ÚT A HORTOBÁGYRA
ÚT A HORTOBÁGYRA
Mi az a hortobágyi puszta?
Egy ismeretlen sziget a szárazföldön.
Sziget, mert körül van véve a civilizált világ tengere által: partjai népes városok, tanyákkal megrakott, jól művelt gabonaosztó földek, dohánytelepek, ültetett erdők, kertek; maga pedig egy ősi puszta, amit ekevas föl nem hasogatott soha.
Ismeretlennek is méltán nevezhetem; mert akik a híre miatt idejönnek mulatni, mind ott telepszenek meg a hortobágyi vendéglőben, onnan visszatérnek; az évenkénti két nagy marhavásárt is ott tartják meg a hortobágyi nagyhíd előtti síkságon; de bele a puszta végtelen útvesztőjébe ritkán vetődik el valaki; jártas kalauz nélkül meg se is próbálja.
Az egész terület nem való másnak, mint legelőnek: tavasszal sok a vize, nyáron kevés; ahol nem totyogós, ott szikkadt; termő szik és vad szik váltja egyrnást: amannak a növényzete buja, emezé kúszó pipacsfüvön és székifüvön kívül semmi.
A régi leírásokban nádasokat, tavakat találunk: azoknak most már híre sincsen; elvitte a Tisza-szabályozás. Az áradáskor csónakkal járták e pusztát; a Hortobágyon kétkerekű malom volt, mely a város számára őrölt. Kuthy Lajos leírásában még vadkanok jelennek meg. Régente híres volt a vidéken a kócsagvadászat: most már csodának ha látni egyet. Ezelőtt negyven esztendővel, amikor a muszkák elől menekültem a fegyverlerakás után a Hortobágyon át, egy csikósbojtár vezette a szekerünket félnapi nádason keresztül, tengelyig érő vízben; a nádas közepén volt egy tó, annak a partját körülszegélyezték a gémek, kócsagok. Ma már se nádas, se tó nincs. Legelő az egész terület három óra járásnyira, széltében-hosszában.
Tavasszal legérdekesebb a Hortobágyot megtekinteni, amikor még minden üde zöld s még nem vették át az uralkodást a legyek, bögölyök, szúnyogok és muslicák billiói.
A Vérvölgyön és a kadarcsi csárdán túl következik a Kő-út. Ez már kezdete a Hortobágynak. Itt vannak a birkanyírók. A juhnyájakat, melyeket előtte való nap a Hortobágy vizébe épített mesterséges úsztatón megmostak, ide terelik fel, s aztán az asszonyok roppant nagy pajtákban szabadítják meg hegyes ollóikkal gazdag bundáiktól. Az egyik pajta körül a nemes merinói birkákat látjuk, a másik mellett az őseredeti magvar juhot, mely hosszú, fürtös fehér vagy fekete, gyapjával, vadkecske fejévei, kacskaringósan megtekert felálló szarvaival valóságos vadállatot mutat
Még egy csárdát érünk útközben, mialatt a láthatáron folyvást kísér bennünket az újvárosi templom tornya. Két nagy tehéncsorda marad el mellettünk, mindegyik ezren felül álló gyönyörű címeresszarvú állatok! Birkanyájak, sertéskondák; de még semmi ménes. Azok túl vannak nagyobbrészt a Hortobágy folyón.
Azt mondja a csikós: az úristen is azért teremtette a Hortobágy vizét, hogy elválassza a derék állatot a birkától! – Túl a Hortobágy vizén már nem szabad birkának, juhásznak a pofáját mutatni: disznóról pedig szó sem lehet! Az csak a karám mellett húzhatja meg magát, mint halálra ítélt gonosztevő.
Egyszer aztán csak elmarad nyugatnak az újvárosi torony, s csak hébe-hóba bukkanik fel megint, mikor a délibáb felkapja a levegőbe. Előttünk áll a hírhedt hortobágyi csárda. Derék kőépület, kinn az országúton, soha kerítéssel körül nem volt véve. Mellette egy rengeteg kocsiszín. Jó bora, jó konyhája, kényelmes vendégszobái; uraknak való étterme, s pásztorok, kocsisok számára tágas ivószobája. Valamikor nevezetes szállás, mikor ezen az úton jártak a kalmárok Budapestre, s talán megint az lesz, ha a debrecen–füzesabonyi vasút megvalósul, s gőzmozdony fújtat végig a Hortobágyon. Most csak hívott vendégek által népesül meg.
A vendéglőnek most már kertje is van, annak a tövében folydogál nagy lassúsággal a Hortobágy folyó; szélessége olyan, mint a Garam rendes időben. A vidék nevezetessége a rajta átvezető roppant nagy kőhíd, kilenc boltozatos oszlopzaton nyugvó. Az a monda róla, hogy építésekor a hozzá való meszet tejjel ojtották, azért olyan tartós.
Ez a híd a pusztán a legnagyobb magaslat.
