XXVI. DOMINE QUO VADIS?
XXVI. DOMINE QUO VADIS?
Előttem állt kitárva a föld legérdekesebb tanulmánya. História, költészet, hitrege a maga legtisztább eredeti forrásaiban. S mily kimeríthetetlen források! A kövek beszélnek, s én hallom és értem szavaikat. Valaha festő is voltam, egy kicsinyt szobrász is vagyok. Zavarba hoz a kimeríthetetlen kincs, nem tudom, hol kezdjek hozzá? Úgy vagyok vele, mint a szegény ember, ki roppant örökséghez jutott, s nem tudja, hogyan költse el? Mentől többet foglalok belőle, annál nagyobb lesz a tér előttem, mely még bejáratlan. Janust kell irigylenem, hogy előre is, hátra is látott, s aztán a tengeri hydrát, melynek két szíve van, kétfelé érezni vele.
Egészen elfelejtem itt, a minden népek közös hazájában, hogy még egy külön kicsiny hazám is van, s annak apró bajai, amik neki mégis oly nehezek. Hogy nekünk is vannak szobraink, Kisfaludy, Széchenyi; épülőfélben levő basilikánk; aquincumi ősromjaink; magasra tűzött állameszménk az önálló vámterületben s lelkesítő dogmánk a nemzeti független bankban, s ezek felett folytatott harcaink, amik mind olyan apróságnak tűnnek fel innen a távolból és a magasból, hogy még Brutusainkat és Commodusainkat is csak kis kezdőbetűvel látjuk.
Dicsértem is magamat, amért olyan eszem volt, hogy odahaza azt mondtam: Florencbe megyek. Senki sem tudja, hogy Rómába jöttem. Most nem talál utánam se levél, se hírlap, se távirat. Miattam olajba főzhetik a magyar minisztériumot; de jó, hogy nem tudok róla semmit.
Még van egy pár hetem az országgyűlés új ülésszakának megkezdéséig. Addig kibányászom ezt a kincstárt!
Ma délután teszünk egy kirándulást a Via Appián.
Hűs idő volt ugyan; de Rómában még a hidegnek sincs éle; akkor sem csípős a levegő. Megtekintők Caracalla nagyszerű thermaeil, Maxen tius cirkuszát, Romulus templomát, s míg az idő esősre nem vált, Caecilia Metella óriási sírboltját, melynek gömbölyű tömege olyan, mint egy vár egy dombtetőn. Később annak is használták: ostromolva is volt.
Az eső visszatérésre kényszerített, pedig a Via Appia érdekesebb része még hátra volt: ahol még megvan a régi lávakövezet. Az út két oldalán hírhedett nagy emberek síremlékei hosszú sorban.
Ez holnapra marad.
Visszatérőben leszálltunk egy templom előtt az útfélen, aminek ez a különös címe van: „Domine, quo vadis?” (Uram, hová mégy?)
Köztudomású a monda, én is hallottam vagy olvastam azt valaha; de azért mégis új volt előttem, mikor a sekrestyés elmondá, hogy ez a hely az, amelyen egy éjjel Péter apostol összetalálkozott Krisztussal. Péter menekült Rómából, megtudta, hogy a császár halálra keresteti, s irtózott a vértanúság kínjaitól. Szemközt találkozott menekültében a mesterrel. „Domine, quo vadis? kérdé megdöbbenve. „Venio iterum crucifigi.” Felelé a világ megváltója. (Jövök újra keresztrefeszíttetni.) Erre az apostol megszégyenült, megfordult, s visszatért Rómába. Ott elfogták, s Nero cirkuszában halálra kínozták. De hát mi volt az akkori mártíromság? Hisz akkor még nem voltak újságírók; csak olyan közönséges hóhérlegények voltak.
A zord idő beszorított a kávéházba. Unalmamban belepillanték egy hírlapba. A legelső távirat, mely szemembe ötlött, Bécsből kelt, s azt adá tudtul, hogy a magyar kormány, sikertelen egyezkedés miatt, leköszönt.
„Kedveseim, szedjük össze poggyászunkat; holnap utazunk haza!”
Negyvenhárom óra múlva már itthon voltunk a magunk szegénységében. S itthon kérdezhetem az újra Bécsbe készülő mestertől: Domine, quo vadis?
Nem lehet azt nékünk elfelejteni! – Még Rómában sem.
Talán még egyszer, boldogabb időkben folytatása következik!?
