IX. Pompeji
IX. Pompeji
Rossz szívű az ember! Magamról tudom.
Fogadni mernék, hogy tíz ember közül, aki Pompeji kiásott romjait, s azután a múzeumokban felhalmozott kincseit, műemlékeit, házi eszközeit végignézte, alig jutott egynek eszébe, hogy a fölött a szegény kis fiatal hajadon fölött siránkozzék, aki gipszbe öntve ott fekszik az üvegalmáriomban; saját maga alkotta szobor, még most is csupa báj, gyöngédség, kellem: – a többi kilenc látogatónak bizonyosan az volt az utolsó gondolatja, hogy ejnye, be okos gondolat volt attól a Vezúvtól ezt az egész várost ilyen gyorsan és alaposan eltemetni, hogy most azután a kiásott emlékekből a régiségbúvárok az ókort egész élő mivoltában összeállíthatják!
Különösen nekem, magyar archeológnak, nagy az irigységem, miért nem volt egy Vezúv Jászberény mellett, mikor Attila ősatyánk vára ott állt, hogy takarta volna be azt hamuval, lávával, mikor az öreg éppen az utolsó lakodalmát tartotta benne (nem bánnám, ha egy pár vizigót sógor is odaégett volna vele.) Most azután kiásnók a hiteles romjainkat, s megtalálnánk minden ősi pompát, dicsőséget, úgy, ahogy azt Priscus Rhetor megírta volt; az aranyat garmadákat, melyeket a királyok zsákkal töltöttek Attila lábaihoz; a régi hun bárdok hegedűit; az igazi hunnus betűkkel írott való történetét a legnagyobb világháborúnak; megtalálnók az úgy keresett nemzeti építészeti stílt; szittya festészet és szobrászat remekeit, ősanyáink hímzésmintáit, s azzal bebizonyíthatnók, hogy milyen dicső emberek voltak a mi őseink, elvitathatatlanul. Ez nekünk jó volna.
De mire jó ennek a makarónievő nápolyinak az, hogy neki dicső ősei voltak? Vajon azoknak a felséges istennőknek a szobrai, amikkel egy egész terme a nápolyi múzeumnak megtelt, lelkesíték azt a mai terrakotta szobrászt, aki a legkelendőbb remekművet megalkotta: egy modern nimfát, aki a trampolinról a vízbe ugrani készül, az úszómester „Eins, zwei!” szavára; két kinyújtott karja, összetett ujjhegyekkel a feje fölé emelve?
Az ember annyit olvasott már Pompejiról, s annyi fényképet látott egyes részleteiről, hogy, mikor előtte van, meg sem lepi többé. Később aztán meglepi az, hogy minden sokkal kisebb, mint amilyennek a képek után gondolta. A fotográf lencséje ámít. A sűrűn egymás mellé épített házak: sokfiókos skatulyák, a paloták, melyek a fényképen nagyszerű porticusokat mutatnak, a valóságban közönséges házak, a piscina egy kis, apró halacskáknak való medence s a cistosónak nevezett kertben éppen csak a trillagéra feszített barackfának lehet helye. Valamennyi templomból, Apollóét, Isisét is beleszámítva, nem épülne fel a lipótvárosi bazilika. (Amivel ugyan kevés van mondva!) A házak mind földszintesek, a tudósok ugyan azt állítják, hogy emeletesek voltak, mert lépcsők vezetnek fel a magasba; de én azt hiszem, hogy azok csak a tetőre vezettek fel; ott kellett a háznép nappali mulatóhelyének lenni, a szoba csak éjjelre, meg esős időre szolgált, s az udvar kellett a dolgozásra. S ha emelete lett volna a háznak, honnan kapták volna a földszintes szobák a világosságot? Ablak nem volt; egy-egy négyszögű lyuk vasráccsal itt-ott az utca felől, befelé csupa ajtó és tornác; ahol még épen maradt boltozatot találnak, annak a tetején van az ablak, melyen át lég és világosság hatolt be. Ezek ugyan még nem ismerhették a náthát és a csúzt, hanem a fogfájást igen, ahogy a talált koponyák hiányos fogsorai mutatják.
Azt meg éppen nem lehet megérteni, hogy mi volt e város gazdagságának alapja? Eltemetése előtt másfél évtizeddel egészen romba döntötte a földindulás. Miért telepedtek le újra ugyanazon helyre: a régi templomokat, színházat, amfiteátrumot helyreállítva, újakat építve: azok között egy fedett színházat? Valamennyi épület stíljén, belső díszítésén meglátszik ugyanazon évtizednek ízlése: a szobrokat, azok között valódi műremekeket, mintha mind ugyanegy művésziskola készítette volna, a mozaikok ugyanazon mester kezére vallanak. Itt nagy gazdagságnak kellett lenni. Mi volt az alapja? Azt állítják, Pompeji kereskedőváros volt; akkor még közelében volt a tenger. Azóta a Vezúv lávája kitöltötte az öblöt, s a partot messze előbbre tolta. De mivel kereskedhettek? Hisz még eddig semmi raktárt nem fedeztek fel, vagy nagyobb pincét, amelyben kereskedelmi árucikkek lettek volna felhalmozva. Meglehet, hogy ha a még eltemetett felét is napfényre hozzák Pompejinak, akkor lesz földerítve az egész város létezésének titka. Itt csak a fényűzésüket látjuk; pedig e helyütt van a forum, a duumvirek, az aedilisek háza, a templomok, a színházak, és a hírneves emberek temetősora, tehát ez volt a város előkelő része. De minden olyan miniatűr benne, még az emberalakok is. Akiket a hamueső eltemetett ezernyolcszáztíz esztendő előtt, ott ők porrá váltak, a vulkánhamu pedig, forró vízzel keverve, kőkemény kéreggé vált körülök: egy természetes matrice; mikor egy ilyen üres emberhüvelyre akadnak, főszt öntenek bele, s lefejtve róla a hamukérget, ott marad az emberalak, abban a helyzetben, a melyben a végvonaglása hagyta. És az emberalakoknak egyike sem érne vállig egy mostan itt lakó embernek. Vajon a kimúló oszk népnek a fajzata volt e lakosság?
Mikor az ember Róma után Pompejibe jön, Gulliver utazása jut az eszébe; amott a fenséges romemlékek között, melyekben világfordító óriások laktak, a mai kor embere olyan apró kis alakká érzi magát összezsugorodni; itt meg azt képzeli, mintha törpék között járna. Itt járva a helyszínén, nem volnék képes hasonló hangulatú regényt írni, mint Bulwer „Pompeji utolsó napjai”; hanem ha Zola tollával bírnék, nagyon bő anyagot találnék itten egy hajdankori latin kisváros polgári sibaritizmusának élőképpé alakítására. Tanulmánynak rendkívül érdekes mind maga a romváros, mind az omladékaiból összegyűjtött maradványok, melyeket szakértő kezek a nápolyi múzeum termeiben osztályokba rendeztek: a szobrászati remekek, falfestmények, mozaikok, az ékszerek, fegyverzetek, és azután a háztartáshoz tartozó mindennemű dirib-darab; vaságy, vasláda, főzőedények, chirurgiai szerszámok, urnák, fazekak, s azokban az ételmaradványok; a kemencében talált kenyerek, az aszalt szilva, a szép fehér ingszövet, a szőtt cipőtalp és a hamvvedrek s a velük rokon könnytartók, melyeket a múzeum igazgatója nagy előzékenységgel végigmagyaráz előttünk, s végül felajánlja az ezekről írott, gazdagon illusztrált monográfiáját: ára harminc frank; azt maga el is hozza utánunk a hotelbe személyesen. – Képzeljük hasonló pózban – a mi Pulszkynkat.
Ha megvettem, hát tanulmányozom is e kitűnő szakismerettel írt könyvet, s hozzáadva egypár saját eszmémet, majd írok én ebből egy olyan tudományosan rettenetes szép esszét, hogy rögtön átvesznek odahaza a nyelvészeti szakosztályból (ahol úgysem veszik semmi hasznomat) az archeológiai szakosztályba.
Hanem biz én, valljuk meg az igazat (ki levén fáradva a sok szomorúságban), úgy elaludtam a második lapnál, hogy nem tudtam, mi történt tovább Theseussal és Minotaurussal, akiket ott találtak Herculanumnak egy nagy épületében. (Úgy látszik minden fölfedezett emlékből, hogy ez nagyobbszerű volt Pompejinál; de tízméternyi lávasalak fekszik fölötte.)
Hanem álmodtam ahelyett olyan bolondot, hogy még most is csiklandja a torkomat, mikor rá gondolok.
Aztán azt gondoltam, hogy sokkal jobbat teszek az utókorral, ha ezt a bolond álmomat írom le, mint azt a bölcs értekezést.
Tehát azt álmodtam, hogy én voltam Ovidius Naso.
Semmi suffisance! Nekem is van olyan nagy orrom, mint annak volt, s én is kikaptam azért, hogy verseket írtam – s nem is a „care pater”-től.
Úgy kerültem pedig ide, hogy a sok „labitur ex oculis nunc quoque gutta meis” meglágyíták végre a caesar szívét: amnesztiát adott; szabad volt visszatérnem, a Géták zordon ege alól Itália mosolygó virányaiba.
Éppen ebben az időben építteté Eumachia papnő azt a nagyszerű chalcydicumot Pompejiben, melynek oszlopcsarnokai a kereskedők börzéjét képezték. Építőjének szobrát a gubacsapók (fullones) faragtatták ki márványból: most is ott áll. – Az érdemes papnő, akkori szokás szerint, minden színházigazgatót és hírhedett költőt felszólított, hogy előadásokat és felolvasásokat rendezzenek az épületben levő porticus számára, melyre már nem volt pénze. Hozzám is megérkezett a felszólítása. – Megígértem. – Papnak lehet ellenmondani, de papnénak soha. – Fogok egy panegyricont felolvasni a caesarra. – Ezért ő legalább két talentumot (860 frt o. é.) fog ajándékozni a szent célra. – Így lesz az én talentumomból kettő. – Milyen elmés szójáték! – De az is csábított, hogy házigazdám, akinél el leszek szállásolva, leend a hírhedett Meleager, a nagy illatszerkereskedő, aki egész Itáliát ellátja Illyricumból hozatott jószagú kenőccsel s föníciai kendőzőszerekkel. Ez a férje az én gyermekkori ideálomnak, a gráciák negyedikének, Drusillának, akihez írt verseimért a legelső virgácsot kaptam: most újra meglátom.
A herculanumi kapu elé szerencsésen megérkezve, jól tudtam, hogy a curriculumomról le kell szállanom, mert délután volt, s ilyenkor a kifelé jövő kocsiknak az ideje van: két kocsi a szűk utcán egymást el nem kerülheti, azért is van egy kerékvágás a kőbe vágva a középen, s a lovak patkói számára megfelelő mélyedések, hogy a rend megtartassék. – Kalauzra nem volt szükségem: mikor még Marcus Tullius Cicero barátom Pompejiben házat tartott, gyakran betértem hozzá egy pohár falernumira, s jókat nevettünk együtt a nagy Brutus republikánusságán, aki amellett a szegény cataneaiaknak lehúzta a bőrét a hátukról.
Ah, ez itt az Apollo temploma: Venus szobrával az elején. Legelső dolgom áldozatot hozni az isteneknek, hogy meg ne haragudjanak. Venusnak egy pár galambot, Apollónak egy versemet; a papjának egy sestertiát: az leghamarább megharagszik.
Látom: ez itt a Forum; ráismerek a nagy areáról, melyet a duumvirek szobrai vesznek körül. Most éppen a duumvirné és az aedilisné szárítják ott a kimosott tunikáikat; nekik arra szabadalmuk van: arra valók a férjeiknek a szobrai, hogy tartsák a szárítókötelet.
Aha! Itt épül az Eumachia, amelyhez a köveket nekem mint Orpheusnak össze kell deklamálnom. – Az Augustus temploma – még most természetesen nincs itt: hisz én Caesar idejében élek. – A Pantheont messze kikerülöm, mert ott Drusus és Livia piedesztáljainál húst mérnek, s az újdonatúj szandáljaimat bepiszkolom a véres vízzel; a diadalív alját is csak úgy teleülték kétoldalt a halkufárok, hogy ugyan vigyáznom kell, hogy a tintahallal be ne mázolják a hófehér laticlaviumomat. A Therméket még ma meg fogom látogatni, ha kedvemre való társaságot találok: ez a legnevezetesebb intézmény Pompejiben. Ott mindjárt eret is vágnak, ami a Scorpio jegy alatt szükséges.
Itt látom átellenben a „tragédia-író” házát, melyre ráismerni arról a fekete kutyáról mozaikban, mely alá ez van írva: „cave canem”. Beljebb a tablinumban egy színdarabját felolvasó poéta. A ház éppen úgy nem poétáé, mint a fekete kutyáé, hanem a gazdag ötvösé, Quintus Gallopavóé; a képhez csak modellt ült a jámbor Lucius Plagius, s ingyen lakik benne, s a házigazdáját onomasticonokkal fizeti. Valamikor híres ház lesz ebből, amikor Bulwer Glaucusa fog lakni benne: hanem az még most nem született.
No, most itt, a Castor és Pollux házánál, bevágok a Mercur utcába, hogy a szemközt jövő curriculumok tengelyei a falhoz ne kenjenek, s azonnal magam előtt látom a Meleager házát. Ha nem látnám is, megérezném a nagy fűszerillatról, mely nyitott ajtaján át szerteszét árad. Az arany Dalmácia s a boldog Arábia minden illattermő füveit s az Indiák ámbráit és gyantáit tartja tömlőkben és amfórákban, úgyszintén üvegekben és halhólyagokban, bivalyszarvakban és kókuszdió-héjakban megörökítve e ház. Ha nyitva volnának mind e tokok, egész Pompeji lakossága részeg volna örökké az illattól.
Meleager házának az elejére van festve Mercur, amint Fortunának egy pénzes erszényt nyújt át: elmés jelképezése a háziúr gazdagságának, melyet kereskedése által szerzett. Mondhatom, pompás ház! Rómában ugyan kinevetnék az embert vele; a peristyl porticusát alul veres, felül fehér oszlopok tartják, alattuk egy márványkút, hátul az oecus, tizenkét világossárga oszloppal, a falak is mind sárga alappal, melyen táncoló, meztelen bacchánsnők, szatírok vannak festve, s Páris ítélete, a három decolletírozott istennővel.
De mind nem akadt meg az én szemem a festett szépségeken, mikor egy azoknál szebb látvány ragadta meg a figyelmemet. A háztetőn fenn állt egy daphnéi alak: egészen olyan, amilyennek őt leírtam. Mikor Apolló űzőbe vette, a lenge öltöny odatapadt silfid termetéhez. „Et quae latent, meliora putat!” Ez „ő” (az a gipszalak, aki ott fekszik az üveg alatt a múzeumban). Mit tudok én a múzeum gipszalakjáról? – Ez „ő”, az én egykori ideálom: a gyönge Drusilla. Kezében van a „sistrum”. Ez a Pompeji-beli hölgyek hangszere; csak négy acélpálcikó van egy gömbölyű dorombon áthúzva: azt pengetik. – Boldog Pompeji-beli fülek! Nem ismerték a százhúrú szörnyeteget, akinek nem is tudom a nevét.
„Ave Drusilla!” – kiálték fel hozzá. Erre ijedten elfutott.
A kapuban találtam egy vén aethiops libertinust, aki a házhoz tartozott, attól kérdezém, hogy itthon van-e Meleager.
A szabados azt felelte, hogy az most iriskenőcsöt készít, nem szólhatok vele; hanem menjek csak be az oecusba; a domina szívesen lát, már kiadta a rendeletet, hogy melyik lesz a cubiculumom.
– Hát ismersz te engem?
– Hogyne, uram? Hisz az orrodon viseled a nevedet: te vagy a mi nagy Nasónk.
– No, hát vezess domina Drusillához.
– Itt jön éppen a culinából.
Majd megnémultam. Hisz ez nem az a daphnéi alak, aki előlem elfutott; ez egy eleven amfóra, az öblöséből; a nyaka elvész a kövér vállaiban, a karjai olyan vastagok, hogy jó volna, ha az én járó tagjaim olyanok volnának; a vastag aranykösöntyűk mélyen bevágnak a húsába; fején a haja ezer csigába tekerintve, s diadémmal leszorítva. Hiszen szép az a római tunica, de nem szabad így belehízni.
Nyakamba borult, megölelt a jó lélek, és sírt. Alig tudtam a karjai tömegéből kiszabadulni.
– Hát te vagy az én hajdani Drusillám? Hát az a másik? Az a Daphné, azzal a sistrummal a kezében.
– Te bolond! Az a leányom.
Azzal leültetett egy sella curulisra; elém tolt egy kisded márvány mensát, s azt mondta, csak várják, egy perc múlva visszatér. Léptei alatt rengett a taberna. Azt gondoltam, látja, hogy útról jövök, megéheztem, tán túrós lepényt hozott. Dehogy azt hozott. Nagy hízelkedő mosolygással somfordált oda hozzám, s a chlamyssa ráncai alól rejtegetve elővont egy rettenetes tárgyat. Egy autographonalbumot. Hogy addig ki se fújam magamat, amíg valami emlékverset nem írok bele.
Hogy a Charon vitte volna el, aki azt az autographonalbumot legelőször feltalálta! Na, megállj, majd írok én neked bele valamit, amivel tudom, hogy nem fogsz kérkedni.
Azzal fogtam a tabula ceramicát, s kihúzva övem mellől a stylusomat, ennek a hegyével a következő verset karcoltam az albumába:
„Dum puer ego fui, tu puella: Liber Amorum
Nobis erat libitu, – jam Tristium iste Liber sit! –
Heu Metamorphoseos! me Calvum, teque deformem!”*
Nobis erat libitu, – jam Tristium iste Liber sit! –
Heu Metamorphoseos! me Calvum, teque deformem!”*
Miután fölteszem egynémelyik olvasómról, hogy már elfelejtett diákul, ide mellékelem a fordítást is.
„Míg gyermek voltam, s te leány, Szerelemnek a könyve
Kelle minékünk, most inkább «Búbánati Könyv» kell:
Héjh, mily változatok! Én «zár» lettem; te esetlen.”
Kelle minékünk, most inkább «Búbánati Könyv» kell:
Héjh, mily változatok! Én «zár» lettem; te esetlen.”
A jó lélek ezután bevezetett a gynecaeumba, ahol a szolgálók fonással, szövéssel és hímzéssel értékesíték az idejüket. Előhívta a leányát is, a bájos Meleagrát, apjának egyetlen csemetéjét, s felvilágosított róla, hogy az a pengetyű, amit annak a kezében láttam, nem valami zeneszerszám, hanem az Isis-tisztelethez tartozó attribútum, amit a szertartás alatt az egyiptomi istennő tiszteletére kiválasztott szüzek szoktak kezelni.
– Hát ti az egyiptomi istenségeket imádjátok? – kérdém elbámulva.
– Hát, szent Anubis! Mit csináljon az ember? Ez van most divatban. Az előkelő világ mind az Isis templomát látogatja. Aztán, köztünk mondva: Buprestis, a főpap, házunknak belső barátja. Van az Isis templomának az oltárán egy Diana-mellszobor, mely belülről üres, s a szemei, melyeket zafírok helyettesítenek, egy furfangos gép által mozgathatók. Ha a pap a hangcsövön bekiált a Diana-fejbe, s egyúttal megrántja a sodronyt, a szobor megszólal és szemeit mozgatja.
(Láttam is ezt a szobrot a nápolyi múzeumban.)
– Tehát mikor tele van a templom ájtatos hívekkel, akik várják az istennő oraculumát, az egyik azt várja Dianától, hogy segítse meggyógyulni, a másik meg, hogy segítse megbetegedni, akkor Buprestis bekiált a Diana-fejbe: „Add el köpönyegedet, s végy rajta valeriánát”. Az pedig nem kapható másutt, csak Meleagernél, mert ő bérelte ki az egész valeriánatermő dalmát partot, s a publicum ide hozza hozzánk a monetáit.
– No, nézd; ez egészen új neme a reklámcsinálásnak!
– No, hát ülj le ide a triposra. S beszélj, mi hír Rómában? Mi a legújabb divat? Festik-e még sáfrányszínűre a hajukat az előkelő hölgyek, teuton divat szerint? Viselnek-e camaeákat a cothurnusokon? Használják-e még a fibulákat? Hordják-e még a tunica vitreákat? Játszik-e még Páris a theatrumban? Énekel még a hasonlíthatatlan Mnester, aki azt merte mondani a császárnak, mikor a hangját dicsérte, hogy „A hallgatásomat még jobban dicsérhetnéd!” Messalina értheti, miért?
Én ezekre csak azt felelhettem neki, hogy bizony Párist azóta lenyakazták, Mnestert pedig keresztre feszítették, amiért nagyon is tetszeni találtak: ez Rómában a kritika. Egyebekre pedig nemigen tudok feleleteket adni, mert én most jövök Pannóniából, s nemigen olvasok ephemerideseket.
Akkor aztán egyszerre ő lett a beszédes. Észrevette, hogy megakadt a szemem egy csomó félig törött, csorba fülű amphorán, discuson és patellán, amik szép sorban voltak egy márványasztalon elhelyezve, s nevetve közlé velem, hogy ezek mind nagybecsű emlékek, éppen azért, mert töröttek. Ezeket az edényeket verte Cicerónak a hátához a felesége, az erényes Terentia, mikor megtudta, hogy Clodius (akit Cicero oly szépen kimentett a Coelius elleni perében) a húgával, a szép Clodiával akarja neki az ügyvédi honoráriumot kifizettetni. Erről aztán eszébe jutott, hogy ugyanezt a Clodiát egyik imádója, akitől egy zacskó aranyat várt, ugyanannyi rézquadranssal fizette ki. Clodia beperelte miatta, s azóta Quadrantinának csúfolják. Ellenben ugyanaz a gavallér erősen megjárta Acyndinus feleségével, akinek szintén arany helyett egy zsák földet ajándékozott, mert a consul a delnőnek odaítélte azt az egész birtokot, amiből a földet a zsákba tették.
Ezek most a legújabb római pletykák.
– Valamivel régibb az, melyet már hallanod kellett, hogy a csodaszép Poppaea meghalt; mint suttogják, a caesartól kapott rúgás következtében. A temetésén a caesar annyi fűszert elégettetett, amennyit egész Arábia nem terem egy egész esztendő alatt. Meleagernek minden hajója kiüresült, még a raktára is.
– Ez hát drága rúgás volt.
– De azt csak láttad, mikor a három Veszta-szüzet elevenen eltemették, kiket a caesar elítéltetett. Azt mondják, ártatlanok voltak. Az egyik, Emilia, mikor a verembe leszállt, odakiáltott a caesarnak: „Te tudod legjobban, hogy ártatlan vagyok”. Hanem az szép lehetett. Én is meg akartam nézni; de a csúf Meleager nem bocsátott Rómába. Képzeld: még most is félt.
– Van oka rá.
– Bizony hallod-e: fiatal koromban még Caligulának a szeme is megakadt rajtam, de nekem nem tetszett a felség, mert olyan csúnya kopasz volt, mint te vagy most; tudta maga is, és orron ütötte az embert, ha a fejére nézett, s nem volt szabad előtte ezt a szót kimondani „kecske”, mivelhogy annak minden tagja hajas. Aztán, ha Carinusra hallgattam volna, az enyém lehetett volna az a két nagy elefántagyar, amit a caesar a Jupiter oltáráról elhozatott, s Fulviának csináltatott belőle nyoszolyát.
S mindezeket a legnagyobb ékesszólással a fiatal leánya hallatára mondá el a derék matróna. Ez volt a nevelési rendszer. Különben is egész Pompejiben mindenütt ott láthatták a falakra festve a fiatal leányok az istenek minden istentelenségeit, amiken csak azok tettek túl, amik emberiek voltak. A férfi azzal igazolta magát: „Homo sum; nihil humani a me alienum puto”*, a mire aztán az asszonyféle azt gondolta, és nem mondta, de tette: „Nil foeminini a me alienum puto”*, s azzal kvittek voltak.
Ember vagyok, minden emberi megeshetik rajtam.
Minden asszonyi megeshetik rajtam.
– Haj, haj! – mondá az én hajdankori ideálom –, milyen víg időket éltünk, mikor még a nagy Augustus uralkodott, s téged el nem kergettek Thraciába, amiért valamit megláttál. Emlékezel rá, mikor a vén Maecenas szerelmes volt Galba szép feleségébe, aztán ebéd után úgy tett Galba, mintha aludnék, hogy a hatalmas császári kegyencnek alkalmat adjon a szép asszonnyal való nyájaskodásra. A pohártöltő rabszolga pedig azt hitte, hogy az ura igazán alszik s nagyot húzott a jó falernumiból: mire Galba a fél szemét felnyitva, rámordult: „Puer; non omnibus dormio”.*
Kölyök! Nem mindenkinek alszom.
S miután a barátném a bölcs Senecának a bolondságait részletesen előadta, s a szigorú Catóról is kiderítette, hogy bizony jobb lett volna annak is, ha a saját háza előtt söpör, mint hogy a mások moreseit censeálja; félbeszakította az érdekes társalgást a libertinus, jelentve, hogy az uraságok már összegyűltek a tricliniumban, s csak rám várnak a coena megkezdésével.
Én tehát búcsút véve a viszontlátásig Drusillától, s a házi istenek előtt babérkoszorúmat leemelve, átvezettetém magamat a tricliniumba, ahol Meleaper és a meghívott convivák már türelmetlenül vártak rám. A házigazdám még kétszerte olyan megáldott termetű volt, mint a felesége: az embernek várni kellett, míg megszólal, hogy megtudja, melyik az eleje, melyik a hátulja; a szemei alig látszottak ki a fejéből a nagy kövérség miatt. Egészen ellentéte volt az aedilis, Marcus Coribantus; hosszú, száraz termet, félelemgerjesztő arckifejezéssel. Utána következett rangban Sextus Aplisius Flamen Martialis: egy kis törpe homunculus; azután az aranyműves Quintus Gallopavo, egy buta, púpos hátú szörnyeteg, akinek csak a szarvai hiányzottak; vele szépségben egyenlő Buprestis, a híres Isis-pap, valódi Sycophant-pofa, görbe lőcslábszárakkal; és aztán végre a drámaíró Cajus Plagius; egy kinyalt, utálatos szépség, akire ráillett Phaedrus rókájának mondása: „Quanta species! Sed cerebrum non habet”; olajtól csepegő hajfürtökkel és borotvált arccal. Még egy hetedik conviva is volt ott, de annak már nem jutott hely a tricliniumnál. Ez egy mimus volt: színész, akinek nem járta az úri társasággal együtt étkezni; sőt, inkább az volt a rendeltetése, hogy rákerülvén a sor, az asztaltársaságot előadásaival distrahálja.
Hölgyek nem vettek részt a coenában. Jól megértve, tisztes matrónák nem: egyébiránt canephorák szolgáltak fel; engedelmes fiatal némberek, szabadelvű öltözetekben, s ha a conviva a kínált tálat a canephorával együtt találta megtartani, az egész asztaltársaság helybenhagyólag kiáltott fel rá: „Thalassiusnak; Thalassiusnak!” Mely jelmondat még a Sabinák elraboltatása idejéből maradt fenn.
Én igen tartózkodólag viseltem magamat, mintha nem is én írtam volna a „De arte amandi”-t.
Az étekfogásoknak vége-hossza nem volt. Hoztak egész pávát sütve, aminek olyan erős szaga volt, hogy nem lehetett megízlelni; vadkanfejet, mely haraphatatlan volt; kalácsot, aminő ezernyolcszáz esztendő múlva is éppen olyan kemény maradt, mint ahogy a kemencéből kikerült; murénákat, melyeket a bajaei tóban valódi rabszolgahússal hizlaltak és végül a legritkább csemegét, a Lucullus által csak a múlt évtizedben meghonosított drága gyümölcsöt a Pontus vidékéről: valódi cseresznyét. Ez még akkor ritkaság volt; csak gazdagok asztalára való.
– Hanem, a borod infámis rossz, Meleager! S még hozzá, kotyvasztod. Hogy az ecet ízét enyhítsd, mézet keversz bele, a színét alkermes adja, zamatját menta kölcsönzi: ennél én sokkal különb borokat ittam odaát Pannóniában.
A rossz bornál még jobban bosszantott a szomszédom, a drámaíró dicsekedése. Szüntelen magáról beszélt, meg az új darabjáról, melyet a holnapi ünnepélyen fognak előadni, amelyhez én írtam a prológot, a Chalcydion javára. Elmondta nekem a drámája tárgyát, ami elég nevetséges, hogy szomorújátékot lehessen róla írni.
Titus Flaminius egy hadvezér, aki a csatába indul. Magával viszi a kedvesét, Lucillát. A sátorban időzve, Lucilla panaszkodik, hogy ő most odahagyta Rómát, ahol pedig most tartanak a nagy circusi mutatványok, a pladiatorok játékaival: és ő még sohasem látott olyat, ahol egy embert igazán megölnek. Flaminius megígéri neki, hogy nohát ő fog a számára egy ilyen produkciót rendezni: maga meg fog egy embert ölni. De hol vegyenek egy olyan embert, aki le hagyja magát gyilkolni Lucilla szép szemeiért. Ekkor jelentik Flaminiusnak, hogy itt jön a geták fejedelme, aki odamenekült őhozzá, az ellenségei által üldözve, feleségestől, gyermekestől. S Flaminius, a szép Lucilla kedvteléseért, leöli a hozzá menekült fejedelmi vendéget. Ez a tragikum benne. És igaz történet.
A histriónak el kellett játszani belőle a főbb jeleneteket.
Hanem a drámaírónak nagy volt a panasza az aedilis ellen, aki egyúttal színházi direktor is: miért hogy nem akar az előadó színésznek ehhez a kiváló szerephez megfelelő új álarcot csináltatni. A réginek nem elég széles és nyílt a szája. A darab anapestusokban van írva, s e versnem a régi maszk száján nem fér ki. Mindnyájan meggyőződtünk róla, hogy csakugyan nagyobb szájú maszkra van szükség, s annak az orrát pirosra kell festeni.
A szerzőnek azonban mindenki tudott tanácsokat adni. Meleager véleménye az volt, hogy a bacchánsnők jelenetét ki kell bővíteni, mert az húz publikumot. A Flaménnek pedig az a jó ötlete támadt, hogy az előadáson a geta fejedelmet valósággal agyon kell szúratni Flaminiussal. Ez nagy drámai hatást fog szülni; de hol vegyenek hozzá olyan előadót, aki kész magát valósággal keresztülnyársaltatni? Nagyon könnyű azt kapni: meg kell fogni egyet azok közül, akik a palaestinai vallást fölvették. A caesar megengedte azoknak a rövid kézből való megöletését, akárhol találtatnak. Ezek a keresztimádók pedig valódi gyönyörűségnek találják a mártírhalált. És így minden előadásra lehet egy újat közülök fölléptetni.
Eközben Buprestis, az Isis-pap, minden módon barátságot akart kötni velem. Végre kirukkolt a maga tervével. Ez a Meleagra, a házigazda leánya, kapitális egy hajadon. Ha én rászánok tízezer sestertiát, Buprestis megteszi a kedvemért, hogy nekem engedi át az Isis-cultus alatt Anubis szerepét, mely egyiptomi istenségnek az a szabadalma, hogy az oltár körül szolgáló szüzek közül egyet kiválaszthat, mysteriumai megismertetésére.
– Ejh, ejh, Buprestis, hogy gondolsz engemet képesnek ilyen istentelenségre?
– Hej, hej, Naso, te se így beszéltél, mikor Corinnához írtad azokat a bizonyos disztichonokat.
– Az akkor volt: de én azóta a palesztinai vallásra tértem, amely tiltja a felebarátom leányának az elcsábítását.
– Akkor te is keresztyén vagy! Akkor te fogsz a Plagius tragédiájában holnap mint geta fejedelem szerepelni.
– Az nem lehet, Buprestis, mivelhogy nekem még a darab után az epilógot is el kell mondanom; azt pedig halva nem tehetném meg.
Eközben egy vendég a másik után ledőlt a lectisterniumról a sok libatióktól ittasan; s a szolgák által a cubiculumokba félrevitetett. Meleager csak úgy hömpölygött, mint egy hordó. Én azonban a magam cubiculumába térve, mécset kértem, hogy még az epilógomnak megadhassam az ultima limát. Behoztak egy háromágú mécstartót, lobogó kanóccal, amely akkora füstöt csinált, hogy alig láttam tőle. Jó szerencse, hogy szobám oldalán és tetején két rácsos lyuk van, melyen szabadon járhat keresztül a fütyülő aquilo, mert különben meg kellett volna fulladnom a lenmagolaj-füsttől. Hanem a fogam úgy megfájdult a légvonattól, hogy alig vártam a reggelt, hogy borbélyt hívathassak, aki alkalmazásba vegye rajtam a hírhedett forceps pompejanust.
A borbélyra azonban sokkal hamarább lett szükség. Meleagert megsimította a guta.
Nem csoda: maga megevett egy egész menyhalat, egy tál csigát, harminc tojást, s megivott két korsó Vezúv-bort. A borbély eret vágott rajta, de már késő volt. Le kellett szállnia a Styxhez. Charon csónakját féltem nagyon!
Nemsokára lehetett hallani a proeficák üvöltését künn az atriumban; amint hármasával összefogózva táncoltak a halott maneseinek kiengesztelésére. Meleagert rögtön vitték a via sepulchrorumra, elégetni. Hat öl fából raktak neki rogust. Amíg perzselték a jámbort, azalatt nem lehetett Pompejiban megmaradni: a szél átváltozott austerré, ami leveri a füstöt, s ez olyan buszt* támasztott azokban a szűk utcákban, a nyitott házakban, hogy a fele lakosság (vele magam is) kifutott a tengerre, s addig vissza sem jött, amíg a rogus el nem hamvadt.
Fojtó, bűzös lég. Dunántúli szó. L. Tudományos Gyűjtemény 1827. III.
Siettem condoleálni a gyászos özvegynek. Ott ült egy szép, pompeji módra zománcolt remek munkájú urna előtt, mely a drága hamvakat rejté. Kétfelől mellette állt két ancilla, azokkal a hosszúkás üvegcsékkel, amelyekbe a hölgyek könnyeiket gyűjték, hogy azokat is a hamvvederbe tegyék, s amint egy új könnyzápor megeredt a vidua szemeiből, siettek az üvegcséket alátartani.
– Látod, Naso? – rebegé, a hamvvederre mutatva.
– Érzem: „Naso”. Nagyon kozmás volt a megdicsőült.
– Írj a barátod emlékére egy epitaphiumot.
Ez is az én kötelességem.
Megtettem a hivatalos barátságot. S ezt a verset karcoltam az urna szélére:
„Óh Meleagre! Vivens qui implevis multos odore:
Mortuus ast plures compellis non svaveolens.”*
Mortuus ast plures compellis non svaveolens.”*
„Óh Meleagre, ki éltedben de sok illatot osztál,
Holtan még többet szétkergetsz ezzel a busszal”
Holtan még többet szétkergetsz ezzel a busszal”
De már erre a döcögős versre csakugyan fel kellett ébrednem.
Ablakom tábláit verte a jégeső. Azt hittem, Thraciában vagyunk. Szép nápolyi reggel, mely a jégesővel kezdődik. Kinyitottam az erkélyajtót, az egész sétány fehér volt a jégzáportól; a pálmák kelyheiben, mint valami jégtartó vederben állt vastagon a szirogy. (Ez is dunántúli szó; hullott jeget, zúzt jelent. Lásd ugyanott.)
Ezért álmodtam én hát annyi bolondot összevissza. „Álom: esős idő.”
Ma nem megyünk kirándulásra.
