X. „O, du lieber Augustin!”
X. „O, du lieber Augustin!”
Fújd hát azt a nótát most! – parancsolá Ocskay a trombitásának. „Hát a nénéd él-e még? Hát a foga ép-e még? Rád-e, rád-e, rád-e, rád. Rád-e vicsorítja még?
S aztán előre, mint a szélvész!
A bánus vértesezrede szétomlik előtte, mint a pozdorja.
Tovább, tovább!
Következik Steinville híres dragonyosezrede.
…Rád-e, rád-e, rád-e, rád!
Hullanak, mint a szilva a fáról, ha megrázza erős ember. Nincsenek már!
Ott jön egy sánc, megrakva muskétásokkal.
Fújjad! Fújad!
Rajta! Rajta!
Fel egyenesen. Kaptatva! Repülnek a paripák az árkon keresztül! Repülnek a levágott fejek bele az árokba.
Tovább, tovább!
Ott üli a diadalát nagyfejű Heister a csatatéren; azt hiszi, hogy övé az már.
Rajta, rajta!
Ágyú lobban, bomba roppan. Kartács zúdul; dübörög a föld. Császári muskétások dobszóra sorba állnak, úgy vonulnak előre.
Hajtsad, kuruc, hajtsad!
A dobszó egyre közelebb hallatszik már, az ismeretes ütenydallamra: „Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt, csontot, csontot, másfél fontot.” Erre masíroznak a német katonák. A vége az, hogy: „Feküdj, feküdj, lompos német!”
– Most vágd, kuruc!
Maga is nekivágott jó Ocskay László, s kézzel-lábbal majd szétrúgta maga alatt az ágyat.
Az első felébredésnél alig tudta kitalálni, hogy hol van most. Mikor aztán kiugrott az ágyából, s kitekintett az ablakon, akkor látta, hogy Bécs városában van: a német katonáknak verik a gyülekezőt, akik a házaknál vannak elszállásolva.
Hajh, most már majd csak álmaiban fogja feltalálni azt a régi Ocskay Lászlót, mint ahogy feltalálja az ember a régi kedves szeretőjét még sokáig álmában, mikor az már régen a másé.
A ketyegő faliórára nézett: késő reggel volt már; sietni kellett az öltözködéssel, hogy kilenc órára ott legyen a politzeihivatalban pontosan. – A német csak egy helyen rettenetes, a hivatalszobában. Másutt mindenütt ki lehet vele jönni valahogy; de a hivatalszobában nem kíméli még az anyja méhében levő gyermeket sem.
Scharodi már odakinn várt reá, s személyesen kísérte el a rendőrségre, egész a hivatalszoba ajtajáig, ahol már el nem tévedhetett. Az volt a főregistratura.
A német, aki odaparancsolta maga elé, az oberregistrator, kicsiny, köpcös emberke volt; kerek hassal, kerek fejjel, szétálló karikalábakkal. Ha birokra került volna a sor, fél fogára is kevés lett volna Ocskay Lászlónak. – Hanem hát a kalamáris a legfélelmesebb löveg annak a keze ügyében, aki abból lövöldöz.
Ocskay Lászlónak szépen oda kellett állni a rácsozott asztal elé, s felelni a hozzá intézett kérdésekre.
Először is, kinek híják, hány éves, hol született, s a többi.
Mi a mestersége?
Generális.
Császári királyi?
Hát mi volna más?
Azután következett a személyleírás.
Ezt az oberregistrator diktálta a kancellistának.
Ocskaynak végig kellett hallgatni ilyen jelző mondatokat:
– Haja elöl befonva asszonyosan. – „Orra alatt két előre meredő, paragrafus alakú szőrtekervény”.
Arra a hatalmas bajuszra különös „pikk”-je látszott lenni a főlajstromozónak. Valahányszor Ocskay felemelte a fejét, ő mindig hátrakapta a magáét; mintha megijedt volna, hogy felökleli vele.
Aztán következett a vallatás, hogy mi járatban van.
A császárhoz jött.
Mi dolga van vele?
Azt is megmondta.
Van-e miből megélnie azalatt, amíg Bécsben tartózkodik?
Nincs-e pestis azon a vidéken, ahonnan idejött?
Van-e gyónási cédulája, és mikorról?
Ocskay mindenre felelt csendes béketűréssel.
De mikor azt kérdezte tőle a kerek hasú, hogy „volt-e már valami gonosztettért megbüntetve és mi módon?”, akkor elszakadt a türelem madzaga, s összeszidta jó magyarul a kérdezőnek minden hím- és nőnemen levő szenteit; amiért aztán az irodafőnök hátraszólt egy másik írnoknak nagy flegmával: „Vegyen ön csak elő egyet a strafbolletákból, s írjon fel két forint bírságot a registráltnak, illetéktelen fennhangon kiabálásért a hivatalszobában.”
– Hát csak írj fel, fráter, öt forintot! – kiálta oda Ocskay László, s még három forint árát lekáromkodott a kerek hasú összes atyafiságának rovására.
Ez így rendben lévén, megkapta a certifikátot, melynél fogva itt tartózkodhatik egy egész hétig Bécsben, a Fehér Angyalban, ha más kocsmába költözik át, azt újra bejelentse, s az egy hét leteltével új certifikátért jöjjön.
– Vak apád – mondta Ocskay –, egy hét múlva én már ott viszem a dandáromat ütközetbe a Garam mellett!
Mikor aztán eltávozott, a főlajstromozó utánament, hogy kikísérje. A hivatalszobán kívül igen nyájas volt ez a derék úr. Megkínálta Ocskayt egy szippanat burnóttal is a szelencéjéből, s azt mondta neki, hogy: „Különös gondunk lesz az úrra!” S pártfogói ábrázattal veregetett a vállára.
Ocskay fújt dühében, mikor kiért a folyosóra: s mérgesen verte le a válláról a hivatalfő tubákos ujjainak nyomát. Őneki, Ocskay Lászlónak a vállára veregetni! Ezt még nem próbálta halandó!
Mikor visszakerült a kapuhoz, ismét ott találta Scharodit.
– No, ezen szerencsésen átestünk – monda a Fehér Angyal. – Nem vertél meg valakit odabenn?
– Kicsi híja volt.
– No, mármost siessünk haza! Tedd magadat gálába, hogy legelébb is bejelentsd magadat a főudvarmesteri hivatalnál. Én addig hozatok a számodra az István térről gyaloghintót.
– Gyaloghintót? Nem vagyok én dáma.
– Itt az urak azon járnak. Gyalog oda nem mehetsz, mert csupa sár lesz a sárga csizmád a Burgig. Aztán mikor a déli harangozást hallod, gyere haza; mert akkor minden ember ebédel. Ma az én privát vendégem fogsz lenni; csak négyecskén leszünk: a grófnőt is meginvitáltam, s aztán még egy közös jó barátunk lesz jelen, igen fidélis cimbora, egy igazi bécsi vér.
Ocskay el nem tudta képzelni, hogy ki lehet nekik kettőjüknek közös jó barátjuk, s amellett igazi bécsi vér és hozzá fidélis cimbora. Hát nem törte rajta a fejét.
Felment a szobájába, fél gálába vágta magát: ma csak bejelentési látogatásokat tesz, ellenben a kardjáról lelógó tarsolyába belerakta mindazokat a nagybecsű okiratokat, amik idejövetele sikerét biztosították, s így vitette fel magát a gyaloghintón a császári Burgba, a levett kalpagját a kezében tartva – mert a német, mikor a gyaloghintót építette, nem számított arra, hogy abban magyar mágnások is fognak kocsikázni, különben kürtőt csináltatott volna a tetejére, amiben a kócsagtollas forgójuk elférjen.
A Burgban elég hamar rátalált a főudvarmesteri hivatalra, jól is fogadták, leültették. Egy koszperdes, parókás és bársonykabátos úri ember ült egy nagy, oroszlánlábú asztalnál, s azt kérdezé tőle, hogy kinek híják, és mi a címe.
– Én Ocskay László generális vagyok.
Erre a koszperdes a füle mellé dugta a tollát és fölállt.
– Akkor én önt legelébb is a profoszhoz küldöm kétnapi áristomra.
– Nono! (Ez jól kezdődik!) Mi oknál fogva?
– Amiért elmulasztotta ön föltenni a mellszalagját.
Ocskaynak csak most jött világosság az elméjébe! Hiszen mellszalag nélkül nincsen generalis.
– Hát biz azt nem tehettem fel, mert még nincs; csak most nevezett ki őfelsége: éppen azért jöttem, hogy azt a szalagot megkapjam.
– Az már más – mondá a koszperdes. – Akkor csak a többi címeit kérem, hogy bejegyezhessem az audienciás könyvbe.
Volt ott az asztalon kilenc nagy könyv, ugyanannyi színű borítékba kötve. Legelöl a császárveres, azután a fekete, azután az aranyos, meg az ezüstös, azután az acélos meg a rózsaszínű, meg a hupikék, azután zöld, végül a talitarka, utoljára a sárga. Ez már az asztal alatt hevert, különben ő lett volna a tizedik.
– Gróf? – kérdezé a parókás, az ezüstös táblájúra téve a kezét.
– Nem vagyok gróf.
– Tehát báró? – Lovag?
– Egyik sem. Magyar nemes vagyok.
A hivatalnok bólintott a fejével, s kihúzta a kilenc könyv közül a kék színűt, abba írta be Ocskay László nevét, olyan gépies flegmával, mintha sohase hallotta volna hírét.
– Mikor lehetek szerencsés audenciát nyerhetni? – kérdezé Ocskay.
– Majd mikor őfelsége fogadni fog.
Ettől nem lett okosabb.
– S mikor lesz az?
– Azt nem tudni. Őfelsége most Laxenburgban van vadászaton, s csak egy hét múlva jön meg.
Mégiscsak igaza volt annak a registrátornak.
– S megérkezése után mely nap számíthatok elfogadásra?
– Hja, uracskám, az attól függ, hogy hányan íratják be magukat ezekbe a megelőző könyvekbe, mert azt tudni fogjuk, hogy a legújabb hofceremoniell szerint az instansok rang szerint bocsáttatnak legmagasabb audenciára. Ebben a császárvörösben vannak az egyházfejedelmek, a feketében a többi papok, szerzetesek, az aranyban a hercegek, az ezüstben a grófok, az acélban a katonatisztek, a rózsaszínű a báróké, a kék a nemeseké, a zöld a polgárságé, a tarka a parasztoké, (mindegyikre ráütött a tenyerével). Ez a sárga meg a zsidóké. (Már arra csak a sarkával mutatott.)
– És így énrám mikor következik a sor?
– Tessék itt lenni mindennap. Meglehet, hogy negyedik, úgy cseppenhet, hogy az ötödik napon.
(Hisz azalatt az én ezredem otthon mind szétszalad a világba – gondola magában Ocskay.)
– Az én ügyem azonban nagyon sürgős.
– Önre nézve, ugye? – mondá a magas úr csendes szarkazmussal.
– Nem! Az országra nézve! – tüzeskedék Ocskay.
– Kérem, tessék helyet adni a következőnek.
Ocskay háta mögött jött egy mezítlábos, facipős szerzetes.
– Ezt hamarább fogják beereszteni, mint engem.
Kimenet eszébe jutott Diogenesnek az az adomája, amikor az archonok palotája előtt a kőszobornak kezdte elpanaszolni a baját. Azok talán inkább meghallgatják.
Azért sem akar asszonyvédelemre szorulni! – Tarsolyában ott van Wratislav, a hatalmas miniszter levele Pálffy bánhoz. Azt ugyan szintén Ozmonda hozta el a számára, s mégiscsak asszonyi közbenjárás vegyül a dolgába: de nem nyilvánosan. – Odavitette magát a kancellár palotájához.
Éppen akkor harangoztak délre, mikor a zselleszék-hordozók megérkezének a kapu elé, a két granatéros strázsa éppen akkor kiáltotta el, hogy „hopplétz” (abg’lőst). – A kapus nem volt a bejárat alatt. – Ocskay kereste, míg rátalált az odújában. Az ottakringi schweitzer egy tál savanyúkáposztás gölődény előtt ült a legkomolyabb intenciókkal.
– Itthon van őexcellenciája a kancellár?
– Nos aztán? – kérdezé a kapus, a fél pofáját teletömve gölődénnyel.
– Lehet audienciát kapni nála?
– Honnan való lehet ez az úr? (A kapus a háta mögé beszélt a feleségéhez.) Nem tudja az úr, hogy Bécsben tizenkét órakor minden becsületes ember ebédnél ül? Tehát „mi” is.
– Hát délután nem fogad őexcellenciája?
A kapus majd kiejté a szájából a gombócfalatot, úgy röhögött.
– Te! Asszony! Délután? Audienciázni? Hahaha! Ez az úr most jön Törökországból.
Ocskay meggondolta, hogy az oroszlánt sem jó háborgatni, mikor lakomázik; meg az is eszébe jutott, hogy maga is ebédre hivatalos, pontban tizenkettőre. A közös jó barát már talán éhes is lesz: ne várakoztassuk! Visszavitette magát a Fehér Angyalba.
Scharodi már nyugtalanul várta.
– Már itt a mi kedves barátunk. Asztalon a leves. Csak terád vártunk. Gyere fel egyenest!
S vitte karonfogva Ocskayt a maga szobájába.
Ocskayra kellemetes meglepetés várt. Az a mi közös jó barátunk senki sem volt más, mint a politzeiregistratura főnöke. Jó barát reggel óta.
– Herr von Ocskay; Herr Federreiter – mutatá be őket egymásnak Scharodi.
Véghetetlenül örültek, hogy ismét szerencséjük van találkozhatni.
Federreiter úr csakugyan fidélis egy cimbora volt – tányérok és poharak között; egészen más ember, mint a kalamáris és porzótartó mellett.
– Nagyon jól tette ön, hogy a Fehér Angyalba jött szállni! – mondá parolát csapva Ocskay tenyerébe – ez a legkreuzfidélebb kocsma a császárvárosban, mind ide szállnak a magyar urak; azok az én legjobb kundsaftjaim. Káromkodnak, poharat törnek, fejeket bevernek; de semmi államellenes complottba nem ártják magukat. Egy szabadkőműves sincs közöttük. No, majd leves után sok anekdotát mondok el róluk.
És tartotta aztán víg történetkékkel az egész társaságot, amiknek némelyike csintalan is volt; de azért szabad volt azokon Ozmonda grófnőnek is kacagni: hisz ő már özvegyasszony.
Ocskay, hogy kiegészítse a traktát, behozatott egyet a tokaji boros átalagokból. Az volt Federreiter úrnak a gyönge oldala. „Már csak ez az egy is megérdemli, hogy soha el ne bocsássuk, meleg keblünkre szorítva, Magyarországot! Be fölséges ital! Királya az italoknak!
Ettől a bortul aztán Federreiter barátunk nemcsak beszédes lett, de még nótás is. Asztal vége felé, pipagyújtás előtt, eldanolta a társaságnak a „der liderliche und versoffene Jerum”-ot, meg a „Mir is alleseins, habi a Geld, oder keins”. Scharodi kísérte a nótát gitárral.
Derék nóták: egész Bécs dalolja őket.
– Ezek mind az Augustin nótái – mondá Federreiter úr. – Óh, a mi Augustinunknak nincsen párja! Hallotta hírét kegyelmed? Hogyne hallotta volna! Az egész világon éneklik ezt a nótát: „Ei, du lieber Augustin.” – Ezt a nótát a nagy pestis idején szerzette a fickó; mikor minden ember kétségbe volt esve: s csak úgy hullottak el az utcán a bécsiek, mint a legyek. Augustin pajtás meg úgy leitta magát borókapálinkával, hogy az utcán eldőlt, s ott maradt heverve. Mikor aztán éjjel jött a „Todterbruderschaft” a halottgyűjtő szekérrel, összeszedni a hullákat az utcákon, Augustint is annak nézték, feldobták a szekérre, kivitték a temetőbe, ott a nagy közös sírba belevetették a többiek halmára, s ott hagyták reggelig. Mikor azután felocsúdott Augustin, akkor látta eliszonyodva, hogy micsoda társaságba került. Kikecmelgett a sírból, megkereste a dudáját, s hazament; estére még nagyobb kedvvel énekelte a „Hei, du lieber Augustin”-t a Fehér Angyalban. Mert ez a legkedvesebb korcsmája. Hiszen majd meglátja őtet kegyelmed szombaton este. Akkor szokott itten énekelni. Olyankor ember hátán ember üli tele a bécsi világ a vendégtermet, csak hogy az Augustint hallhassák. Aztán mikor az valami bolond nótára rágyújt, utánaénekli azt az egész társaság, utoljára még táncolnak is hozzá. De olyan is az ő nótája, hogy az embernek a talpát csiklandozza, mikor az azt énekli, hogy „Rock is weg, Stock is weg”; az embernek az inába áll a táncgörcs.
S jucundus nagy kedvében még azt is megtette Federreiter úr, hogy egy „schnadahüpfert” közrebocsásson a társaság előtt, amihez Scharodi danolta Augustin nótáját: „Den Weibern gehört der Brunnen, Den Mann der Wein erfreut.” (Asszonynak való a kút, Férfit felvidít a bor.)
– A komoly magyar urak ezt persze csak nevetik – szólt a tánc után, kissé restellve a dolgot.
A magyar urak pedig generosusok. Ocskay utána akart menni a cimborának.
– Dehogy is nevetjük. Nálunk is szokás az. Ha egy táncra való nóta megzendül, összeüti magyar ember a bokáját. Kérje csak fel, barátom uram, Ozmonda grófnét, énekelje el azt a nótát, hogy „Még azt mondják, hogy nem illik a tánc a magyarnak”!
– Kérjük nagyon szépen! – Federreiter úr háromszor is kezet csókolt Ozmondának, míg a grófnő csakugyan rá hagyta magát bírni, hogy szép csengő hangjával elénekelje azt a dallamos nótát, amihez aztán Ocskay, csípőre tett kézzel, összevert sarkantyúval nehány délceg táncmozdulatot tett, sőt a nóta végén, ahol azt mondják: „Illik gyöngyös pártához, – Kócsagtollas főhöz; Illik sarkantyús csizmához, Pillangós cipőhöz”, még egy fordulatra magát az éneklőt is elragadta.
– Fölséges! Magniperb! – kiabált Federreiter úr. – Ezt én nem tudom utánacsinálni! Hogyan is volt csak?
De már másodszor nem volt kedve Ozmondának magát produkálni. Engedelmet kért, hogy szobájába vonulhasson.
Az urak aztán még ott maradtak pipázni, kvaterkázni, adomázni, Ocskay természetesen smollist ivott Federreiter úrral, s pertu pajtások lettek. Estefelé, az elváláskor Federreiter úr meginvitálta a két jó barátot másnap estére, oda le az extrazimmerbe, ahol salamandert fognak dörzsölni egymással.
Ennek a napnak egyéb eseménye nem volt.
Másnap korán reggel azonban már kiráncigálta Ocskayt az ágyból – egy rendőrszolga. Azonnal siessen fel a Politzeyra: idegenek registraturájába.
Ugyan mit felejthetett nála az ő kedves jó cimborája, hogy olyan sürgetős a találkozása? A délutánt sem várhatja?
Felballagott a registraturára. Ott találta már Federreiter urat, a rácsos íróasztala előtt ülve, nagy, rubrikázott könyvek közé elsáncolva. Az nem sietett eléje kezet szorítani.
Ismét elöl kezdődött a tegnapi benevolizatio. „Kinek hívják? Hány esztendős? Mi a vallása?”, s a többi.
Mikor ez mind megvolt, akkor azt kérdé nagy hivatalos szárazsággal Federreiter úr az inquisitustól:
– Miféle viszonyban van az úr azzal az asszonysággal, akivel tegnap együtt mulatott?
Ocskaynak majd a feje tetején ugrott ki a szíve dühében e kérdés miatt.
– Hát mi köze van ahhoz az úrnak? – kiáltott vissza, teljes tüdejéből.
– Csak lassan, uram! A hangos beszéd pénzbe kerül. Nálunk Sittenpolitzei van: a közerkölcsiséget szigorúan vesszük. Paragraf so und so azt rendeli, hogy akik a kocsmákban asszonyszemélyekkel együtt esznek, isznak, énekelnek és táncolnak – item: aki nyilvános szállókban férfi és asszonyszemély két egymás mellett levő, de közös ajtóval összekötött szobában tartózkodnak; szigorúan kérdőre vonatnak, hogy miféle törvényes avagy törvénytelen összeköttetés áll fenn közöttük? Mert az utóbbi esetben a férfi 7 naptól 14-ig terjedő börtönre ítéltetik, hetenkint kétnapi böjttel súlyosbítva; a „das Mensch” pedig a bűnbánó leányok zárdájába csukatik be. Ez a szigorú rend nálunk. Annálfogva feleljen az úr: rokona önnek amaz asszonyság?
– Hát persze hogy rokonom. Unokahúgom.
– Hányadik ágon?
– Az első ágon.
– Hisz az grófnő.
– A férje után.
– Eszerint beírom, hogy a „testvére” az úrnak.
– Azt sem bánom – szólt Ocskay nevetve.
– De ne tessék ezen nevetni – dörmögé halkan a főnök –, mert különben olyan hamar beteszik a szép grófnőt a „hübschlerin”-ek közé, hogy észre se veszi.
– Ne féltse ön azt a grófnőt!
– Jól van, el lehet menni.
Délután aztán, mikor Federreiter úr meg Ocskay összekerültek a Fehér Angyalban a kneipolásra, azt mondá az oberregistrator:
– Megbocsáss pajtás, valaki denunciált: meg kellett ejtenem a vizsgálatot, különben a hivatalom bánja; igen okosan feleltél: én is úgy feleltem volna a te helyedben. Csak arra figyelmeztesd a húgocskádat, hogy mikor magánosan megy a Grabenre sétálni, mindig a kezében vigye az imádságoskönyvet, s aztán sétáljon be a Szent István templom egyik ajtóján, a másikon meg ki; mert különben az ilyen szép asszonyt megszólítja a politzei: ő meg azt pofon találja felejteni, s kész a veszedelem.
Akkor aztán leültek inni.
Ocskaynak a dolga ezen a napon csak annyival ment előbbre, hogy Wratislaw kapusának egy tallért csúsztatva a markába, azáltal bebocsáttatott a palotába. Ott azonban mindjárt az előszobánál hajótörést szenvedett az expedíciója: az inas arra a kérdésére, hogy itthon-e az excellenciás, azt a választ adta, hogy „itthon van, de beteg”. – Pedig éppen előtte eresztettek be egy cifra ruhás úrhölgyet, aki nem úgy látszott, mintha doktor volna. Vissza kellett térnie. Későn jutott eszébe, hogy az inasnak is kellett volna adni egy tallért. No, majd holnap.
Ez így ment napról napra egész gráciával. Ocskay senkit sem talált otthon, akit keresett, meg akihez a bántól ajánlólevelei voltak; aki otthon volt, vagy beteg volt, vagy úgy le volt foglalva államügyekkel, hogy nem ért rá őt elfogadni.
No, de azért nem panaszkodhatott, hogy unja magát. A kedélyes Bécsben mindig jól lehetett mulatni. Ott volt a „Paradicsomkert”, a bécsi világ kedvenc mulatóhelye, tengercsigákból rakott grottáival, mesterséges aranybányájával, melyben ezüstből készült bányászok vágták az ércet, örök mozgásban tartva mesterséges vízmű által. Ott bámultathatta délceg alakját a bécsi elegáns világgal, s bámulója akadt elég. Hallhatta a híres bécsi hárfajátékos nevezetes nótáját: „herdegatta (ördögatta) blaue Hosen!”, próbálgathatta a kuglizási tehetségét az István torony tekepályáján, versenyezve a két barátjával, hogy melyik teszi meg a híres „Mux” lökését mind a kilencre. Abban az évben nyílt meg Bécsben az első operaszínház is, játszottak benne hetenkint kétszer: az is jó mulatság volt. Megnézte a törpék lakodalmát is. Bécsnek akkor valami nyolc törpéje volt, azok között egy kitanult orvosdoktor. Mindenekfelett való mulatság volt azonban a fürdőkben, ahol óriási nagy termekben alant a vízmedencében a város elegáns hölgyei fürödtek (magától értetődik, hogy fürdőöltözetben), a gavallér urak pedig a galériákon gyülekeztek össze, s onnan enyelegtek, udvaroltak, pénzt hajigáltak le a vízbe a hölgyek közé, s nagy mulatság volt, amint azok azt elkapták, vagy a víz fenekéről felbúvárkodták.
Így csak eltelt az idő egész szombatig. Akkor meg következett az Augustin produkciója a Fehér Angyalban.
A hírhedett népénekes már akkor vén sas volt. Csak hetenként egyszer hagyta magát rávenni, hogy régi kedvenc kocsmájában, a Fehér Angyalban gyönyörködtesse a bécsieket. Ezen az estén belépti díjat szedtek a kocsmába letelepülő vendégektől, mégis megtelt az ivóterem; aki be nem fért, kinn maradt az utcán, oda adatta ki magának a „schoppen”-jét, s az ablakon keresztül hallgatta a kedvenc trubadúr nótáit.
Úgy kellett biz azt már talyigán felhozni, s két ember fogta a két hóna alján, mikor beexpediálták a vendégterembe. A kakastollas süvege le-lehullott a fejéről, s a feje is csak úgy lógott a szárán. Az egyik ember hozta a dudáját, a másik a gitárját. Mikor letették a szalmaszékre, csak úgy összeesett, mint egy táncbáb (gliederpuppe). Megszokta azt már nála a közönség. Így megy az mindig. Csendes delirium tremens emészti naphosszant a népdalnokot: reszket minden tagja, beszélni sem tud már, sem a lábán állni; hanem amint a publikum vivátozását meghallja, akkor életre ébred; felvillannak a szemei, s tűzben kezdenek égni; a hülye tekintet gúnyra vigyorodik, s amint aztán reszkető kezébe odanyomják a wacholderes poharat (más italt be nem vesz már), s amint annak a tartalmát rángatózó mozdulattal beöntögeti fogatlan szájába, egész más ember lesz; széjjelnéz, köszönget, s mikor aztán még a duda fúvóját is a szájába dugják, akkor már egészen otthon van. Minden nótája eszébe jut. Az a duda az ő kedvenc szerszáma. Az maradt rá az apjáról, mint szegény árva gyerekre, akinek az apja elitta a házát a feje fölül: az volt az ő anyja, dajkája, gondviselője: az a duda. Mindig annak a nótáit kell elébb végighallgatni a közönségnek, amíg csak el nem érkezik az elérzékenyedés stádiuma a művésznél, amikor aztán megtelnek a szemei könnyel, s egyszercsak azt mondja a duda, hogy „nyekk”, nem adja tovább a hangot. – Akkor aztán még egy pohár borókaszesz; s az egész jókedv, a pajkos csipkedő kedély visszatér, nem reszket már a művésznek semmi tagja, hanem a dal ritmusára rángatózik, s a tréfás dal felvillanyozza, magával ragadja az egész társaságot.
Ocskay is tudott mulatni rajta. Ozmonda nem volt ott. Nők nem jártak ilyen helyekre – akkor. Ő csak egyedül ült egy asztalnál. Az éneken is mulatott, de még inkább a publikumon. Az is egy mulatság, azt látni, hogy milyen jól tud mulatni a bécsi közönség. Ahol más csak mosolyog, ott a bécsi kacag, s ahol más kacag, ott a bécsinek már a mellényéről szakadnak le a gombok.
Különösen egy válogatott pofákból álló társaság, mely a népénekeshez legközelebb álló kerek asztalnál foglalta el a helyét már kora délután, tüntette ki a jókedvét a legrakoncátlanabb tombolással.
– Ezek nekem egészen ismeretlen pofák! – mondá Scharodi Ocskaynak. – Sohasem láttam őket. Pedig minden vendégemet ismerem.
Mikor Augustin a kedélyes dalokból egy-egy strófát elénekelt, a kerek asztal társasága utána énekelte azt, harsogó tele torokkal; s a refrént: „O Jerum, Ui, O Jerum” – meg az „Alles ist mir einerlei”-t az összes vendégsereg hangoztatta utána.
Végre az „O, du lieber Augustin”-t követelte a közönség. Ez maradt fenn örök időkig kedvenc nótájának. Minden asztalon kopogott a pohárfenék, a közóhajtás nyomatékos kifejezéseül. „Halljuk az O, du lieber Augustint!”
A vendégek mind a jelenlevő Ocskayra néztek, mintha figyelmeztetnék, hogy no, most hallasz valamit, amit még nem hallottál, Bécs rettegtetője, hajdan félelmetes Rákóczi villáma!
A kerek asztalnál ülők többen mutogattak Augustinnak, olyanforma némajátékokkal, ami a bajuszkipödrést fejezi ki, hogy mit várnak tőle.
Az egész sokaság közt egyedül Ocskay viselt bajuszt. Könnyen kitalálhatta, hogy róla lesz szó a nótában.
Ott maradt, megvárta. Gondolta magában: „Bolondok! Ágyúval sem tudtatok a helyemből kimuzsikálni valaha, most azt hiszitek, hogy dudával puskáztok ki?”
Augustinnak elébb egy kicsit gyantázni kellett – wacholderrel.
Akkor aztán felkelve a szalmaszékről, a nyakába akasztott gitárral, s egyik lábát a másik után szatírugrásokra kapkodva fel, rákezdé a nótáját:
„Ei, du lieber Augustin,
’S Geld ist hin’s Mensch ist hin.
Rock ist hin, Stock ist hin.
Ei, du lieber Augustin,
Alles ist hin.
’S Geld ist hin’s Mensch ist hin.
Rock ist hin, Stock ist hin.
Ei, du lieber Augustin,
Alles ist hin.
Hej, milyen frenetikus „jubel” követte ezt a nótát. Kétszer is utánaénekelte azt az egész közönség, asztalverő kancsófenékkel helyettesítve az orchestrumot.
Augustin megint gyantázott, azt jelezte, hogy új vers következik.
– Silentium! ’S Maulhalten! – figyelmezteté egymást a közönség.
Következett az új vers:
O, du lieber Augustin,
Trutz ist hin, Kuruc ist hin,
Kommt schön zahm jetzt nach Wien.
Oh, du Lieber Augustin,
Trutz ist hin, Kuruc ist hin,
Kommt schön zahm jetzt nach Wien.
Oh, du Lieber Augustin,
| Alles ist hin! |
Vezúvkitörése a kacajnak következett erre a versre. Minden torok egy kráter lett, amiből a röhej lángoszlopa lövellt fel a boltozatig. Annyi éveken át elfojtott bosszúság, elnyelt harag föld alatti gázai, lávái törtek ki e pillanatban kegyetlen visszatorlásra. Így vetteti a levegőbe a bécsi nép a maga ellenségét.
Ocskay megvallotta magában, hogy ez a föld alatti aknafelrobbantás nem csak sikerült, de meg is van érdemelve: s ami a legfőbb dolog: igazságos is. Biz az úgy van. „Trutz ist hin, Kuruc ist hin. S jön fel most szép szelíden Bécsbe! Nincs mit védelmezni rajt.”
De már ezt a verset az egész társaság utánaénekelte Augustinnak, ötször, hatszor, tízszer is egymás után. Fogják ezt már énekelni minden utcán, évtizedekig fogják énekelni.
Ocskay László filozófi nyugalmat akart konstatálni, s még egy kancsó gumpoldskirchenit rendelt magának; tüntetve vele, hogy nincs szándéka megfutni az egyenlőtlen harcból, habár százan énekelnek is egy ellen.
– Silentium! – kiálták a kerek asztalnál. – Augustin új verset fog énekelni.
Elcsendesült mindenki. Ocskay nagy hallgatva pödörgette a bajuszát. Augustin rákezdé a verset:
O, du lieber Augustin,
Ohr ist weg, Ehr ist weg,
Kurucember liegt im Dr…
O, du lieber Augustin,
Alles ist weg!
Ohr ist weg, Ehr ist weg,
Kurucember liegt im Dr…
O, du lieber Augustin,
Alles ist weg!
De már ez nem volt tréfa.
– Oda a fül, oda a becsület! Ki súgta ezt be annak a dőre utcai énekesnek?
Pokolbeli hahota támadt erre a kerek asztalnál, valamennyien rákezdték az új verset ordítani; – de nem jutottak ám el odáig, hogy „Ohr ist weg, Ehr ist weg”, mert Ocskay felkapta az eléje tett boroskancsót, s úgy vágta a kerek asztal emberei közé, hogy amelyiket eltalált közülük, az orra bukott tőle, s aztán nem várta, hogy megtámadják, hanem felkapta a székéhez támasztott kurta nyelű fokost, s elővette a régi kuruc tempót, ő ment rohamra az egész társaság ellen. Az a fokos pedig átkozott rossz szerszám. Egy hajrá alatt tiszta volt a kocsma. Ocskay egymaga mind kiverte az egész kompániát. – Nem volt az valami nagy hőstett: a közönség, kivéve a kerek asztalt, csupa merő békeszerető, jámbor polgárból állt, amazok pedig pipogya fickók voltak, csak a hátukat tartották a fokosnak, hogy a fejüket ne érje. Ocskay László maga maradt a borral öntözött csatatéren.
