III. „Nyalka kuruc”
III. „Nyalka kuruc”
Három hosszú esztendő tölt le azóta, hogy a lévai híres lakodalom még híresebb zomotorrá változott át. – Nagyot nőtt azóta a demutkavirág azoknak a sírján, akik el vannak temetve.
Ilonka kisasszony tizenkilenc esztendős már. Amilyen szép volt rózsabimbónak, olyan szép nyíló rózsa lett belőle. Nincs nálánál szebb leánya hetedhét vármegyének. Elegen is tapossák a földet körülötte, szép deli leventék – csakhogy nagyon rossz időben. A nagyasszony kifizeti őket sorba aprópénzzel. – Igazán aprópénzzel. – Ha kérőbe jön a legény, azt mondja neki: „Adok biz én leányt, uramöcsém: hogyne adnám, arra tartom – hanem a jegypénzt akarom elébb látni. Száz tallér nem a világ. Hanem az mind a száz ilyen legyen, mint ez az egy ni!” – Annak a tallérnak az egyik oldalán II. Rákóczi Ferencnek az arcképe van verve, a másik oldalán az országcímer e körirattal: PRO LIBERTATE. Van olyan tömérdek: csakhogy rézből. A réz „libertas” közkézen forog már; hanem az ezüstlibertas ritka, mint a fehér holló. Százával csak az kap abból, aki valami világraszóló nagy hőstettet követett el. – Az ekként kifizetett gavallér aztán vagy megy a száz ezüstlibertast megszerezni, vagy keres más eladó leányt, aki ugyanannyi arannyal is beéri, ha nincs is rajta semmi libertas.
Hajh, de van a hírnek dolga Ocskay László nevével. Ha beszegődött hozzája postának, ugyan nem hágy neki nyugtot. – Napról napra új hőstett feledteti el a régit. Úgy jár az országban, mint az égi villám; ma itt csap le, holnap amott; a tegnap bevett vár romja még füstölög, s ő már a másiknak falait döngeti. Dandárja, mint az áradat, úgy nő, mentől előbbre tör. Régi, híres vitézek, ifjak, vének sietnek zászlói alá, ott vannak nála Ebeczky Ádám, Berthóthy Zsiga, a kemény Csajághy; maga közöttük a fővezér.
Mennyit kell Ilonkának felőle hallani! Senkitől sem annyit, mint az édesanyjától; az nem győzi magasztalni a bosszúálló hőst, aki azóta, hogy Tiszabecsénél a Tiszába fojtotta a labancot, úgy űzi azt maga előtt, mint egy nyáj birkát. Nincs az előtt erős vár. Csak zsendült a szőlő, mikor Fülek-várt, Losonc-várt bevette, s már azt izente a lévaiaknak, hogy mire az új must kiforr, itt terem előttük, s Léva-vár bástyáin issza meg az új borból az áldomást. Ott van, ni! Már Bozók várát is megvette, Selmec-bélabányát behódította, a magyar ezüstből ő vereti most a fejedelem számára a libertast.
Amit a hír nem nagyított, megnövelte, felékesítette azt Tiszáné asszonyom. Mint egy mesebeli hősről, úgy beszélt mindennap Ocskay Lászlóról Ilonka előtt.
Most már emlékezett is a famíliájára. Egyszer leánykorában még látogatóban is volt az atyjával az Ocskay-kastélyban, akkor még a Lacika csak háromesztendős volt; de már akkor is szerette a kardot, s haragudott érte, ha éltes nők csókolgatták, a fiataloktól azonban szívesen fogadta. – Kisebbik testvére még akkor csak szopós kisbaba volt: a Sándor. Azt már Ilonka is ismerheti, az utóbbi esztendőkben járt ide a házhoz; csendes, szelíd fiú; akin mindig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, s aztán mikor elment, mindig ittfeledett valamit, csakhogy visszatérhessen érte – hanem azért akkor sem mondta el, ami a nyelve hegyén látszott lenni. Pedig ő már előkeríthetné a száz libertast (ha csak ez a baja), mert maga is ott vitézkedik most a bátyja seregében.
Ez, meg a többi, így folyt a nagyasszony szájából mindennap, folyhatott is; mert a hír szárnyára felkapott hős csak egy napot sem hagyott betöltetlen; egy nap Szentbenedeket kapta el, csak úgy fél kézzel, másnap Csábrág erősségét törte be; híre sem volt még új bornak Verebély megyében, mikor Lévához egy napi járásnyira Korpona alatt szétveti a labanc sereget; s a sarkában nyomul előre.
Ott bandukolt el a vert had egy csoportja a Tisza-kastély előtt. A tornácból lehetett őket látni. Ugyancsak ügettek. Nem zakatoltak most a kapun hordó bort követelve, mint szokták. Csak azon voltak, hogy minél elébb a várkapun belül lehessenek. Nem volt velük se tiszt, se ágyú, se poggyászszekér; igazi vert had volt.
– Fizet nekik a Jehova Isten! Azt szeretném, hogyha valamennyinek a nyakát mind ide tennék, erre a küszöbre, s itt vágnák le sorba! Hejh, de végignézném!
Ilonka befogta a nagyasszony száját, ne mondjon ilyeneket, hisz úgysem tenné meg.
– Megteszi Ocskay! Nem hágy az maga után eleven labancot.
– Talán ez sem igaz!
Másnap már hajnalban itt voltak a kuruc vezér komisszáriusai, felszólítani a lévai bírót, hogy kétezer lovasnak a számára süttessen kenyeret, ökröket vágasson, abrakot tartson készen, mert az ezredeskapitány legfeljebb déli harangszóra itt lesz a vár alatt.
Itt fog elmenni a Tisza-kastély előtt.
Szállhatna-e be máshová, mint ehhez a házhoz?
Nem az ő számára nevelnek-e itt minden virágot: a kertben – és másutt?
Nagyobb igazságért még Tormássy László uramtól is jött levélben izenet, amiben csak annyi állt, hogy „decima sexta septembris, datum Levae, a Tisza-kastélyban, collatio végett”.
Elég ennyit tudni.
Várni fogják őket gazdag lakomával. Mentől többen lesznek, annál szívesebben látott vendégek lesznek.
Már hajnalban összesereglik a föld népe a Tisza-kastély előtt, ahol a hírhedett hős megérkeztét várják. Csak asszony- és leánynép. A férfiak óvatosak: azok még otthon maradnak, amíg a vár ellenség kezében van; de az asszonynép vakmerő – nem bánják ezek, ha tüzes golyóbisokkal löveti is városukat a komendáns, ők azért eljöttek, s nem maradt otthon kerti virág, azt mind elhozták: térdig járjon benne a hős paripája.
Ilonka is készített egy szép bokrétát, piros és fehér dupla szegfüvekből, átkötve aranyfonállal, vajon elveszi-e?
Ahogy előre megizente, a déli harangszóra ott közeledett a nagy erdő bekanyarodójánál.
Egész tüneményes pompával szokott járni. Elöl a tábori zene; lóháton ülő trombitások fantasztikus keleties öltözetben, csodaformájú hangszerekkel; tarkára festett lovakon; utánuk egy szakasz lovas kuruc, zöld dolmányban vagy égszínkékben, piros nadrágban, sárga csizmában, sastoll a kalpagja mellett, farkasbőr kacagány a vállán széles rézcsatokkal, öv, tarsoly és lóding ragyog az aranyozástól. Pompásan járatta az ezredét. – Azután jött egy üteg ágyú, hatlovas fogattal, pofoncsapott-kalapos tüzérekkel; forgó structollbokréta, karmazsin színű a kalapjuk mellett, veres öv a derekukon. – Csak azután jött ő maga, kísérve táborkarától.
Egészen más jelenés, mint mikor a fejedelem elé került Tiszabecsénél. Alatta pompás arab mén, amely úgy jár kevélységében, mintha minden lábával kétszer lépne egy helyett; aranyos csojtárját hányja a fejével. Fehér a mén, de a sörénye s a farka rózsaszínbe játszik. Maga a délceg lovag skarlátpiros dolmányt visel, arany sujtásokkal, zöld szattyáncsizmáin arany a sarkantyú, vállán fehérmedve kacagány reng, ugyanaz a kalpagja is, elöl magas, kócsagos forgó tűzve föléje; olyan délcegen ül azon a hánykódó paripán, mintha egymáshoz volnának nőve. Hát még ez az arc, ez a tekintet! Csupa sugárzat az egész; fény, melynek kútforrása titok. A férfibüszkeség, a klasszikus szépséggel harmóniában. Csábító szemöldök, kacsintó tűzszemek, mosolygó száj, nyájaskodó bajusz, kötekedő áll, kihívó orr, büszkélkedő barnapiros orcák, s hozzá az a veresbe játszó, aranyfényű, gazdag hajzat, mely a kalpag alól hullámosan aláomlik, elöl vastag tekercsekbe fonva. – Kinek ne veszett volna rajta a szeme? – S ha egyszer a szeme, bizony a szíve is. Mögötte egy egész diadalsátor zászlókból; nemzeti zászlókból, meg azokból, amiket ellenségtől elfoglalt.
A nép az út két oldalán futott mellette, hangoztatva a vivátot, nevével kapcsolva.
Tiszáné nagyasszony Ilonkával együtt ott várták őt a kastély kapuja előtt. Kilenc szolgálattevő fraj állt csoportban a hátuk mögött, kantákkal és poharakkal, az első üdvözléstétel végett. Azok odahátul ihogtak-vihogtak, hogy az milyen furcsa, hogy ennek a kuruchadnak mind elöl van befonva a haja, s úgy csügg le a vállára kétfelől. Ez még akkor szokatlan viselet volt.
A nagyasszony oktatva feddi meg őket.
– Ne vihogjatok ti azon. Lássátok, ezt azért találta ki a vezér, hogy a mostani felkeveredett világban alig ismeri ki az ember, hogy ki a kuruc, ki a labanc, holott magyar mind a kettő. Sőt megesik, hogy aki tegnap labanc volt, holnap már csapatostól beáll kurucnak. Hogy tehát a hadakozás alatt, mikor kardra kerül a sor, megtudhassa minden ember, ki az ellenség, ki a jó barát, mivelhogy már a viseletük is héjaz egymáséhoz, hát azért van a kurucnak a haja elöl kétoldalt befonva, a labancé pedig hátul lóg egy varkocsban. És ez bizony sokkal szebb viselet, mint aminőt boldogult édes uram idejében viseltek a magyar uraságok, Erdélyből kapták fel (miért nem hagyták ottan?), hogy a fejüket egészen kopaszra borotváltatták, s csak elöl hagytak meg rajta egy üstököt, ami a homlokukra csüggött le, mint a macska farka. – De nem is engedtem meg soha a lelkem uramnak, hogy azt a divatot kövesse, az ő feje nem volt leborotválva soha.
– No, ne daráljatok annyit. Nézzétek, ott jön a mi drágánk! A mi szemünk fénye!
Még most csak az asszonynép lelkesedése fogadta az érkezőket. A városok polgári lakossága általánosságban nem szerette a háborús időket. A kuruc név pedig éppen nem volt jó hangzású. Ennek a hallatára mindjárt sarcolás, rablás, gyújtogatás jutott mindenkinek az eszébe. A hajdani kurucokra gondoltak (a „crux” viselőire, innét a név), s akik ahová leültek, ott megragadtak, s amit a kezük elért, az odaragadt. – Hanem aztán ahol egyszer a „nyalka kuruc” megjelent, ott a szívek is meghódoltak előtte. Ezeket előkelő urak vezették, s gondot viseltek rájuk; ezek kényesek voltak.
Maguk azok a nóták is, amiket a trombitásaik fújnak, valami olyan megható, mélabús dallamúak, amik az eddigi lepcses palócdaloktól egészen elütnek, s olyan szépen fújják azon a tárogatón.
Ilonka, mint egy álmodó, nézte végig az előtte elvonuló hosszú sormenetet. Az égő napsugárban úgy tetszett, mintha a paripák lábai által felvert por csupa tűzláng volna, ami feljebb szállva arany köddé változik át, s ez arany ködből bontakozik elő az a látvány, amit álmai annyiszor eléje hoztak: a délceg dalia, akit csupa fény vesz körül; de ami fényből ő nem lát mást, mint azt a hódítóan mosolygó arcot, mely nyájasan, ismerősen üdvözöl mindenkit.
A régi mese: a hazatérő édes bátyáról, aki mégsem bátya, és mégis több annál.
Valami édes kín állta el szívét: azt hitte, hogy rögtön sírnia kell.
Mikor a vezér kíséretével a Tisza-kastély kapujához ért, ahol az összesereglett parasztleányok egész virágesővel fogadták; ő maga csak hirtelen kivált a kísérete közül, s odalovagolt az úrihölgyek elé. Nagy volt a sokaság, amin keresztül kellett volna törtetnie; ő tehát, nehogy elgázoltasson valakit a gyöngenép közül, leszállt a lováról, rábízva az asszonyokra, hogy fogják addig a kantárját a ménnek, s csak a nyakát simogassák, olyan szelíd az, mint a bárány. Azzal odajárult a hölgyek elé.
A nagyasszony úgy érezte, mintha valami összeszorítaná a torkát, vagy mintha egy nehéz felhő feküdnék a mellén: egy szónak nem volt asszonya ebben a pillanatban. Ilonka pedig úgy volt, mint álmában szokott lenni az ember, beszél, beszél, de a szája csukva, nem hallja azt senki – úgyhogy az egész fényes üdvözlet mind kárba vész vala, ha a hős más fordulatot nem ád az egésznek azzal, hogy mélyen meghajolva megcsókolja az özvegyasszonyság kezét.
(Bizonyára Ocskay Lászlónak nagyon jó oka volt arra, hogy Tiszáné nagyasszonynak kezet csókoljon, mikor legelőször találkozik vele az életben.)
Aminek aztán az lett a következése, hogy a nagyasszony elérzékenyülten szorítá keblére az üdvözlő lovagot, s nem tartotta vissza sűrű könnyhullatását, aminél ékesen szólóbb beszéd nem volt soha, nem is lesz soha ezen a világon.
Amint aztán azt a nagy felhőt, ami a keblét nyomta, le hagyta szakadni, felderült a kedve, s vele együtt a beszélőkedve is egészen hazatért.
– Hozta Isten kegyelmeteket, édes uramöcsém, ebben a mi határunkban! Térjenek be szerény házamhoz pihenőre, s maradjanak itten, amíg kedvük tartja. Tekintse kegyelmed a házamat olybá, mintha az édesanyja házába lépne be. Nyitva minden pincém, éléskamrám, csűreim s gabnásvermeim a kegyelmed kísérői és seregei számára. Meg van áldva, amit elvesznek belőle.
A deli lovag a fülével odahallgatott, amit a nagyasszony beszélt, de a szemei azon a bokrétán jártak, ami Ilonka kezében volt; ami aztán félig kérve, félig kínálva az ő kezébe vándorolt, nagy arcpirulása mellett a szemérmes hajadonnak.
– Köszönöm, édes asszonynéném – felelt aztán a lovag Tiszánénak –, el is fogadom a szíves meghívást, mind magam, mind barátaim részére. Becsületére fogunk válni a kegyelmed híres konyhájának. Hanem most elébb még, pro appetitorio, ezt a kis kupicányi várat itten, a belétöltött labancokkal együtt, fel kell hörpintenünk. Mindjárt meglesz az. Semmi étel sem hűl el odáig. S ahányra terítve van, egy sem fog hiányozni az asztaltól, mind „meghozza őket a púpos kenyér”!
Ez a hetyke tréfálózás, egy olyan halálos nagy munka előtt, óh, be nagyon jól illett a nyalka kurucnak! Ki is gömbölyödött attól minden ábrázat, még Ilonkáé is.
A nagyasszony mégis jónak látá megjegyezni, hogy ilyen keménydió-törésnél vigyázzon a testi egészségére, s minden bolond helyre oda ne álljon.
– Hiszen igézet jár velem – mondá a hős ifjú, s a kezében tartott szegfűcsokrot odatűzé a kalpagjára, éppen a kócsag drágaköves forgója mellé. „Nekem amulétom van.” Úgy tette azt fel a fejére.
Éppen fújták a sorakozót a tárogatók a sereg élén.
Erre a hangra a csatamén, mely eddig csendesen hagyta magát a parasztasszonyok által cirógattatni s kínáltatni istenfával, boldogasszonytenyerével, egyszerre elfelejté bárány voltát, s elkezde nyeríteni, ágaskodni, négy menyecske se bírta lefogni, olyan nagyon kapkodta a fejét, a lovagnak oda kellett hát sietni egy-kettő, már a nyeregben is volt, rövidre fogva a kantárszárat, onnan üdvözlé még egyszer levett kalpagjával a hölgyeket; a paripa aztán egyre két lábon ágaskodott előre, úgy ment ki a nép közül, mintha őneki volna a legnagyobb haragja Léva vára ellen. A lovag aztán eltűnt, ahogy jött, az aranyos porfellegben; utána a sok veres zászló a „pro libertate” arany felirattal; a nyomába vágtató kíséret közül csak egy maradt hátra, a jó Tormássy László bácsi: az még odafincoltatta a lovát az úri asszonyokhoz, egy jónapkívánásra.
– Fogadj Isten, bátyámuram – mondá Tiszáné az üdvözletre. – De csak nem fognak talán most mindjárt igazán megütközni?
– Meg bizony mink: csak legyen kivel.
– De talán maguk a vezérek csak nem mennek olyan közel, ahol a golyóbis elérhetné őket?
– De biz úgy igyekeznek ők a kemencéhez, hogy az első sütetből ők kapjanak.
– Kár volna bizony pedig azért a fiatal életért!
A nagyasszonynak eszébe jutott szegény Gábor fia, azért törülgette a szemeit.
– Dejszen nem kell őkelmét félteni. Nem fogja annak a testét se kard, se golyó; éppen, mint a Vak Bottyánét.
– Az ám, azt mondta, hogy amulétja van. Bizonyosan pápista.
László bácsi elnevette magát.
– Hamarabb hiszem, hogy arra a szegfűbokrétára példálózott, amit a kalpagja mellé tűzött: az az amulét.
Erre a szóra Ilonka elszaladt, és nem is jött elő többet.
– No, hát kegyelmed nem jő be hozzánk egy pohár borra? – mondá a nagyasszony öreg rokonának.
– Főbe is lövetne azonnal Ocskay, ha megtudná, hogy a kupához nyúltam, amíg ez a vár be nincs véve. Isten áldja kegyelmeteket, asszonyhúgom.
– No, én csak nem nézem ezt a szörnyű dolgot testi szemeimmel – mondá a nagyasszony, búcsút véve a tovavágtató rokontól, s miután a szakácsoknak kiadá a rendeletet, bevonult belső palotájába, s ott elővéve a Szikszayt, kikeresé belőle a „csatában levő kedvesekért” való imádságot, s annak nekifeküvék nagy ájtatossággal.
Ilonka pedig felment a toronyba, s onnan nézett az álomkép után.
Igazán álomképnek lehetett azt neveznie; mert elevenen sohasem látott még ilyet. Várostromot egész közelségről.
Léva vára egy kis dombtetőn fekszik (mai napság már igazán fekszik: akkor még állt), alig távolabb egy ágyúlövésnél a Tisza-kastélytól. Akkor is a régimódi, becsületes ágyúkat kell hozzáérteni, amiknek a golyóbisai nem voltak olyan kegyetlenek, mint a mostaniak, akik ahová leesnek, ott mérgükben rögtön szétpukkannak, hanem vidám, jókedvű golyóbisok voltak, amik tovább ugráltak, táncoltak a földön, s kikerülték az útjokban álló embert; annálfogva ekkora közelségből minden aggodalom nélkül lehetett a kastély tornyából nézegetni, hogyan közelednek a veres zászlós csapatok, a piros csákós süvegekkel a vár sáncaihoz; még a hídfőt is ki lehetett venni a kapubejárattal, sőt a perspektívával akár a lőrések mögött leskelődő labancok fejeit is megszámlálhatta az ember. Azt a vezéri alakot pedig a fehérmedve kacagányáról, skarlát dolmányáról, fehér paripájáról el sem veszthette az ember a szemei elől.
„Én Istenem! – fohászkodék magában Ilonka –, ha az én szegény Gábor bátyámra egyetlenegy pisztolyt sütöttek el, s az is halálra találta; hát még ezt mi éri, ha azokkal a nagy ágyúkkal célba veszik, ha az a sok száz puska mind ellene fordul? Ki védelmezi meg?”
Aztán elővette a nagy lélekmardosás. Visszaemlékezett rá, hogy azon a napon, amelyen a bátyját megölték, ő lakodalomba volt híva anyjostul, ott mulattak reggelig; mind a ketten elmulasztották azon az éjszakán, szokás szerint, imádkozni távollevő kedvesükért. Azon az egy napon nem vette azt körül sem az anya, sem a testvér imája, mint valami bűbáj, azért esett meg rajta a nagy veszedelem.
Amit akkor elmulasztottak, helyrepótolták most mind a ketten.
Egyszer csak megdördültek a várfalakról az ágyúk, olyan nagyot szólva, hogy a kastély ablakai mind megzörrentek bele. S azután egyszerre ropogni kezdett a puskatűz a bástyákról, mint a kerepelő, olyan sűrűn. De a szemmel kísért alak meg sem ingott a lován: a kalpagjával köszönté vissza a várbelieket, s aztán maga előrevágtatott egy dombra, maga után vonszoltatva az ágyúkat, amikkel nemsokára ő lövette vissza a vár egyik tornyát. Ilonka jól láthatta, hogy porlanak előtte, mögötte a lecsapó, ellenséges ágyútekék. Jaj, ha jobban találnak célozni! Bárcsak az Isten lágyítaná meg a várbeliek szívét, hogy adnák meg magukat!
A tizedik lövésre – meg lett hallgatva a félelmes szívek imádsága. Az ellenség csak kitűzte a fehér zászlót a lövetett torony ablakába, mire rögtön megszűnt az ágyúzás, s a kuruc táborból idáig hangzott fel a nagy vivátkiáltás; a vezéri kar vágtatva indult meg, élén az ezredeskapitánnyal, a várkapu felé. – De hátha ez csak gonosz kelepce? Hátha csak oda akarják őket csalogatni, s akkor fürtgolyókkal, szeges zsákokkal lőnek egyszerre közéjük?
Ez volt a nagy szívdobogás! Ami onnantól kezdődött, ahol a vezér hős bevágtat a hídon át a nyitott várkapun, egész odáig, ahol ismét megjelen a bástyatetőn, lóháton, kezében a diadalmas zászlót lobogtatva! A vár be van véve. Az a kis kupica, amit ebéd előtt még pro appetitorio ki kellett üríteni.
Maradhat-e szív egy ilyen álomlátás után kigyulladatlan?
Ahányszor meglebegtette a diadalmas hős azt a veres zászlót a vár fokán, annyiszor lebegtette felé fehér kendőjét a leány onnan a kastély toronyablakából: csak akkor vette észre magát, hogy minő veszedelmes dolgot cselekszik, mikor a kastély maga is megzendült a nagy „victoria”-kiáltástól; akkor vette észre, hogy nem maga van a háznál. Természetes, hogy az egész házinép mind az ostromot nézte: ki az ablakból, ki a háztetőről. Jó szerencse, ha minden étel kozmát nem kap ma; a konyhában egyedül maradt Furóné asszonyom. De még azt is elviszi magával Ilonka, le a kertbe, virágokat szedni, koszorút kötözni, amivel azt a karszéket fogják feldíszítni, amin a mai nap hőse az asztalnál ülend. S ahhoz jól ki kell válogatni a virágokat; mert a virágoknak jelentősége van; más az, amit az ember a szívesen látott vendég számára szed; más meg, amit az olyannak ád, akit jobb szeret, ha nem lát. Furóné asszonyom ennek nagy tudósa, minden virágnak tudja az értelmét: ez biztat, ez emlékeztet, ez reménységet ád, ez nefelejts, emez meg égő szerelem. Az utóbbiakat kimustrálta Ilonka a koszorúból. Ejh, nem illik az! „Engemszagolj”, „nenyúljhozzám”, „élek-é-halok-é” inkább beválnak. Mire a nagy karszék meg lesz koszorúzva, már akkorra vissza is térnek a várvívók nagy diadalmas zenével. Mikor Ilonka ismét kinéz az ablakon, azt látja, hogy a vár és kastély közötti mezőn már fel is vannak állítva a sátorok, egész utcaszámra, s a kitűzött zászlók mutatják, melyik ezred tanyáz itt meg amott.
A nagyasszonynak, ha száz keze volna is, mind tele volna most dologgal; alig ér rá, hogy az izzadságot letörülje az arcáról, mikor már a várt vendégek érkeznek.
Ilonkának azonban egy dologtól dobogott különösen a szíve. Megtörtént hát, hogy bevették Léva várát. Elfoglalta az az ember, akinek azért adatott a kezébe a pallos, hogy bosszút álljon azokért, akiket megölettek. Vajon megteszi-e, amit annyiszor hallott az anyjától: „Bárcsak idehoznák valamennyit, s itt az én házam küszöbén vágnák le a fejeiket, s raknák egy garmadába!” A gyermekek el szoktak hinni mindent szórul szóra, amit az anyjuktól hallanak. Azt pedig mindenkitől hallotta Ilonka, hogy ez a kegyetlen ember a legelső csatájában egy egész ezredét a labancoknak leölette az utolsó emberig. Megteheti most, hogy teljesíti, amit az anyja annyiszor emlegetett; hiszen mind a kezébe estek: s talán éppen azok, akik szegény Kovách Istvánt (Isten nyugasztalja!), úgy összevagdalták lakodalma napján. Nagyon szerette volna, ha azt nem tenné meg.
– De ugyan gyere már! Hol mélázol annyit? Hiszen nem lőnek már! – zsörtölődött a nagyasszony, leányát keresve; aztán lementek együtt a tornácba: oda várták az érkező urakat; akik számra valami harmincan, amint az udvarra beértek, mind leszálltak a lovaikról; s amíg csatlósaik a lovaikat elvezették, ők maguk a zsákmányul ejtett ellenséges zászlókat a tornác mellvédjéhez tűzögették fel.
Ocskay az udvar közepén parancsokat osztott; addig nem is üdvözlé a hölgyeket. A lévai bíró állt előtte, levett kalappal.
– Kegyelmed, bíró uram, rögtön két tulkot vágasson, háromszáz kenyeret küldjön fel a várba az ottmaradtaknak. Fizeti az árát a számadótisztem.
– Nem kívánunk érte semmit.
– Mi pedig nem élünk ingyennel. Nem vagyunk zsebrákhad. Fizetünk pengővel, nem is kongóval. Semmi szó! Egy óra múlva halljam, hogy ebédre dobolnak!
A nagyasszony szükségesnek látta beleszólni a dologba.
– De már édes vitézlő öcsémuram, addig, amíglen itt vannak, én hadd lássam el a csapatját minden szükségessel. Amit a hazámtól bírok, hadd adjam a hazámnak vissza, s nekem csak nem fizet azért se pengővel, se kongóval.
– Köszönöm szívesen, édes asszonynéném, el is fogadom örömmel, amit az én híveimnek felajánlott, hanem elébb a foglyok ellátásáról kell gondoskodnom.
– Micsoda? A labancokéról! Átkozott rablók! Nem várhatnak a maguk sorára? Ők az elsők? Köszönjék meg, hogy mind le nem vágták őket!
– Amíg ellentáll a labanc, addig vágjuk, mint a paréjt – szólt Ocskay László szelíd mosolygással –, de amint megadja magát, akkor nem ellenség többé, hanem vendégünk. Nálam legelső az étkezésnél a fogolynép, azután jön a magam hada: utoljára ül le az asztalhoz a tisztikar, ott is magam vagyok az utolsó, akihez a tál kerül.
Hallotta ezt Ilonka, s ha eddig csak bámulta Ocskayt, azért az egy szóért, óh, de megszerette!
Mikor aztán a fogolynépről gondoskodva lett, akkor Ocskay is felment a tornácba, s ott sorban bemutogatta a kíséretéhez tartozó hősöket. „Ez itt Ebeczky Ádám, ez Berthóty, ez Balogh István, ez Somogyi Ferenc, ez Andrássy Mihály (mind nagy nevek később), Tormássy Lászlót ismeri kegyelmed.”
Legjobban megcsodálta a vendég urak között a nagyasszony Andrássy Mihályt. Furcsa is volt az: egy magyar dalia, fehérbarát csuhában, csakhogy a corda helyett széles öv van kötve a derekára, s arról nem az olvasó, hanem a rezes kard csügg alá.
– Hát ez mért van barátruhában? – kérdi a nagyasszony.
– Azért, mert ő barát. Úgy szökött meg a klastromból, hogy közöttünk hadakozzék. Ő vezeti a „tatár csapatomat”. Azok azt hiszik, hogy dervis, tűzbe-vízbe mennek utána.
– Csodálatos időket élünk – mondá a nagyasszony, s beinvitálá a vitéz urakat a külső palotába, ahol az ebédet megelőző kolláció volt fölterítve. Az asztal közepén egy nagy ezüstmedence, tele finom, otthon főtt meggyvízzel, amiből merítőkanállal töltögetik ki apró kupicákba az étvágyingerlő italt.
– Én azonban mindenekelőtt egy pohár vizet kérek – szólt Ocskay László. Maga sietett azt neki elhozni Ilonka; gyönyörű velencei kristályban a legfrissebb forrásvizet. Mosolygott is azon erősen Ocskay, mert nem őneki magának kellett az a friss víz; – hanem annak a szegfűbokrétának, ami a kalpagja mellett megjárta az ütközetet és a várvívást. „El is hervadtak szegények.” Azt a bokrétát tette bele a pohárba. Az jutott eszébe a nagy diadalom közben. Amiért aztán a leányka orcája még jobban lángba borult.
– Látod, hogy megbecsülik a te bokrétádat – segített neki a nagyasszony szemérmetes zavarát növelni. El is tűnt onnan nagyhamar, s az egész lakoma alatt csak nagy imádságra lehetett a terembe becsalogatni.
Mert a hajdani magyar úri házaknál a hajadon leány nem foglalt helyet az asztalnál. Legföljebb a vendégség vége felé ült oda vagy az anyja, vagy ifjú bátyja, vagy egy éltes rokon háta mögé, s ott is csak a körme közül nyalánkoskodott, addig pedig ügyelt a konyhára és a tányérváltásra meg a felszolgáló cselédekre, hogy semmiben hiba, fogyatkozás ne legyen.
Az asztalhoz való leülésnél aztán egy kis vita támadt, hogy ki foglalja el az első helyet, azt a karszéket, amit Ilonka megkoszorúzott.
– Ez a vendég helye. Nálam a vendég az első az asztalnál.
– Én pedig a háziasszonyt tartom az elsőnek. Nekem azt mondták, hogy én e házat tekintsem úgy, mintha itthon volnék. A háziúr pedig mindig az asztal végén szokott ülni, nem az első helyen, hanem az utolsón.
– De ez a szék annak a számára van megkoszorúzva, aki a korponai ütközetet megnyerte; ebbe én csak nem ülök bele.
– Akkor meg éppen asszonynénémet illeti meg ez a szék, mert a korponai ütközetet bizony kegyelmed nyerte meg. Egész nap nem evett, nem ivott a hadam: ki voltunk fáradva. „Hej, ha most egy ital bort küldene ide a tündér!” – sóhajtottunk egymás után. S erre, mintha a „terülj meg abrosz!” volna a kezünkben, egyszerre csak megérkeznek asszonynéném társzekerei az eleséggel meg a gönci hordókkal, amiket elénk küldött; s megfordult az egész ütközet sorsa: nagyot ivott a hajdúság, s danolva vette be a sáncot. Bizony kegyelmed nyerte azt meg, hát csak foglalja el a győztes helyét.
A nagyasszonynak akarva nem akarva el kellett foglalnia a prezídiumot, míg Ocskay az asztal ellenkező végén telepedett le, amiből rá nézve az az előny támadt, hogy az ablakvilágossággal szemben maradt, s az arcának minden kifejezését meg lehetett figyelni.
Volt, aki nagyon ügyelt ezekre a vonásokra. Ilonka, ahányszor az anyja háta mögé lopózhatott egyet-mást kérdezősködés ürügye alatt, lopva mindig az ő arcát vizsgálta. – A természet oltotta a leányszívekbe ezt az ösztönt, hogy kíváncsiak legyenek azt a férfit, aki őket érdekli, olyankor megfigyelni, amikor az iszik. A bor olyan, mint a mikroszkópium: százszoros mértékben mutogatja fel azokat az indulatokat, amik a férfijellem fundamentumát képezik, a jót éppen úgy, mint a rosszat. Sokszor megesett már, hogy olyankor szeretett meg egy nő egy férfit, amikor ittasnak látta.
Ocskayra az első poharak még alig hatottak. Nagy győző volt – még a kancsók között is. Később valami mélázó búskomorságot keltett fel nála a bor, amin csak néha cikázott át egy-egy tréfás ötlet villámszikrája.
Közepe táján járt még az ebéd, amidőn megérkezék a fejedelem stafétája a tokaji táborból mindenféle levelekkel.
Ocskay László az íródeákjának, Tallósy Benjaminnak nyújtá át azokat elolvasás végett. Azok részben eredetiek, részben másolatai voltak a harctér különböző pontjairól a főhadiszállásra beküldött tudósításoknak, amik a fejedelem által az egyes alvezérekkel maguk miheztartása végett közöltettek.
A nagyasszony el akarta hagyni az asztalt, azt mondván, hogy ezek már tábori titkok, amiket nem szabad idegen füleknek meghallani; de Ocskay megmarasztá, hogy csak vegyen részt bennük; akik hűségesek az ügyhöz, azok előtt nincsen titok.
Voltak azok között örvendetes és kevésbé kívánatos tudósítások – vegyest; Benjamin diáknak volt annyi emberségtudása, hogy a rossz híreket olyan alant hangon olvasá, hogy a szomszédjai se hallják, ellenben a diadalhíreket annál magasabb sztentorral bocsátá közre, amiknek a végén aztán volt nagy vivátozás és pohárösszecsördülés.
„Borbély Balázs megvette ostrommal Szolnok várát!”
(Ah! A rongyos gárda egyik vezetője!)
„Deák Ferenc Halasnál szétverte a félelmetes Kyba rác ezredes táborát, magát a vezért is megölte.”
Iszonyú örömzaj! Ez a Kyba volt a réme, pusztítója a magyar alföldnek. Sok nagy város keserű füstje szállt ellene panaszra az égbe. Végre megkapta gonosztetteinek zsoldját!
„A hatalmas labancpárti Sennyey István áttért a fejedelemhez, nagy tapasztalásával segíti az ügyet; maga vezeti Szatmár ostromát.”
Ez is kapott egy hatalmas vivátot.
De legnagyobb riadalt költött az a levél, amiben tudatják, hogy a hatalmas szatmári főispán, a császári generális Károlyi Sándor, sógorával, Andrássy Györggyel együtt, haraggal jött vissza Bécsből, otthagyta a labanc tábort, s Bercsényihez csatlakozott: együtt vívják Tokaj várát. A fejedelem is megérkezett, Károlyi, Andrássy hűséget esküdtek, tábornokokká lettek alatta.
A nagyasszony mindenik jó hírnél jobb meg jobb borait hordatta fel a pincéből; utoljára már azokra a pókháló belepte átalagokra került a sor, amik a múlt században járt üstököscsillag tüzét szítták magukba. A nagyasszony nem ivott azokból, mégis ittasabb volt valamennyi vendégénél, attól a sok diadalhírtől.
Most jön egy levél a fejedelem saját keze írásával. Ennek a pecsétje felnyitásához már kegyelettel kell nyúlni: a nagyasszony az övéről ezüstláncon lecsüggő ollóját nyújtja e szolgálatra, s Ilonka kisasszonyt is odahívják, hogy hadd lássa meg ő is, milyen írása van a fejedelemnek. Nagy kíváncsian támaszkodik az anyja vállára.
– Hanem ehhez elébb ezt a régi átalagot nyissuk fel!
Amíg a levél fel lett nyitva, az átalag is ki lett dugaszolva, s a poharak teletöltve. – Szokásuk az uraknak, hogy az eléjük töltött bort előbb szürcsölve megkóstolják. – Valamennyien úgy találták, hogy az a bor keserű. A régiségtől az.
No, hanem a levél, az még keserűbb volt. Abban a fejedelem kegyetlenül megmosdatja az egész felvidéken táborozó alvezéreknek a fejeit: csak confusiót csinálnak, fejetlenül dolgoznak előre-hátra, zsarolásaikkal, diszciplína nem tartásával elriasztják a föld népét, ki hagyják az ellenséget a kezeik közül osonni, mikor már fogva volna; egymás között veszekednek, a parancsszót nem fogadják… et cetera, et cetera. – Akármilyen lassú hangon igyekezett is Benjamin diák azt a pirongatóriumot lemorzsolni, meg kellett azt hallani mindenkinek, mert olyan csendesség támadt, hogy a zsebórák ketyegését is ki lehetett venni. – No, ezért ugyan érdemes volt még Ilonka kisasszonyt is becitálni, hogy hallgassa meg.
Ilonka az egész levélolvasás alatt Ocskaynak az arcvonásait nézte. Meg sem rándultak azok. Még csak a szemöldöke sem húzódott össze: csak a szemei égtek tűzben-lángban.
Ámde most egyszerre magasra emelé a hangját Benjamin diák, s olvasá a következőt:
„Egyedül Ocskay László volt az, aki megnyerte a becsületet.”
Ennél a szónál azt látta Ilonka, hogy a hős szemeiből egyszerre két nehéz könnycsepp gördül végig az orcáján.
Ah, mi a sivatagban epedőnek a szomja a forrás után! Mi a kínzott rabszolgának a szomja a vér után! Mind nem olyan pokolégés az, mint aki ezt a szót szomjazza: „becsület!”
Egyedül ő tartotta meg a becsületet!
Ha a Duna-Tisza közét neki adta volna donációba, nem tette volna olyan boldoggá a fejedelem, mint ezzel az egy szóval.
Ocskay felemelte a poharát, de nem tudott szólni. Azért elértették azt mind a társai, s felugrálva helyeikről, háromszor kiáltának harsányul vivátot a fejedelemre. S kihajták utána a poharaikat a körömpróbáig. Dehogy volt az a bor keserű!
Ilonka a szentek glóriáját látta Ocskay feje körül derengeni.
Jaj, de szép a férfiarc olyankor, amikor ez a dicsfény ragyogja körül: „becsület”.
