VII.
VII.
Csakugyan megesett az az eset, amire a számadó számított, hogy amire a tehéncsordával eljutottak a polgári révhez, nem lehetett a vízen átkelni. A Tisza, a Sajó, a Hernád mind egyszerre megáradt. Akkora volt a víz, hogy a hídláb padlóját mosta. A kompot kihúzták a szárazra, s odakötözték a part melletti fűzfákhoz. A hömpölygő iszapos ár gyökerestől kimosott fákat hozott magával. Vadkacsa, búvár, kárakatona lubickolt seregestől az özönvízben: ilyenkor nem félnek a vadásztul.
Pedig nagy baj volt, hogy megszakadt a közlekedés: – nem csak a hercegi tehenekre nézve, mint sokkal inkább azokra a vásárosokra nézve, akik Debrecenből, Újvárosból az ónodi vásárra igyekeztek, s akiknek a szekerei mind ott álltak a szabad ég alatt a latyakban: a gazdáik a révház egyetlen kocsmaszobájában keseregtek.
Lacza Ferkó elindult szénát vásárolni a csorda számára; megvett egy egész kalangyát.
– Itt süthetjük a makkot három álló napig!
Az volt a szerencse, hogy a vásárosok között volt egy pecsenyesütőnő is, aki hozta magával a rengeteg vaskondért, meg a frissen vágott sertéshúst. Az ott mindjárt vásárt üthetett a portékájával; lacikonyhát rögtönözve egy kukoricaszárbúl összerakott sátor alatt. Tüzelőfát nem kellett pénzen venni: azt hozott a Tisza. Bora volt a révkorcsmárosnak; karcos, de ha nincs jobb, akkor jó. Különben minden magyar ember hord magával kulacsot, elemózsiás tarisznyát, mikor útra adja a fejét.
Így aztán csak eltelik az idő, az ismerkedéssel.
A debreceni csizmadia meg a balmazújvárosi cserzővarga már régi ismerősök; a gubást mindeki „komám”-nak híja; a mézesbábos extra asztalnál ül (azt hiszi, hogy ő különb a többinél, azért, mert veresgalléros krispinben jár), hanem azért ő is beleszól a diskurzusba. Később egy lókupec is odavetődik; de annak csak állva szabad belebeszélni: azért, mert görbe orra van. Mikor a gulyásbojtár bejön, annak is szorítanak helyet az asztalnál; a gulyás tekintélyét még a városi ember is respektálja. A két morva hajcsár kinn maradt a csordánál, azt strázsálja.
Még most csak csendesen eltrécselhetnek, mert nincs itt a Pundorné ifjasszony: ha egyszer az megérkezik, akkor aztán nem jut itt többet senki szóhoz. Annak a szekere azonban megrekedt valahol a vendégmarasztó útban, mivelhogy egy kondicióban jönnek a sógorával, az asztalossal. Ez tulipántos ládákat visz az ónodi vásárra, Pundorné ifjasszony pedig szappannal látja el a világot, meg faggyúgyertyával. Mikor a bojtár belépett, már úgy tele volt pipálva a szoba, hogy alig látott a nagy füstben.
– Hát mondja csak, komám – folytatja a csizmadia, a tímárhoz intézve szavait –, kegyelmetek közelebb esnek a hortobágyi csárdához ottan, Újvárosban, mint mink: hogyan történt annak a csikósbojtárnak a megétetése a csárdás leánya által?
Ez a szó minthacsak a szívén lőtt volna keresztül a gulyásbojtárnak.
– Hát a biz úgy történt, hogy a szép Klárika varjúkörömmel találta megpaprikázni a tokányt, amit a Decsi Sándornak főzött.
A mézesbábos közbeszólt:
– Én pedig úgy tudom, hogy a méhserbe tett gebulát, amivel a halakat szokták elbódítani.
– No, már az úr jobban tudja! Mert aranylánc van az óráján! Hisz onnan vitték el, Újvárosbul, a regementfelcsert, a kimúlt csikóst felboncolni: meg is találta a belsejében a varjúkörmöket. Eltették spirituszba. Az fog a törvényszéknél tanúskodni.
– Az úr már meg is ölte a csikóst. Hiszen nem halt az meg a méregtől, csak megbolondult: felküldték Budára, ott kifúrják a fejét, mert mind odament a méregnek az ereje.
– Ahun van ni! Elküldték Budára! El bizony „földvárra” – „deszkát árulni.” Hisz a feleségem beszélt maga a csináltvirág készítőnével, aki a Decsi Sándor szemfödelére csinálta a bokrétákat. Az már csak szent!
– No, itt a Csikmákné asszonyom, a pecsenyesütőné! az egy nappal későbben jött el Debrecenből, mint mink. Azt híjják be, az bizonyosan tudja.
De a Csikmákné asszonyom csak az ablakon át adhatta be a véleményét; mert a sistergő katlant nem hagyhatta el. Szerinte már el is temették a megmérgezett csikóst: a debreceni kántus énekelt fölötte; a szénior el is búcsúztatta.
– Hát a leánnyal mi történt? – kérdezték egyszerre hárman is.
– A leány pedig elszökött világgá. Elment a szeretőjével, egy gulyásbojtárral, akinek a tanácsára a csikóst megmérgezték, s most rablóbandát alakítanak együtt.
Ezt mind hallgatta csendesen a Lacza Ferkó.
– Mesebeszéd! Lirum-lárum! – tromfolta le a mézesbábos.
– Nem jól tetszik azt tudni Csikmákné asszonyomnak! Rögtön elfogták a leányt, vasra verték, így hozták be zsandárok közt. A legényem ott volt, mikor bekísérték a városházba.
A gulyásbojtár csak hallgatott, meg se moccant.
Egyszerre jött nagy robajjal a sereghajtó, a fentemlített Pundorné ifjasszony. Elöl maga, nyomában meg a kocsis, meg a sógor, a nagy útiládát cipelve.
Igazán udvarias az a magyar nyelv, hogy az ilyen alakot is, mint a szappanosné, ifjasszonynak címezi.
– No, megmondja mindjárt a Pundorné ifjasszony, hogy mi történt a korcsmárosleánnyal, aki a csikósbojtárt megétette?
– Elmondom, édes lelkem, csak hadd fújjam ki magamat egy kicsit. (Azzal leült a nagy ládára: szék, lóca tönkrement volna a termete alatt.)
– No hát elfogták-e a szép Klárit, vagy világgá ment?
– Jaj, lelkem galambom! Törvényt is láttak már fölötte. Halálra ítélték, holnap teszik ki a siralomházba; holnapután kivégzik. Ma érkezik meg a szegedi hóhér; ott fogadtak neki szállást a Fehér Lóban, mert a Bikában nem akartak neki kvártélyt adni, olyan igaz, mint hogy itt ülök. Magátul a hauzknyektul tudom, aki tőlem veszi a gyertyát.
– Vajon milyen halálnemével fogják kivégezni?
– Hát bizony megérdemelné, s ha a régi igazság megvolna, úgy is lenne, hogy borsószalmára tennék, megégetnék; de hát mostanában csak fejét fogják venni. Mivelhogy nemesleány, az apja nemesember. A nemesembert nyakazni szokták.
– Ugyan hagyja el, ifjasszony! – ellenkezék a mézeskalácsos.
– Adnak is már mai nap valamit a nemességre! Igaz! 48 előtt, ha az ezüstgombos mentémet fölvettem, engem is nemesembernek néztek, sohasem kértek tőlem vámot a pesti hídon; de most már vehetem föl az ezüstgombos mentémet…
– Ugyan ne szerencsétlenkedjék az úr az ezüstgombos mentéjével! – voná meg tőle a szót a gubás. – Hadd beszélje el az ifjasszony, mit hallott: mi volt az oka annak, hogy az a szép leány ilyen gyilkosságra vetemedett.
– Jaj! Az még csak a cifra dolog! Abból még egy másik gyilkosság is sült ki. Nemrég itt járt egy gazdag marhakupec, Morvaországbul, teheneket vásárolni. Sok pénz volt nála. A szép Klárika meg a kincse, a gulyásbojtár, összebeszéltek, a marhakupecet megölték, beledobták a Hortobágyba. A csikósbojtár, aki szintén szerelmes volt a leányba, rajtakapta őket. Ezért aztán elébb megosztották vele a rablott pénzt, azután pedig megmérgezték, hogy láb alul eltegyék.
– Hát aztán a gulyásbojtárt nem fogták el? – kérdé fölgerjedve a csizmadia.
– Fognák ám, ha tudnák! De az már azóta az óperencián is túl jár. Valamennyi zsandár mind azt hajszolja a pusztán. Kurrentálták is már. Ki van ragasztva a személyleírása. Magam is olvastam. Száz tallér van kitűzve a fejére, ha valaki élve elfogja. Én pedig jól ismerem!
Ha most a Lacza Ferkó helyében a Decsi Sándor ült volna itten: hát nagy derendócia lett volna ebből. Csak úgy kínálkozik itten a nagyhatású színpadi jelenet. Odavágni az ólmos bottal az asztalra, kirúgni a széket maga alól, aztán nagyot rikkantani: „Én vagyok az a bojtár, akit kurrentálnak! No hát kinek kell az a száz tallér a fejemért?”
Arra aztán majd ugrott volna az egész híres társaság; ki le a pincébe, ki fel a kéménybe.
Hanem hát a gulyásnak nem az a természete. Ő már hazulról hozzá van szokva az okos, óvatos politikához. A szarvasmarhánál megtanulta, hogy ennek nem kell a szarvánál kereskedni.
Azt kérdezé, odakönyökölve az asztalra, az ifjasszonytul, hogy:
– Hát aztán ráismert az ifjasszony csakugyan e személyleírás után a gulyásbojtárra?
– Mán hogy ráismertem-e? Hát hogy ne ismerném? Hisz éntőlem szokta mindig vásárolni a szappant.
Erre a szóra a lókupec is érvényesíteni akarta a maga tudományát.
– Ugyan már, édes ifjasszony, minek volna a gulyásbojtárnak a szappan? Hisz a gulyások mind kék inget-gatyát viselnek, aminek nem kell a szapulás, mert elébb zsírban kifőzik a vásznát.
– No! kotty belé! szilvalé! Majd megecetőnek! Hát a szappant csak szennyeshez használják, ugye? Hát a gulyás nem szokott borotválkozni? Talán a gulyás is olyan hosszú szakállt visel, mint a zsidó kupecek?
Az egész társaság nevetett a letromfolt közbeszóló rovására.
– Hát kellett ez nekem? – dörmögé a lócsiszár.
A gulyásbojtár ismét nyugodt hangon kérdezé a szappanyosnétul:
– Nem tudja a nevét, édes ifjasszony, annak a gulyásbojtárnak?
– Dehogyisnem tudom! Csakhogy éppen nem látom kimondani. Hiszen olyan jól ismerem, mint az édes magzatomat. A nyelvem hegyén van a neve…
– Nem „Lacza Ferkónak” hívják?
– Az! az! Lacza Ferkó! Verje meg a szösz! Most vette ki a számból. Talán maga is ismeri?
És a bojtár még most sem állt elő vele, hogy úgy ismeri, mint az édesapja egyetlenegy fiát, hanem nagy nyugodtan kiverte a pipáját a tenyerébe; újra megtöltötte, azután felkelt, a furkósbotját odatámasztotta a szalmaszékhez, annak a jeléül, hogy az a szék el van foglalva, valaki más rá ne üljön, s azzal az asztal közepén égő egyetlen gyertyánál rágyújtott, és kiment az ivószobábul.
A bennmaradtak megtették rá az észrevételeiket.
– No, ennek az embernek nagy kő nyomja a hátát.
– Nekem a szeme járása sem tetszik.
– Ez alighanem tud valamit a csikósbojtár meggyilkolásárul.
A lókupecet megint odavitte a bűne, hogy beleártsa magát az értekezésbe.
– Tisztelt uraim és asszonyságaim, én csak azon alázatos észrevételemnek akarok kifejezést adni, hogy én tegnap délután voltam az ohati pusztán, lovakat vásárolni, és én ott láttam a meggyilkolt, megmérgezett Décsi Sándort: olyan ép, egészséges, mint a piros alma; ő fogta ki nekem a ménesbül a csikókat pányvával. Olyan igaz, ahogy élek.
– Aujnye! Ilyen-olyan adta! Még itt mindnyájunkat meg akar hazudtolni? – förmedt fel rá az egész társaság. – Azzal csípd meg, fogd meg! Nyakon fogták, kilökték az ivószobábul.
A kiakolbólított pasasér, begyűrt kalapját kiegyengetve, ógott-mógott, levonva az esetből a konzekvenciákat.
– Hát kellett ez nekem? Mire való a zsidónak az igazmondás?
A gulyásbojtár pedig kiment a tehéncsordához, s valahogy megértette a morva hajcsárokkal, hogy felváltva bemehetnek az ivószobába egy pohár bort inni. Ott a széke, a mellé támasztott bottal; ő addig a teheneket őrzi.
S az őrzés közben felvett egy darab árvatőzeget a mezőről, s a szűre ujjába ereszté. – Vajon mit akarhat vele?
