VI.
A jó tavaszverőfényen kifekve
Vérét, mely kezd lassúdni már
Szerelemről dalol a leány
Hintázva és negédesen.
Aléko hallgat a dalára
És arca dühtől sápadoz.
Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem féllek, se téged,
Se tüzed, se vasad
Gyűlöllek szertelen,
Megvetlek lelkemben,
Szeretek végtelen,
Halálom szerelem.
Mint gyűlölöm az ily vad éneket.
Én csak magamnak dallok.
„Égethetsz, szurdalhatsz,
Nem szólok, bár kínozz
Szörnyeteg, vallathatsz,
Nem tudod meg, ki volt.
Mint tavasz, oly szív az.
Nyári nap nem vígabb,
Hű szerelme vigasz
Ifjú az és ravasz.
Hányszor héj! Csendes éj
Hallgatá a csókjaink,
Hányszor, haj, volt kacaj!
Ősz hajad kacagta mind.”
Neked daloltam én ez éneket.
(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)
Az én időmben kezdték még dalolni,
Világ csúfjára még most is dalolják.
Egy téli éjszakán történt ez így.
Kagul pusztáján vándoroltunk át,
Ottan dudolta Mariulla azt a dalt,
Leánykáját ringatva a tüzünknél.
Elmúlt idő fejemben elsötétült,
De ezt a dalt még most is ismerem.