A berlini magyarok
A berlini magyarok
Még egy kedves emléket kell följegyeznem utamból. A berlini magyarokat.
Legelöl kell megemlítenem a jó öreg fiút, Kertbenyt. A sajátságos eredeti alakot, kit Petőfi kigúnyolt, Pákh Albert kiparódiázott, s aztán mind a kettő megszeretett; ki Magyarországon a németelemet s aztán Németországon a magyar elemet verte a közönség fejébe, visszakapva a saját fejéhez mind a kettőt; ki Mauer utcai diogénesi odújában az ismerethalmaz, memoir-irodalom és encyklopaediai ismeretek kincseit őrzi, naponként tizenhat órát dolgozik s írói exisztenciát nem tud magának kivívni; ki Petőfit az enthuziazmus eról atalmával vitte be az európai olvasóközönség minden könyvtárába, ki a magyar irodalom érdekében küzd, fárad, levelez a fél Európával, s kit mi azért kinevetünk; egy-egy szót hibás fordításaiból kikapunk, azon a végtelenig elnyargalunk; akit itthon szidnak, kitagadnak, s ott kinn a magyar nemzet kultusza martyrjának ismernek; ki az egész világnak adós s kinek viszont adósa az egész világ; barátja és kedveltje Európa leghírhedettebb celebritásainak, és amellett egy elhagyatott, elfeledett lény; ki majd bámulja a németet, a poroszt és Berlint, s kit Berlin megvendégel, mikor szidatik és éhenhalatja, mikor bámultatik általa; akit szeretnek azok, akiknek tartozik s akire haragusznak azok, akik tartoznak neki: a meghasonlott energia mintaképe! – Ő az, akit egész Berlinben (többet mondok: egész Európában) minden ember ismer, aki a magyart szereti. Már akár magyar bort, akár magyar irodalmat, akár magyar emigránsokat.
Berlinben nyolcvan olyan családdal ismertetett meg egy hét alatt, ahol a magyar irodalomnak kiváló helye van a házi könyvtárban, s még egy hosszú lajstromot dugott a zsebembe, akiket mind meg kell majd egyszer keresni vagy levélben, vagy személyesen. Wallner Ferenc után neki köszönhetni legjobban a német kiadók érdeklődését a magyar irodalom iránt.
Különös az, hogy minket magyarokat, kik idehaza oly nehezen férünk meg egymással, kik egy országházban hét pártra szakadunk, egy irodalomban tizenhét újságszerte veszekedünk, ha hárman együtt vagyunk, négyféle véleményt képviselünk: a külföld levegője egyszerre milyen hirtelen egyesít.
A legelsők, akik felkerestek Berlinben, irodalmi ellenfeleim voltak, a „Lloyd” és a „Neue Freie Presse” magyarhoni levelezői; baráti szolgálataikat szívesen felajánlva ittlétem alatt, s Láng pályatársam, ki a berlini egyetemet frequentálja s a berlini magyar egyletnek elnöke.
A berlini magyar egylet egy este barátságos lakomát rendezett számomra, melyen mintegy száz magyar került össze a messzeeső idegen városból: ifjak és vének, gazdag vállalkozók és szegény iparosok, tanulók és kézművesek, művészek és deli hölgyek. És volt a nemzetiszín zászlókkal díszített teremben magyar kedv, Rákóczy-induló, csárdás, magyar áldomások és igazi magyar borok, az itteni magyarok nagylelkű maecenása Hoffman (hadseregi szállítmányos) bőkezűségéből, kinek deli szép leánya szép hangzású magyar felköszöntéssel fogadott. Ez az est volt legérzékenyebb öröme Berlinben létemnek. A nagyok kedvezései tán hideg elbizakodottságot növelhettek volna lelkemben; de ez a kis hazám kicsiny embereinek ragaszkodása hozzám, magukhoz hasonlóhoz, visszatérített a földre.
Berlini napjaimat életem fényszakának jegyezhetem föl. Mennyi szívesség! Mennyi fény! Mily nemzeti nagyság! Mily fény a dicsőséghez!…
…És én alig várom, hogy ismét mehessek haza, az én kicsiny, szegény, pártszaggatta, rokontalan, szeretett hazámba: ahol minden ellenségem s minden jó barátom tart már a kezében egv ostort, amivel rám üssön.
Tartom.
