XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN
XXIV. A KOLDULÁS RÓMÁBAN
Ahol az államfő maga is világszerte gyűjtött Péter-fillérekkel fedezte a civillistáját, ahol a szerzetesek adják a jó példát az alamizsnaszedésben, ott nem lehet csodálni, hogy maga a köznép is úgy hozzászokott a kolduláshoz, hogy ezt egészen rendes életmódnak tekinti. És ezt teszi qualificált jó ízléssel, ahogy egy classicus műveltségű város népéhez illik: egy szál virágocskával megkínál, vagy gyufával tisztel meg; fényképeket mutogat, azokkal vámol meg; mozaikkavicsokra váltja fel a tíz centesimódat; faleveleket tép le emlékül a számodra s soldot kap érte; szalad a kocsid után, csoportosul, mint nálunk a faluvégi cigánygyerekek; sőt elég valakire nyájasan ránézned, hogy mindjárt tartsa a markát.
De hát mit csodálnók? Mikor ehhez van szoktatva minden ember. Aki a templomba belépő előtt félrehúzza az ajtófedő bőrfüggönyt, tartja a markát, a sekrestyés tartja a markát, a magyarázó abbé tartja a markát a Vatikánban, míg a gyűjtemények tárát végignézzük, tizenkét rendbeli úr jön elénk, aki minden ajtónál tartja a markát, a Lateranban pedig éppen meg is kérdi, hogy az adott borravaló hány ember illetményét képezi? Az egyházi Rómában, úgy látszik, csak kétféle néposztály volt: az egyik, amelyik lefelé fordítva, a másik, amelyik felfelé fordítva nyújtotta ki a tenyerét.
Ezzel ellentétben van aztán mindaz, ami a kormány kezelése alatt áll. A Capitolium őrei még a kínált borravalót sem fogadják el; még a felöltönyök, esernyők őrzéséért sem fogadnak el semmit, s a munkás, aki a Forum Romanum ásatásaiban izzad, nem vehető rá semmi pénzzel, hogy egy kőtöredéket emlékül elhagyjon vinni az idegennek. Ez már a kormány embere. Ez már a „harmadik Róma” lakója.
A mostani kormány ezt a koldulásra kaptatott népet hozzá akarja szoktatni a munkához és munkabérhez.
S minő munkához és minő munkabérhez!
Itt nincs öt pihenő hónap, mint boldog hazánkban, ahol ha a tél beszorít, pipázhat gazda és cseléd. Itt teljes tizenkét hónap az esztendő. A napszám pedig egy frank: azaz negyven krajcár. S az olasz megél belőle. Igaz, hogy minden nap dolgozik. Már húsvét másodnapján mindenütt kapáltak a mezőn, s csinálták az utakat. Az életmód is olyan: az olasz munkás reggelire ánizsgyökeret eszik, ebédre sült árticsókát minden egyéb hozzátétel nélkül meg zöld mandulát, ezt árulják egész nap nagy lármával, minden utcaszögleten. Ami pedig a kenyeret illeti, amivel a római él: az még most is ugyanolyan, amilyen a Grachusok idejében volt, amikor a kenyeret csak arra használták az asztalnál, hogy kezeiket beletörölték evés után, s aztán eldobták a rabszolgák számára. Itt nem lehet kenyéririgység. Sőt, értelmét veszti a szentmondat: „aki tégedet kővel hajít meg, hajítsd vissza kenyérrel”, mert az a római kenyér mellett semmi különbséget nem tesz. Aztán iszik rá az olasz tiszta vizet. S jó kedve van tőle! Ah, az aqua vergine vizének tizenkétféle betegséget meggyógyító ereje van; azonkívül jó kedvet is ad, s aki egyszer ivott belőle, visszakívánkozik Rómába ismét; a fiatal leányok útrakelő kedveseiket e szökőkúthoz hívják búcsút venni. Az visszahozza őket hozzájuk.
Ha Victor Emánuelnek sikerülni fog a kolduló Rómából dolgozó Rómát alakítani, bizony megilleti őt érte az „apostoli” cím. Ennek pedig be kell következnie, mert amióta a pápa nem oszt áldást, amióta a nagyhéti lamentatiók sötét pompája alászállt, nincs anglus, nincs francia legitimista had; megszűnt az idegenek tódulása. Jajgat is minden ember, aki azelőtt a könnyen szerzettből élt, s ha ma Garibaldi megszavaztatná a népét, hogy „o Roma, o morte?”, aligha azt nem mondaná neki a pápista Debrecen, hogy „morte!”.
Mióta az olaszt láttam, azóta nagyom nevethetném, valahányszor idehaza azt a honfi elkeseredés phrasisát hallom: „Koldusok vagyunk! Koldusokká leszünk!”
Dehogy vagyunk mi koldusok, dehogy leszünk mi azokká! Az idegentől mi nem koldulunk, mert azt gyűlöljük; arra pedig, hogy egymástól kolduljunk, az kellene, hogy egyikünk úr legyen, aki osztogat; olyan pedig nincs.
Mástól félek én. Attól, amivel a spanyol hidalgó fenyegette a nagybátyját: „Ha ön nem ad pénzt, én képes vagyok a legvégsőre vetemedni!” „S mi lesz a legvégső?” kérdék tőle. „Az, hogy dolgozni fogok.”
Én is attól tartok, hogy ha egyszer a végsőig elkeseredünk, nekiesünk úgy a dolgozásnak, mint ahogy az olasz munkás dolgozik, s akkor megverjük a németet; de úgy koldulni, mint ahogy az olasz koldus tud, mi nem tanulunk meg soha.
