangoztatta, hogy békések a szándékai. Kivárta a szombatnapot, amikor a zsidóknak tilos fegyvert fogniuk, és akkor tört rá a gyanútlan városra. A katonák szinte ellenállást sem találva mészároltak le ifjat és öreget, férfit, gyermeket és asszonyt, összesen vagy negyvenezret, és legalább annyit hurcoltak el rabszolgának. A házakat felgyújtották, és a falakat lerombolták, de Dávid városa köré erős bástyát építettek, és ebbe az erődbe idegeneket telepítettek be, hogy onnan mintegy leshelyről szemmel tarthassák a várost. Mint valaha a dicsősége, akkora volt most a szégyene és nyomorúsága az Úr városának.
