JÓB TÖRTÉNETE
JÓB TÖRTÉNETE
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Jób könyve 1.20
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Jób könyve 2.11
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Jób könyve 42.12
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Élt Husz földjén egy istenfélő, feddhetetlen férfiú, akit Jóbnak hívtak. Nagy gazdagsággal áldotta meg az Úr, földjein ezerszámra legeltek a birkák, tevék, marhák és szamarak, és cselédeinek alig tudta számát. Hét fia és három leánya született. Ezeknek is bőven jutott atyjuk gazdagságából. Szokás volt pedig köztük, hogy hol egyik, hol másik fia szerzett vendégséget a maga házánál, és arra fivéreit és nővéreit meghívta, hogy kedvükre egyenek és igyanak. Az ily lakomák másnapján Jób már jókor felserkent, s minden gyermekéért áldozatot mutatott be, mert azt mondta magában:
– Ki tudja, nem vétkeztek-e gyermekeim az éjszaka, italos fővel káromolva az Urat?
Történt akkoriban, hogy az Isten fiai az Úr elé gyűltek, és köztük volt a Sátán is. Az Úr kérdésére, hogy merre járt, azt felelte, hogy szertebolyongott a földön.
– Akkor bizonyára láttad szolgámat, Jóbot, akinél nincsen igazabb, istenfélőbb és feddhetetlenebb férfiú a földön – mondta neki az Úr.
– És vajon nincs-e jó oka, hogy istenfélő legyen? – kérdezte a Sátán. – Megsokasítottad gyermekei számát, keze munkáját megáldottad, és sövényt kerítettél gazdagsága köré. Ám vesd csak kezedet arra, ami az övé, és meglátod, hogy szemtől szembe fog káromolni téged!
– Nos hát, én kezedre adom mindenét, amije van – mondotta az Úr –, csak őt magát kíméljed!
Történt nem sokkal ezek után egy napon, hogy hírnök érkezett Jóbhoz, és így beszélt:
– Uram, szamaraid és marháid békésen legeltek, amikor szabeusok ütöttek rajtunk. Szolgáidat kardélre hányták, és barmaidat elhajtották, csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked!
Alig mondta ezt ki, újabb hírnök jött, és így szólt:
– Mennykő csapott le juhaid aklára, uram, s benn égtek barmaid és pásztoraid mind, csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.
Be sem fejezhette szavait, már más hírnök jött, és mondta:
– Káldeus rablók ütöttek tevéidre, uram, s elhajtották mind, szolgáidat pedig kardélre hányták, csak én menekültem meg, hogy hírt hozzak neked!
Mondandójának még a végére sem ért, amikor újabb szolga jött, és így szólt:
– Fiaid és lányaid mulatságot ültek elsőszülötted házánál, uram, amidőn nagy szél támadt a puszta felől, és megrendítette a ház négy szegletét. Gyermekeid és cselédeik mind ott vesztek a leomló tető alatt, csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked!
Jób mindennek hallatán megszaggatta ruháját, haját leberetválta, és a földre borulva így imádkozott:
– Mezítlenül jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!
Midőn a Sátán az Úr elé állt, az így szólt hozzá:
– Nos, láttad-e szolgámat, Jóbot, aki ellen felingereltél, hogy megfosszam mindenétől? Íme, még mindig kitart feddhetetlenségében!
– Az ember mindent odaad, hogy életét és egészségét mentse – felelte a Sátán. – Vesd csak kezedet húsára és csontjára, és meglátod, hogy szemtől szembe fog káromolni téged!
– Nos hát, én kezedre adom őt – mondotta az Úr –, tégy vele, amit akarsz, csak életét kíméljed!
A Sátán pedig megverte Jóbot undok fekéllyel, hogy a sebek tetőtől talpig beborították őt. Jób a tűzhely hamujába ült, és egy cserépdarabbal vakargatta eves sebeit. Asszonya így beszélt hozzá:
– Még mindig kitartasz istenfélelmedben? Átkozd meg az Istent, és halj meg!
– Úgy szólasz, mint az oktalanok – felelte neki Jób. – Ha a jót elfogadjuk az Úr kezéből, nemde el kell fogadnunk a rosszat is?
Volt Jóbnak három barátja, a témáni Elifáz, a sukhi Bildád és a naámai Zófár. Ezek meghallván, miféle csapások sújtották Jóbot, eljöttek hozzá, hogy vigasztalására legyenek. Meglátván őt nagy nyomorúságában, szinte rá sem ismertek. Hangos sírásra fakadtak, megszaggatták ruhájukat, és hamut szórtak a fejükre. Hét napon és hét éjen át ültek mellette a földön, és nem szóltak hozzá, mert látták, mely igen nagy az ő fájdalma.
Jób azonban ismételten panaszra nyitotta ajkát, és így szólt:
– Ó, jaj, ki adja vissza nékem elmúlt napjaimat, midőn még gyermekeim serege vett körül, és Isten szövétneke világított útjaimon? Amikor felmenvén a városkapun át a piactérre, félrehúzódtak előlem az ifjak, s felálltak a vének, hogy helyet foglaljak közöttük, a nép fejedelmei pedig félbehagyták szavukat, s kezük szájuk elé kapva, figyeltek beszédemre? Mert most, íme, olyan ifjoncok nevetnek rajtam, akiknek még apját sem méltattam volna rá, hogy nyájőrző kutyám legyen! Ezeknek lettem nevetségük tárgyává, undorodnak tőlem, mindenki elkerül, s aki lát, arcomba pök! Ó, jaj, átkozott legyen a nap, amelyen megszülettem! Bár soha fel ne virradt volna! Miért nem zárta be anyám méhét az Úr? Miért nem pusztultam el anyám méhében, miért nem haltam meg, amidőn megszülettem? Miért voltak térdek, hogy felfogjanak, miért fakadt tej anyám emlejéből? Most fekhetnék némán a föld méhében, közel a királyokhoz és e világ nagyjaihoz. Ott a mélyben elnyugszik a gonoszok fenekedése, ott szolgát nem ér a robotispán vesszeje, kicsiny és nagy egyenlővé lesz ott, szenvedés többé nem bántja a szíveket. Ám az én életem nyomorúsággá vált, s a lélek elomlik bennem, csontjaimat őrli éjszakánként a kór, és sajognak az én inaim szüntelenül. Sakálok testvérévé lettem, és a struccok a sorstársaim; bőröm elfeketülve szakadozik le rólam, csontjaimat forró láz emészti. Hozzád kiáltok, Uram, de nem méltatsz feleletre! Kegyetlen zsarnokként bánsz velem, ellenem emeled hatalmas kezedet; segítséged kérem, s Te sötétségbe taszítasz! Ráemeltem-e én valaha is kezemet a szegényre, ha nyomorúságában hozzám kiáltott? Nemde inkább felkaroltam őt? S vajon nem gyámolítottam-e az árvát? Nem loptam-e örömöt az özvegy szívébe? Szeme voltam a vaknak, és lába a sántának, atyjaként bántam a szűkölködővel, és felkaroltam ügyét az idegennek. Bizony jót reméltem, és ily rosszat nyertem Tőled!
A hetedik napon felemelte szavát a témáni Elifáz, és így szólt:
– Ha zokon is vennéd, barátom, beszélnem kell hozzád, mert már nem tudom türtőztetni szavaimat. Te sokakat oktattál hajdan bölcs beszéddel, s mint helyesen mondád, istápja voltál az elesettnek. És most, hogy téged ér a baj, egyszeriben elveszted minden bizodalmadat az Úrban? Gondold csak meg, ki veszett már el ártatlanul, és mikor tört igazak ellen az Úr? Ám lehet-é valaki igaz az Úr előtt, aki még angyalaiban is lel kivetnivalót? Nem a barázdákban terem a szenvedés, az ember maga keresi a bajt, miként a sas az ég magasát. Emberi szemnek kifürkészhetetlen, amit az Úr alkotott, csodás tetteit senki meg nem számlálhatja. Boldog az az ember, akire az Úr emel fenyítő kezet, mert ha sebet üt, be is kötözi azt, hatszor is kiragad veszedelmedből, és hetedszer sem hagy cserben, csak várd türelemmel!
– De hol vegyek erőt a várakozáshoz? – kiáltott Jób keserűen. – Talán sziklából vagyok én, avagy acélból van-e a testem? Hiszen még atyámfiai is ellenem fordultak, s nem lelek vigaszt barátaimnál sem. Lám, ti is csak korholni tudtok. Kértem-e tőletek, hogy vagyonotokat velem megosszátok? Miért ócsároltok hát, miért gúnyoljátok őszinte szavaimat? Ám okosítsatok fel, miben hibáztam, de hamisság nélkül, s akkor majd hallgatok – de most még áll igazságom.
– Miféle beszéd ez, barátom? – szólt most Bildád. – Vajon kedvedért kiforgatja törvényét a Mindenható? Gyermekeid talán vétettek ellene, és a maguk gonoszságáért lakoltak, ezért nincs mit számon kérned tőle. Ha pedig te magad igaz vagy, fohászkodj az Úrhoz, és Ő felkarolja ügyedet! A jámbort el nem veti, és nem nyújtja segítő kezét a gonosznak. Kérdezd meg a régi bölcseket, atyáink nemzedékét, nem így tesz-e igazságában az Úr?
– Jól tudom, hogy Isten ellenében embernek nem lehet igazsága – mondta sóhajtva Jób. – Ha ezer kérdést tesz föl az Úr, egyre sem lelek választ. Még ha igazam van is, nem tudok felelni neki. Semmiségért a földbe tiporhat, ártatlanságomban is ítélhet bűnösnek. Erejével mit szegezhetnék szembe? Ha perbe idézném, ki tűzne ki törvénynapot? Nem tartom már semmire az életemet, ezért kimondom: igazat és gonoszt Ő egyként elveszejt. Bűnösök kezére adta a földet, s a bírák arcát elfedezi. Vagy ha nem Ő teszi, mondjátok meg, ugyan ki? Én így esdek hozzá: mondd meg, Uram, miért büntetsz! Mi hasznod van belőle, hogy kezed művét összezúzod, a gonoszok terveit pedig segéled? Miért kutatsz vétkeim után, noha tudod jól, hogy ártatlan vagyok? És ha mégis bűnös lennék, miért nem hunysz szemet fölötte? Meddig késik irgalmad? Hiszen ha lefekszem a porba, hiába szólítasz már akkor!
A Naámából való Zófár így felelt erre:
– Válasz nélkül maradhat-e ily hiú fecsegés? Hogyan mondhatod magadat bűntelennek? Tudd meg, hogy az Úr igenis bűneidet kéri számon tőled! És nemhogy túlsággal büntetne, de még irgalmas is hozzád! Ha lelked mélyére néznél, és kivetnéd szívedből a hamisságot, te is felemelhetnéd a fejedet, és lábad szilárdan állana. Akkor elfeledhetnéd sok nyomorúságodat, s csak úgy emlékeznél rájuk, mint elfutott vizekre.
– Ó, mely okosak vagytok – szólt Jób gúnyosan –, ha ti meghaltok, sírba száll veletek a bölcsesség is! Vélnétek, hogy nekem nincs annyi eszem, mint nektek? Hogy nálatok bármivel is hátrább állok? Képmutatásnak vagytok mesterei, olyan orvosok, akik írt adni nem tudnak a sebre. Ha legalább hallgatnátok, az bölcsességeteket bizonyítaná! Hazug érvekkel akarjátok védeni Istent? Prókátorainak toljátok fel magatokat? Mit felelnétek, ha Ő maga vizsga elé állítana benneteket? Vagy Őt is megcsalni igyekeznétek, mint az embereket? Nem féltek, hogy keményen megfedd, ha hazug módon és részrehajlón álltok ki az Ő igazáért? Hallgassatok hát most, mert szólni akarok, s jöjjön azután, aminek jönnie kell! Ha megöl is az Úr, elébe tárom ügyemet, s bizonyítom, hogy igazak útjaim – hisz már ez maga is mellettem szól, merthogy a gonosz nem merészelne ítélete elé állni. Lépjen elém, aki vádolni akar, én készen vagyok az ítéletre, mert tudom igazamat! Az Úrhoz pedig így beszélek: Vedd le rólam, kérlek, sújtó kezedet, s aztán szólíts, és én megfelelek Neked. Vagy inkább én kérdem, s Te felelj: mik az én bűneim, mekkora a súlyuk? Fedd föl előttem gonosztetteimet! Avagy miért rejted orcádat tőlem, miért számlálsz ellenségeid közé? Hullott falevelet akarsz riogatni, száraz kórót űznél a mezőn? Életem, mint a reves fa vagy a molyrágta kelme, elomlik Előtted. Számlálva vannak az ember napjai, és ha eldől, fel nem kel többé, előbb múlnak el az egek, mintsem hogy ő talpra állna. Add hát meg nekem igazságomat még éltem napjaiban, hiszen nem lépek még egyszer e napfényes világra, hogy késő kegyelmedet kivárjam!
– Aligha bölcs ember, aki bizonyost nem tudva, ilyen szeles szókat enged ki száján – felelte Elifáz. – Mit tudsz te, amit mi magunk ne tudnánk? Van köztünk olyan, aki több napot látott apádnál is. Miért ragadott el indulatod, hogyan merészeled haragodat Isten ellen fordítani? Talán bűneid tesznek ily nagyhangúvá, mert önnön ajkad tesz tanúságot ellened. Vajon lehet-e bűntelen az Úr szemében, akit asszony szült? Mint a vizet, úgy issza a vétket az ember, ezért jó sorának nincs is tartós maradása.
– Valóban csodálatos a ti vigasztalástok! – mondta Jób keserűen. – Csak ily hiú fecsegés telik tőletek? Ha ti volnátok a helyemben, tudnék ám én is óraszámra efféléket beszélni, s fejemet ingatni! Nem pirultok, hogy így rám törtök? Még ha vétkeztem volna is, s megátalkodnám a bűnben, akkor is illő-e, hogy fölém akartok kerekedni, s gyalázatomat hánytorgatjátok? Nem elég baj nekem, hogy Isten ily nyomorúságba taszított, hogy mindenki cserben hagyott, s ha szolgálómat szólítom, ügyet sem vet rám? Hogy asszonyom elundorodott a leheletemtől, és testem bűze miatt kerülnek testvéreim? Miért üldöztök még ti is, akik barátaimnak mondjátok magatokat? Ha valóban vigasztalni akartok, akkor szenvedjetek el még kissé, és arra feleljetek nekem, vajon miért él a gonosz hosszú és boldog életet? Fiai felnőnek, sarjai virulnak szeme előtt, földjei kettős termést adnak, bikái fedeznek, s tehenei el nem vetélnek. Bor és olaj bőségében telnek napjai, dob és citera szava vidítja szívét, és díszes kísérettel viszik a sírjába. Pedig míg élt, azt mondta szívében: „Nem akarok tudni az Úrnak útjairól, semmi hasznomra sincs, ha szolgálok neki, avagy fohászkodom!” A másik ember meg az Úr útjain járt, mégsem volt része semmi jóban élete napjaiban. Amikor meghal, keserű a szíve, és végül ő is ugyanabban a porban fekszik, mint a gonosz, egyazon férgek emésztik el a testüket. Erre feleljetek nekem, de ne hívságos szókkal! Ne mondjátok: hol van már a gazdagnak háza, s mivé lettek a gonoszok sátrai? Utak vándoraitól hallhattátok untig, ha a magatok szemével meg nem láttátok, milyenek a világnak útjai!
A temáni Elifáz így válaszolt neki:
– Tehet-e vajon szolgálatot ember az Istennek? Gazdagabb lesz-é attól az Úr, ha te feddhetetlen vagy? Csak nem gondolod, hogy istenfélelmedért büntet, s nem inkább bűneid sokaságáért? Zálogot vettél atyádfiától, elragadtad tőle utolsó köntösét is. A szomjazónak vizet nem adtál, az éhezőtől a falatot megtagadtad. A szegénytől elvetted földjét, az özvegyet üres kézzel bocsátottad el, s az árvának eltörted a karját. Ezért súlyosul most reád az Úr keze, ezért tölti el a szívedet keserűség. Ám ha alázattal visszatérsz az Úrhoz, ha sátradból kiveted a hamisságot, ha Ofir aranyát annyiba veszed csak, mint a patak kövecsét, akkor a Mindenható lesz aranyérced és tündöklő ezüstrudad. Akkor örömödet leled majd benne, és arcodat hozzá emelheted.
Így felelt erre Jób:
– Távol legyen tőlem, hogy néktek igazat adjak, ártatlanságomból nem engedek halálig! Igazságomhoz mindvégig ragaszkodom, mert a szívem nem vádol elmúlt napjaimért. Ó, bárcsak tudnám, merre keressem az Urat, hogyan juthatnék trónusa elé! Ott magam terjeszteném elébe ügyemet, mert szám tele van mentő bizonyságokkal. Hallanám legalább, miként felel, és igyekezném megérteni, amit válaszol. Igaz ember pörölne ott vele, és ügyemet győzelemre vinném. Hiszen ismeri ő minden utamat, és ha megpróbál, színaranynak fog találni. Ha csalárd úton jártam, s álnokságra siettem, ha kezemhez akármi szenny tapadt, ha szolgámnak igazát megvetettem, ha fizetség nélkül ettem a föld termését, ha a szegénynek kívánságát megtagadtam, s falatomat meg nem osztottam az árvával, ha hagytam, hogy az özvegy szeme elepedjen, ha a ruhátlant nem juhaim gyapjába takartam, ha kezemet ártatlanra emeltem, hát mérjen meg az Úr az igazság mérlegén, és sújtson haragja méltányosság szerint! Ám hol van a bírám? Nézek keletre, tekintek nyugatra, de nincsen sem itt, sem ott, délen ha keresem, északon ha kutatom, rá nem lelek ott sem. Halljad, Mindenható, ez az utolsó szavam: Felelj szolgádnak!
Nagy vihar támadt akkor, és a viharból így szólt az Úr hangja:
– Ki akar homályt vetni örök világrendemre oktalan beszéddel? Nosza, övezd fel derekad, te hős, és most én kérdezlek, te meg okíts engem! Hol voltál, amikor megvetettem a föld alapjait? Ki feszítette ki a mérőzsinórt felette? Mibe bocsáttattak tartóoszlopai, s ugyan ki illesztette helyére szegletköveit? Ki pólyázta felhők homályába a tengert, amidőn kiszakadt anyja méhéből? Ki zárta el útját kettős kapukkal, ki törte meg hullámai kevélységét mondván: eddig és ne tovább? Eljutottál-e a tenger forrásáig? Megláttad-e az alvilág kapuját? Ismered-é a földnek méreteit, tudod-e az utat a fény házához s a sötétség lakhelyéhez? Mondd meg, ha oly bölcs vagy, ki hasított utat a záporoknak, hogy a pusztát is megitassák, és friss pázsitot fakasszanak? Te fűzted-e össze a Fiastyúk szálait, s a Kaszás bilincsét te oldottad-e meg? A te szavadra kél-e a Hajnalcsillag, és a Medvét te forgatod-é a fiával együtt? Halljuk, mit tudsz az égbolt törvényéről? Útnak indíthatod-e a villámokat, s meg tudod-e nyitni az ég tömlőit, amidőn a göröngyök egybetapadnak a földön? De kérdek én mást is tőled, ha annyira bölcs vagy! Te hajtod-e fel a zsákmányt a nőstény oroszlánnak, s te táplálod kölykeit, ha a bozótosban éheznek? Tudod-e, mikor ellik a kőszáli zerge, láttad-e az őzek nászát, s ismered-e vemhességük idejét? Szolgál-e néked a bölény, hál-e jászolodnál, s felveszi-e az igát, hogy barázdát szántson neked? Te adsz-e erőt a lónak, sörénnyel vajon te díszítetted? A te bölcsességed ad-e irányt a sólyom röptének, és te parancsolsz-e a sasnak, hogy felfele szálljon, és sziklaoromra építse fészkét? Aki a Mindenhatóval szállott perbe, hát feleljen neki!
Jób pedig ekképpen felelt:
– Parányi vagyok, Uram, mi lehetne a válaszom? Kezemet a szájamra teszem. Egyszer beszéltem, de nem szólok már, avagy talán kétszer, de nem teszem többé.
Az Úr így folytatta beszédét a viharból:
– Hadd kérdlek még egyszer, te akartad semmivé tenni az én igazságomat, hogy magad igaznak bizonyulj? Hát mennydörögj szavaddal, mint az Úr, öltözz az ő fényébe és fenségébe! Haragod villámával sújtsd le a kevélyt, és zúzd össze a dölyföst szemed pillantásával! Zárj el minden gonoszt a földmélyi tömlöcbe, akkor dicsérlek én is, hogy jobbod kivívta ellenem a győzelmedet. Ím, nézd a Behemótot, ágyéka erejét, hasának izmait! Meredő farka mint a cédrusfa, a csontjai bronzcsövek, lábai vasoszlopok! Remekmű minden alkotásom közt, lótuszfák árnyán, mocsárban rejtőzik. Nem fél, ha a folyó árad, a Jordánt is szájába fogadja. Avagy tekintsd a Leviatánt: lehet-e horoggal kifogni? Tudsz-e kákát húzni az orrán át, játékszereddé teheted-e, kezes állatoddá? Alkusznak-e rá halászok, avagy kimérik-e a piacon a húsát? Nekitámadnál-e szigonnyal? Tegyél csak próbát, nem teszed még egyszer! Még puszta látványa is megöli az embert. Ki nyitná meg torkának kapuját, ki hatolhat be páncélja alá? Fogsorai között rémület lakik; hátának barázdás pikkelyeit hordozza büszkén. Torkából láng tör elő, és füst gomolyog orra likaiból. Annyiba veszi az acélt, mint a pozdorját, a nyíl belé nem hatol, a parittyakövek elporlanak rajta. Vajon a te kezed műve mindez az erő és nagyszerűség?
– Most már tudom, Uram, hogy megteszel mindent, amit akarsz – felelte Jób –, és semmi sem fordíthat el attól, amit magad elé tűztél. Azelőtt csak hírből ismertelek, de most, íme, színről színre láttalak. Ezért bánom oktalanságomat, és íme, porban és hamuban vezeklek előtted!
Az Úr ekkor Elifázhoz fordult, és így beszélt:
– Felgerjedt haragom ellened és két barátod ellen, mert nem szóltatok felőlem igazat, ahogy az én szolgám, Jób tette. Ezért most hozzatok hét bikát és hét kost, vigyétek el Jóbhoz, és mutassátok be önmagatokért égő áldozatul! Jób, az én szolgám pedig imádkozzék értetek, és én az ő kedvéért megtartóztatom haragomat, és nem bánok veletek a ti balgaságtok szerint.
Elifáz, Bildád és Zófár akképpen tettek, ahogy az Úr mondotta nekik, és Jób kedvéért az Úr könyörült rajtuk.
Ennek utána eltávoztatott az Úr minden csapást Jóbról. Egész atyafisága és minden barátja bement a házába, hogy kenyeret egyenek vele. Vigasztalták őt, és fennen dicsérték állhatatosságáért, hogy minden nyomorúságában kitartott az Úr mellett. Mindenki adott neki egy ezüstpénzt és egy aranygyűrűt.
Az Úr még inkább megáldotta Jób életének a végét, mintsem az elejét. Több ezer volt juhainak, tevéinek és marháinak meg más jószágának a száma, mint annak előtte. Született neki hét fia és három lánya is, vigaszára azok helyett, akiket elvesztett volt. Az egész tartományban nem találtatott még olyan szép lány, mint Jób leányai, és atyjuk örökrészt adott nekik a fivéreik között.
Ennek utána Jób még száznegyven esztendőt élt, és meglátta fiait és unokáit negyedíziglen. Öregen és az élettel betelve tért meg atyáihoz.
