XXVI. Deliancsa | Jókai Mór Összes Művei

XXVI. Deliancsa

A lélek sebe nem gyógyul be soha.

Ott csengett folyvást a fülébe a rossz jóslat: „egy indulat, egy szenvedély, egy harag, egy sértés, egy tüzes pillantás megfordít, önmagadnak ellenkezőjévé tesz!”

Már itt volt valamennyi.

A fátum látható arcot öltött. Itt volt: közel járt. Megmondta a nevét.

Ocskay László rettegni kezdett önmagától.

A lelkére volt már verve a lánc. Úgy érezte, mintha a fejedelme iránti hűség, az egész honszerelmi ábránd egy nehéz golyó volna ennek a láncnak a végén, ami lépteit gátolja.

Igaz volna az, hogy a fátum még az isteneknek is törvényt szab? – No, hát legyen úgy, hogy a fátum erősebb Jupiternél: de nem erősebb a férfiakaratnál.

Még volt egy menekülése. – A két hűség együtt jár. A szerelemhez és a hazához. A csapodárság és az árulás ikertestvérek. Amint felgyógyult, sietett haza az édes, boldog, családi körbe. Két gyermeke volt már, két angyalarc hívogatta le a földre, s mikor oda közéjük leheveredett, mellette a két gyermek a medvebőrön, akkor úgy érzé, hogy itt van az igazi élet, az igazi ébrenlét, a többi mind csak álom, csalóka, rossz álom.

A haza, a jobb jövendő nem a hadakozó fejedelmeké, hanem azé a két játszó gyermeké itt. Ezeké az apa hűsége, erénye, büszke jelleme, szeplőtlen neve. Nem szabad azt elvesztegetni.

Aztán, hogy kipanaszkodhatta magát lelke szerint annak a lelke másik felének (a jobbik felének), megkönnyebbült tőle, annak a hűséges vigasztalása megacélozta lelkét.

Mikor Ilonkájától és gyermekeitől visszatért a táborba, azt a láncot azzal a nehéz golyósúllyal ugyan még mindig ott hordta a lelkén, de új erőt hozott magával még e lánccal a lelkén is előretörni és fölfelé.

Még csak most kezdett el igazán hős lenni. Egész lelkével odaadta magát annak a gondolatnak, hogy nemzete ügyét diadalra vezesse. A személyes biztonság csak véralkat szüleménye. Odarohanni a halálveszélybe, öklével harcolni az is képes, aki az ügyet, amelyért harcol, megveti; aki hős a kardjával, s áruló a szívében. De Ocskay László nem a hírt, nem a dicső halált látszott keresni, hanem a döntő diadalt.

Folyvást nagy tervei voltak.

Vak Bottyánnal és Bezerédy Imrével egyesülten ostrommal akará bevenni Sopron városát, maga vezette a hajdúit a tört résen át fel a falakra. Már övék volt a diadal, az őrtornyokat elfoglalták, amikor Bezerédy századosát, a lobogóval a kezében, egy golyó elsodorja, s erre annak a hajdúi rémülten megfutnak, s a diadal megfordul, kudarc lesz belőle. Ocskaynak is menekülni kell az elfoglalt sáncról.

Azt, hogy milyen vitézül harcolt Sopron falain, elfeledték följegyezni, hanem azt igenis szemére lobbantá Bercsényi, hogy három év előtt milyen könnyen elfoglalhatta volna Sopront Ocskay uram, ha kellemesebb időtöltésnek nem tartotta volna a boros billikomokat ürítgetni!

Újra meg újra felvette a kardot, amit kezéből kivert valaki. Ármány, vak sors, predestináció, vagy minek nevezi magát az az elfátyolozott arcú szellem? Győzni akart! Lehetetlenné akarta tenni, hogy a sarkában lappangó kísértet egy gyenge órát találjon életében, amelyben megragadhassa. Egész haderejével nekifordult annak magának, ki őt legcsábítóbb ígéretekkel csalogatta; megrohanta Pálffyt, a bánt; seregét szétmorzsolá, őt magát beszorítá egy ausztriai kis várba: Bruckba. Ott körülzáratta: öreg ágyúkat kért a fővezértől, hogy a várat bevehesse. Azok már útban voltak. Ez lesz a felelet a bazini csábítónak. Ez a lesújtó csapás! Akkor jöjjön aztán még valaki csalogatni! – Amíg az öreg ágyúk megérkeztek, az egyik vezértársa sötét éjjel ki hagyta menekülni a bánt az ostromlott várból. – Megint kihullott kezéből a kard.

Újra fölvette, más hatalmas ellenséget keresett. Nagy erőt gyűjtött maga körül; a császáriak legjobb hadvezérét kereste föl, Viardot. Ott meg a megnyert csata végén, egy vezértársa, Pekry ügyetlensége miatt, kudarcot vall: ismét kihull kezéből a kard a stráznicai csatában.

Újra fölvette azt. A vesztett ütközetért ő kapta a megrovást, aki győzött, Pekry lett tábornokká, aki vesztett. Ez sem döntötte meg. Nem kötötte össze magát többet senkivel, magára harcolt. Akkor mindig győztes maradt.

Szerteszét kalandozó csatározásaival minden császári fővezérnek a terveit megzápította; sohasem tudták, mely oldalról védjék magukat ellene. Egyszer a fővezért, Stahremberget magát is elfogták a hadseregei háta mögött.

A kísértő pedig mindig ott járt a sarkában.

Egy este a nagyszombati franciskánus perjel látogatta meg tábora közepett, aki novícius korában főnöke volt, s aki őt nagyon szerette. Eltávozásakor a perjel egy iratcsomagot hagyott Ocskay asztalán, ami őneki volt címezve. Ocskay a csomagban talált egy kegyelemlevelet a császártól, melyben minden eddigi tetteiért megbocsátanak neki, azután meg egy pátenst, melyben császári tábornokká kineveztetik. Harmadiknak pedig egy utalványt húszezer tallérra, a bécsi kincstárhoz szólót.

Nem szólt felőle senkinek. Összeszedte nagy csendben az ezredeit, s hetednapra ott volt Fischamend alatt, s az ostrommal bevett város kapujára szegezte oda, átütött török késével együtt a kegyelmi levelet, a kinevezést és az utalványt. Ez volt a válasz.

Amíg ő Ausztriát egész Bécs kapujáig rettegteté, azalatt a háta mögött Forgách ostrommal elfoglalta Zissersdorf várát, a védő Bayreuth-ezredet levágta, erődöt és várost felprédált, elpusztított, a lakosokkal is kegyetlenül bánt; még a nőket sem kímélték a kurucai.

Ennek a diadalának nagyon rossz jutalmát vette a híres hadvezér. Rákóczi elfogatta érte, s Munkács várában fogságba vetteté.

Mikor az a hír megérkezett Ocskay táborába, ott nagy megdöbbenést költött. Diadal, győzelem, várelfoglalás után fogságra jutás.

Igaz, hogy Forgáchra egész bűnlajstromot tudtak felolvasni. De hát melyik kuruc vezér nem volt ugyanazokban tudós? Az erre következő napokban Ocskaynak egyik legkedvesebb hadnagya, Turkoly Miska, átszökött a császári táborba.

Ez volt az első áruló!

– A pártütő pribék! – kiálta fel Ocskay haraggal, mikor alezredese, Pongrácz Gáspár e hírrel eléje jött. – Mit vétett neki a mi zászlónk, hogy elhagyta?

Pongrácz Gáspár, ugyanaz, aki a nagyszombati ütközetben Ocskayt a labancok közül kiszabadítá, egyik legjobb alvezére, barátja volt Ocskay Lászlónak.

– Megrettent a fiú Forgách példájától: vestigia terrent – monda Pongrácz, azt hitte tán, hogy most mindenkire rájár a rúd, aki Bercsényinek nem tetszik. „Nem felejti kígyó farka elvágását!”

– Azért nem kellett volna neki árulóvá lenni. Ne féltse senki jobban a fejét, mint a fejedelmét!

– Azt is mondogatta többek előtt, hogy nagyon meghidegült a fejedelem iránt, amióta megtudta, hogy Rákóczi kész a lengyel koronát elfogadni Péter cár kezéből. Bercsényi titokban elutazott a cárhoz. Ha már választani kell a két savanyú alma között, a muszka- és a németbarátság közt, mégiscsak inkább az utolsóban vássék a fogunk. – Ezt nem én mondom, hanem Turkoly.

– Azért nem volt szabad zászlójához hűtelenné lennie. A katona ne bölcselkedjék, hanem verekedjék.

– Aztán buzgó katolikus is volt Turkoly. Nem bírta a lelkiismeretét megnyugtatni, hogy Rákóczi most már a magyar koronát porosz Frigyes királynak, a kálvinistának ajánlotta fel.

– Pokolra a dogmatikus skrupulusokkal! – kiálta fel indulatosan Ocskay. (Őnála is éppen itt volt a páncélingnek a nyílása.) A mennyországért sem szabad elárulni Magyarországot. – Neked békóba kellett volna veretned Turkolyt azonnal, amint előtted így beszélt.

– Nem előttem mondta ezeket.

Ocskaynak eszébe jutott a Parna patak melletti keserves megszabadulása: csak ennek a visszaemlékezésnek köszönheté Pongrácz, hogy őt magát nem verette vasra Ocskay azért, amit elmulasztott.

Másnap reggel jelenték neki, hogy Pongrácz alezredes az éjjel, az őrszemle után, nem tért vissza a táborból. Sehol sem találják.

Este későn megtudta, hová lett a legtapasztaltabb, legöregebb alvezére. A szemközt álló császári tábornok, Viard, küldött Ocskaynak egy elbocsátott kuruc fogoly által levelet. Abban tudatta vele, hogy Pongrácz alezredes átment a császáriakhoz. Hivatkozik Ocskay László lovagias érzületére, hogy a feleségét és gyermekeit, kiket magával nem vihetett, utána fogja küldeni.

Hát már a második szökevény!

Egy megszokott arc megint eltűnt az asztal mellől, melynél együtt tanácskoztak csata előtt, együtt lakomáztak csata után!… „Mit tanácsolsz, Pongrácz Gáspár?” – „Szállok az úrnak, Pongrácz Gáspár uram!” – Üres szék van ott már.

Megkezdődött a processió! A gyászvitézek processiója.

Mennek, mendegélnek.

Első volt Forgách (mert ezt is árulással vádolják, hogy Pozsonynál meg hagyta magát vesztegetni), azután Turkoly, azután Pongrácz.

Mit mondott az az asszony? – Következik a sorban, aki valamennyinél drágább, Ocskay László. – Hát ennek mi az ára? – „Az az én feladatom.” – S ennek az asszonynak van esze is, szíve is – van szépsége, és gonosz szenvedélye. – Ezekkel sok férfit megvettek már.

Sokszor megtörténik az, hogy megőrül valaki azért, mert retteg a megtébolyodástól, amivel családi hagyomány baljóslata fenyegeti. Ilyen félelmet érzett Ocskay. Egész mélyen belátott az örvény fenekére, s érzé, hogy szédül. Válaszolt azonnal Viard levelére, szép klasszikus latin nyelven. Azt írá a tábornoknak, hogy űzze el magától az áruló szökevényt, a hízelkedő kutyát. Ma „hízelkedő kutyá”-nak nevezte, tegnap még „kedves öreg cimborám” volt neki. Maga előtt akarta azzal a szóval tán bezárni az ajtót.

Még talált ki egy óvszert.

Volt két alvezére: Csajághy és az öccse, Sándor. Azok két külön ezredet vezényeltek az ő dandárában, s ennélfogva csak nagy ritkán kerültek össze egymással. – Most Ocskay László behívta őket magához a táborkarába.

– Pongrácz és Turkoly átszökése óta nem bízhatom senkiben, egyedül tibennetek. Az ezredeiteket vezessék a főstrázsamesterek. Nekem itt van rátok szükségem.

Így a jobbján levő szék nem maradt üresen. Pongrácz helyét elfoglalta Ocskay Sándor, s ahol Turkoly szokott késsel-villával dobolni a cintányéron, ott Csajághy puritán alakját látta maga előtt ülni az asztalnál.

Nagyon kérte őket, hogy maradjanak mindig körülötte.

– Az én László bátyám valamitől félni látszik – mondá Ocskay Sándor, mikor Csajághyval egyedül maradt.

– Én tudom, hogy kitől.

– Tán orgyilkokkal kerülgetik?

– Nem az. László bátyád védelmezi magát velünk – saját maga ellen.

– Tán megtántorodott volna?

– Még nem sejdítem. – De hogy támaszokat keres, azt már bizonyosnak veszem. Eddig nem volt szüksége rá, hogy itt legyünk a teste körül. Én tudom, hogy Ozmonda ott volt nála Bazinban. Ő volt az egyik apáca, aki sebesült bátyádat ápolta. Kár, hogy későn tudtam meg. Azt is tudom, hogy az amnesztiát, a pátenst, a donatiót mind ez a rossz lélek hozta el a számára Bécsből.

– De azokat László bátyám mind híresen elutasította magától.

– Most azonban már fél! Idehívatásunk bizonyítja. Ha mi itt vagyunk körülötte, akkor Ozmonda semmiféle alakban ide nem jöhet hozzá, hogy őt csábítgassa, mert mi ketten bizonnyal ráismerünk. – Ha én ezt az asszonyt egy puskalövésnyire feltalálhatnám valaha! Hidd el nekem, hogy azzal a megnyugvással akasztanám a szegre a kilőtt muskétámat, mint mikor valaki egy veszett farkast agyonlőtt a piacon, olyankor, amikor a templomból jött ki a sokaság!

– Te nagyon is jól tudsz gyűlölni.

– Nemcsak azért a vérért, ami eddig kihullott miatta, hanem azért, ami ezután fog hullani. Hidd el nekem, hogy ez az a „Runa”, aki Attilának a Lech folyónál útját állta, „ter frementi voce exclamans: retro Attila”, hármas három csengő szóval kiáltva: vissza, Etele! Ez a mi gonosz Valkűrünk, a hadmegállító „Hildr”, aki bennünket megtör.

Ocskay tanúságát is adta annak, hogy elfogadható okai voltak maga mellé beszólítani azt a két emberét, akikben föltétlenül bízhatott. Egyedül ővelük kettőjükkel közölte a haditervét, amiben egyedül magára számított, senkinek a segítségére nem támaszkodott.

A terv még magát Csajághyt is megdöbbenté: oly merész volt.

Ocskay a morvaországi Wsetin várát akará elfoglalni.

Ezt a várat azért építék a császáriak, hogy a kurucok betöréseit Morvaországba lehetetlenné tegyék. Elsőrendű erődnek volt alkotva, csillagsáncokkal, Miksa-tornyokkal, boltozott kazamátákkal körülvéve, nehéz ágyúkkal ellátva. Nagy megszálló sereggel, hatalmas ostromütegekkel, hosszú, szabályszerű bombázás, földalatti harc, víárokásás, tűzaknarobbantás után lehetett rá gondolni, hogy meghódítsa valaki. S ezt a hatalmas várat csak úgy akarta Ocskay elvenni, mint az érett almát a fáról.

Csajághy vállat vont.

– Az én fejem, az igaz, hogy vasbul van, s ha faltörő kosnak akarod fölhasználni, szívesen felajánlom.

– Odamegyek, ahova küldesz – monda Ocskay Sándor, kezét nyújtva a bátyjának.

– Bizonyára oda fogtok menni mind a ketten, ahová küldelek – szólt Ocskay László, s keményen megszorítá mind a kettőnek a kezét. – Most menjetek az ezredeitekhez vissza, az éjjel csendben megindulunk.

Mikor Csajághy és Ocskay Sándor elhagyták a vezért, Csajághy ezt dörmögé:

– Én valamit gondoltam.

– Ki ne mondd! – sietett eléje vágni Ocskay Sándor. – Mert én nem hiszem!…

– De hát mégis kitaláltad, hogy mit gondolok? Jól van. Én sem hiszem. De lehetetlen volt ki nem gondolnom.

„Uriás!” neve jutott mind a kettőnek eszébe. Azé az Uriásé, akit Dávid király azért küldött a filiszteusok ellen, hogy ott biztosan megöljék. „Terhére vagyunk neki mi ketten!” – gondolák magukban. Így akar tőlünk megszabadulni! A két vigyázó ellenőrzőtől, akik halállal fenyegetik őt, ha félre talál lépni. Csalatkoztak benne.

Amint a morva határon átléptek, Ocskay László a testvérét Stampsennek, Csajághyt Stuelnnek indítá a Morva vize mentén a lovasságával: ő maga szállt a gyalog hadával Wsetin sáncai alá. Ő akarta itt maga bevégezni az életét.

Egyéb szándékot nem is lehet róla föltenni.

Hogy ezt a hatalmas erődöt, aminek védműveit ezelőtt egy héttel vizsgálták össze Löwenburg és Krumpach tábornokok, s bevehetetlenekül fogadták el, amelynek sáncait rendes hadsereg és derék polgárőrség védte; amelynek ütegágyúi fél mérföldnyire uralták a vidéket – hogy azt megrohanja, ágyúzás, sánchányás nélkül, egy kuruchad, meztelen karddal a kezében: ezt nem gondolhatta ki más, mint akinek terhére van az élet, s jó áron akar túladni rajta.

Mikor az öccsétől elvált, egy levelet adott át neki, ezzel a szóval:

– Ezt a levelet csak akkor bontsd fel, amikor én már nem élek.

Most aztán Ocskay Sándor kezdte sejteni, hogy mi szándéka volt a bátyjának az idejövetellel. De Csajághy még tartotta a gyanúját. Hiszen még mind a ketten visszatérnek Wsetin alá, ha feladatukat bevégezték. Az pedig két nap alatt megvan, s akkor ismét visszakerülnek Wsetin-vár farkasvermei közé.

Csakhogy mire ők negyednapra visszatértek, szétkergetve az ellenséges lovasságot, mely a vár fölmentésére jött, már akkor Ocskay rég benn volt Wsetin várában. A vár egy füstölgő rom volt már, a sáncok, a kazamáták szerteszét a légbe röpítve, az árkok betemetve mind.

Nem történt semmi csoda. A várműveknek volt egy befejezetlen része. Azt Ocskaynak hírül hozták a kémei. Ezt a gyönge pontot éjszakai rohammal elfoglalá, miután előtte való nap, hadi szokás szerint, békés megadásra kérte fel a várvédőket, amin azok nagyot nevetének. Az igaz, hogy mindenütt maga tört előre a zászlóval kezében, s úgy kiabált a hajdúira: „Ne féljetek semmit! Nem lőnek itt másra, csak énreám.” Őt pedig nem fogta a golyó. Ismét a mesebeli tündérhős lett: első volt a várfalon. Mire behajnalodott, a várőrség le volt vágva vagy foglyul ejtve: az öreg ágyúk közül de csak egyet sem sütöttek ki. Az emberi vakmerőség felcsúfolta a hadi tudományt. Hat tudós hadvezér esztendeig elvesződött volna azzal, amit egy elkeseredett dalia egy óra alatt elvégzett. Wsetin vára nem volt többé.

Ocskay dicsősége tetőpontjára jutott el e regemondásba való diadallal. Az elfoglalt Wsetin-várban voltak a morva főurak minden féltett kincsei felhalmozva, ide hordták azt messze földről össze, mint legbiztosabb menedékbe. Ocskaynak a szerencséjét e diadal nemcsak megaranyozta, de valóságos aranyra váltotta fel. Ő találta meg a bölcsek kövét; a tegnapi közrendű magyar birtokosból egy csapással dúsgazdag dinaszta lett. Egész társzekerek vitték el Wsetinbül a prédául nyert arany-ezüst kincseket; maga Ocskay általvető zsákba tömhette a drágaköves ékszereket. Azokban az időkben az ilyen harci préda éppen olyan jogos szerzemény volt, mint napjainkban a börzenyereség. Éppen úgy szokás volt azzal dicsekedni, mint mikor most egy börzematador a contre-mine báróit az utolsó inggombjukig tisztára kifosztotta. Kincses társzekereit hazaküldé Sztropkóra; Soncha barlangjának, Aladin bűvlámpájának minden mesés gazdagsága oda lett Ilonka lábaihoz lerakva. Raktár kellett annak, hogy elférjen benne: mázsa kellett neki, hogy megmérjék. Az ocskói elrablott kincsekért ugyan százszorosan lett megfizetve.

És Ilonka erre azt írta a férjének vissza:

„A tenger kincsek helyett jobban esett volna az én lelkemnek, ha tenmagadat küldted volna nekem haza, bárcsak egy pillanatra.”

Ocskay Sándor pedig azt mondá a bátyjának, mikor Wsetin várából visszafelé ügetének, egész sereg hadifoglyot hajtva maguk előtt:

– Íme, itt a leveled, bátya. Mit tegyek vele?

– Azt, ami rá van írva. Felbontod, ha halva leszek.

– De hát kinek van az a homlokára felírva, hogy tovább éljen?

– Csak te őrizd meg azt a levelet. Sohasem lesz késő megtudnod, hogy mi van benne írva.

Most már irigyei sem mondhatták Ocskayra, hogy hűtelen a zászlajához – hanem azért azt a láncot, a nehéz golyót most is érezte a lelkén. Kétségei térdre kényszeríték, csak a büszkeség tartotta egyenesen állva.

Hű volt még, de már nem szeretett.

Itthon az ónodi országgyűlés hírei vártak rá. – Nehéz esetek hírei. – Turóc vármegye követeit, Rakovszkyt, Okolicsányit az országgyűlés termében, a fejedelem előtt vagdalták össze a rendek. Az első vágást maga Bercsényi mérte Rakovszky fejére, a másodikat Károlyi Sándor; Okolicsányi nem halt meg elég jól a színhelyén, annak még a fejét is vették.

Ocskay azt mondta rá: „Úgy kellett nekik: maguk keresték, árulók voltak!”

Íme a negyedik, ötödik már a megkezdett sorban!

Ozmonda albumának a rémalakjai folytatják a kísértetprocessiót! Akikre az az áruló patyolat rávallott!

Na de hagyján! Rakovszky, Okolicsányi vérétől csak Turóc vármegye tanácsasztalának a zöld posztója változik veressé. De nagyobb dolog is történt ott annál. – A szövetséges rendek kimondták az ónodi gyűlésen, hogy „eb ura a fakó!” – Nagy szó volt az! Letették vele a koronás királyt.

Ocskay azt sem bánta.

– No, hát mégiscsak az lesz a tábori jelszó: eb ura a fakó! Mit teszünk most? – Verekedünk, amíg a kard vasában tart.

Hű volt még; de már nem hitt!

Amit eddig csak a kósza hír beszélt, most már köztudomássá lett. Nincs többé semmi alku, kibékülés a császárral.

Rákóczi felajánlotta Magyarország koronáját Frigyes királynak.

Ő maga pedig a lengyel koronára alkudozik Péter cárral.

A magyar szövetséges rendek, a táborban álló hadak belenyugodtak ebbe. Végzetes lépcső volt: nem lehetett rajta megállni. Ok volt rá elég. A császári hadvezérek úgy viselték a hadjáratot Magyarországon, mint akiknek nem a győzelem a célja, csak a pusztítás. Szétdarabolták a seregüket, s azokat mindenütt összetörte a kuruc, ahol külön kaphatta. Nem volt már a császáriaknak egy döntő ütközetbe vihető derékseregük, csak portyázó hadoszlopaik kergetőztek, Dunán innen, Dunán túl, a Vág mellett, a Felföldön meg Erdélyben a kuruc hadakkal, s két nagy váruk volt még csak az országban, Trencsén és Lipótvár, ahol erősebb had tartotta fenn a fejedelem hadait majd egy évtizeden keresztül, az volt az egész hadtudomány célja, hogy mikor fogytán van a két várban a prófont, s a lovakat már mind megették, akkor újra ellássák a bennszorult őrséget dercével meg füstölt hússal.

Ellenben Rákóczi egy valóságos európai fogalomban értett hadsereget gyűjte a portyázó hadakozók közepett, harmincezer harcosa volt egy tömegben, azok között a kuruc had színe java. Ott voltak a palotásezredek, a sárga és veres testőrmuskétások; az erdélyi nemesi gárda, a tiszántúli, a borsodi hajdúk, a francia granátosok, a svéd bivalybőr páncélos dragonyosok, XII. Károly Pultavánál harcolt ezredei, és csak igen kis rész „mezei tábor” Pekry vezénylete alatt. Ezek voltak a megyei felkelő csapatok, amik addig, amíg az ő vármegyéjükben folyt a háború, csatlakoztak a fősereghez; ha odább ment a tábor, hazaoszlottak békében. Itt volt egyesülve az egész gyaloghad; rendes ütközetben a tábor törzsöke: ágyú tömérdek, mind jól felszerelve, kitanult pattantyúsokkal. A vezérlet is oly kitűnő, amilyennel rendes hadsereg dicsekedhetik. Francia törzstisztek, hadmérnökök a táborkarnál; hajdan az osztrák hadseregnél kitanult nevezetes magyar tábornokok a dandárok élén. Zsoldja is rendesen kijárt a seregnek: XIV. Lajos megküldé az elmaradt subsidiumot.

S ennek a szép, csatakész hadseregnek nem volt semmi dolga. Viarddal, Heisterrel, Pálffyval elbánt Ocskay László meg Vak Bottyán. Ausztriába betörni elég volt Eszterházy Antal. A fejedelem hadseregének Magyarország határán kívül volt feladata. Európai küldetése volt. A nagy Theatrum Mundi színpadán föllépni döntő erővel. Betörni Sziléziába, egyesülni Frigyes porosz király hadseregével, s aztán egyesült erővel vetni véget a hosszú háborúnak, mely Európa belsejét dúlja. A porosz azonban csak télire lehetett készen. Maga Rákóczi is arra számított, hogy milyen jó lesz a hadseregét a szép Sziléziában kiteleltetni. Addig, hogy a hadsereg tettvágya le ne lohadjon, idebenn kellett a számára valami munkát keresni.

Kettő kínálkozott: Lipótvár vagy Trencsénvár elfoglalása. Mind a két várból sűrűn jöttek szökevények a fejedelem táborába, zöld csudákat mesélve a körülzárolt várőrségek nyomoráról. Azok már a bivalybőr páncélaikat eszik frikasszírozva! Csak meg kell jelenni a fejedelemnek seregestül akármelyik vár alatt, s feladják azokat. Rakóczi Lipótvára ellen akart fordulni, Bercsényi Trencsént kívánta. Efölött a fejedelem és fővezére között nagy összekocódások voltak, amik Bercsényi ingerlékeny természete mellett egész a haragig fajultak. Néha a tábor kétfelé is szakadt. Bercsényi a maga hadtestével duzzogva húzódott félre, s engedte a fejedelmet menni, amerre neki jobban tetszik. Rákóczi aztán a haragos fővezér kedvéért Trencsén felé vitte a hadát. Ott már csakugyan fogytán volt minden élelmiszer, s a várvédők sziklafészkük tornyaiból láthatták a felszabadító császári csapatok helyett a kurucok veres zászlós táborát aláereszkedni a báni hegyszakadékokból a turnai völgybe. Éjjel az ezernyi meg ezernyi őrtűz, mint egy kivilágított város, verőfényt vetett a felleges égre. – Ki bírna ezzel a sereggel!

A császári két hadvezért, Heistert és Pálffy bánt, ezalatt Ocskay és Vak Bottyán verték maguk előtt. Ágyút, poggyászt cserbenhagyva, gyalogságát útszorosok védelmében elvesztegetve, menekült a két császári vezér a Vág felé. Nem fölmenteni Trencsén várát; de meghúzni magát annak ágyúi alatt. Mind a ketten Vágújhelynél egyesültek, ami Trencsén várához egynapi járó. Együtt a kettőnek a hada nem tett többet ötezernél. Egyesülten sem elég, hogy az oldalát verő Ocskayt vagy Vak Bottyánt külön megtámadja, jó siker bíztával. – S most egyszerre szemközt találják maguk előtt Rákóczi egész derékhadát, elzárva a trencsén-vári utat.

Nem adott volna már az ő dicsőségükért senki többé egy fületlen gombot. Kapituláció várt a két tábornagyra, semmi egyéb: a tűzzel körülvett skorpió sorsa!

Ocskay, hogy minden menekülő utat elzárjon az ellenség előtt, hidat veretett a Vágon s dandárjával minden utat megszállt, egész szorosra húzva a hálót a császáriak körül.

Ő maga egypár századával Isztricén száll meg, ahol a szlavnicai Sándorok kastélyában vendégszerető ellátással fogadta az ősmagyar eredetű háziúr a vezért és tábornokát. – Ismerjük a magyar lakomákat, délben kezdődnek, és éjfél látja végüket; kivált ahol a jó borhoz még annyi jó titulus bibendi is van, mint volt ezekben a napokban. Ember legyen, aki annak a sok pohárkoccintásnak „állni tud elébe”.

Künn a faluban is folyt a dínomdánom. A szérűsudvarokon a kuruc huszárok hoppogatták víg dudaszó mellett a kacki tót menyecskéket, s dalolták együtt a tót legényekkel a svihrovai nótát; minden háznál úgy sütötték a pecsenyét, kalácsot, majd kigyulladt az eresz. A piac közepén a verbunkost járta a tárogató cikornyái mellett a hajdúság.

Odafenn a kastélyban is nagy volt a vigasság. Minden szívnek túlpezsdült a kedve. Csak az egész világot követelték a magyarnak: azon alul nem alkudtak. Süvegelje meg a magyart minden nemzet! Miért is nem adott neki a sors több ellenséget, hogy még nagyobb lenne a dicsősége!

Cinka Panna húzta a kedvenc nótákat, s mikor az elhagyta, Jávorka meg az ő pataki deákjai kezdték rá a víg dalaikat harsogtatni: azokat a sírverembe lenevető nótákat; azokat a halállal magával is táncra kerekedő szilaj bordalokat: meg-megakasztva egy „uram, uram, szállok az úrnak!” felhívástól, amit messze elkerekített áldomás követett.

Gyönyörű szép, kánikulai este volt: az ég alig akart besötétedni; mintha még annak az egypár bíborszín felhőnek sem volna kedve aludni menni az ilyen örömnapon. Csak az esthajnalcsillag ragyogdogált maga az aranytenger égen.

Tehát nagy volt a gaudium. Csak Ocskay László maga volt méla és kedv nélkül. Mi nyomta a szívét? Miről gondolkozott? Hogyan nem ragadt rá a mások jókedvéből még csak a mosolygó külszín sem? Ő is ivott a többiekkel; de a bornak nem volt az ő kedve fölött hatalma. Valami nyugtalanság kerülgette, ami meglátszott az arcán; homlokán ránc vonult végig, s hiába húzta Cinka Panna a fülébe a kedvenc nótáit, azt a ráncot nem tudta elmuzsikálni onnan. – „Hát micsoda nóta tetszik már teneked?”

Ekkor jelenti a házigazda, hogy két vándorló diák van itten; most jöttek Nagyszombatból: engedné meg a vezér, hadd énekelnének előtte valamit.

Beeresztette őket. Vándorló supplikáns diákok voltak, akik a vakációk alatt gyalog járják be a szép világot, s énekszóval fizetnek; Nagyszombatból jöttek, tehát pápisták.

– No halljuk, mit tudtok? – szólt a házigazda.

– Tudjátok-e, fiaim, „Jacobus Benedictus zsolozsmáit”? – kérdezé tőlük Ocskay László.

Azokat különösen jól tudták.

– Hát énekeljétek el nekem a „Stabat mater dolorosát”.

A diákok énekeltek.

Ez a himnusz nem vigasságot felkölteni való. Úgy illett az ide, mint Belzázár lakomájába a láthatatlan kéz írása. Palestrina magasztos melódiái, szigorú tónusai, sajátszerű, megragadó harmóniája úgy hatnak a kedélyre, mint kámfor és tömjén. Az egész társaság elkomorult, elhallgatott. A puritán kálvinisták duzzogva könyököltek maguk elé, hogy a pápista zsolozsma olyan nagyon erőt vett a szíveken, s mikor a két diák elvégezte a maga énekét, Jávorka felkiáltott: „Megellenzem! Nekünk is vannak zsoltáraink, szebbek a tieiteknél!” S azzal ő meg rázendíté a maga társaival a „Babiloni vizek” zsoltárát, a kálvinista melódia szerint. – Az még szomorúbbá tette a társaságot.

– De mennyivel szebb ennél Palestrina zsolozsmája a „Babiloni vizek mellett”. Zengjétek el, fiúk! – mondá Ocskay.

Azok rákezdték a gyönyörű siralmat, amit a nagy mester szeretett felesége halálának emlékére szerze.

Mikor legkeservesebben foly a virginálás, felpattan az ajtó, s betoppan a társaság elé egy marcona alak, melynek láttára torkába szakad a hang a két éneklő diáknak, míg a vendégek ijedten ugrálnak fel székeikről.

A hívatlan vendég alakján látszik, hogy most jött valami nagy csatából; sárral-porral belepve minden öltönye, kacagányán a szőr összeperzselve lőporlángtól, dolmánya meghasogatva, hogy a rongyoláson át kivillog a páncéling, sisakja kétoldalt is erős vágásoktól behorpasztva; az egyik vágás az arcán is végigcsúszott, s hosszú sebet ejtett rajta, amitől az csupa vér lett. Az öklében szorított kard csorbákkal fűrészes, és markolatig fekete a vértől.

Irtózat ránézni; de még nagyobb irtózat ráismerni ez alakra.

A hívatlan rémvendég odasiet egyenesen az asztalfőn ülő Ocskayhoz, s megragadva baljával annak a vállán a kacagányt, rárivall érdes, rekedt, rikácsoló hangon:

– Hát itt ti dorbézolni tudtok most?

Ocskay elbámulva kel föl helyéről, s rémedezve hebegi:

– Bercsényi!

– Ország kutyája vagyok én: nem Bercsényi! Eltagadom a nevemet. Minket öldökölnek, s ti itt tivornyáztok! Turnától Ugrócig véres tetemekkel van fedve az út: ezek az én halottaim; onnantól idáig meg részeg disznókkal. Ezek a ti elesetteitek!

– Hát hol folyik az ütközet? – kérdezé Ocskay.

– Már nem folyik: már vége van. Tönkreverték az egész hadseregünket; gyalogságunk le van kaszabolva, ágyúink ott vesztek: a fejedelem nehéz sebbe esett, úgy vitték el a csatamezőről. Magam alig ötvenedmagammal kecmelegtem ki az ellenségből, azt sem tudom, hány sebet kaptam. S ti itt isztok, devernyáztok ezalatt mind hadastól együtt!

Ocskay úgy hebegett, mint egy álmodó.

– Szétverve? Hajdúság leölve? Ágyúk oda? Meg a fejedelem? Lehetetlen! Nehéz sebbe esett! De hát ki volt az ellenség, aki ezt meggyőzte tenni?

– Hát ki volt? Pálffy, a bán!

– Pálffy, a bán? – motyogá Ocskay László. – Pálffy verte szét a fejedelmi sereget? – Álmodom én most?

– Majd én ordítok egy szót a füledbe, amitől fölébredsz! Árulás volt, ami kudarcunkat okozta.

Ettől a szótól csakugyan fölébredt Ocskayban valami: a kevélység démona. Megütötte öklével az asztalt nagy haragjában, s odadobbant egész arcközelbe a fővezér elé: csak úgy szikráztak a szemeik egymásba, mint két összecsapkodó acél.

– Mennyköveket ontó Jehova egy Isten! Hát szétverte hadseregünket Pálffy bán? Azt a büszke armádiát, ami ország-világ-hódításra indult meg? Hát levágta a hajdúk ezereit? Hát elfoglalta az ágyúinkat? Elszedte a zászlóinkat? Hát a fejedelem is sebben esett el? Hát hol voltak akkor a talitarka palotások? A híres erdélyi nemes gárda? Hol voltak a testőrmuskétások? A veres meg a sárga huszárok? Hát a hatalmas svéd páncélos lovagok? Hol volt a francia granátos csapat? Hol voltak a francia tábornokok? Hol volt a magyar vitézség, ha ez megeshetett? És ki verte őket széjjel, ki söpörte el a csatamezőről valamennyit? Mennybéli Isten! Egy Pálffy bán, akit én magam egyedül Komáromtól vertem idáig, megállni sem hagytam, aki nem tudott velem szembeállni sehol egy derék ütközetre! Egy futó ellenség, akinek én csak a hátára tudtam felírni a nevemet: az megrohanja futtában, előttem szaladtában az egész fejedelmi armádiát, s a fejedelem és a fővezér arcára írja föl a nevét! Szégyen, gyalázat az ilyen hadvezetésre!

De amíg ezt elmondta Ocskay, Bercsényi is közbekiabálta a magáét: hogy Pálffy véletlen rohanta meg a kuruc hadsereg leggyöngébb szárnyát, a Pekry vezérlette mezei tábort, ezt felkeverte, a derékhadra vetette, a tér rossz volt, tele mély árkokkal. Egy ilyen árokba bukott bele a fejedelem lovastól: nem ellenség sebesítette meg. A kurucság lelke el volt véve, amint a fejedelem elestét látta; így futott meg. Magától futott, nem a bán kergette: csak a gyalogság állt helyt; az harcolt. S mindezekben Ocskay a leghibásabb, hogyha már maga előtt hajtotta a bánt, miért nem akadályozta meg Heisterrel egyesülését, miért nem maradt a hátában tovább is; miért töltötte itt a napot hiába? Egyszerre kiabáltak egymásra mind a ketten; de Ocskay dörgő szava legyőzte Bercsényi rekedt kiabálását.

Végre Csajághynak és Ocskay Sándornak sikerült a két dühösködő vezér közé furakodni, s őket valahogy elcsillapodásra bírni. Csajághy odaállt közéjük, mint egy ércszobor.

– Uraim! Vezér urak! Beszéljünk nyugodtan, ahogy nemes urakhoz és hadvezérekhez illik.

A közbenállón hol Bercsényi taszított egyet, hol Ocskay László rántott másikat, mind a kettőnek útjában állt.

– De én az „árulás” szót az apostolnak sem engedem! – ordítá Ocskay.

– Legyenek nyugodtak kegyelmetek!

– Dög legyen, aki ma nyugodt! – recsegteté Bercsényi.

Ekkor aztán Ocskay Sándor is közbelépett, egyik kezével a testvére, másikkal a fővezér jobbját ragadta meg.

– Bátyáim? Édes atyámfiai! Ne törjetek egymás ellen! Esküszöm az élő Istenre kegyelmednek, fővezér úr, hogy ebből a mi táborunkból nem támadt semmi árulás! Isten a tanúm, hogy készek vagyunk, László bátyámmal együtt, ebben a nyomban bebizonyítani vérünk kiontásával hűségünket. Mondja meg kegyelmed, hová menjünk, merre rontsunk! Hitünket bizony beváltjuk.

– Úgy van! – sietett Sándor szavait gyámolítani Csajághy Márton. – Ne beszéljünk arról most, ami megtörtént, hanem inkább arról, aminek történni kell.

Bercsényi melle zihált a fékevesztett indulattól. A szégyent, a bosszút hozta magával, s belebotlott a szemrehányásba. Kardjával keresztülvágta magát az ellenségen, s nem tudta, hol kapott sebet: s most íme, egy másik ellenségre talált, aki hatalmasan visszavagdal neki, s a nyelvharcban kapott sebek rosszabbak, mintha fájnának: égnek. Mégis el hagyta csillapulni haragját, megtörlé arcát a vértől és portól, s nyugodt hangon kezde szólni.

– Én nem mondtam azt, hogy kegyelmetektől jött az árulás – de valóban árulásnak volt dolga a veszedelmünkben. Heister és Pálffy már a trencséni híd felé menekülének, hogy a vár ágyúi alatt fedezve legyenek, amidőn valaki szökve átment a bánhoz, s hírül vivé neki, hogy a fejedelem tábora nincs hadirendbe fölállítva, lovasságunk messze külön táboroz a gyalogságtól; a Vág mellett az ellenséghez legközelebb a balszárnyon a szerencsétlen Pekry vezényel még szerencsétlenebb mezei hadakat. Erre kapott vérszemet a bán. Egy maroknyi haddal odaront Pekry oldalába, azt felveri, rákergeti a rendes hadakra, s oly csúfot követ el rajtunk, amilyen még magyar népet nem ért soha. Ezt árulás nélkül meg nem tehette volna.

Most már Ocskay is csendesnek tetteté magát, bár minden porcikája reszketett, az arca sápadt volt, mint a fából faragott fő.

– Nem vonom kétségbe, hogy árulás okozta a kudarcot. Kívánom is, hogy az kideríttessék, s akinek a fejére ez kisül, annak a feje guruljon el a földön! De ne keressék kegyelmetek ezt a főt a távolban; hanem ott közel, a közepében a tábornak.

– Mindenütt fogjuk keresni, afelől legyen biztos kegyelmed – szólt dölyfösen a haragos vezér. – De fennmarad mindenesetre az a tüske a szívünkben, ha mindenütt csupa fehér ártatlanságot találunk is, hogy a bán nem mert volna ehhez a fatális támadáshoz fogni, ha aziránt bizonyos nem lett volna, hogy Ocskay dandára a hátában meg nem támadja. Akarva, nem akarva, kegyelmed vesztette el velünk a turnai ütközetet.

Ocskay most már nem csattant fel. Hiszen hidegvérrel még élesebben lehet visszavágni. Összefonta a karjait, úgy válaszolt.

– Ha én olyan jó hadvezér volnék, mint amilyen jó orátor kegyelmed, úgy meg tudnám győzni mostan a vert seregünkkel az ellenséget, mint ahogy meggyőz engemet kegyelmed vert argumentumokkal. Tehát én vesztettem el a turnai ütközetet, aki ott sem voltam? Engem öklelt fel a német, aki hátul álltam? Én mulasztottam el az elővigyázatot, nem azok, akiket megleptek odaát?

Csajághy látta, hogy Bercsényi most ismét haragba készül jönni, s most már határozottan Ocskay László pártjára állt.

– Engedjen meg kegyelmed, fővezér uram, de mi azt a vádat, hogy az ellenségre nem vigyáztunk volna, magunkra nem vehetjük. Előcsapataink mindenütt farkasszemet néznek az ellenség előcsapataival; a szorosutakat elzárva tartani vettük kötelességünknek: arról, hogy a hegyeken túl ütközet folyik, nem volt tudomásunk, mert semmi ágyúszót nem hallottunk; mi, Ocskay László alvezérei mindenben szolidaritást vállalunk a vezérünkkel; dandárunkban nem történt sem árulás, sem kötelességmulasztás. Erről felelek mind én, mind Ocskay Sándor.

Bercsényi most már elpihentette haragját, s míg Csajághy szavainál Ocskay arca lett ismét életvidám, a fővezérnek még az ajka is elsárgult. Félretette későbbre azt, amit most mondani akar.

– Jól van no! Most nincs idő a feleselésre, akarom mondani, a vizsgálatra. Mert ebben én nem pörlekedő fél, hanem bíró vagyok. Azonban gyorsan intézkedni kell; mert körmünkön ég a tapló.

És itt ismét Ocskayhoz fordult színlelt nyugalommal, de minden szavából kiérzett a keserű irónia.

– Úgy hiszem; semmi baj. Csak „minket” vertek szét, ostobákat, könnyen rémülőket. Itt van még intacte Ocskay brigadéros uram egész dandára, aki Komáromtól verte idáig azt az ellenséget, aki minket összepocsékola. Mi kell egyéb, mint felültetni a vitéznél még vitézebb hadakat, s visszaverni a tromfot.

Csajághy látta, hogy ebből most mindjárt nagy összeveszés lesz a két úr között, eléjük vágott.

– Ne legyetek gyermekek, urak! Hagyjatok engemet szólni, köztetek a legöregebbet! Ne verjék egymást szavakkal a vezérek! Anélkül is ez volt mindig a legnagyobb veszedelmünk. Kegyelmed, fővezér uram, tekintse azt, hogy Ocskay, és a mi egész dandárunk hetek óta erőltetett marsokban, folytonos csatázásokban kifáradva, ma először tart egy pihenő éjszakát, abban a megnyugvásban, hogy holnapnál hamarább csatára nem kerülhet a dolog. Kegyelmed, brigadéros uram, pedig vegye tekintetbe, hogy fővezére előtt áll, aki méltó keserűséggel eltelve jön egy fatális ütközetből, s méltó oka van rá, hogy bánatában embernek és Istennek szemrehányásokat mondjon. Akinek az arcát piros vére festé, annak az arcába ne kergesse még a vért szégyen és haragköltögető szó is. – Ha pedig éppen össze akarnak veszni kegyelmetek, úgy tegyék azt meg holnap, holnapután: amikor ráérnek. Most másnak a sora áll. Kegyelmed, fővezér uram, azt mondá: a fejedelmet megsebesülve vitték el a csatatérről. – Hová, merre vitték? – Ez a legelső kérdés. Van-e, aki menekülését fedezi?

– Nincs!

– No, hát ezzel az egy szóval ketté van vágva minden mai napi ortályoskodás. Első a fejedelem baja: azután jön a kegyelmeteké. Merre vitték a fejedelmet?

Talán Bánba vagy Nagytapolcsánba! Ki tudja azt most? Én az eszeveszett lovasság visszatérítésével bajlódtam. Láttam, hogy a fejedelmet véres fővel ültették fel egy lóra, s így vezették el kétoldalt fogva, eszméletén kívül. Czelder Orbán hajdúi karélyt formálva álltak az üldöző ellenség útjába. Meddig tarthatták fel, azt nem tudom; magamnak is elég táncom volt. Eddig, ha jól futottak a fejedelemmel, elvihették Nyitraszerdahelyig. De meglehet, hogy megrekedtek az utakon a poggyászszekerekkel, s most ott vannak valahol az erdőben.

– Akkor nincs veszteni való időnk. Brigadéros uram, engedje, hogy mi Ocskay Sándorral feltrombitáltassuk az ezredeinket, s még az éjjel Ugrócba szálljunk, az üldöző ellenség útjába.

– Tegyetek úgy – szólt Ocskay hidegen. Tudta ő azt jól, hogy nem bolondult meg a labanc, hogy éjszaka menjen kurucot üldözni az erdőre, a maga veszedelmébe.

– No, hát szent a békesség köztünk! – monda Csajághy, a két vezérhez fordulva, amire azok aztán kezeiket nyújták; de nem egymásnak, hanem csak Csajághynak mind a kettő. – Na, hát – legalább kezet szorítottak – per procura.

Bercsényi távozni készült.

– Én megyek a fejedelmet keresni!

– Nem elébb, míg egy bokályt kiürítene kegyelmed. Propter bonum pacis!

– Azután mire igyam? A nagy szaladásra? Vagy az elnyelt porra. Porrá lett az egész magyar dicsőség! Szép nagy por lett belőle! No, hát nyomtassuk le ezt a nagy port!

Azzal fölemelé a kezébe erőltetett billikomot a fővezér, s gúnyos, fűrészreszelő hangon eláldá magát:

– No, hát éljenek a mai nap diadalmas hősei: Pálffy bán és Heister tábornagy uraim.

S azzal fenékig ürítve a bokályt, odavágta azt az asztal alá. – Azután kisietett a teremből. Mondják, akik utánamentek, hogy a tornácba kiérve, a torkába dugta az ujját, – nem akarta azt az áldomást magával vinni.

A tiszt urak pedig siettek a kardjaikat övükre csatolni, páncélingeiket felölteni, s aztán ki-ki a maga csapatjához. Dolog lesz azt most összeszedni.

Ocskaynak csak Jávorka maradt a tisztek közül.

– Édes fiam – mondá neki a brigadéros. – Te se nézd ott hiába a faggyúgyertyát, indulj neki, próbáld meg, ha fel tudnád ültetni a századainkat.

Jávorka a vállát vonogatta.

– Tökéletesen mindegy volna, ha tovább énekelném a babiloni keserves zsolozsmát. Mert ha én most odamegyek a táncoló, dőzsölő kuruchoz, s azt mondom neki, hogy „Lóra, koma, szétverte a nagy sereget a nagyfejű, a fejedelem is elesett!”, hát legelőbb is azt fogja mondani, hogy „A kutyámat tegye bolonddá az úr!”; ha pedig végre mégis igaznak hiszi el, akkor meg úgy szétszalad, mint a vándorhörcsög, mikor közécsap a héja.

– Hát ne sokat beszélj nekik, hanem fúvass riadót a tárogatókkal!

– Muzsika: az lesz belőle – monda Jávorka, megindulva az ajtó felé, s amint nagyon pengett a sarkantyúja, visszafordult: „Ugyan kérlek, édes sarkantyúm, ne hencegj itt a hátam mögött! Azért, hogy most te vagy úr!”

Ocskay egyedül maradt a nagy ivóteremben. Levetette magát a nagy karszékbe az asztalfőn, az üresen álló hosszú asztal díszhelyén, s bámult az előtte álló faggyúgyertyába, ami megkoppantatlan kanóccal, mint egy izzó taplóval a közepén bűzölt előtte, kanyargó füstöt pipálva egész a boltozatig.

Odakinn hangzott már a tárogatók riogató szava. – Ugyan keservesen fújták. Máskor, ha csak egy-két rivallása üvöltött végig késő éj közepén a tábori kürtnek, nyomban következett rá a földdübörögtető pariparobaj a vezér sátora körül; most ugyan várhatott arra. A pereces nem trombitál megátalkodottabb módon az utcán, mikor sósperec ideje van, mint ezek a tárogatósok faluhosszant; de nem jött a kastély felé se tombolva, se kocogva, se ügetve, még csak egyetlenegy görhes sem; se deres, se fakó, se kesely; az mind, a hókával és a daruszőrűvel együtt ott kinn legel most a gyepen; a gazdája meg a paplanyos ágyon. Fújhatod most annak azt a nótát a tárogatóddal!

Ocskay László lelkében olyan sivatag támadt, melyből nem tudott kitalálni. A fényes várak, miket emléke felmutogatott, mind a fata morgana csalóka tüneményei voltak. Léva-vár, Szomolyán, Detrekő, Vöröskő-vár, négytornyú Pozsony, magas Trencsén vára, Bruck, Fischamend, Wsetin, maga Bécs fényes városa, amik diadalait visszhangozták vala! Mind csak délibáb volt. A levegő álmodott a földről! Egy szélfúvás, s avar puszta van körös-körül. Hová vezet ezen a pusztán keresztül ez a végtelen út, amit nem jelöl más, mint az előrementek fehérlő csontjai!

Magához tért, körülnézett: csak az utósó gyertya égett már az asztalon, a többi kialudt vagy füstölt. Eszébe jutott, hogy hiszen ő még vezér volna: kurucok vezére. Kereste a kardját. Az oda volt valahová a szék támlájára akasztva, a keze ügyében. Azért nem talált rá. Mikor aztán sok keresés múlva reáakadt, akkor úgy megharagudott rá, hogy az asztalhoz vágta: mintha az a szegény kard volna a hibás.

Erre valami vihogó hang szólalt meg valamelyik sutból.

– Ki nevet ott? Ki maradt itten? – rivallt fel Ocskay. A nevető alak előkecmelgett a sötétből.

– Hát ugyan ki maradt volna itt más, mint a Cinka Panna? Én csak nem mehetek tárogatót fújni?!

– Mit nevetsz itt?

– Hát ugyan miért ne nevetne a Cinka Panna? Az én hegedűmet nem törte össze a Pálffy.

Ekkor aztán ketten nevettek.

A Pálffy bán hatalmas ember: meg tud ríkatni egy egész országot; ha akarja, úgy végigönti búbánattal az egész Pannóniát, mint az árvíz, hanem annyi hatalma nincs a Pálffy bánnak, hogy a Cinka Panna jó kedvét elrontsa.

Hahaha!

Ocskay László nem készült most már sehová. Levágta magát a karszékbe az asztalfőnél, s végignyújtá a karját az asztalon, a fejét meg arra fekteté le.

– Eb mozdul a helyéből! – Hozz bort, Cinka Panna! – A legerősebb borodat hozd elő! – Iszom egymagamban. – Ezt sem próbáltam még. – Talán jól is esik? – Lódulj, hozz bort; erőset! – „Mit dorbézoltok itt!” – No hát dorbézoljunk! – Legyen megszolgálva a dicséret! – „Ocskay László iszik, míg mi futunk!” – Na, hát iszom! Ti meg fussatok… Kutyának való a hűség! – Hozd azt a bort!

Meg sem várta, hogy az átalagból a bokályba öntsék. Felvette két kézzel a faedényt, s az akonából ivott. Nagyot ivott az édes tüzes borból; s keserű zimankós kedve támadt tőle.

– Kutyának való minden hűség! Csalj, hazudj, szaladj, aztán tagadd el! Dicsekedj vele! Kend másra! – „Csak Ocskay László nyerte el a becsületet!” – El biz a csörgősipkát a szamárfülekkel. Hol az a becsület? A nagy száj a becsület! Kiabálj sokat! Akkor vagy derék hős! Szidj, vádolj, rágalmazz mást, akkor vagy igaz ember. – Nem csörög, mégis lánc: úgy híják, hogy „hűség”. Nagyot rúgnak rajta – úgy híják, hogy „jutalom”. Pokolra mindenféle hűséggel! – Héj, Cinka Panna, ha te most olyan csúf nem volnál!

Ocskaynak a szemei keresztbe álltak már, s csak úgy szikráztak a delejes tűztől.

A csúf cigányleány nagyot vigyorgott e szóra, széthúzott, nagy szájában csak úgy villogott a két fehér fogsor.

– Hát hiszen, ha csak az a bajod? Tudod azt, hogy én boszorkány vagyok. Értek hozzá, hogyan kell kantérolni, dauzsolni, vajákolni. Ha megmosdom kinn a kútnál, bekenem a bábaírrel a két szemöldököm táját, hét babot dobok a hátam mögé, s elmondom, hogy „ifriszkum, cifriszkum, cingere bringi!”, hát egyszerre olyan szép barna cigányleány lesz belőlem, hogy még az éjszakát is fényesebbnek látod tőle, mint a fényes reggelt.

– Hahaha! No hát eredj; hámlítsd le azt a vén bőrödet. Változz át tündérré.

Cinka Panna kapta a hegedűjét, s addig is, míg kiment a teremből, végighangzott a folyosón a cifrája a nótának. „Cigányasszony sátora; hopp!”

„Sátora! Sátora! Benne van a rajkója! Heje huja hopp.”

Ocskay ottmaradt és ivott. Most már szürcsölve itta a bort, elébb felszíva a hevítő zamatját.

A zsibbasztó egyedüllétben elővették a hallucinációk, amik a gyilkos és öngyilkos agyát szokták meglepni: azok a felforralt vér lávájából előzajló, csábító képek, amiknek neve: eleven álom. Milyen jó lett volna, ha egyszerre megriadt volna az ablaka alatt a tárogató: „lóra, magyar!”, s szétrebbentette volna mennybéli szavával ezeket a pokolban született, csábító rémalakokat.

A tárogató azonban egyre messzebbről hangzott, egyre szomorúbb elhaló tutulással. Hanem ahelyett megszólalt ismét a hegedű a terem ajtajában, rákezdve a nótát, kísérve a dallal.

Ne szomorkodj, légy víg:
Nem lesz az mindég így.
Hej, aki megszomorít,
Meg is vigasztal még…

Ocskaynak úgy rémlett, mintha a hegedű húrja reszketne, ahogy Cinka Panna kezében nem szokott, s az a hang, amely énekel, lágyabb, csengőbb, melegebb volna, mint az övé. Vagy mind csak a káprázat okozza azt?

– No, gyere közelebb!

A danoló, hegedülő alak a hosszú terem homályából csak meg-megakadó léptekkel közeledett feléje. Karcsú, sugár alak volt, a cigánynők lompos viseletében, ami úgy van rájok hajigálva, de ahol deli alakot fed, szoborrá alakítja azt át; a szennyes, gyűrődött patyolating odatapadt délceg idomához; felkapcsolva laza ráncaival, egy sor klárisgyönggyel a nyakába: fél válláról az is le volt csúszva, domború csípőjéről széles piros szegélyű, kopott zöld selyemviganó omlott alá, féloldalt felcsíptetve a lecsüngő bőrövvel, hogy a térden alul érő fersing kilátszott alóla. Az is ki volt szakadva, hogy a meztelen térd kivillogott rajta, hanem azért a szegélye szélesen kihímezve arannyal, ezüsttel, színes virágokkal. Járása-kelése csupa párducmozgás, olyan ideges, oly izgékony. – Hát még amint közelebb jön a vérlángban lobogó gyertyához, s az arcába látni. Minden szent el ne hagyj! Ez a Lilith maga! Az első embert elcsábító „nefitimlány”. Barnapiros orcáján dévaj mosoly ragyog, örökössé téve a csábító szerelemgödröcskéket, míg kacér szemérmetességgel lesütött szempillái nem hagyják kitalálni a szeme színét, fölöttük a sűrű, két fekete szemöld, majd összeér elöl. Korallpiros ajkai hegyesre csucsorodva; piciny füléből nagy ezüstfüggők csüngnek alá, amik, ha a fején egyet lendít, csilingelnek; borzas, szénfekete haja kiszabadult a piros törökkendő alól, aminek azt össze kellene tartani, s a rendetlen tincsek a homlokát árnyékozzák be. Hanem ha egyszer-egyszer megvillannak ezek a szemek, egy villámlobbanásra, fehérükkel felfelé fordulva, ha meghasad a piros ajkpár, s kivillan a két gyöngyfogsor: olyankor azt mondja az egész tekintet: „Enyim vagy már: megfogtalak!”

Ocskay László elbűvölten nyúlt a leány keze felé.

– Ki vagy te? Hogy hínak téged?

– Az én nevem „Deliancsa” – suttogá a cigány tündér.

– „Deliancsa!” – szólt Ocskay, odavonva a tüneményt az ölébe. – Hát te honnan kerültél ide? Hol termettél?

A cigányleány Ocskay térdén ülve, álla alá vette a hegedűjét, s elkezdett hegedülni, énekelni:

Én vagyok a, én vagyok a cigányleány,
Cigányvajda, cigányvajda az én apám.
Az én anyám, az én anyám cigányasszony.
Kinn a pusztán, kertek alatt, sátor alatt alszom.

– Leány vagy, vagy asszony! Te kis szelídecske!

– Hahahaaaj – kacagott fel Deliancsa, megvakarva öt körmével borzas haját feje búbján, s meg új nótát kezdett erre a kérdésre.

Nem vagyok én szelídecske:
Sem szűz, sem lyány, sem menyecske,
Mert én égi harmat vagyok.
Este a virágra szállok;
Reggelig rajta úszkálok!

– Hát van-e már szeretőd, szép Deliancsa?

Arra is volt megfelelő nóta:

Kinek van, kinek van

Karikagyűrűje,

Annak van, annak van

Szőlke szeretője.

(A nóta ugyan barna szeretőről szól, de a cigányleány ránézett Ocskayra, s szőkére fordította a dalát.)

Nekem is van kettő,

Cseréljünk meg véle

Amelyik többet ér,

Fizetek melléje.

S azzal egész dévaj pajkossággal lehúzta az ujjáról az ezüstgyűrűjét, s felerőltette az Ocskay kisujjára, s hirtelen lerántotta annak az ujjáról a karikagyűrűjét, s azt meg a maga hüvelykujjára szorította fel.

Ocskaynak eszébe jutott, hogy az a karikagyűrű az ő jegygyűrűje; de aztán csak azt gondolta magában, hogy majd vissza lehet azt megint cserélni. Ahelyett máshová célzott a szavával.

– No, no, Deliancsa. Majd az urad megver, ha más gyűrűjét látja az ujjadon.

Deliancsa nagyot nevetett azon: a két vállát csak úgy rángatta.

Ki az urát nem szereti,
Annak van most becsületi.
Nekem is van becsületem:
Mert az uram nem szeretem.

– Hahaha!

Mind a ketten nevettek rajt.

Ez ám a becsület.

Nem szeretem az uramat, hajahaj!
Csak a kisebbik uramat, hajahaj!
Arra is, ha megharagszom,
Itt a csárda, majd beiszom, hajahaj!

– No, hát igyál, Deliancsa! Ismered ezt a bort?

– Hogyne ismerném! A cigányasszonyok jó bort isznak, amíg szépek. – De kelmed nem szereti a szépet, mert el sem koppantja a gyertyája hamvát.

Deliancsa arra a két ujja megnyálazott hegyével elvette a gyertya hamvát, amitől annak a kanóca csak jobban sercegett.

Még elalszik.

Hahaha!

Zöld erdőben ég a gyertya,
Az én babám koppantgatja.
Hol eloltja, hol meggyújtja,
Csak a szírem, csak a szívem szomorítja!

Most már aztán Ocskay maga is belejött a danolásba, rákezdé szép férfihangjával:

Korcsmárosné, gyújts világot!
Héj, van-e kökényszemű lyányod?
Héj, van-e kökényszemű lyányod?

Ha nincs kökényszemű lyányod,
Héj, aludjék ki a világod,
Héj, aludjék ki a világod!

Arra aztán Deliancsa folytatta a nótát:

Söröm is van, borom is van,
Héj, kökényszemű lyányom is van,
Héj, kökényszemű lyányom is van.

Ocskay nem bírt dühös jókedvével, felugrott az asztal mellől, Deliancsát a térdéről a fél karjára kapta fel, s táncolni kezdett, csak úgy rugdalta a padlót.

Csihajla! Eb ura a fakó!

Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, lefelé is mindig „eb ura a fakó”!

Ihajnáré! ihajla!

Húzd rá, cigány, disznót adok,
Nem túrja ki a házadot!

A hős dalia rakta a táncot, csak úgy pengett a sarkantyú, a cigányleány meg ott a vállán ülve, húzta a láb alá való nótát. Azt a nótát, ami Ocskaynak legkedvesebb volt. – Nem is állhatja azt meg a magyar ember, hogy mikor azt a nótát húzzák, közbe ne énekelje a versét, s össze ne verje a bokáját. Össze is való az a három: a tánc, a nóta meg a verse.

Sikolt-rikolt a sarkantyú,
Csókot kér a barna fattyú.

(Deliancsa úgy énekelte, hogy szőke fattyú.)

Adjon neki ifjú asszony.
Ne kívánja olyan nagyon!

– No hát ki adja meg azt a csókot?

De hát ki ne adná meg azt a csókot? Mikor van belőle elég. Le se kell érte hajolni, úgy lehet szedni a fájáról.

Ocskay úgy találta, hogy mikor a cigányleányt megcsókolja, koromszagú lesz utána a szája; az ajkáról kapott csók pedig ragad a zsírtól. Persze a cigányleány nem szokott mosdani.

– Te, Deliancsa, ördög bújjék beléd; de koromszagú a pofád.

– Kemencében hálok, galambom. De válogatós a szájad! – S rákezdé a nótát hegedűszó nélkül:

Három csillag van az égen:
Három szeretőm van nékem,
Egyik szőke, másik barna:
A harmadik: héj, a harmadik cigányfajta.

– A cigányfajta én vagyok. Három szeretőd van: tudom. Add ide a kezedet, hadd ropogtatom meg az ujjaidat. Ugye, hogy igazat mondtam? Három ujjad roppant. Három szeretőd van. A barna az otthon van, de hát a szőke hol jár vajon? Mikor láttad, mikor ölelgetted?

Valami végigborzongott Ocskay hátán.

Bánta is már.

Ha a homlokának nincs már esze, a hátának minek akar lenni?

Az utolsó gyertya is csonkig égett már, az olvadt faggyúból csak úgy lobogott fel kápráztató fénnyel a félredőlt kanóc.

Azt suttogá Deliancsa:

– Hát azt hiszed, hogy én nem tudnék olyan szép lenni, mint a másik, akármelyik a kettőből?

Három fehér kendőt veszek;
Ha fölteszem, fehér leszek:
Fehér leszek, mint a hattyú:
Nem csókolsz meg, szőke fattyú!

– Hát azt hiszed, hogy ha kimennék a kútra, megmosdanám friss vízben, nem lennék olyan szép, mint amilyen az volt? Tudod, az a szebbik. No, megteszem érted. Egy sátoros ünnepen a cigányleány is megmosdik. A kedvedért megteszem hát. Eressz, hadd mosdjam meg. Mire visszajövök, olyan leszek, mint a tündér. A számnak is olyan illata lesz, mint a nárdus: nem lesz hagymaszagú. Addig nesze ez a kutyaharap-csók.

S dévaj kedvében megharapta a férfi orcáját, hogy meglátszott rajta a foga helye.

Aztán elkezdett kifelé lejteni, folyvást muzsikálva, énekelve:

Szép állat a hattyú:

Magát megmossa;

Orrával tollait

Felborzolgatja.

Kis kertedben, ligetedben

Hogyha lehetnék,

Kedves, édes rózsám,

De boldog volnék!

A nótának andalító szép dallama egész a dobogó szívig hízelgi be magát. Az utolsó akkordban minden ki van fejezve, ami vágy, gyönyör és epedés.

A nóta elhalt a kastély üres tornácaiban. Ocskay egyedül maradt.

Mikor így magára lett, ismét érezte azt a kimagyarázhatatlan borzadályt végtől végig egész testén, aminek nem lehet okát adni. A mámor ködében tapogatózott minden eszmélete. Úgy rémlett előtte, mintha ő ezt a leányt már egyszer látta volna. Hol? Mikor? Talán érezte is ugyanazt a ruganyos termetet, azt a pihegő keblet ölelő karjában. Azt a csókot! Azt a forrót – a találkozásnál – meg azt a kutyaharap-csókot – a búcsúvételnél. Ki volt az, aki ezt így szokta adni? – Mint annak a tartóba égett gyertyának a lángja, hol fellobban, hol elcsappan, éppen olyan volt az eszének a világa is. Kinek híják „azt”? Ha valaki megsúgná neki a nevét, mindjárt megtudná. Hanem az szőke volt, ez meg fekete. – De hát nem történt-e meg egyszer, hogy egy nő, egy tündér a dióbarna haját addig mosta, amíg aranyszőke lett belőle? Hol történt ez? – „Szép állat a hattyú, magát megmossa!” – Vajon, ha visszatér, csakugyan „fehér lesz-e, mint a hattyú”. S akkor a neve is majd eszébe jut. – Vagy marad csak Deliancsa. „Piros leszek, mint a rózsa; rám illik a babám csókja.”

De soká jön vissza. De sokáig mosdik! „Hét bőre van a cigányasszonynak!”, azt mondja a nóta.

Ezalatt ráért hallgatni, hogy felelgetnek egymásnak a csendes éjszakában a tárogatók: az egyik a temetvényi hegyről, a másik a báni dombról, a harmadik a Nyitra-partról, a negyedik, az ötödik innen-onnan a rónákról. Kinn az utcán nincsen más nesz, mint két alvó férfi hortyogása, akik ott „húzzák a bőrt a fagyon” duettben. Ezek bizonyosan a strázsára állított kuruc hajdúk.

– De soká mosdasz, Deliancsa! Lemoshattál már azóta hat bőrt is magadról, a hetedikben olyan fehér lehetsz, mint – „Ozmonda!”

Most egyszerre eszébe jutott a név.

Vajon úgy fog-e visszatérni, mint Ozmonda?

Ah, az a kép a beckói városházból! Az istennői alak!

Ha most előállna!

– Visszacseréllek most! – Most te légy az angyal! – Pokol tüze emésszen el minden hűséget! – Siessünk megveszni, elveszni. Az a jó!

A hegedű ott künn a tornácban újra elkezdett cincogni, hozzá hangzott a nóta is. Jön már vissza.

Cigányasszony sátora, hopp
Sátora, sátora,
Kiszökött a rajkója, hejahuja hopp!

Ocskay Lászlónak nem volt türelme várni. Eléje sietett, maga nyitotta fel előtte az ajtót.

S akkor aztán ott látta maga előtt a szélesre nyitott vigyorgó szájával a Cinka Pannát.

– Cinka Panna! – hörgé Ocskay.

– Az ám, Cinka Panna. Látod, bolond, minek küldtél ki, hogy mosdjam meg még egyszer a kútnál. A másodszori mosdástól megint visszaváltoztam ilyen csúffá.

– Hol van Deliancsa?

– Hol bizony? Elrepült. Megkente a talyigakereket sárkányhajjal, ráült, elvitte a Szentgellérre. Máskor ha szép leány van a körmöd között, ne mondd neki, eredj, mosd le elébb a kormot a pofádról! Nem kell a szép leányt vízbe tenni, mert elolvad.

Ocskay dühös volt. Felkapta a fél karjánál fogva a Cinka Pannát a levegőbe, mint egy nyulat.

– Cudar boszorkány! Hová tetted a Deliancsát?

– Jaj! Megmondom. Csak eressz el! Tégy le a földre! – No hát no. Ne légy hát olyan haragos! Ej, hogy szikrázik a szemed. Ha tapló volnék, meggyújtana. Hát igazán szeretnéd, ha még egyszer visszaváltoznám Deliancsává?

– Nekem visszahozd azt az átkozott tündért. Vagy te lakolsz meg érte! Én ma ki akarok rúgni! Pörbe szálltam az egész világgal, nem tartok meg semmi hitet! – Keresztül akarok törni mind a tíz parancsolaton. Bálványimádó is leszek! Nekem aztán mindegy: akár tündér képében jön a „cifra asszony”, akár az ördögök nagyanyja formájában.

A Cinka Panna ügyesen, mint az evetke, siklott ki Ocskay László keze közül, félreszökve előle az asztal mögé, Ocskay utána kapott, azzal elvesztve az egyensúlyt, végigesett az iszamlós padlón, s ott maradt eszméletlenül elterülve.

Eszméletlenül, de nem álomlátatlanul.

Mély, lázforró álmai voltak.

Ott volt ismét a Deliancsa. Ölelte, csókolta. Az ölelés meg akarta fojtani, a csók meg akarta égetni. Láng jött ki a szeméből, amitől tűzbe borult az egész világ: erdők, hegyek, városok, mind égtek, a föld maga is izzó volt, s le lehetett a repedésein a mélyébe látni, s ebben a pokolégésben össze volt keverve az őrjöngő fájdalom az eszeveszett gyönyörrel. Kéj, ami kínoz, eksztázisa a fájdalomnak, mely a semmivé létel kéjérzetében végződik. Azon a harapó csókon keresztül kiszívják a vérét, a lelkét. „Tudod már most, hogy ki vagyok? – Én vagyok a tündelevény, kivel dajkád ijesztgetett: aludjál szépen, mert itt jön a tündelevény (vámpír), ha a nyakadat megtalálja, mind kiszívja a véredet. Nézz oda a zöld mezőre! Hatezer társad fekszik már ott. Azoknak mind én szívtam ki a vérüket. Én magam, a tündelevény. A te véred is az enyim lesz. Enyim az utolsó cseppig! – Mégsem ismersz? – Én vagyok a hadrontó valkűr, a Hildr, aki a kardokat kiveri a hősök kezéből. Én vagyok a hadmegállító Rúna, aki azt mondja: „Vissza, Attila!” Én vagyok a cigányleány, Deliancsa: aki elhozta a fejedelem táborából a hírt a bánhoz, hogy a kuruc sereg kétfelé van osztva, a fővezér összeveszett a fejedelemmel; a leggyöngébb hadcsapatok szélről állnak, rendetlenül, összevissza keveredve. Most van itt a jó alkalom, egy merész csapással szétverni az egész tábort. – Én tettem ezt. – Ismersz-e már? – Kitalálod a nevemet? – Húh, be fázol, húh, be reszketsz. Ha rád fúvok, még kővé fagysz. – Előbb égtél, most meg dermedsz. – Ugye sajnálod a gyűrűt, amit kicseréltél velem? – Félsz, hogy a cigányleány elviszi magával, s elviszi a lelkedet is, s nem adja vissza sem a gyűrűt, sem a lelket. Hogy kacaglak, hogyan játszom veled! Iszonyúan gyűlölnélek, ha még iszonyúbban nem szeretnélek. – No, ne rettegj! Ne fagyj kővé félelmedben! – Ha megvirrad, pedig nyár van, hamar virrad; tündelevény fut a fény elől – visszaadom a gyűrűdet, de egy szál hajammal körültekergetem. Azzal az egy szál hajjal hozzám maradsz kötve.

Késő dél volt, mikor Ocskay László mély mámorálmából életre tért vissza. Olyan álom volt az, mint a tetszhalál. Felébredte után még sokáig ott révedeztek előtte a tüneményes álomkáprázatok. A feje nehéz volt, s a szívét egy világ súlya nyomta. Egy összedőlt világé. – Érzé, hogy már maga is ott fekszik e romokon – hozzájuk tapadva.

Ami kábító álomából leginkább kísérté, az az elcserélt gyűrű volt. A kezére pillantott. – Ott volt biz az a régi gyűrű; a hitvesi hűség, az állhatatosság, a férfijellem szimbolikus végtelen karikája most is a „nevetlen” ujján. – Talán az egész Deliancsa képe, alakja, szavai, csókjai, egész jelenése nem is volt más, mint az indulat a mámor képzelt korcsszülötte?

… Hanem amint azt a gyűrűt elfordította az ujján, az alsó részére feltekerve ott talált egy szál női hajat.

„Deliancsa!”

… Csakhogy az az egy női hajszál nem fekete volt, hanem aranyszínű.

Cinka Pannát azonban ettől a naptól fogva sohasem látta többet. Sem ő, sem más. Az úgy el tudott múlni az ismerős emberek közül, mintha csakugyan értene a dauzsoláshoz: egy kenőccsel meg hét babszemmel úgy átváltozni más emberré, hogy senki rá ne ismerjen többet.

Csak a nótái maradtak fenn.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem