XII. A Krethi és Plethi
XII. A Krethi és Plethi
Az a félelmes városrész, amelyet az éjjel Ocskay László bekóborolt, az elhagyott „zsidófertály” volt.
Harminc évvel e történet előtt még egy egész városnegyedet bírtak Izrael gyermekei a császárvárosban, ekkor elkezdtek felőlük mindenféle borzalmas híreket terjeszteni, hogy a közkutakat a belvárosban megmérgezik, hogy a szentségtartóból a szent ostyát kilopták s megfertőztették, hogy húsvéti ünnepi szertartásaikhoz keresztyén gyermekek vérét használják, találtak egy holt kezét az utcán, s a zsidókra fogták róla, hogy azok törik fel a sírokat; a császárt el akarták fogni a kurucok, azokkal is a zsidók konspiráltak: Tökölyivel egy követ fújnak, majd meg a megmérgezett gyertyákat keresték rajtuk, amikkel a császárt meg akarták ölni. Utoljára a Burg udvari kápolnájában tűz ütött ki, maga a császárné, Eleonóra is csak csoda által menekült meg a tűzhaláltól azt is a zsidók rovására írták. – Ezt már nem tűrhették tovább a hű bécsi polgárok; felkérték a császárt, hogy űzze ki a zsidókat Bécsből és minden országából: ők elvállalják mindazt az adót, amit a zsidók eddig fizettek. Lipót császár kegyelmesen meghallgatá hű alattvalói kívánságát, s kiadta a rendeletet, miszerint az összes Mózes-valláson levő lakosság öt hónap alatt bonyolítsa le az ügyeit, és hagyja el a várost és az országot. – Így maradt pusztán a zsidóváros. – Az elhagyott zsidóházakra pedig nem akadt vevő. Azt beszélték, hogy azok megvannak átkozva. Potom áron sem, ingyen sem kellettek senkinek. Ottmaradt egy egész városnegyed üresen: jó menedék mindenféle napvilágkerülő gyülevésznek. Néhány év múlva aztán a császár is meg Bécs városa is visszahívta a zsidókat; nem tudott náluk nélkül megélni, egypár száz vissza is költözött, de az mind a gazdagabb fajtából való volt, aki privilégiumokat kívánt magának biztosíttatni; s egynek sem volt kedve az elhagyott zsidófertályban lakni; ellenkezőleg, mind a belvárosban akartak letelepülni, ahol közel van a politzei és a militär. – A hírhedett Oppenheim még fényes palotát is építtetett magának a Szent Péter téren, ő volt a birodalmi financiák rendezője, akit még hős Savoyai Eugen is nagy magasztalással emlegetett: Oppenheim nélkül nem lehetett volna háborút viselni. Ennek a főzsidónak még audiencianapon kívül is szabad volt a császári Burgba behajtani a hintójával, s a Schweizer Stiegen át menni fel az uralkodóhoz, amikor neki tetszett. Különben is nagy pompát űzött. – Emiatt aztán egyszer a péklegények meg a kéményseprőlegények felbőszítették egy vasárnap délután a bécsi populációt, s megrohanták Oppenheim palotáját, be is törtek, összetépték a számadásos könyveit, kirabolták a kincseit, magát is megtépázták: katonaságnak kellett ellenük kivonulni ágyúkkal; úgy lett tiszta a tér. Egypárt a hősök közül megfogtak, s stante pede oda akasztották fel az Oppenheim palota kiülő ablakvasaira: egy füstfaragót meg egy kardfényesítőt.
Elfelejtette ezt mind már régen a bécsi nép. Azóta hét esztendő múlt már.
Hanem a zsidóváros még mindig olyan üres volt; házai egymásra düledeztek; utcáin feltaposatlan maradt a sár, falai közt burjánzott a gaz; bejárhatta azt Ocskay László keresztben, hosszában, anélkül hogy másforma emberekre bukkant volna, mint akik hátulról osonva közelítenek, s ha szemközt fordul rájuk az idegen, a szögletbe lapulnak.
Mikor reggel Ocskay felment a politzeira lefizetni az öt forint bírságot a kocsmai hajcécúért, azt mondá neki az ő kedves barátja és patrónusa: „Hiszen ami a kocsmai mulatságot illeti, az egészen rendben volna; de mi a hét csodának szaladgált az úr azután hajnalig alá s fel a zsidóvárosban egyedül?”
– Erős borokat ittam, ki akartam párologtatni a fejemből a mámort.
– No, hát máskor szaladgáljon az úr idebenn a glacis-n, ameddig tetszik; de ne bódorogjon a külvárosokban. Annak köszönheti kegyelmed, hogy az éjjel agyon nem ütötték, hogy az én embereim minduntalan a sarkában voltak. Mivelhogy megígértem az úrnak, hogy gondját fogom viselni.
Ocskay ebből kitalálhatta, amit az éjjel meg nem értett, hogy azok a sunnyogó alakok, akik előrecsalogatták, körülólálkodták, miért surrantak egyszerre minden irányban szerteszét: bizonyosan a közelgő rendőröket orrontották meg.
De egyúttal azt is megérthette, hogy az ő járását, kelését minden lépten-nyomon ellenőrzés alatt tartja a rendőrség; mert a bécsi rendőrségnek mindent meg kell tudni, ami a kerületén belül történik, s különösen az ilyen notatus emberre nagyon kell vigyázni, nem kezd-e idebenn a fővárosban valami veszedelmes complottot; mert az ilyen előrecsavarintott bajusztól minden kitelik. Annak akkor sem kell hinni, amikor imádkozik.
Ugyancsak tapasztalta ennek a felfogásnak az általánosságát Ocskay nagy hamar. Vasárnap lévén, ő is elment a Szent István templomba ájtatosságát végezni. A templomban nagy volt a néptolongás. Abraham a Santa Clara prédikált.
Családi nevén „Megerle Ulrik”.
Valódi kedvence a népnek. Igazi népszónok. Tréfás, csípős a katedrában; gunyoros korbácsolója az erkölcsi félszegségeknek: kíméletlen csúfolódó, aki egyszer azt mondta a szószékről, hogy ahány erényes asszony van Bécs városában, azt mind ki tudná vinni egy targoncán. A fellázadt asszonyok ezért megrohanták templom után, s keresték a becsületüket. „Én nem mondtam, hogy egyszerre viszem ki; hanem egymás után.” Ezzel vágta ki magát.
Ez is az utolsó prédikációit tartotta már, éppen mint ahogy Augustin az utolsó nótáit énekelte. Abban hasonlított a népszerű hitszónok a népénekeshez, hogy mind a kettő egészen a bécsi nép kedélyéhez tudta magát alkalmazni, s improvizált mind a kettő.
Abraham a Santa Clara nem ment kész prédikációval a templomba: hanem szétnézett a nép között, meglátott valami feltűnő alakot, akit odavitt a bűne, hogy a romlott világ valamely félszegségét, hibáját, visszásságát képviselje a külső megjelenésében: arról azután témát kapott, s kiprédikálta, hogy azt csupa gyönyörűség volt hallgatni.
Ez alkalommal a kiviaszkolt nagy bajuszú quondam kurucvezér jött neki kapóra, aki ott ült az első padban középen.
Már mikor a textust felolvasta a pap: „Saul, Saul, miért üldözesz engemet?”, egyszerre megsajdította Ocskay László, hogy most őtet fogják kiprédikálni; de nem lehetett a helyét elhagyni templombontás nélkül.
Persze, hogy őtet prédikálták ki. Az egész szónoklat arról zengedezett, hogy íme, milyen nagy hatalma van az Úrnak, aki Saulust egy szavával átváltoztatja Paulusra! Saulus rohan, a nagy fokossal a kezében, az igazhívőket fejbe verni, s kiáltozza „rajta, rajta!” (persze magyarul); az Úr ráfuvall, Saul egyszerre selyp lesz, s azt kiáltja helyette „lajda, lajda!” (leider, leider!). S ez így ment az „in aeternum amen”-ig.
Mikor kijött Ocskay a templomból, látta, hogy a ponyvasátor alatt már ott árulják a fából kifaragott alakját, mint Mikulás-napi krampuszt, a két nagy bolond bajusszal.
Ha soká itt időzik, még bécsi celebritás lesz belőle.
Feltette magában, hogy mai nap otthon marad. Vasárnap úgysem adnak audienciát. Az éjjel nem aludt: kábult is volt; alig várta az esteli harangszót, hogy lefeküdjék. Ma hiába telik meg vendéggel a Fehér Angyal: nem lesz ott az a kuruc generális, aki egymaga kiveri a kocsmából az egész társaságot.
A bécsi rendőrség azonban, mindamellett is, hogy mindent megtud, ami a város falain belől történik, azt az egyet mégsem tudta meg, hogy ugyanazon az éjszakán, amelyen Ocskay bekóborolta az elhagyott zsidóvárost, főzte ki egy sötétben lappangó csoport a leggonoszabb forrongást, ami csak valaha Bécs utcáin kitörésre került. A zsidók ellen készítettek heccet. Ezúttal a leghűségesebb lojalitás ürügye alatt. „Valaki”, aki maga is ott volt, mikor József császárt a vadászaton el akarták fogni a kurucok, elmesélte, hogy a zsidók voltak a kuruc had hírvivői, s maga Oppenheim volt az, aki a merénylet tervét kezükre adta, ő a főügynöke Rákóczinak, ő a legjobb barátja Ocskay Lászlónak. Most is azon törik a fejüket, hogyan fogassák el a császárt, amíg Laxenburgban vadászik. Kézre került Oppenheimnak egy levele, amit Eszterházy kuruc tábornokhoz írt; zsidó írás, de volt, aki el tudta olvasni, s meg tudta magyarázni a tartalmát. A rendőrség, a miniszterek, mind benne vannak a complottban, mind megvette őket a gazdag zsidó. Lám, a rendőrfőnök mindennap együtt iszik Ocskayval; ez meg mindennap meglátogatja Wratislaw palotáját, a Burgban tudakozódik a császár megérkezése felől; – nem kell feljelenteni semmit: álljon a tíz körmére maga a nép, és cselekedjék!
A népharag egész titokban erjedett tovább, s vasárnap délután a legjobb idő volt rá, hogy kitörjön. Mesterlegénység, diákság ilyenkor mind a kocsmákat tölti; az új bor is megteszi a kötelességét, estefelé kész a ribillió. A belvárosi spelunkák egyszerre ontják elő a fellázított csoportokat. A vezetők, a főlázítók mind kéményseprőlegényeknek vannak öltözve, ez a legjobb álca: a kéményseprőnek nem lehet személyleírását adni, az mind egyforma: az üvöltő csoportok fustélyokkal, pörölyökkel, vas kecskelábakkal felfegyverkezve tódulnak a Szent Péter tér felé, mintegy összebeszélésre, s mire a rendőrség hírt vesz a veszedelemről, már döngetik az Oppenheim-palota vassal bélelt kapuját. Egy nagy szál füstfaragólegény, két veres kakastollal a sapakja mellett, veszekíti a fellázadt tömegeket, igazi lerchenfeldi dialektussal hirdetve a kőkút kámvájáról a zsidók és kurucok istentelen cimboraságát. (Ez Jávorka.)
Az Oppenheim palota ostromlása azonban nem soká tart: a várbeli palotaőrség nagy hirtelen ott terem, s egy kis kardlapozás után megtisztul a Szent Péter tér; az Oppenheim-palotának a bevert ablakain kívül alig történt egyéb kára.
A zsivajgás vezetőinek nem volt egyenes célja a zsidóüldözés. Ez csak egy népszerű nyitány volt valami más operához. A Szent Péter térről szétriasztott tömegek a belváros tekervényes utcáin utat vesztve a bástyáknál ismét csoportokba verődtek, s amíg a rendőrség, katonaság a támadás jelszavától félrevezetve, mind csak azokat az utcákat őrizte, amik a Judenmarkt, Judengasse, Fleischmarkt felé vezettek, azalatt a Krethi és Plethi hada egyszerre csak ott termett a Görög utcában a Fehér Angyal előtt.
Ha nem kaphatják meg a kurucok szövetségesét, a zsidót: itt van maga a kuruc generális; „ide veled, Ocskay László!”
Vakmerő kuruc vezér, aki annyiszor végipusztítottad Morvát, Ausztriát tüzeddel, vasaddal; aki annyi rémületet okoztál Bécs városának, s most még ide mered tolni a bajuszos pofádat, s itt is complottot csinálsz a császár ellen, s itt is hősködöl, és agyba-főbe vered a jámbor polgárokat; ide veled! Ha a császár megbocsátott, nem bocsát meg a nép! A Burg osztogathat amnesztiát; az utca nem kegyelmez! Halál fejedre!
A közelgő lármára a Fehér Angyal vendégei nagy hirtelen elszaladtak; éppen a törpeszínház mutatványai voltak napirenden; a direktor hirtelen egy puttonyba hányta az egész társaságát, s a hátára kapva, eliramodott vele: Scharodi pedig bezárta a kaput és kocsmaajtót; s azok mind vassal voltak bélelve, sok döngetést kiállottak.
Ocskay már aludt, a tegnapi nagy csatangolás után, álmából riasztá fel az éktelen rivalgás. Az utcán már akkor tökéletes sötétség volt: minden lámpást összetörtek. A viharzó lármából csak a saját nevét tudta kivenni Ocskay. Egyszerre megértett mindent: a bécsi gyülevész őt keresi halálra…
Csúf halál!
Piszkos gyülevésztől ízekre tépetni, bottal, mozsártörővel agyonveretni, utcacsatornában végighurcoltatni, s eléktelenítve, megcsonkítva ott függni a lámpásvason, röhögő utcasöpredék gúnyhahotájára.
A vasajtón döngött már a pörölyök ütése: „Ide Ocskayval!”
Ekkor azonban megmutatta Scharodi uram, hogy mire képes egy katonaviselt kocsmáros a kocsmája becsületéért és a jó cimboraságért.
Időnyerésről volt szó, hogy a katonaság megérkezhessék, a „Fehér Angyal”-t az ostrom alól felszabadítani.
A kocsma kapuja fölött volt egy szűk kőerkély, éppen csak egy embernek való. Scharodi kilépett az erkélyre. Nem is lépett, hanem gördült. A két talpa alatt egy kis hordót hengerített maga alatt; a két kezében pedig egy-egy pisztolyt emelt magasra. Az arca világított a sötétben rémséges zöld fényben, valami foszforos kenőcstől. Hajdani katonai egyenruhája volt rajta, s a tollas kalapja a fején.
– Hahhó! A „Fehér Angyal!” – üvölté a sokaság meglepetve, s egy percig tréfásra csapott át a népkedély a haragosból. – Halljuk a Fehér Angyalt!
Meg is hallották azt, mert olyan hangja volt, mint a penicilus, hasította a füleket.
– Ezer sáncárok tele ördöggel! Mit akartok itt, emberek? – Kinek loptam el valamijét, hogy rám törtök? Mennydörgős zivatar! Nem tudjátok, hogy én katona voltam, száz csatában pofozkodtam össze a halállal! Soha meg nem ijedtem. Harmincháromezer háromszázharminchárom ördög jönne is ide, Scharodi ezredest meg nem ijesztené. Ide hallgassatok, azt mondom! Mikor Beckó várában a kurucok ostromoltak, azt mondtam nekik: jöhettek; látjátok itt ezt a hordó puskaport, ha betörtök hozzám, mind a levegőbe vettetlek magammal együtt. Azt mondom, bécsiek, próbára ne tegyétek az indulatomat, mert Szent Kristóf lábszárára esküszöm, ami a Riesentornál van felakasztva, hogy ha a „Fehér Angyal”-t megrohanjátok, én mind fekete angyalt csinálok belőletek! Beszéljetek, mit akartok! Hallgatom, a puskaporos hordón ülve.
Ezt az erőteljes szónoklatot úgy adta elő Scharodi, hogy azon a kis erkélyen körös-körül forgott, mint a juhászkutya, mikor a kerítésbálványra felugrik, s ott táncol maga körül.
– Elébb tegye le a pisztolyokat a kezéből! – kiabáltak fel rá a gyülevészből.
– Pisztolyokat! Hahaha! – kiálta kacagva Scharodi. – Hiszen két pumpernickel van a kezemben. Itt van! Egyétek meg! – S odadobta közéjök, amiből megint egy kis tréfa támadt. A pisztolyokat elchangeírozta dercekaláccsá.
– No, most már nem robbanthatja fel a puskaport – visított egy csizmadiainas, aki egy kéményseprőlétrának a legfelső fokára felmászva, egyenlő magasságból nézett farkasszemet a kocsmárossal.
– Nem robbanthatom fel? Te Pámschábel! – S azzal Scharodi a szájából olyan tüzet fújt a kölyök szeme közé, hogy az ijedtében hanyatt bukfencezett a lajtorjáról.
Ezt a produkciót meg is vivátozta a sokaság.
Bravó, „Fehér Angyal”!
– No, hát mit akartok a „Fehér Angyal”-tól?
– Ocskayt! Ocskayt! Add ki nekünk a kuruc vezért, Ocskayt.
– Bolondok! Hát nem tudjátok, hogy tegnap éjjel még, a nagy skandalum után, kidobtam a kocsmámból a részeges krakélert! Összetörte mind a kancsóimat, s nem tudta kifizetni az árát, az éhenkórász! Kitettem a szűrét! Ne legyetek becsületes emberek, ha nem igaz, amit mondok.
– Magad vagy a nem becsületes ember, Scharodi! – kiálta fel a veres kakastollas kéményseprő, a tömeg vállaira emelkedve. – Mert az éjjel ide tért hozzád vissza Ocskay, a kuruc vezér. Én láttam!
– Ne, bolond, ne! Hát azért, hogy az éjjel ide tért vissza, most is itt kell neki lenni? Bemargarírozva tartom én itt a szállóimat? Mit keresitek énnálam? Hiszen ott van közöttetek. Az ott ni! Abban a borzprémes sipkában, azzal a bekötött állal.
Az pedig egy jámbor cseh mészáros volt, aki járatlan lévén az idegen nyelvekben, azt sem tudta, miről van szó; csak úgy a jó mulatság végett keverkedett a társaság közé, s most az csak egyszerre megszólal ám mély, gordonkahangon. (Pedig a száját se nyitja ki).
– No, hát én vagyok Ocskay generális! Ki akar velem birkózni?
Azt egyszerre megrohanták, s amíg a nyavalyás elmondta volna, hogy ő nem az, hanem amaz, addig úgy megrakták ütleggel, hogy holtig megemlegethette. A nagy dulakodás közben az átelleni háznak egyik ablaka megnyílt, s azon kinézett egy kövér asszonyság, aki nagyon látszott gyönyörködni ebben a tréfában.
A kakastollas népvezér csitította az ál-Ocskay kókányozóit, hogy Hagyják abba, nem az az Ocskay: ő ismeri azt jól!
Ekkor egy éles asszonyhang, mintha a spektákulumnéző kövér asszonyság ajkairól jönne, hasította át a zsivaj hangját.
– Ti bolondok! Mit keresitek a kuruc Ocskayt! Itt van az én házamban elrejtve; gyertek fel, én kiadom!
Uccu, neki a szomszéd ház kapujának az egész tömeg egyszerre!
– Emberek! Atyafiak! – kiabált a kakastollas – ne hagyjátok elbolondíttatni magatokat. Ismerem én jól ezt a gauklert! Hasból tud beszélni: csupa boszorkányság, amit csinál! – Hasból beszél! Komédiás!
…Ocskay László ott állt az ablakban, s onnan nézett ki az utcára. Két pisztolya oda volt téve eléje az ablak hídjára.
A szomszéd szobából, a közajtón keresztül átrohant hozzá Ozmonda, s átkarolva őt, eltolta erővel az ablaktól.
– El innen! Meglátnak!
– Lássanak – mondá Ocskay fásultan.
– Itt borzasztó ármány van ellened. Életedre törnek.
– Szemét nép.
– Éppen azért, mert szemét, borzasztó volna belefulladni. Az örvénybe vitézség beleugrani; de nem a kloakába. Itt nem menti meg Ocskayt a hősi bátorsága. Sok kutya megöli az oroszlánt.
– Én készen vagyok a számadásommal. Ha betörik a kaput, ezzel az egyik pisztollyal lelövöm azt a fickót, aki vezérük, a másikkal meg magamat.
– S azzal porba ejtesz egy dicső, nagy hivatást, mit Isten rád bízott. Ezt a homlokot, amit az ég fölszentelt, hogy nagy céljait rábízza, szétzúzod? Nem, nem! Neked meg kell mentened magadat!
– Hogyan? Mi módon?
– Álöltözetben.
– Álöltözetben? De hát ezt a fejet hová tegyem? Hát van ilyen cifferblatt több még Bécs városában, mint az enyim? Mondhatom én azt a gyermekeknek, hogy én nem a krampusz vagyok, hanem a Mikulás?
– Óh, ez a drága szép fő! Ez az én kedves, imádott fejem! – hörgé Ozmonda, két keze közé fogva azt a bálványozott főt, s heves csókjaival halmozva el arcát, szemeit, homlokát. S addig-addig csókolgatta, amíg egyszer csak hirtelen, orozva, a markába rejtett kis acélollóval lecsikkentette az egyik bajuszát tőbül.
– Mit cselekszel? – hördült fel Ocskay.
– Azt teszem – szólt Ozmonda erélyesen, elhatározottan –, hogy ha ezt a fejet idehoztam, innen meg is szabadítom.
Ocskay hüledezve tapogatá a levágott bajusz helyét.
Mármost ha a fél bajusz odavan, a másikat csakugyan utána kell küldeni; mert fél bajusszal furcsa parádét csinálna az ember.
– Le, le! Mind a kettőt! Egészen simára. Csitt! Ne ellenkezzél! Most én parancsolok! Te azt teszed, amit én mondok!
Ocskay László éppen olyan inaszakadt gyávaságot érzett, amint a bajuszát levágták, mint hajdan Sámson, mikor Delila lenyírta a csimbókjait. – Engedett magával mindent tenni.
– Mindjárt hozok számodra álöltözetet – szólt Ozmonda, kisietve a szobából. – Talán a két levágott férfidíszt is elvitte magával.
Ozmonda siettében azon a termen keresztül futva, amelyről az erkély nyílt, odasúgott néhány szót az erkélyen ezermesterkedő Scharodinak.
Az már kezdett kifogyni a mesterségeiből, amivel eddig elséramórázta az időt, a zendülőket visszatartva az ostromtól. A katonaság mégsem érkezett.
Ocskay borzadozva hallgatta a nehéz ütéseket a kapun, s a népdüh növekedő zsivajgását az utcán.
– Uraim! Barátim! Édes atyámfiai – erőlteté még egyszer a szavát a néplármán keresztül Scharodi. – Hallgassatok meg csak egy pillanatig, minek előtte Pilátushoz jönnétek velem együtt vacsorára!
– No, hát halljuk! De semmi csalfaság ne legyen.
– Nem lesz semmi csalfaság, becsületemre mondom. Az én házamból minden férfinemen levő teremtés elfutott, rajtam kívül, a népharag kitörése elől. Tudni való, hogy a pincéreknek nem nyavalyájuk a vitézség. Csak az asszonynépnek volt erős szíve az ittmaradásra: ők bíztak ismert lovagiasságában a bécsi népnek, akiket Szent Lipót tartson meg örök időkig; hogy legyen Bécs városa mustrája a metropolisoknak; fényesebb Párizsnál, gazdagabb Londonnál, gyönyörűbb Nápolynál, hatalmasabb Rómánál…
– Ne voníts annyit a geográfiából – kiálta föl a kakastollas –, hanem rukkolj ki vele, hogy mi van a zsákban!
– Hát amit már megmondtam. Az én házamban egy férfinemen levő cseléd vagy vendég sincsen. Esküszöm Szent Holofernesre!
– Holofernes nem volt szent! – protestált a kakastollas.
– Nem volt szent? Te persze ismerted? Te füstfaragó! Talán te hordod fel a kéményen keresztül a kanonizáltakat a mennyországba?
A nép röhejre zajdult.
– Eh, mit parlamentálunk ezzel? – kiálta a kakastollas. – Betörjük az ajtót, s majd megtaláljuk mi a drága madarat.
– No, én nem akarom, hogy emberhalál legyen! Hallgassátok meg a kapituláció föltételeit; aztán kinyitom az ajtót magam jószántából.
– No, hát halljuk! A „Fehér Angyal” kapitulál! Beereszt a mennyországba!
– De nem az egész hadsereget, hanem csak egy kiválasztott Vehmgerichtet. Egy tizenkét tagból álló deputációt, mely szigorúan átkutathat nálam pincét, padlást, minden likat-lukat, s meggyőződhetik felőle, hogy semmiféle férfiember sincs a házamnál, legkevésbé kuruc ember. Jöjjön fel egy tizenkét tagú deputáció.
– Jól van! Menjünk be tizenketten. Elég lesz az egy kurucnak!
– Legyen ebben a deputációban, nem bánom, Bécs dicső polgárságának minden osztálya képviselve. Legelőször egy pék! A dicső pék céh tagja, mely Bécs városát a török ostrom alatt árulástól megszabadította. Hol van egy pék?
– Itt van egy pék!
– Azután egy kéményseprő.
– Nem! Elébb egy kardtisztító.
– Kötélverő! Kötélverő! Az kell a kurucnak!
– De egy szabó!
– Hát egy suszter!
– Meg egy gombkötő!
– Hátrább az agarakkal! Hentes! Mészáros!
A sokaság kezdett egymás között összeveszni a deputációba megválasztatás előnye fölött, s ez nagyon jó időhaladékot szerzett.
– Ejh! Ne veszekedjünk most a tizenkettős deputáció felett! – rikácsolt a kakastollas. – Hét sváb egy nyúl ellen. Bemegyek én harmadmagammal a házba; s fogadom, megtalálom a kuruc vezért, s kihozom csimbókjánál fogva közétek. Eresszetek engemet harmadmagammal! A két társat majd kiválasztom én magam. Mikor tűz van, senki se mondja: itt a szabó, itt a varga, itt a hentes, ez az elébbvaló, hanem mind azt kiabálják, hol a kéményseprő, menjen előre a tűzbe! No, hát itt az a nagy tűz, ami annyiszor elégette városainkat. Magam vagyok az a kéményseprő, aki belemegyek, s fogadom, hogy eloltom, Szent Flórián segítsége nélkül.
Ez veszedelmes szónoklat volt. A sokaság egyszerre ráállt, hogy menjen be hát a kakastollas meg két társa, Ocskayt keresni, a „Fehér Angyal”-ba.
Azok Jávorkáék voltak. Ő maga és még két kuruc összeesküvő.
Ocskayt ezalatt Ozmonda, áttuszkolva a saját szobájába, felöltöztette asszonyruhába. Az izmos, termetes szakácsné öltönyeit kérte kölcsön, s azok éppen ráillettek az alakjára. Hirtelen előszedte Ozmonda a kendőzőszereit; az arcát Ocskaynak kifestette veresre, az orrát borpirosra, az állára bibircsót ragasztott viasszal; a fejét bekötötte csipkés főkötővel: olyan tökéletes cseh debellát alakított belőle, hogy bátran odaállíthatta a tűzhelyhez a szakácsné mellé; akárki testvéreknek nézhette őket.
– Most már jöhetnek!
Ocskay mindamellett is odadugta a köténye alá a kurta cserkesz kindzsálját; veszedelmes eszköz dulakodás közben! Ozmonda észrevette azt.
– Ne félj! Itt leszek a közeledben. Kezemben ez a két pisztoly. Ha rád talál valaki ismerni: azt én ölöm meg. – Te ma csak asszony légy. Én leszek a férfi!
E válságos pillanatban nagy zűrzavaros zsivaj támadt az utcán. „Jönnek a vasasok!” Hallatszott is már a trombita recsegése.
Egyszerre vége volt a vitézségnek.
A gyülevész rohant, amerre még nyitva volt az út.
Jávorka sem szokott ilyenkor hátul maradni: hirtelen ledobta magáról a kéményseprő álcát, s elvegyült az iramodó sokaság közé. Ő győzte legjobban futással. Ismerte már jól ezt a tempót. Addig hátra se nézz, amíg magad nem maradsz! A próba csütörtököt adott – itt meg nem foghatta Ocskayt; majd másutt! Azon volt, hogy magát meg ne fogják.
A vágtatva megérkező vértesek szétverték az egész lázongó Krethit és Plethit: a „Fehér Angyal” fel volt szabadítva az ostrom alól.
Ozmonda kifutott az erkélyre, gyönyörködni a lázadók elgázoltatásában.
Ocskay egyedül maradt Ozmonda szobájában.
Amint aztán egyszer megfordul, meglátja saját magát a nagy állótükörben… A cseh szakácsné képmása: fodros főkötőben, ráncos rokolyában, kifestett pofával, borvirágos orral, csupasz ajkkal, bibircsós állával: a tűzhely melletti dajna! Főzőkanál a köténye korcába dugva… Huh, minő alak!
Hát azért kellett neki Bécsbe jönni, hogy ezt meglássa? Hogy ilyen alakban lássa meg Ocskay Lászlót? Rákóczi villámát, a „tűz fejedelmét”! – Nem, csak a tűzhely fejedelemnőjét.
Hej, de szép lett volna, ha ilyen alakban fogták volna el őt Jávorka kurucai, s így vitték volna el Érsekújvárra, haditörvényszékre!
Valaki elkacagta magát a háta mögött. A kacagó hang ismerős volt. – Ozmonda fizette vissza azt a minapi kacajt, aminek az okát nem akarta Ocskay megmondani. – Ocskay átrohant a szobájába, s mint a Nessus-inget, tépte le magáról a megszégyenítő asszonyi köntöst.
