KILENCEDIK FEJEZET • A balsors kezdete
KILENCEDIK FEJEZET • A balsors kezdete
Tehát a kecskeméti homokbuckák között agarászni, a sóstó nádasaiban kacsázni, hébe-hóba a katonákat rájtsuloztatni; hosszú ebédeket végigenni, karcos idei bort inni és hosszúszárúból dohányozni: – ez volt az élete annak a tűzlelkű ifjúnak, aki már tizennyolc éves korában a királyi udvar fényében pompázott, fejedelmi kegyenc volt, a gárdát vezette, jó barátokkal és jó ellenségekkel csakúgy komázott, aki a berlini magas körökben Európa legnagyobb tudósaival, lángszellemeivel társalgott, Moszkvában a világ fő-fő diplomatáival országrendítő kabalákat koholt, és most itt sakkozik naponként a kecskeméti prédikátorral, az egyetlen emberrel, akivel filozofálni lehet – diák nyelven.
Hát még az eltűnt elízium! A fejedelmi szépasszonyok, a regényes, kalandos, tüneményes varázsnők, az angyali Amália, a démoni Miranda, a tündéri Jelvira, az istennői Anna! A kecskeméti nép pedig puritán. A nők a templomban külön ülnek a férfiaktól, s másutt nem látni őket. Negyvenéves kora előtt az asztalnál sem foglal helyet az asszony, ha idegen vendég van jelen, s a hajadon leányt az első szobába sem eresztik, nehogy az ablakon kinézzen.
S itt kellett vesztegelni annak a nyughatatlan léleknek, akinek a fél világ sem volt elég.
Hányszor megátkozta Kecskemétet!
S hányszor visszaimádkozta ezt az átkot később! Bárcsak visszakerülhetne oda megint, a becsületes Gyenes uram portájára, a jó fehér cipó, szalonna meg az ürmös karafina mellé!
Huszonnyolc éves volt már Frigyes, s kétségbeesetten vette észre, hogy kezd kihízni minden uniformisából: hasat ereszt, mint bíró uram. Ekkor kap egy fekete pecsétes levelet, kurír által küldve. Az öccse tudatja vele szeretett édesanyjuknak halálesetét, s meghívja Danczkába, atyafiságos osztozkodásra.
Vegyes érzelmek tódultak Frigyes kedélyére, mikor e gyászhírt vette. A szeretett anyáért fakadó könnyekkel együtt járt az örvendező szívdobogás, hogy alkalmat és okot talált Kecskemétről megszabadulhatni.
Folyamodott rögtön a bécsi főhaditanácshoz szabadságolásért, családi ügyeinek rendezése végett.
Az apai örökségét a porosz kormány elkobozta, hűtlenség miatt, az anyai hagyaték iránt pénzbeli egyezséget kellett kötnie a testvéreivel. Nem telt bele két hónap, hogy az engedélyt megkapta az elutazásra.
Hej, de örült, mikor válét mondhatott a vendégszerető magyar városnak!
Arra gondolt, hogy Danczkából, amint ott dolgait végezé, átvitorlázik Szentpétervárra, ahol akkor az orosz udvar tartózkodott, s a rég nem látott kedves arcokat ismét ragyogásra kényszeríti megjelenésével. – Talán ott is marad?
A bécsi ellenségei is úgy vélekedtek. Olyan nagyon megszerették, hogy gondoskodtak felőle: csak egyszer kimenjen az országból, soha többé vissza ne térhessen.
Egész messzeható ármányt koholtak ellene. Berlinbe írtak a kormánynak, hogy Trenk Frigyes azért megy Danczkába, hogy a király ellen orgyilkos merényletet kövessen el. Ausztria nagykövete volt Berlinben Puebla gróf, s ennek a titkárát, Weingartent nyerték meg a cselszövők cinkostársul.
Ki volt csinálva Bécsben, hogy Trenk Frigyest Danczkában időzése alatt a poroszok kezébe juttassák.
S ez az annyi természetes ésszel megáldott lángész oly együgyű buta módra ment bele a kelepcébe, hogy maga sem tud az önigazolására egyebet felhozni, mint véghetetlen elbizakodottságát.
Danczkában csaknem egyidejűleg megjelentek az öccsei és húgai. Azokkal hamarosan kiegyezett Frigyes. Az anyai örökségéből ráeső részt átengedte nekik hétezer tallérért, amit azok rögtön ki is fizettek neki.
Ezzel tehát mehetett volna rögtön Danczkából akárhová, haza Kecskemétre, vagy még hazább Szentpétervárra.
Ugyan miért kellett neki még tizennégy napig Danczkában maradni?
Ha ez időt arra fordította volna, hogy elzarándokoljon az anyja sírjához: ennek az anyának még a holt keze is megvédte volna a fejét nagy veszedelmektől. De hát ő maga azt mondja, hogy mulatni maradt ott. Danczka kikötőváros, mindig tele utazó néppel, akik szeretnek vigadni.
Maga beszéli el, hogy Danczkában egy ismerőse sem volt. Az egyetlen ismertsége hivatalból lett kötve az osztrák rezidenssel, Abramson úrral.
Abramson úr született porosz volt. Soha Bécset nem is látta; ez idő szerint is a porosz király alattvalója, kit csak Bestuseff ajánlatára nevezett ki a bécsi kormány danczkai rezidensül.
Hát ennek az embernek a kezére bízta Trenk Frigyes a fejét.
De nem is jól mondja, hogy több ismerőse nem volt Danczkában. Mert ott találta Reimer urat is. Azt a bizonyos Reimer porosz rezidenst, aki őt négy év előtt el akarta fogatni, s akit ő megkergetett, hogy még a parókája is a markában maradt. Ez még mindig ott volt Danczkában. Találkozhatott vele elégszer Abramson úrnál, ahol mindennapos vendégül látták. – Talán gyönyörűségét találta benne, hogy a megsértett ellenséggel ingerkedhetett?
Hogyan nem érezte, hogyan nem sejtette, minő veszélyes örvény partján jár itten?
Mikor először el akarták Danczkában fogni, akkor még nem volt egyéb bűne, mint az, hogy egy királyi hercegnővel tilalmas viszonyt folytatott, s a glatzi várfogságból erőszakosan kitört, de azóta hozzájárult, hogy az elfogatására kiküldött porosz altiszteket, s magát a hadnagyot csúfosan megbotoztatta, tetézte a terhét a Goltz nagykövettel való elbánása; a rovására lett jegyezve a Frigyes kegyelmének visszautasítása; és végre az osztrák katonai szolgálat elvállalása.
Elhagyta-e Trenk Frigyest egyszerre a fantáziája, a memóriája, a judiciuma, hogy nem bírta maga elé képzelni királyi ellenségének lángoló haragját egykori kegyence ellen, ki felköti az osztrák mellvértet és a kardot azzal a bizonyos tudattal, hogy azzal saját királya és hazája ellen fog fordulni? Mert hiszen azt csak kellett tudnia, hogy Goltz nagykövet a berlini kormányt értesíté arról a diplomáciai gépmozgásról, mely Erzsébet cárnőt az Ausztriával közösen megindítandó hadjáratra Poroszország ellen feltüzelte; s ebben a machinációban magának Trenk Frigyesnek is nagy része volt.
És mindezeket jól tudva, mégis elég könnyelmű volt nap nap után ott táncolni Abramson úr estélyein: egy ágyúlövésnyi távolban a porosz határtól.
Ez valóban olyan merészség, aminek nem lehet más nevet adni, mint „párbaj az ördöggel”.
Ha már akkor megírta volna Goethe a Faustját, abból megtudhatta volna, hogy az ördög nagyon jól tud vívni.
A hajó is ott volt már a kikötőben, melyen Trenk Frigyes Szentpétervárra készült utazni. Az elindulás előtti nap estéjén már át akart rá költözni, s ezzel kikerülte volna a balsorsot. De a vendégszerető Abramson erővel ott marasztalá magánál búcsúvacsorára. A nagy dínomdánom után hazament a szállására.
Alig feküdt le az ágyába, midőn beront az ajtaján két városi biztos, húsz katona kíséretében, s azt mondja neki, hogy öltözzön fel gyorsan, és kövesse őket. Elvitték a városházára, s ott bezárták a börtönbe. Kiabálni, protestálni nem használt semmit.
Másnap délben megjelent a börtönében Abramson. Nagy szemforgatások közt allegálta, hogy ő mindent elkövetett barátja megszabadítására: volt a magisztrátusnál, a polgármesternél, a szindikusnál, követelve Trenk Frigyes szabadon bocsátását, ki mint osztrák császári tiszt dekrétummal és menlevéllel van ellátva. – A polgármester, Rutenberg uram azonban dühös a bécsiekre. Neki két fia járt ott a magas iskolába, akik részt vettek a „fügelegények társaságában”, s ezért őket pellengérre állították, dacára polgármesteri leszármazásuknak; most azért bosszút kell állani egy osztrák tiszten. Így tromfol vissza Danczig városa Bécs városának.
(Jó lesz megjegyezni, hogy az a „fügelegények társasága” azzal foglalkozott, hogy a legocsmányabb bacchanáliákat rendezte az osztrák fővárosban, s az ilyeneket Mária Terézia uralkodása alatt szigorúan megtorolták.)
Igérte azonban Abramson, hogy rögtön tudósítani fogja a bécsi kancelláriát Frigyes elfogatásáról, s nincs kétsége, hogy diplomáciai úton fogják követelni szabadon bocsáttatását. Addig maradjon nyugton, s ami megőrizni való értékes vagyona van, azt bízza őrá.
És Frigyesnek még most sem derült fel az agyában, hogy ez az ember az ő elárulója; aki őt terv szerint játszotta ellenségei kezébe! S ahelyett, hogy torkon ragadta volna, s megfojtotta volna, átadta neki minden pénzét: anyai örökségét.
Abramson azután azt írta Bécsbe a kormánynak, hogy Trenk Frigyest a saját hebehurgyasága miatt fogták el a poroszok. Nagy hetykén átlovagolt a pomerán határon valami szerelmi kalandra; ott csípték el mint porosz katonaszökevényt. Ezt a jelentést aztán Bécsben tudomásul vették, s többet senki sem rontotta el az étvágyát azzal, hogy Trenk Frigyesről beszéljen.
És még azon napnak az éjjelén megjelent a börtönében Reimer, a porosz rezidens, ugyanazzal a porosz tiszttel, ugyanazokkal a porosz altisztekkel, akiket a múlt alkalommal Trenk Frigyes oly csúfosan elveretett; azok elvették tőle, még ami értékes ékszerei voltak, lehúzták a gyűrűket az ujjairól, lehurcolták a bezárt kocsiba, s éjnek éjszakáján kirobogtak vele a városból.
Mire megvirradt, egy porosz állomáson voltak vele; ott beült mellé a kocsiba egy huszártiszt, tizenkét huszár pedig mellette lovagolt.
Így vitték állomásról állomásra, míg egy nagyobb városba értek vele. Ott azután megpihentek. Addig hozzá sem szólt senki. Éjszakára mindig be volt zárva.
Abban a városban a württembergi herceg volt a főparancsnok. (Ugyanaz, akit Schiller a „Geisterseher” költeménye hőseképpen megörökített.)
Ez a fejedelmi nemesúr, amint az értesítést kapta Trenk Frigyes elfogatásáról, azonnal odaküldé hozzá hadsegédét, s fölvezetteté magához. A belépő foglyot azzal fogadta, hogy kezet nyújta neki. Ez jó ómen volt.
Frigyes kapott a kedvező hangulaton, s nem késett panaszát előadni, népjog elleni elfogatása felett.
A herceg azzal válaszolt rá, hogy meghívta magához ebédre. Fényes társaság volt együtt. A herceg fiatal nejének is bemutatá az ifjú regényhőst, aki nagyon érdeklődött iránta – az egész társaság, valamennyi porosz tiszt mind a legbarátságosabban beszélt vele. De mintha összebeszéltek volna valamennyi azt a témát variálta, hogy bizony Frigyes király nagyon fel van ingerelve Trenk Frigyes iránt, s tőle semmi irgalmat, kegyelmet nem várhat.
Csak hogy világosan a fülébe nem kiabálták: „Fuss innen, szerencsétlen! Ott a nyitott ajtó!”
Nem értette meg.
Nem is zárták itt be. Ott maradt a herceg palotájában vendégül, kisétálhatott a városba; ha katonatiszttel találkozott, az félretért előle. S aztán megint csak visszatért a herceg palotájába.
Ott folyvást szívesen látták.
Harmadnap aztán, hogy csak nem akarta felhasználni az alkalmat, ismét kocsira ültették: de ezúttal nyílt csézába, s minden lovas kíséret nélkül útjára bocsáták. Csak egy tisztet adtak mellé útitársul. Az is álomnak adta a fejét az első órában, s aztán nagyokat bámult, mikor felébredve még mindig maga mellett látta a foglyot.
Pedig néhol olyan közel vitt el az út a lengyel határ mellett, hogy egy iramodással más országban lehetett volna.
Csak ment a végzete elé bután, érzéketlenül.
Ugyanaz a Trenk, aki a glatzi várból fegyveres csapaton vágta magát keresztül, aki átúszott a jégzajló folyón, aki még egy sánta szökevénytársát is a hátán cipelte: most megbénult a szökés gondolata előtt.
A kísérő tiszt szándékosan rövid utakat tett a foglyával, minden állomáson a térparancsnokhoz szállásolta be, aki a herceg szóbeli üzenete folytán teljes szabadságot engedett a fogolynak. Mindenütt előre rémítették a király haragjával. Trenk nem látott, nem hallott. Pedig megmondták neki, hogy Berlinben mi vár rá.
Kíváncsi volt a veszedelmére!
Egy kis mezővárosban egy kapitány fogadta, ki a Württemberg herceg dragonyosezredének utolsó tartalékszázadát vezénylé.
Ennek sok dolga volt az újoncok betanításával. Egy délután egészen magára hagyta Frigyest a szállásán. A századát gyakorlatra vitte messze a városon kívül.
Frigyes lement az istállóba, ott talált felnyergelt, felkantározott lovat, pisztolyt, kardot. Csak fel kellett volna ülnie, és a város másik kapuján csendesen kilovagolnia.
Hanem akkor eszébe jutott, hogy hát aztán hová? „Haza” Kecskemétre?
Inkább Berlinbe fogolyképpen.
A százados nagyot bámult, mikor este a gyakorlatról visszatérve, furcsa foglyát ott találta a szállásán.
Még másnap is tett vele egy próbát. Kivitte a csézáján az erdőre.
Talán a csalitok, a pagonyok megsúgják neki a jó tanácsot, hogy fusson a rengeteg mélyébe.
Egy helyen megállítá a kocsit a százados, s azt mondá Frigyesnek:
– Hej! Itt ebben a pagonyban szép csiperkegombákat lehet találni. Szálljunk le, keressünk gombát.
S azzal az egyik jobbra, a másik balra elindult a bokrok közé.
Egy óráig odamaradt a jó, becsületes kapitány. Mikor visszatért a kocsihoz, hát nem szemközt jött rá a delikvens, sisakját teleszedve csiperkével.
– Nem bolondgombát szedtél, pajtás? – rivallt rá bosszúsan.
Még azt sem értette el!
Trenk Frigyes azzal a hóbortos reménnyel áltatta magát, hogy őtet most azért viteti magához Frigyes király, hogy ismét kegyébe fogadja, rangjába visszahelyezze, s aztán majd akkor újrakezdődnek a charlottenburgi aranynapok.
Ez az őrültséggel határos ábránd annyira elvakította, hogy semmire sem emlékezett, amiért Frigyes királynak oka legyen rá neheztelni.
Útközben kifundálta, hogy majd amidőn a haditörvényszék elé fogják állítani, milyen hatalmas védbeszédet fog tartani eddigi életéről és viszontagságairól. A bírák lelke meg fog rendülni.
Nem jutott eszébe, hogy hiszen már a glatzi várfogságba is ítélet nélkül dugták be. A berliniek sokkalta egyszerűbb metódus szerint tudtak elbánni az alkalmatlan embereikkel, mint a bécsiek. Azok nem állítottak megfizetett hamis tanúkat a vádlottal szembe, nem vesztegettek meg bírákat, magas hivatalnokot, hanem brevi manu becsukták az embert, aki nekik nem tetszett, a hűvösre – s aztán ottfelejtették.
Amint a Württemberg herceg dragonyosai kezéből más ezred felügyelete alá jutott a fogoly, egyszerre megszűnt a barátkozás. Zárt kocsikban vitték Berlinig. Ott még tisztességes szobába zárták, de éjjel-nappal két fegyveres őr volt mellette.
Harmadnapra odajött a börtönébe két hadbíró meg egy írnok. Hoztak magukkal egy nagy protokollumot.
Leültek az asztal mellé, a foglyot maguk elé állíták.
Kikérdezték: Kicsoda? Micsoda? Hol és merre járt? Mit keresett Danczkában?
Amíg lehetett, felelt a kérdéseikre. Aztán ilyeneket kérdeztek tőle:
– Mi módon akarta Danczkából az összeesküvést intézni Frigyes király ellen?
– Kik voltak és hányan a cinkostársai?
– A király szakácsát vesztegették-e meg, hogy annak ételébe aqua toffanát keverjen? Avagy a király vadászát, hogy urát szélpuskával lelője!
– Kitől kapta a merénylet kivitelére a pénzt? Az angoloktól-e, vagy az osztrákoktól? Mennyi pénzt kapott?
– Miféle államférfiak voltak ebbe a komplottba beleavatva?
– Mi oka volt rá, hogy Goltz urat, a moszkvai nagykövetet megmérgeztesse?
– Miért ingerelte Erzsébet cárnőt Frigyes király ellen?
– Minő viszonya volt Bestuseff kancellárnővel?
Trenk Frigyes mindezekre a kérdésekre nem felelt semmit. A túlsó rubrikába aztán bediktálták az auditorok:
„Vádlott makacsul hallgat.”
Az utolsó kérdésnél azonban indulatosan kiálta fel:
– De ez már szemtelenség!
Erre beszólították a porkolábot, meghagyták neki, hogy vizitálja meg a foglyot.
Minden öltönyét levettették vele. Az inge alatt megtalálták azt a bizonyos gyémántokkal kirakott medaillont. Azt elvették tőle, kinyitották, kézről kézre adták, nézegették.
– Hát ez nem Bestuseff kancellárnőnek az arcképe?
Azt is odacsatolták a protokollumhoz mint bűntanújelt.
Többet aztán nem vesztegették rá a szót.
Ami egynéhány aranyat még találtak a ruhabélésében elrejtve, elszedték tőle; azzal zárt kocsiba ültették, s erős fedezet alatt elszállították Magdeburgba. Ott a fellegvárban elhelyezték az előre készen tartott börtönébe.
Csinos kis helyiség volt.
Egy odú a kaszamátában, hat láb széles, tíz láb hosszú.
A bejáratot egy vasajtó meg egy tölgyfaajtó zárta. Az ablak, mely a hét láb széles bástyafalba volt vágva, olyan magas volt, hogy el nem érheté. Az ágya pedig vaspántokkal a padlóhoz szegezve, hogy az ablakhoz ne húzhassa. Kívül is, belül is vastag keresztvasak az ablakon, azonkívül egy sűrű sodronyrostély. Egy szögletben egy kis vaskályha s egy megnevezhetetlen bútor, de ez is a padlóhoz szegezve.
Még most nem verték bilincsbe.
Egy korsóban állt az ivóvíz, s arra volt téve egy másfél fontos prófunt. Ez volt a fogoly élelmezése.
A prófunt felében penészes volt, és ehetetlen: de hát a katonák is csak ilyent kaptak.
És Trenk Frigyes rendkívül jó étvággyal volt megáldva. Megáldva máskor; de most megátkozva.
Amint délben a prófuntját megkapta, azt farkaséhséggel egyszerre az utolsó falatig megette: akkor aztán egész nap koplalt.
Az mondja, hogy ezer aranyat adott volna érte, ha csak egyszer jóllakhatott volna – kenyérrel!
Aludni sem tudott az éhség kínjaitól. Álmában az átdőzsölt víg lakomák jelenetei jöttek eléje: a tele tálak, a habzó poharak, amik elrepülnek előle, amint hozzájuk akar nyúlni. Majd meg dobzódik, fal, mint egy sokatevő; fogadásból megeszik egy borjút, s megnyeri a fogadást – s akkor felébreszti a lázadó gyomor korgása.
Hej, de sokszor visszasóhajtozott a jó kecskeméti házigazda rakott asztalához: a derék disznótorokhoz, amik elől elszökött, megunva az unalmas egyforma jó életet. Most aztán megtalálta a változatosságot.
Hasztalan könyörgött, hogy adjanak neki legalább több kenyeret. A várparancsnok Bork, egy embergyűlölő, vad kedély, irgalmat nem ismert:
– Eleget zabáltál a király ezüst tányérjáról hajdanában, amiket a bátyád elrabolt. Ha nem tetszettek a király pástétomai, pecsenyéi akkor, most tessék a prófuntja. Ezt sem érdemled meg. Nekem egyenes parancsom van a királytól, hogy ennél több kenyeret neked ne adjanak. Ennyivel elélhetsz holtig.
Hát „holtig”!
