XII. „Ritschán”
XII. „Ritschán”
Az, aki a nevét fölírta Ocskay feldúlt kastélyának boltozatára, egyike volt a legdélcegebb, lovagiasabb vezéreknek a császári hadseregben.
Délcegség? Lovagiasság? Aztán kastélydúlás, faluégetés, asszonyok elhurcolása? Hát biz ez akkor így volt, és nem másképpen. Ez volt a hadviselés módja. A kuruc pusztított Morvában, Ausztriában, a labanc Magyarországon. Aki sok várost elégetett, az volt a hős; ha prédát is ejtett, az volt a diadal. A leégetett környék, ahol messze földön nem maradt egy ép hajlék, egy szénakazal, egy búzaasztag, biztosíték volt az egyik félnek, hogy a másik nem kerülhet a hátába; mert ott elvesz éhen. Néha maga a kuruc megtette azt, hogy fölégette szerte a magyar falvakat a labancsereg előtt. Egy dunántúli hadjáratot így nyertek meg a császári hadvezér ellen. Csupán tűzzel, minden vas nélkül.
Ritschán külsejére nézve is mintája lehetett a hős lovagoknak. Karcsú, deli termet, klasszikus szabású arcvonások, achillesi arcél; nemes bátorság a harcban, tréfás kedély a víg férfitársaságban, finom, előkelő modor a nők között, minden ember kedvencévé tevék, akinek valami oka volt rá, hogy barátságával dicsekedjék. Ellenben a kurucnak félelme volt. Éppen oly gyors, oly vakmerő, oly csodálatosan leleményes, mint maguk a kuruc portyázó vezérek; nem gátolta hegyszakadék, áradt folyam, mocsár: ott termett, ahol nem várták, s úgy rohant a golyózápor közé, mintha neki is talizmánja volna, ami sebhetlenné varázsolja. Valóságos Ocskay László német kiadásban.
Miután fél Trencsén megyét és Nyitrát egész a Vágig elpusztítá a császári fővezér rendeletéből: az összegyűjtött zsákmányt szépen átvivé Morvába, s ismét visszajött a Morva vizén, hogy a császári hadsereggel egyesüljön. Ott szükség volt rá. A fővezér döntő ütközethez készült. Ritschán dandára egyike volt a legharcedzettebb hadosztályoknak. Nála volt a Deutschmeister-gyalogezred, a mecklenburgi dragonyos lovasság, a dán segélyhad könnyű dzsidás lovasai és nyolc tábori ágyú, azok között két haubicvető. S mindezeken kívül hordott még magával egy jól szervezett morva szabadcsapatot, mely csupa gyakorlott hegylakó vadászokból volt alakítva, akik a tábora előtt és kétoldalt jártak cserkészve, s felverték a lesben álló ellenséget, kipuskázták az erdőkön csiripelő kuruc népfelkelést, tisztán tartották az utat. – Négyezer embere volt – bizonyosan mondhatni: megszámlálták.
Mikor Ritschán tábornok a határszél városába, Szakolcára megérkezett, a császári sereg magyar vezérétől, Pálffy János gróftól azt az izenetet vevé, hogy őrizkedjék a legegyenesebb úton jönni Pozsony felé, a Morva mentén, mert ott erős kuruc hadcsapatok várnak reá; s minden közbeeső város az ő birtokukban van; hanem ahelyett vonuljon a Fehér-hegyeken keresztül; s azoknak a délkeleti oldalán, a szép szőlőhegyes vidék mentén igyekezzék le Pozsonyba. Itt hat mezőváros fekszik egymás mellett, egy-egy jó nyargalásnyi távolban egyik a másiktól: mind kerített városok, amik a császáriak birtokában vannak; azokat csak apró, rendetlen kuruc csapatok ostromzárolják; sorba valamennyit mind felverheti útjában Ritschán, s ott pihenhet meg, ahol akar: ami valóban igen jó terv volt.
Csak egy hiba történt. – Az, hogy ennek a levélnek a másolatát egy nappal hamarább megkapta a magyar fővezér is: Bercsényi. – A kurucoknak is voltak jezsuitáik! – Ők is megtanultak már „aranygolyókkal lőni”!
Bercsényi Érsekújváron volt ekkor, s onnan rögtön elindítá Károlyi Sándor tábornokot a kuruc lovassággal a nagyszombati úton: maga a gyalog hajdúsággal azonnal indult szekereken utána. Egyúttal futárokat küldött Ocskay Lászlóhoz, aki a határszélen táborozott, hogy amilyen gyorsan csak lóláb és emberláb mehet, siessen minden emberével a Fehér-hegyekhez: ott jön Ritschán!
„Ritschán!”
Ez a név kellett csak Ocskaynak, hogy éjszaka felugorjon a fekhelyéről, és kimenjen a csillagokat megszámlálni, s annyi átkot mondani, ahány csillag van az égen! S aztán lesni, hogy merre fut egy le?
Megtudta hát, hogy merre fut le az a csillag! Megmondták neki. Ráutasították. Ott megy az, akit keresgetsz!
Utána!
Ott kéklenek a Fehér-hegyek! A Kárpátok meghonosult ága. Most is gyönyörű szép vidék: milyen lehetett még akkor? Ahol most egy várrom fehérlik a hegyek ormán, pedig szerteszét annyi fehérlik, akkor ugyanannyi büszke várlak piros tetejű kastélyai, bádog födte tornyai emelkedtek ki a sűrű zöld erdőből. Azok mind megannyi erősségek voltak, bástyákkal, felvonóhidakkal, földesuraik a nép vezérei, akik ágyúval, puskával védték sáncaikat, s minden rongy ellenségnek a szavára nem hederítettek. Egy magasabb hegytetőről meg lehet számlálni nyolc ilyen várkastélyt. Természetesen azok közül négynek kuruc gazdája van, négynek meg labanc; ma kuruc, holnap labanc: kerül-fordul egypár hónap, s megfordítva van megint.
Magát a szomolyáni szoros utat, ahol Ritschánnak át kellett jönni a Fehér-hegyek keleti oldalára, három ilyen hegytetőre épült várkastély díszíti: Jókő, Korlátkő, Szomolyán. A negyedik várkastély, Jablonca, a Miava folyó partján fekszik lapályban. Mikor legutóbb itt járt Ritschán, akkor ezek a várlakok mind labanc uraké voltak (épen is maradt a vár alján minden zsúptető). Azóta azonban a három első vár kuruc kézbe került: csak Jablonca marad meg a császáriak pártján, s ezt Ritschán nem tudta.
A hegyi utak meglehetősen el voltak romolva: nem olyan idő járt, hogy a vármegye csináltathatta volna azokat; Ritschánnak sok késedelmet okozott az ágyúi és társzekerei átszállítása miatt az út tatarozgatása, amíg az út felét, a hegytetőt elérte. Hozzájárult még az a baj is, hogy a völgyet ellepte a köd, nem lehetett messzire látni. Csak azt lehetett hallani, hogy az erdőkben, amik a mély utat kétoldalt fedik, hajnal óta sűrű puskaropogás van: ez valószínűleg a morva szabadcsapatok tiralljozása a tót kuruc puskásokkal; a derékhad előhaladását azonban ez nem zavarta meg.
Nemsokára azonban a hátvédtől jövő nyargoncok jelenték a tábornoknak, hogy háta mögött erős lovascsapatok verdesik megújított rohamokban a dán lovasságot.
– Csak hadd érjünk fel a tetőre! – mondá Ritschán. – Ahol elhagy bennünket a köd, majd segítek én az alkalmatlan atyafiakon.
A köd valóban megszakadt a hegy derekán, s akkor egyszerre kibukkant a hegyek mögül a nap. Gyönyörű látvány volt! A fenyőfák minden levélhegyén egy gyémánt ragyogott: a köd harmatcseppje; minden embernek az árnyékát a deres fűben egy glória vette körül. A vakító fehér köd mint egy hótenger, hömpölygött az alantas vidéken, közte, mint úszó szigetek, a tarka födelű várkastélyok vadasparkjaik közepett.
Ritschán a hegytetőre fölérve, utóhadával pihenőt tartatott. Az egyenesen felfelé vezető hegyi úton nemsokára hatalmas döbörgés kezdett morajlani, s egyszerre csak a fehér ködtömegből egy zárt lovas hadoszlop nyomul elő: mintha igazán a felhő okádta volna ki őket.
Jöttek fölfelé erősen ügetve.
Ritschán szemügyre vette őket távcsövével, s nagyot nevetett.
„Ismerem a rongyosokat. Sokszor megkergettem őket.”
Igen, ők voltak azok: a rongyosok. Csakhogy most Ocskay László vezette őket.
– Majd mindjárt megmutatom én ezeknek, hogy mennyivel könnyebb hegynek le, mint hegynek fel rohanni! – monda Ritschán, s parancsot adott, hogy állítsanak fel az út közepére egy ágyút, s lőjjenek egypárt a kuruc tömeg közé.
A harmadik lövés már felesleges szokott lenni, mert a két első ágyúköszöntésre úgy el szokott szelelni a kuruc had rendesen, hogy azt sem mondja: „Köszönöm szépen!”
Hanem ezúttal bámulva tapasztalá Ritschán, hogy csalatkozott az embereiben. Azok olyan hidegvérrel tűrik, hogy az ágyúteke közéjük csap, mintha nem is nekik szólna: aki elesik; átlépnek rajta. Még csak a fejüket sem kapkodják a búgó ágyúteke elől; s mikor a kartács utcát vág közöttük, betöltik a hézagot, s nyomulnak előre: egyszer aztán, amint közel érnek, elordítják magukat: „rajta! rajta!”, s vágtatva rohannak hegynek fel, szétverik, legázolják az ágyúfedezetet, s egy pillanat alatt levagdalják a tüzéreket, mielőtt a tűzmester beszegezhette volna az ágyút.
Ritschán vissza akarta foglalni az ágyúját, s a legközelebb levő gyalogcsapatot indítá rohamra; hanem ebben a pillanatban körös-körül megzendült az erdő, s minden bokor mögül puskatűz fogadta a csapatját. Mint a raj, úgy omlott hegyébe a tót puskás néphad. Az ágyút nem lehetett megmenteni többé.
Ritschánnak nem volt szándéka itt a hegyszorosban harcot kezdeni; azt mondta, hogy hagyják veszni azt az egy ágyút, s aztán vonuljanak az utóhaddal a völgybe a derékhad után.
Most azután ő adhatott hálát a sűrű ködnek, hogy eltakarta minél elébb, mert a kurucság az elfoglalt ágyúval addig lőtte az utóhadat, amíg látott belőle valamit.
A labanc dandár gyorsított léptekkel haladt hegynek alá Nádas faluig, s itt a Tirna folyó (e helyt még csak patak) mellett rendbe szedé magát, rövid pihenés után gyors előrehaladásra készen.
A köd ezalatt egészen fölszakadt, a nap kisütött a hegyek között; az egész vidék messzire belátható lett.
A szomolyáni szoros a Tirna vize mentén folyvást tágul, szélesedik. Délnek elfogja azt egész szélességében egy roppant nagy gyümölcsös, mely a két helység, Szomolyán és Binyóc között csaknem összeér.
Ennek a gyümölcsösnek a gesztje mögött látta Ritschán a kurucok csákóinak veres fityegőjét virítani. Károlyi Sándor lovassága volt ott. Tehát elöl is, hátul is ellenség!
Itt most csak a vitézség segít!
Ritschán parancsot adott a gyalogságnak, hogy haladjon előre az ágyúkkal a széles országúton Binyóc felé, amíg ő a kuruc lovasságot elveri magáról.
A lovassági harc kemény volt. A császári dragonyosok a dán lándzsásokkal zárt tömegben nyomultak előre; de valahányszor a sík mezőre kijutottak, kénytelenek voltak a túlnyomó kuruc lovasság elől visszavonulni, mely őket rögtön körülcsatározta. Addig nem is vergődhettek ki az ellenségből, míg a gyaloghad a szomszéd falut el nem foglalja, s onnan a kuruc lovasságot ágyútűz alá nem veszi.
Egyszer aztán megszólaltak az ágyúk Binyóc felől. De Ritschánnak úgy tetszék, mintha sokkal több ágyú dörögne ott, mint amennyit ő magával hozott; a puskaropogás is erősebb annál, mint amire ő várt.
Binyóc felől vágtatva jött hozzá árkon-bokron keresztül egy nyargonc, jelentve a rémhírt, hogy túl a falun egy erős kuruc gyalogsági hadoszlop áll, tábori ágyúkkal, a Deutschmeisterek ellenében.
Ezek Bercsényi hajdúi voltak.
Ritschán csak most ébredt annak a világos tudatára, hogy hová jutott. A leggonoszabb kelepcében hagyta megfogatni magát.
„Megfogatni? Azt még nem!”
Hirtelen új parancsokat osztott.
„A gyalogság vonuljon a szomolyáni szorosba vissza: az ágyúkkal védje a mélyutakat! A szabadcsapatok kerüljenek a hegyi utakon át Jókő és Korlátkő alá, onnan szabadítsák fel a visszavonulási utat; az összes lovasság pedig egy tömegben törjön visszafelé, s vágjon utat a hátrálásra, akárki van odahátul!”
Csakhogy az nem akárki volt; hanem Ocskay László.
Amíg a Deutschmeister-ezred lenn a völgytorkolatban az utolsó lélegzetvételig, férfi férfi ellen tülekedve, védte Bercsényi hajdúival és Károlyi lovasaival szemközt az országutat, ágyúzva, amíg a töltényekben tartott, védve minden házikót, patakmalmot, s csak holtan adva oda a fegyvert kezéből, azalatt Ritschánnak a lovassággal hegynek fel kellett összemérkőznie Ocskay kuruc lovashadával. A morva felkelő had nem segített rajta semmit. – Jókő, Korlátkő kuruc kézben volt már, ott a morvákat a tót paraszthad lemészárolta. Csak a szál kardban volt a menedék.
Ritschán keményen megűzte Borbély Balázs gárdáját, de akkor megint szembetalálkozott Köröskényi zászlóaljával. Azt is kétfelé túrta, s elérte a hegytetőt. Innen már ő rohant lefelé, neki volt előnye. Berthóty zászlóalja sem állhatott meg előtte. Düh, szégyen, kétségbeesés fokozta a vitézséget.
Mikor aztán a szorosút aljához levergődött, akkor jött reá – Ocskay!
Mikor Ritschán meghallotta a támadó kurucok csataordítását „Ocskay! Ocskay!” nevével, azt mondá: „No, most el vagyunk veszve!”
Tudta, hogy ez az ő embere! – Ez őtet keresi.
Ez utolsó roham széttépte a labanc lovasságot.
Maltzahn, a dán segédcsapat vezére, egy századdal keresztülvágta magát Ausztria felé, Giordano kapitány száztíz dragonyossal elmenekült a Morva folyóhoz, Ritschán közrefogva harcolt, csodáit követve el a vitézségnek. Négy sebből vérzett már. Ocskay mindenütt a közelében. De nem azért, hogy megölje – hanem, hogy megölni ne engedje. – Ott a viadal ádáz hevében kiáltozá harcosainak: „Aranylánc annak, aki élve elfogja, vaslánc, aki megöli.”
Ritschán négyszáz vitéz bajtársával, akik közül egy sem volt sebesületlen, keresztülverte magát egész Jabloncáig, s bemenekült a várkastélyba.
Ocskay oda is utána.
Az a bástya nem volt neki bástya. Hajdúinak csak egy álom volt széttörni a sánckarókat. Egy óra sem telt bele, már övék volt a várkastély. Minden terem sebesültekkel volt tele. Maga Ritschán négy nehéz sebből vérezve feküdt egy kereveten, mikor Ocskay betoppant hozzá.
Nem volt szükség a látogatónak elmondania, hogy őt kinek hívják. Az egész tekintete elmondta azt. Az első kérdéséből meg lehetett azt tudni:
– Hová tetted a feleségemet?
Ritschán nyugalommal viszonzá erre:
– Csak csendesen, bajtárs! Ráérünk mind a ketten. Átkozottul elég időnk van rá. Ha meg akarsz tőlem tudni valamit, előbb hallgasd meg a feltételeimet. Tudom, hogy engem addig meg nem ölsz, amíg titkodat meg nem tudod tőlem. Aztán pedig életben nem hagysz. – Ez mindegy. Egyszer hal meg az ember. Hanem én azt követelem tőled, hogy rajtam kívül senkit fogolytársaim közül meg ne öless; nekem pedig küldj elébb egy gyóntatóatyát, aki az utolsó szentségekben részesítsen. Igaz keresztyén voltam, úgy akarok meg is halni. Ha ezeket a föltételeimet elfogadod: megtudsz mindent; ha megtagadod: tüzes vasfogókkal sem csikarsz ki belőlem semmit.
Ocskay erre kiküldött mindenkit a szobából, s mikor egyedül maradt a sebesült ellenféllel – megigazítá a feje alatt a vánkost.
– Senkit sem fognak fogolytársaid közül megölni; erre nemesi szavamat adom. Hozzád pedig nem szükség papot küldeni, hanem felcsert, aki bekösse a sebeidet. Ellenségek voltunk, jól verekedtünk, nem maradtunk egymásnak semmiben adósok. Most pedig két cimbora vagyunk, akik letettük a fegyvert, s csak úgy csendesen kérdezzük egyik a másiktól: „Hová tetted a feleségemet?”
– Ő jó helyen van. Semmi bántódása nincs. Nem is volt. Nem is lesz.
– Becsületedre mondod ezt?
– Lovagi szavamra. Igaz katolikus hitemre mondom.
Ocskay nagyot fohászkodott: keble egy lidércnyomástól szabadult meg.
Lebontá az övét a derekáról.
Ő hozta szokásba, hogy a kuruc vitézek finom patyolatból egy sokrétű övet viseljenek a derekukon. Az egykorú nóta megmondja, hogy mire való volt ez: „Ha megvágnak, jó lesz a sebemre, ha meghalok, eltemetnek benne!” Éppen, mint a törököknél a hét rőf patyolat, amiből a turbánt tekerik a fövegre.
Elkezdte azt széjjelhasogatni, s az ellenfél vérző sebeit kötözgetni vele.
– Hogy a kastélyom elpusztítottátok – beszélt ezalatt hozzá –, azt értem, megbocsátom. De minek raboltátok el az asszonyomat? Vétett az tinéktek?
– A magasabb politika kívánja így, összefogdosni a lázadó vezérek nejeit; azért, hogy férjeik engedékenyebb szívűek legyenek, hogy végletes rendszabályokhoz ne nyúljanak, hogy visszatorlástól félve, kegyetlenkedéstől tartózkodjanak. El van már fogva Rákóczi felesége; fogolynak tartatik Vak Bottyán ifjú hitvese, ezért lett rabbá a te nőd is. Ahogy ti fogtok bánni a császári vezérek fogoly hölgyeivel, tudnotok kell, hogy éppen az a sors éri a ti hölgyeiteket is. Konvenció ez. Mézért mézet: méregért mérget.
– Hová vitték a nőmet?
– Bécsbe.
– S hiszed, hogy én azt jó helynek tartom? Hogy ő ott jól meg van védve?
– Hiszem. Magad is jól tudod, hogy ami nődet legjobban megvédi, ez az a fölséges erény, amiről a ti asszonyaitok hírhedettek. Magad ismered őt legjobban. Blasphemia volna kételkedni benne. – De hogyha éppen kézzelfogható, materiális bizonyságot akarsz bírni, hát azt is közlöm veled. A nődet egyenesen a Dornenkränzerin szent szüzek kolostorába zárták be.
– Amelyik a császári vadaskert mellett áll? – kérdé Ocskay ijedten.
– Igenis. Amelyet te a minap megostromoltál, s felgyújtattál a tatáraiddal. Isten őrzött, hogy a rossz kezed a saját feleségedet is oda nem hagyta égni a szent szüzekkel együtt.
Ocskay háromszor keresztet vetett magára.
Aztán, mint egy látnoki álomban hebegé:
– Az ablakrácsok közül két fehér kar nyúlt ki felém, összekulcsolt kezekkel: – s én akkor azt gondoltam magamban: „Csak törd a kezeidet! Az én nőm is így törhette azokat, amikor őt rémítették.”
– S meglehet, hogy éppen az volt a saját feleséged. – Nos, semmi baj se történt. A tetőt fölépítették újra, s ezúttal rézből: azt többé fel nem gyújthatod. A feleséged még most is ott van. Jó lesz tudnod, ha még egyszer Bécsbe bekopogtatsz, hogy a Dornenkränzerinek kolostorába tűzgolyókat ne dobass. Oda pedig senki be nem juthat; mert azoknak a császártól és a pápától menhelyi privilégiumok van. A Dornenkränzerinek ápolják a nyavalyatörős beteg nőket. Oda más idegen, mint epileptikus asszonyféle, be nem kerül. Meg vagy elégedve a válaszommal?
– Ha így van, és igaz.
– Bajtárs! A haldoklók tanúságtételét autentikusnak ismeri el minden törvényszék. Bizony meg is esküdném rá neked, hogy így van, ha a jobb kezemről éppen a két esküvésre való ujjamat le nem vágták volna.
Ocskay ki volt engesztelve Ritschán iránt.
– Látod – mondá neki a sebesült, miután bekötött jobbjával a kibékülési parolát megadta. – Ezért írtam fel én a szobád mennyezetére ezt a szót: „Hic fuit Ritschan”, hogy tudhasd, kinél kell kérdezősködnöd a feleséged után.
Még utoljára hálával tartozott neki érte! S valóban tartozott. – A fővezér bízhatta volna ezt a nőelfogatást más alvezérre is, aki nem oly lovagias, nem oly becsületes, és nem oly tisztelője a női erénynek, mint ez volt.
Hanem azért Ritschánnak meg volt fizetve Ilonkáért.
A nagyszombati jezsuita atyák, akik a szomolyani ütközet után kijöttek a halottakat eltemetni, háromezer hullát számláltak meg, aki bő plundrát s bivalybőr páncélt viselt.
Ott vesztek a tábornok ágyúi, zászlói, hadiszerei, egész fegyverzete. Bercsényi Te Deum laudamus-t tartott Nagyszombatban a szomolyáni nap után.
