A PESTI SÍKSÁG
A PESTI SÍKSÁG
Három megyéből és a volt kiskun kerületből van ugyan alakítva, de a hosszú hivatalos név helyett a közéletben csak egyszerűen Pest megyének nevezzük Magyarország legnevezetesebb vármegyéjét, mely a fővárost s a királyi család téli és nyári fejedelmi lakhelyét foglalja magában.
Ahogy a budai hegycsoport legszélső előfoka, a Gellért-hegy meredeken lehanyatlik a fővárost kettéválasztó Duna medrébe, a túlsó parton kezdődik Európa délkeletének legnevezetesebb rónasága, mely az Erdélyt körülölelő hegyekig terjed. E geológiai sajátságnál fogva, hogy a hegyvidéket rögtön, minden átmenet nélkül felváltja a sík lapály: a legérdekesebb panoráma tárul a szemlélő elé, aki a budai hegyek magaslatáról tekint szét kelet és dél felé.
Sok idegen utazó, ki ezt a képet látta, elragadtatással hasonlítá ezt össze a Nápolyt környező vidékkel. Csakhogy ami ott a végtelenség eszméjét képviselő tenger, az itt a róna. Éppen olyan sík, szakadatlan, a láthatárral egybefolyó. Tavasszal a vetések üde zöldje, nyáron az érett kalászok arany palástja takarja e hajdani tengerfeneket, itt-ott megszakasztva egy-egy ültetett erdő sötétzöldje, vagy a Dunának föl-fölcsillámló ezüst szalagja által. Falvak, városok tornya csak nagy messzeségben látszik. Északkeletnek még tiszta derült éggel fölkéklenek a nógrádi hegyek, s a hevesi Mátra halványkék sziluettje: arrább a gödöllői halmok erdős lankái sötétlenek; keletnek, délnek aztán háborítatlan a róna képe. S amit a legmagasabb hegytetőről látunk, az a félkör magának Pest megyének alig egy huszadrésze lehet.
A budai hegyek alatt kígyózik el a Duna, a főváros fölött kettéhasítva a Margitsziget által, a város alatt délnek haladtában ismét kétfelé hasad, a Csepel-szigetet képezve; bal partján emelkedik a bámulatosan gyarapodó Pest, melynek palotasorai egyre hosszabbodó vonalat foglalnak el a folyam mentében, míg kertektől környezett villái, füstölgő kéményű gyárai a hajdani homoksíkon foglalnak szemmel láthatólag meghódított tért.
Akik még negyven évvel ezelőtt láttuk ugyane hegyoromról ugyanezt a tájat, visszaemlékezhetünk arra a homoksivatagra, mely a fővárost körülvette. Egy-egy nyári vihar valóságos sirokkót támasztott e rónán, mely porfellegeivel a fővárost láthatatlanná tette. Ma már e szaharai tünemények nem ismétlődnek.
A homokhalmok helyét gyárak, munkástelepek, apró községek foglalták el, melyek között mint tovasikamló ezüstfehér kígyókat látjuk végigvonulni a vasúti vonatokat a nap minden órájában, kelet, dél és észak irányában; éjszaka földönfutó csillagokként közeledni tűzfényeikkel a nagy kört elfoglaló központi pályaudvar felé, mely villanylámpáival koronát látszik képezni a főváros felett.
Minő más volt az élet ugyanezen a rónán, századokkal ezelőtt! Ahol most a gyárak kéményei füstölögnek, ahol a dübörgő mozdonyok sivítása hangzik, ott tartotta a magyar nemzet országgyűléseit: a hírneves Rákoson.
II. Ulászló törvényében (1498: I. t. c.) meg van határozva, hogy minden harmadik évben Szent György napjára a Rákosra országgyűlést hív össze a király. Erre az országgyűlésre köteles megjelenni az ország legtávolabb részéből is minden főpap és zászlósúr, az ország bárói és az összes birtokos nemesség. Csak az egytelkes nemesek küldhetnek tízen-tízen egy maguk közül választott követet. Aki az országgyűlésről elfogadható ok nélkül elmarad, ha főpap vagy főúr, fizet nyolcszáz arany forint bírságot, ha nemes, négyszázat.
De az országgyűléseknek tizenöt nap alatt be kellett végződniük, s ez idő alatt a szükséges törvényeket meg kellett vitatni és megállapítani. Ezeket a gyűléseket a szabad ég alatt tartották, gyakran e célra emelt faépületekben, s a karok és rendek ezalatt sátorokban tanyáztak, a maguk költségén: lóháton s nagy cselédségtől kísért társzekerekkel jöttek, és éppúgy távoztak, ha dolgukat elvégezték. Megesett, hogy az országgyűlésből egyenesen a csatatérre kellett indulni a karoknak és rendeknek, s amit szóval elhatározának, azt karddal jómaguknak ki is vívni, ahogy Kisfaludy Károly Rákosi szántó-ja énekli:
Mondják, itten vitéz urak,
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok, víni szálltak.
Összegyűltek, tanakodtak;
S ha csatára trombitáltak,
Mint a sasok, víni szálltak.
Nehéz a képzeletnek egyes elszórt adatokból világos képet alkotni a Rákoson tartott országgyűlésekről, melyeknek némelyike az országra nézve végzetessé is vált, mint az, amely a mohácsi vészt megelőzte. Elnök ott nem volt, naplót nem vezettek: húszezernyi tömegnek az akaratát egyes népszónokok tolmácsolták a király és a főrendek előtt, kik Budán tanácskoztak a Szent János templomban; míg a köznemesség Pesten és a szomszédos falvakban helyezkedett el. A köznemesség határozatait Budára átvivő nagyszámú küldöttségnek a várkapuban a fegyvereit le kellett raknia. Megtörtént azonban, hogy maga a király is személyesen is lejött Budáról a rákosi országgyűlésre, mint II. Lajos, s ott értekezett a köznemesség szószólóival. Ily nagy gyülekezetnek a befogadására nem lehetett más helyet választani, mint a Rákosmezőt, mely hajdani állapotában terméketlen homoksivatag volt, amelyen egy régi író följegyzése szerint nem termett más, mint répa, dinnye és retek. Csupán Corvin Mátyás idejéből emlegetnek Pest határában, a várostól egy római mérföldnyire egy királyi kertet, melyben vadak tanyáznak és liliomok nyílnak. Különben az egész Rákost úgy tekintették, mint a senki földét, amelyet a főurak nem tartottak érdemesnek donációba kérni.
Mai napság ez a sivatag dúsan jövedelmező mezei gazdaságok területévé lett, s a szaharai homokvihar nem borítja el többé a fővárost, melyet ültetett erdőöv vesz körül: míg a kertekkel körülvett házcsoportok egyre nyomulnak előbbre, elfoglalni a hajdan dicsőséges nemesi gyűlések helyét a még sokkal nemesebb kultúra számára.
A változott kor mellett is irányadója maradt Pest megye az egész országnak – mind szellemi művelődés, mind alkotmányos politika, mind közgazdaság tekintetében.
*
Mindjárt a főváros alatt, még annak határában, a Duna bal oldalán kezdődik a nagy magyar Alföld. Túl a vízen az Alpeseknek idáig terjedő nyúlványai alkotják a partot s szabnak a folyónak jobbfelől határt. De csak dombokká lapulnak már e tájon, s a Szent Gellért-hegy szálban álló szikláitól kezdve délfelé, alig párszáz lábnyira, el is lapulnak egészen. A bal parton a Kárpátok végső ágai nyúlnak le egészen a Rákosmezőig. Fent Vácnál van az utolsó magaslat, mely a hegy nevet megérdemli: a Naszál. Ettől fogva délnek egyre törpülnek a dombok, mint a tovaterjedő hullámgyűrűk, melyeket a vízbe dobott kő csobbanása okoz. S bár hullámzatos az alakulás, a vidék mégis inkább lapály, mint dombvidék. A hullámok vonulatának iránya az uralkodó szelek szerint északnyugat felől délkeletnek tart, mígnem az utolsó hullámhát éppen a budapest–ceglédi vasút mentén átcsap a nagy síkság lapályába, mely a Duna–Tisza egész közét elfoglalja, s lehúzódik a Bácskán keresztül egészen az Al-Dunáig.
Ezen az alsó síklapályon is vannak azonban apró emelkedések és völgyszerű horpadások. Homokbuckák szaggatják meg az egyformaságot, melyeknek magassága olykor harminc-negyven métert is elér, s melyeket a szél hordott össze valamikor. Ma már legnagyobb részüket felszántotta az eke, tanyák épültek a pusztaságokon, melyeket akácligetek vesznek körül, s a falvakat és városokat szőlőkertek környezik.
Ez teszi tetszetőssé a tájat, melynek különben nagy fogyatkozása, hogy kevéshelyt vannak erdői. Pedig hatalmas rengetegek állottak itt valamikor! A Rákos mezejétől le egészen a Hód taváig húzódott az erdőség, melynek romjai elmaradozott foltok gyanánt maradtak reánk. Pótharaszton megvan még a tölgyes, mely összeköttetésben volt a vacsival; itt az egyik részt Körtvélyesnek nevezik ma is, mint őseink idejében, s ez majdnem Nagykőrös alá nyúlik, de minden vágásnál kevesebb lesz benne a körte és több a tölgy. Kecskemét alatt a szentkirályi és szentlőrinci erdő maradt meg egész korunkig s a Tisza-parton a Tős, melynek fáira óriási szőlővenyigék kapaszkodnak. Ezt a venyigés ligetet Árpád szőlőjének nevezte a nép.
Különben az új kor akácait kivéve csakis némi nyárfát, a Duna és Tisza partjain fűzfát, egy kevés borókát (Inárcson és Bugacon) s Páhi mellett egy kőrisfaligetet találunk az egész pesti síkságon.
Folyóvíz nincs rajta nevezetes. Két időszaki patak – a Galga és a Tápió – a Tisza felé lejtenek, de száraz nyarakon ezekben is el-elapad a víz. A Rákos és Szilas patak a Dunába öntik kis mennyiségű vizüket. Ezeken kívül pedig csak a Duna-parton fakad föl egy-egy forrás, így Gödnél, s így a főváros alatt, a Soroksárra vezető országút mellett; valamint a Tisza magasabb partjainak mentében is találunk ily forrásvizet Kécske és Alpár között. De állóvizekben gazdag e vidék, s az alsó síkságon alig találunk egy négyszögmérföldnyi helyet, melyen egy-két tó, turján, szittyó vagy semlyék nem volna.
A természet nagysága tehát nem éles ellentétben mutatkozik e tájon. Sem mély völgyek és fellegekig érő hegyek, sem romboló erejű patakok és folyók nem szaggatják meg térségeit. Inkább szelíd természetű tájék ez; az ellentétek kiegyenlítésének helye. Kicsiben van meg rajta minden. Kicsiben az egész országnak képe ez. Elhatolnak idáig az Alpesek és a Kárpátok nyúlványai; kétfelől a Duna és Tisza határolják; a nagy magyar Alföld itt veszi kezdetét; az apró tavaknak egész rendszerét találjuk itt, s az országot lakó nemzetiségek majdnem valamennyiéből láthatunk többet-kevesebbet úgy a fővárosban, mint a falvakon. Mindenekfölött pedig megtaláljuk eredeti, hamisítatlan tisztaságában a magyart.
