JÁKOB IDEGENBEN SZOLGÁL
JÁKOB IDEGENBEN SZOLGÁL
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 28.12
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 29.10
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 29.18
)
Boll Ferdinand (1611—1681): Jákob álma (Mózes első könyve 28.12)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Barbarelli György (1477—1511): Jákob és Rákel (Mózes első könyve 29.10)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Appiani Endre (1754—1817): Jákob Liával és Rákellel (Mózes első könyve 29.16)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
Történt útja során, hogy Lúz közelében, a mezőn esteledett rá. Jákob egy követ tett feje alá, és aludni dőlt. Álmában égig érő lajtorját látott, amelyen angyalok jártak fel-alá, tetején pedig Isten állott, és így szólt:
– Én vagyok Ábrahámnak és a te atyádnak, Izsáknak Istene! A földet, amelyen fekszel, neked adom és a te ivadékaidnak, akik száma annyi lesz, mint a homok szemeié! Én pedig veled leszek, és megőrizlek téged.
Fölébredvén Jákob, visszaemlékezett álmára, szíve eltelt félelemmel, és mondotta magában:
– Bizonnyal Isten lakik e helyen, ezért Bétel legyen a neve, vagyis Isten háza. És ha megőriz, és visszavezérel atyám házába, akkor ő lesz az én Istenem, és valamit ád nekem, annak tizedét őneki áldozom.
És a követ, amelyen feje nyugodott volt, oszlopként felállította, és olajat öntött rá.
Soknapi vándorlás után Jákob megérkezett Hárán határába, és megpihent egy mezei kútnál, ahol három falka juh várta az itatás idejét. Szóba elegyedett a pásztoraikkal. Megtudta, hogy anyjának bátyja, Lábán jó egészségben van, és hogy a leány, aki épp egy juhnyájjal közeleg a kúthoz, nem más, mint Lábán kisebbik lánya, Ráchel.
Jákob elhengerítette a nagy követ, amely a kút száját zárta be, és megitatta nagybátyja juhait, közben a szép orcájú és termetű Ráchelt nézte, és szíve megtelt gyönyörűséggel. Aztán odalépett a leányhoz, megcsókolta, és könnyekre fakadt. Elmondta, hogy ő Rebekának, Lábán húgának fia. Ráchel megörült, hazasietett, és elmondta atyjának Jákob érkezését. Lábán eléje futott, megölelte és megcsókolta húga fiát, házába vitte, és elbeszéltetett vele mindent a családjáról és magáról.
Egy hónapig vendégeskedett Jákob anyja bátyjánál, közben segített a pásztoroknak a nyáj őrzésében. Ekkor ezt mondta neki Lábán:
– Ha rokonom vagy is, nem kívánhatom, hogy ingyen szolgálj nekem. Milyen bért akarsz?
– Megszerettem leányodat, Ráchelt – felelte Jákob –, ha nekem adod feleségül, hét esztendeig szolgállak érte.
Ebben meg is egyeztek. Jákob hét hosszú esztendőn át szolgálta pásztorként Lábánt, és keze alatt megszaporodtak a nyájak. Amikor kitelt a hét esztendő, Lábán nagy lakodalmat szerzett, ám a nász éjszakáján nem Ráchelt, hanem annak nővérét, Leát vezette be Jákob sátorába. Lea kissé vaksi szemű volt, és nem olyan szép, mint Ráchel. Jákob karjába ölelte, akiről azt hitte, hogy az ő szerelmese, és csak hajnalban, a nappal fényénél vette észre a cselt. Felháborodva sietett apósához.
– Hát nem Ráchelért szolgáltalak hét esztendeig?! – kiáltotta. – Miért csaltál meg engem?
– Nálunk az a szokás, fiam – felelte Lábán nyájasan –, hogy a kisebbik lány nem mehet férjhez, amíg hajadon a nagyobbik. De ajánlok néked valamit. Töltsd ki a nász hetét Leával, és akkor hozzád adom Ráchelt is. Hanem őérette újabb hét esztendőt kell szolgálnod nekem!
Jákob kebelében harag és elkeseredés tombolt, de nem tehetett mást, el kellett fogadnia apósa ajánlatát. Egy hét múlva megülte lakodalmát Ráchellal is, aki a legkedvesebb volt a szívének, és azontúl is őt szerette igazán, Leára pedig kevés ügyet vetett.
Isten azonban a megvetett asszonyra tekintett kegyesen, és míg Ráchelnak bezárta méhét, Leának gyermekeket adott férjétől. Egymás után négy fiút szült Lea, nevük Rúben, Simeon, Lévi és Júda lett. Ráchel sokat kesergett magtalansága miatt, és férjének mondogatta:
– Adj gyermeket nékem, mert meghalok így!
Jákob végül elvesztette türelmét, és haragosan felelt:
– Hát én vagyok-e az Isten, aki megtagadta tőled a gyermekáldást?
Erre így szólt férjéhez Ráchel:
– Vedd az én szolgálólányomat, Bilhát, és hálj vele! Ha ő fogan tőled, és gyermeket szül a térdemen, az olyan lesz, mintha én szültem volna.
Jákob úgy tett, ahogy Ráchel mondta, és Bilha fiúgyermeket szült neki kilencedhóra, s újabb egy év múltán másik fiút, ezek neve Dán és Naftali lett.
Ezt látván, Lea is hozzáadta Jákobhoz az ő szolgálólányát, Zilpát, és Zilpa is két fiút szült az ő urának, Gád nevűt és Áser nevűt.
Történt egyszer aratás idején, hogy Rúben mandragórát hozott anyjának, Leának a mezőről. Ráchel megkívánta, és elkérte, de nővére kifakadt:
– Nem elég, hogy az uramat elvetted, még a fiam mandragóráját is elkívánnád? – Ha nekem adod a mandragórát – felelte Ráchel –, urunk nálad hálhat az éjszaka.
Jákob tehát Leával töltötte az éjszakát, és asszonya újra gyermeket fogant tőle,
bár úgy hitte, hogy már bezárult a méhe. Fiút szült, akinek Isszakár nevet adott, s utóbb még egy fiúnak és egy leánynak adott életet, a fiú neve lett Zebulon, a lányé pedig Dina.
Ekkorra Isten megkönyörült már Ráchelen is, végre megnyitotta méhét, és az asszony, Jákob kedves asszonya, fiat szült, és a József nevet adta neki. Jákob boldogsága nem ismert határt, minden gyermekénél jobban szerette, valósággal elkényeztette Ráchel kicsinyét.
Letelvén az újabb hét esztendő, Jákobnak volt immár négy asszonya, tizenkét gyermeke, és még mindig semmit nem mondhatott magáénak. Szemére is vetette Lábánnak, hogy bár az ő keze munkája nyomán amannak vagyona sokszorosára nevekedett, őt kisemmizte, bérét lealkudta, és minduntalan megváltoztatta.
– Mit kívánsz hát béredül? – kérdezte Lábán.
– Ne adj nekem mást – felelte Jákob –, mint a fekete juhokat, a tarka és csíkos lábú juhokat meg kecskéket a te nyájaidból. Hat évig szolgálok még neked, és ha a végén az én nyájaimban olyat találsz, ami nem fekete vagy tarka vagy csíkos lábú, arról tudni fogod, hogy lopott jószág az.
Lábán szívesen ráállt az alkura, mert tudta, hogy barmai között igen ritka a fekete, a tarka vagy a csíkos lábú.
Hanem a furfangos Jákob mogyoró- és gesztenyevesszőket vett, csíkosan meghántotta őket, hogy kitessék a fehérségük, és ilyen csíkos vesszőkből kötött nyalábokat rakott az itatóvályúkba. A juhokat oda terelte inni, és ott hágatta őket a kosokkal, ettől pedig a legtöbb juh csíkos lábú meg tarka bárányt ellett.
Arra is ügyelt Jákob, hogy csak a nyájak legjavát hágassa a csíkos vesszők előtt, amikor pedig a satnyábbak párzottak, nem rakott vesszőt eléjük. Így aztán az ő nyájaiban csupa szépen fejlett állat legelt, a satnyák pedig Lábánnak maradtak. Hat esztendő alatt igen meggazdagodott Jákob, barmainak számát sem tudta, volt sok szolgája, szolgálója, szamarai és tevéi is.
Fülébe jutott azonban, hogy Lábán fiai igen acsarkodnak rá, mondván, hogy atyjuktól orozta el mindazt, amije van, és így őket is megrövidítette. Látta, hogy Lábán sem mutat előtte oly nyájas orcát, mint addig szokott. Midőn tehát egy éjjel álmában intést kapott Istentől, akit Bételnél látott volt, hogy térjen vissza atyái földjére, kihívatta magához a mezőre feleségeit, Leát és Ráchelt.
– Tudjátok ti is, mily hűséggel szolgáltam atyátokat – mondta nekik –, pedig ő számtalanszor megcsalt, és megfosztott attól, ami járt nekem. Most félek, hogy elvenni készül azt is, amit megállapodásunk szerint szereztem tőle. Kerekedjünk hát fel titokban, és hagyjuk el őt mindenünkkel, menjünk az én atyáim földjére, ahogy az én Istenem intett erre!
Lea és Ráchel így feleltek:
– Nem úgy bánt-e atyánk mivelünk is, mint az idegenekkel? Amit szereztél tőle, az jogosan illet meg minket és a mi fiainkat. Tégy ezért úgy, ahogy a te Istened intett, és mi mind veled tartunk!
Ettől fogva csak az alkalomra vártak, hogy elhagyhassák titokban Lábánt. És az alkalom meg is jött; Lábán kiment a nyájaihoz birkanyírásra. Ekkor minden házi holmit tevékre és szamarakra raktak, nyeregbe ültek az asszonyok és a szolgálók, a férfiak pedig a nyájakat hajtották. Ráchel még atyja bálványszobrait is elcsente és elhozta csomagjaiban, de erről Jákobnak sem szólt. A hatalmas karaván megindult délnyugatnak, átkeltek a folyón, és Gileád hegye felé vonultak.
Amikor Lábán három nap múlva megtért a nyírásból, akkor vette csak hírét, hogy veje és lányai meg unokái megszöktek tőle. Nagy haragra gerjedt, összegyűjtötte fiait és rokonait, fegyvert adott nekik, és teveháton a szökevények üldözésére indult. Hetednapon utol is érte őket: a Gileád hegyén táboroztak. Éjszaka lett, meghált Lábán is a csapatával, másnap pedig bement Jákob táborába, és így szólt vejéhez:
– Miért loptad meg a szívemet, fiam? Miért vitted el lányaimat, mint harcban ejtett foglyokat? Ha szólsz, hogy hazádba menni vágyol, elbocsátottalak volna ünnepséggel, dobszóval és vigalommal! Miért nem engedted, hogy legalább búcsúzóul megcsókoljam lányaimat és unokáimat?
– Mert féltem tőle, hogy lányaidat erővel visszatartod – felelte Jákob.
– És miért loptad el az én istenszobraimat?
– Hamisan vádolsz! – kiáltott Jákob haragosan. – Kutasd át mindenünket! Akinél az isteneidet megtalálod, az halál fia legyen.
Lábán feltúrt és összehányt mindent Jákob és Lea sátrában, aztán Ráchel sátrát kutatta át. Ráchel az istenszobrokat addigra már egy tevenyeregbe rejtette, és ő maga ráült a nyeregre.
– Bocsáss meg atyám, hogy nem tudok felállni előtted – nyögte –, de rajtam van az asszonyok havi baja.
Lábán így nem talált semmit Ráchelnél sem, Jákobot pedig addigra elhagyta a béketűrés és nekitámadt apósának:
– Mint rablót üldözöl, mint tolvajnak, mindenemet felhánytad, nos, mit találtál? És mit vétettem, hogy így bánsz velem? Húsz éven át keserves munkával szolgáltalak. Ami nyájadból elhullt, ami rablók kezére került vagy fenevadak fogára, mindig a magaméból térítettem meg! Hideget és nap hevét tűrtem, nem fáradtam, soha meg nem károsítottalak! Te bezzeg becsaptál leányaiddal, béremet megvontad, megváltoztattad tízszer is, és ha az én Istenem meg nem segít, húsz esztendő után sem átalltál volna üres kézzel bocsátani el a házadból!
Lábán szótlan állt, szakállát simogatta, aztán átölelte Jákobot, és régi nyájasságával így beszélt hozzá:
– Minek legyen harag miközöttünk, fiam? A te Istened, atyád és nagyatyád Istene rendezte el így a dolgokat, tehetünk-e valamit ellene?
A béke és megengesztelődés emlékjeléül ekkor Jákob egy kőoszlopot állított fel azon a helyen, aztán megesküdött apósának, hogy lányaival jól bánik, és nem vesz melléjük más feleséget, majd mindketten megfogadták, hogy egyik sem vonul a másikhoz e kövön túl gonosz szándékkal. Ennek utána áldoztak Istennek, és Jákob dúsan megvendégelte feleségei rokonságát. Másnap Lábán visszaindult Háránba, Jákob és népe pedig folytatta útját Kánaán felé.
