NAPFELKÖLTE
NAPFELKÖLTE
A pusztai élet azt kívánja, hogy korán feküdjünk, mert korán kel a nap. Pedig amit meg kell látni, az a napfelkölte a hortobágyi pusztán.
A legelső kakasszóra: éjfél után két órakor felébresztenek bennünket: reggeledik már!
A hortobágyi pusztán a legelső szürkületet úgy hívják, hogy hajnalpercenés.
A derült ég tele van még csillagokkal: ottan ragyog a kaszás csillag, az isten szemével. A csoportos fiastyúk, a lefelé forduló göncöl szekere. A csillagsereg között a fogytán levő hold ezüst sarlója világít; a keleti szemhatáron pedig már világosodik az ég.
A sápadt hold és a sápadt hajnal kettős derűjében minden emberalak valami tündéries megvilágítást nyer, minden alakot két árnyék követ keresztben. A síkságot még sötétség lepi. Nagy távolban csillámlik egy pásztortűz a mezőn.
A csárdában kész már kora hajnalban a jó meleg reggeli; mire az elkél, előállnak a fogatok.
Letérünk az országútról délirányba, s benne vagyunk az igazi pusztában, a zámi határban. A csárda, a mátai dombos liget, a Hortobágy fűzfái lassanként elmaradoznak mögöttünk, s félórai vágtatás után sík mezőkön át, sásos tocsogókat keresztülvágva, ott vagyunk hajnali három óra tájon a puszta közepén. Itt van az igazi puszta.
A végtelen messzeségben, amennyire szem lát, nincs egy halom, egy élő fa, egy karám, egy nádkúp, még egy kútgém sincs, mely irányt adhatna: nincs semmi más, mint fenn a még mindig csillagos ég, alant a sima bársonyzölddel bevont föld, amit egy vakondtúrás sem zavar meg. Az ember úgy érzi magát itt, mint a szélcsendes tenger közepén. Semmi élő állat, se távol, se közel; se repülő madár, se dongó bogár, se futó nyúl, se fonó ürge, se békászó gólya. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten.
A végtelen kerek síkságon nem vezet egy ösvény, nem egy kocsinyom: aki itt járatlan, eltévedhet benne, mint egy őserdőben, körös-körül nem lát semmit, ami tájékozna, ami barangolásának előre vagy hátra irányt adna. Mikor köd van a pusztán, maguk az ittlakók is elbódulnak benne.
Órahosszat vágtató futamban eltart a felséges kép, s csak azután tűnik fel előttünk a szemhatáron valami sötét folt: az első ültetett erdő a zámi pusztán, melynek akácfái között rejtőzik a csikós karám, s ezzel egyidejűleg kezdenek kiemelkedni a föld hátáról egyes púpok: egy magasabb domb, három alacsonyabb; tatárhalmok a nép nyelvén, irtó csaták emlékei; ahol megbontják a domb zőld pázsitját, mindenütt csontok jönnek a napfényre. Egész helység volt itt hajdan. Most úgy hívják, hogy zámi puszta. A csonthalmokon kívül egy templom kőmaradványai beszélnek a rég elmúlt életről. Egy sárfalból készült karám, egy nádból készült vasaló, egy deszka szélfogó és egy csordakút a hajdani piac egész ékessége. A három kútgém, keresztbeálló gerendáival úgy tűnik föl a távolból, mint a valóságos Golgota.
Ami a puszta nevezetességét teszi, az a nagy gulya. Ezerötszáz tehén, idei borjúval, nagyszámú bikákkal egy tömegben.
Mikor megérkezünk, még alszik az egész tábor; nem a zöld mezőn hevernek: szeretika kényelmet, van egy feketére lehevert nagy szérű, ahova éjszakázni járnak. Még valamennyi fekszik: az ezernyi címeres nagy szarvak erdőként magasra emelve, csak a legvénebb bika, egy elefántnyi állat, fekete kormos fejével, púpotvető nyakával áll magasan a csorda között.
Napfelkölte előtt megtekintjük még a karámot, melynek belsejében szép sorban vannak felakasztva a bojtárok összegöngyölt bundái – aztán meg a magyar Wertheim-kassza. Ez egy fiatal borjúnak a bőre, melynek mind a négy lába meg van hagyva körmöstül; a nyakán a nyílás, ami lakatra jár; ebben tartja a bojtár a maga kincseit- pipáját, dohányát, só-, paprikatartóját meg a szerződését. Pénz nincsen benne. Mire való volna a pénz itt a pusztán?
Ezalatt a talyigás, egy értelmes, okos beszédű legényke – kék ingben, gatyában; az ing pirossal kihímezve tarkán – megfőzi bográcsban a reggelire való tésztás-kását; legelőbb minket kínál meg vele: jóízű eledel; többet ér a kávénál meg a pálinkánál; aztán a bojtárok ülik körül a bográcsot, hozzálátva hosszú nyelű, gömbölyű cinkanalaikkal.
Most kél fel a nap!
Meleg reggel van, a lég ózonnal tele, a nap képe mint egy nagy tűzhalom tolakodik elő az égtől élesen elvált földhatár mögül. Fél első perc múlva a domborulat kicsúcsosodik, s a napkép gúla alakot vesz föl – másik fél percben a nap ötszögletűvé lesz – azután elhagyja a szemhatárt, s fél percig olyan lesz, mint egy fekvő tojás. Akkor elkezd alul összeszűkülni, felül domborulni, míg egy tökéletes gomba alakját veszi föl. Az ember kacagni szeretne rajta – ha olyan fönséges tünemény nem volna. A gomba nyele lassanként összecsücsösödik, úgyhogy a napkép alul citromot utánoz, majd elmúlik az alsó csücske, de helyette a napkép felső részén támad összeszűkülés. S azalatt nincs semmi fénye, puszta szemmel lehet belenézni: mintha valami isten-rokon tündér csinálna játékot a felséges tűzgolyóval a halandók gyönyörködtetésére.
A hajnal délibábjának lehetne ezt nevezni.
A debreceni urak azt mondják, hogy ez rendes látvány itt a zámi pusztán.
De ez a tünemény maga megérdemelné, hogy a világ minden természettudósai ide vándoroljanak és ennek a titkát találgassák.
Egyszerre aztán véget vet az isteni színjátéknak az igazi nap, szerteszét lövellő fénymindenségével.
Eddig csak a pacsirták éneke zengett; de amint a fényes napsugár szétlövellt a pusztán, egyszerre felzendül a barmok zenéje. Egy tömegben feláll a tábornyi, szarvemelő sokaság, s a maga hangjával üdvözli a hajnalt, s indul a zöld mezőnek a kolompos vezetése mellett.
Ez aztán a kardal!
