XI. FEJEZET • A bécsi vásár
XI. FEJEZET • A bécsi vásár
Híres nagy országos vásárok voltak egykor Bécs városában.* Az egyik gyertyaszentelőkor, a másik Jakab-napkor. Előtte, utána két hétig tartott a „szabadság”.
A pesti vásárok még sokkal tovább birtokában maradtak jó hírüknek. Emlékezünk még az 50-es években megtartott országos vásárokra, amidőn hetekig tartott a mostani kiállítási csarnok helyén a hírhedett baromvásár, s a főváros legnépesebb utcái: Kerepesi út, Váci út, Széna tér, Erzsébet tér széltében-hosszában rakva voltak vásáros bódékkal, melyekben a világ minden nemzetének kalmára rakodtak ki ritkaságaikkal, saját nemzeti jelmezeikben.
J. M.
J. M.
E határidő alatt minden árucikket vámmentesen lehetett Bécsbe vinni (a bor kivételével), s minden idegen kalmárnak védelem és szabad adásvevés volt biztosítva a város határában.
Ahol most a múzeumok, városházak, parlamentpaloták emelkednek, a pályaházak, a palotasorok helyén utcaszámra rendezett vásáros fabódék voltak felütve, melyekben mindazok az áruk, kelmék voltak közszemlére kirakva, melyeket Nürnbergtől Szmirnáig a közönség megadóztatására kifundált a kézművesek leleményessége. Még akkor gyárak nem voltak, mindent a kézi munka állított elé, s a távol vidékek terményét társzekéren, teveháton vagy fullajtáros ló vontatta tölgyfahajókon szállították a fővárosba.
Négy hétig tökéletes szabadság volt Bécs városában.
Nem is a magisztrátus, még kevésbé a policáj tartotta fenn a rendet s osztotta az igazságot, hanem egy, ezen időtartamra kinevezett vásári bíróság, a maga soltészaival és fogdmegeivel. Ezek igazítottak minden adásvevési viszálkodásban.
S a vásári bíróságnak még a középkori törvénytevési eszközei voltak: bot és kaloda a tolvajok számára, pellengér a rossz mértékkel mérőknek; a „Beisskatze” a veszekedő kofák megzabolázására. Aki pedig hamis pénzt hozott forgalomba a vásáron, s kisült, hogy azt ő maga fabrikálta: annak az volt a büntetése, hogy egy fényes pléhdarabot megtüzesítettek, s azt olyan közel tartották a szeméhez, hogy megvakult bele.
Sokáig szüneteltek a bécsi országos vásárok: az első török megszállás óta. A sok háborús világ, a kuruc hadjáratok elriasztották az idegen kalmárokat a bécsvárosi búcsú meglátogatásától, a nagy ostrom alatt maga a város is sokat szenvedett: a népségnek nem volt kedve a költekezéshez. Odaát Magyarországon is ínséges világ volt. Meggyengültek a főurak, nem jártak fel drága kamukát, karassiaposztót vásárolni, skófiummal kivarrott brokátot, aranycsipkét keresni az asszonyaik számára. Nem kellett nekik a nyuszt: a farkas- és a rókaprém volt a divat; abból pedig több volt a kívánatosnál. Aztán eladnivalójuk sem igen volt a szegény szittyáknak. A marhaállomány megcsökkent, gabona annyi termett, hogy otthon is elfogyott, s a bor piaca Lengyelország volt; a hajótulajdonosoknak pedig törvényül volt téve, hogy aki magyar bort szállít fel Bécsbe, ugyanannyi osztrák bort is tartozik a hajójára felvenni.
Amint azonban a békességes idők ismét helyreálltak (legalább Bécs közelében), ismét ki lett hirdetve a hajdani privilégium. Országos vásárt publikáltak Bécsbe.
A polgármester, Mux uram nagyra volt vele, hogy ez a dicső felújítása a múlt intézményeinek az ő ötlete volt; azonban akik be voltak avatva az államgépezet titkaiba, azok jól tudták, hogy ezt az indítványt Wammána ütötte nyélbe.
Báró Wammána nem csupán az asphaleia törvényei idevágó paragrafusának köszönheté rang szerinti kitüntetését: ő azt, a maga etikája szerint, mindenképpen megérdemelte.
Ő volt a mozdító szelleme a bécsi társaséletnek fent az udvari körökben szintúgy, mint a polgárok középosztályában s a nép legalsóbb rétegeiben. Ő honosította meg a divatot, játékokat a főúri társaságokban, melyeket a világ minden nemzeténél tanulmányozott, a tric-tractól* elkezdve a tarokkig; ő hozta be a vonósnégyeseket a zenevilágban; ő honosította meg az orgonavirágot a télikertekben, mely még akkor csodálatraméltó ritkaság volt s porcelánvedrekben míveltetett; ő adta az eszmét a karusszelekhez, a jelmezbálokhoz, sőt alapos a föltevés, hogy magát az asphaleia titkos szövetségét is ő koholta ki.
Tric-trac = ostábla, Damenbrett: Bécsben „Lange Puff”, hölgyek kedvenc játéka, két kockával és 34 kalkulussal.
Csakhogy oly finomul tudta vinni a dolgát, hogy az ő neve sehol sem fordult elő, a saját személye nem merült a fölszínre: minden ötletére tudott találni arra való embert (néha a sequioris sexusból is), aki azt adoptálta, s az annál inkább le lett kötelezve iránta.
A bécsi vásároknak az újból felelevenítése is az ő ötlete volt. Mindenféle ócska krónikákból, verseményekből kifundálta egy ilyen világra szóló búcsúnak a programját, s ezt azután bekebelezé az irányadó köröknél.
Nehány vaskalapos politikus ellenezte a dolgot abbul a szempontbul, hogy egy ilyen sokadalom mindenféle veszedelmes gyülevésznek fog alkalmat adni a metropolis megrohanására, de ezeket elhallgattatták.
Az országos vásár két első hete az üzleteké volt; a harmadik hét múlhatatlanul lefoglaltatott a pörlekedések és bírságolások s mindenféle divatos büntetési nemek által, a negyedik hét volt azután a dínomdánom ideje. Ekkor jöttek a népünnepélyek és mulatságok.
Azok között első helyen állt a paraszt lóverseny, ahogy azt bécsi műszóval nevezték, „Scharlach-rennen”. A kikiáltó trombitaszó mellett hirdeté ki a vásártéren, hogy akik bíznak az inaikban, hogy a lórul le nem maradnak: összejöhetnek a „Rennweg” gyepén, s futhatnak a nemes város által kitűzött elsőrendű pályadíjért, melyet képvisel egy egész vég skarlátposztó.
A lovak futtatása után pedig következett a Hübschlerineké, Bécs városának valamennyi pirosharisnyás leánya, aki a város által szabadalmazott „Frauenhäuser” lakója volt,* futhatott a gyepen térdig feltűzött ruhában: a legelső, aki a célhoz ért, kapott egy vég barchentet.
E házak a Wien folyó mellett voltak, a mostani színház helyén.
A vásári látványosságok, a komédiásbódék, kötélentáncolók, állatmutogatók, paprikajancsik összes tiszteletreméltó céhe fölött ezúttal egy (uram, bocsá!) magyar ember nyerte el a népszerűség pálmáját: a „kutyás ember”.
Enyhítő körülményül legyen beszámítva, hogy a „Der Mann mit den scythischen Wölfen” olyan specialitásban tüntette ki az ügyességét, amit egy komédiás sem csinál utána. Változatos repertoárja volt. Nemcsak a komondorait tudta táncolásra, ugatásra noszogatni, hanem amellett csodálatraméltó virtusokat is produkált.
Az egyik volt a szilaj ló kifogása a vad ménesből.
Egy egész rideg ménest hajtottak fel a magyar Alföldről a bécsi országos vásárra: ezekkel együtt jött fel a kutyás ember is kísérőnek.
Ha valaki tudott volna szépen magyarul beszélni (s itt a súly a „szépen” szóban rejlik, mert minden alpáré megszólításra az alföldi csikós még a pipát sem veszi ki a szájából), hát annak majd elmondta volna, hogy nem jött ő ide komédiát csinálni a németek közé, hanem a gazdája küldte fel a vad ménessel a Hortobágyról, mint számadó csikóst, két bojtárjával, meg három komondorával. Ez a három ember és három eb tart rendben kétszáz paripát, mely soha istállót nem látott, mely a pusztán a szélfogó cserény mellett nőtt fel. Már magában az is érdekes látvány a városi népnek, hogyan tud két szál csikós egy egész sereg szilaj lovat összeterelni; de hát még aztán mikor a harmadik előjön a pányvával, s a vásárló uraság által kiszemelt paripát kifogja – egymaga – a futó ménes közül.
Az ilyen erőmutatványért szoktak a csikósnak borravalót adni. Azután a komondorait vették bámulóra. Azok is egészen másformájú állatok, mint más rendes kutya. Akkorák, mint egy borjú, szép hosszú fehér szőrük, mint a jegesmedvének; szelíd, okos pofájuk. Nem bántanak senkit, ha őket nem bántják. Elfeküsznek szépen a homokban, s úgy tesznek, mintha aludnának. Nem ugatnak minden helyes ok nélkül, nem rohannak uszítás nélkül. Csak akkor ugranak fel, ha a gazdájuk parancsolja, s ugatnak a szavára, megkerítik az elszaladt ménest. Tudják jól, hogy csak a kolompviselő vezérmént kell megfordítani: az egész csapat azt követi.
Ezért a produkcióért is kapott borravalót a csikós.
Ekkor aztán kedve támadt ezt a helyzetet értékesíteni. Nagyon jó kereset ez! Mutogatta magát a kutyáival a Bärenhaus előtt a vásárpiacon. Csak úgy omlott a sok poltura a mozsárforma csikóssüvegébe. Jó nép ez a bécsi nép!
Egyszer aztán azt kérdezte tőle valami magyar deák (volt az sok Bécsben): „hát aztán a bácsi, nem fél ott kinn a pusztán a bojnyikoktól?”
Erre azt felelte, hogy helytáll ő egymaga három bojnyiknak is, csak egyszer a suhogója a kezében legyen.
Meg is mutatta, hogy mit tud?
A hosszú ólmos végű botját középen markolta, felbiztatott kettőt-hármat a bámuló legények közül, hogy próbálják őt megütni bottal. (Nem fog senkit visszaütni). Nem sikerült a csikóst megvágni!
Ebből megint új produkció támadt. Utoljára kihirdették, hogy száz forint jutalmat kap az a legény, aki botvívásban, akár egyedül, akár másod- vagy harmadmagával a kutyás embert meg tudja ütni. Nagy sokaság csődült össze ennek a bámulására. S a kutyás ember legyőzetlen maradt. Ez is sok pénzt hajtott. Megbecsülik Bécsben, aki valamit tud! Csak ne szégyellje a magyar, ha pénzt adnak neki! De mikor úgy szégyenli!
A negyedik vásárhetet megnyitó úrnapján volt a nagy lófuttatás a st. marxi versenytéren.
A magas udvari körökben is nagy előkészületek folytak erre az ünnepségre. A főurak részvétele nélkül bécsi népünnep nem is történhetik meg.
Ezúttal azonban valami rendkívüli dolog volt készülőben.
– Ejh mit? – mondá Wammána báró a felvonulás parádéja fölött tanakodó hölgyeknek és uraknak. – Eddig a népünnepeken tulajdonképpen mi voltunk a főszereplők, akik a népet mulattattuk. A mi fényes karusszeleink, livrés, fehérparókás kocsisaink, baleine-s hölgyeink feltornyozott frizuráikkal képezték a „höchste Hetzet”. Hátha egyszer mi magunk vennők ki a részünket a „Gaudé”-ból? S mi mulatnánk a felséges nép rovására?
Ez a szikra mindenütt tüzet fogott egyszerre. Népjelmezbe öltözve látogatni meg a bécsi vásárt!
Micsoda „Jux”!
Lodoiszka hercegnő azonnal magáévá tette az indítványt. Ő vállalkozott az egész terv rendezésére. Ez egy hétre való mozgalmas életet idézett elő a magasabb szférákban.
Meg kellett osztozni a szerepeken; ki minő jelmezre vállalkozik?
Az a kérdés, hogy kinek mi illik inkább az arcához, a termetéhez? Ez beható tanácskozás tárgya lehetett.
Mert ennek a kipuhatolása végett szükségképpen meg kellett mindenkinek ismertetnie a maga istenadta arcát és alakját: a hölgyeknek felbontani a divatos frizuráikat, a hajaikból kifésültetni a fehérítő púdert, s aztán nemzeti jellegű hajfonatokká és tekercsekké idomítatni, minden „Sminket”, hamis zománcot, szépségflastromot eltávolítani az arcokról, hogy megítélhető legyen, melyikhez fog illeni a tiroli, melyikhez a savoyard kosztüm? (Akadt cigányleánynak való is.)
Azután a férfiakat osztályozták: ki legyen mazúr, ki oláh, ki talján?
Lodoiszka hercegnő egy csodaszép népviseletet szemelt ki magának. Valamikor Nógrád vármegyében viselték azt a palócmenyecskék. Dajkája volt palóc nő: annál ismerte meg ezt a gyönyörű öltözetet.
De hát ehhez a kísérő társnak is hasonló nemzetiségűnek kell lenni.
Ahhoz is van megfelelő kosztüm. Egy hajdú!*
E cím nem valami városi hajdút jelent, hanem a kurucvilágbeli gyalogos vitézt. Bécs belvárosának egyik múlt századbeli boltcímerén ma is látható egy magyar kuruchajdúnak a korhű képmása lefestve.
J. M.
J. M.
Az ám a nyalka viselet.
Senkinek sem fog az olyan jól illeni, mint Giorgionak! Szívesen vállalkozott rá.
– Csakhogy annak, aki a magyar ruhát felveszi, magyar szájának is kell ám lenni – mondá Lodoiszka hercegnő.
Giorgio nagyot bámult.
– Milyen az a magyar száj?
– Amelyik ki tudja mondani a magyar szót.
– Hát a magyarok nem latinul beszélnek?
– De a nép között van egy saját idiómájuk is, amelyen megértik egymást. És az nagyon nehéz. Ahogy a régi hebraeusok a „shiboleth” kimondásáról ismerték meg az idegent, úgy a pusztán lakó magyarok is egy akcentusról, egy betűnek a lágyabb vagy keményebb kiejtéséről egyszerre megismerik, hogy ez tót, ez német, ez rác, s kicsúfolják érte. Hát például, mikor a magyar atlétát fogjuk meglátogatni kinn a vásáron: annál az a szokás, hogy a botviadal közepett ő folyvást csak védelemben tartja magát; de ha valaki a nézők közül felkiált rá: „magyar, üsd!” akkor – nem üti ugyan főbe az ellenfelét, de egyszerre úgy kipenderíti annak a kezéből a botot, hogy az kalimpálva repül a levegőbe. No hát ki tudja az urak közül kimondani ezt a szót: „magyar, üsd!”
A legelső felszólított marchese di San Carlo volt; az rögtön deprekált, hogy ő nem képes a nyelvét ennyire dresszírozni.
A többi vállalkozók pedig sorban belebuktak; ezt a szót „magyar” is nehéz kimondani: az egyik „mátyár”-nak ejté, a másik „modjor”-t mondott, a harmadik „madzsart” facsart ki belőle: az „üsd”-öt pedig a világért sem tudták eltalálni.
Lodoiszka aztán mutatta nekik szájával, nyelvével.
– „Ma” – gömbölyűre nyitott szájjal, mély hangon, rövid tompa, „a” hangzóval, azután „gyar”, a nyelvet nem a felső, hanem alsó fogsorhoz nyomva. Így! Azután e szót „üsd”, összehúzott szájjal, mély hangon, mintha fújnánk valamit, az „s” hangzó itt nem a rendes súgó hangot adja, a nyelvnek rezegni kell a kimondásra, hogy „zs”-hez közelítsen. És végül a „d” hangzót lágyan ejteni, mert ha keményen hangzik, azt jelenti, hogy rézkondér. Ekkor aztán Giorgio próbálkozott meg a veszedelmes szóval: s ő szépen ki tudta mondani: „magyar, üsd!”
– De honnan szerzett ennyi ismeretet az orientális nyelvek tudományából a hercegnő? – kérdezé marchese di San Carlo nevetve.
– A grammatica vivából.* Atyám kastélya Lembergben mindig tele volt magyar urakkal. Egy szép délceg dalia tanított meg erre leánykoromban. Azt hiszem, szerelmes is voltam bele. Azt hiszem, meg is sirattam, mikor halálhírét hozták. A nevét elfelejtettem már, hanem egy szép dalt tanultam tőle: azt még most is tudom.
Eleven nyelvtan.
Azzal kezébe vette a hercegnő a gitárját, s lantpengetés mellett eléneklé szép csengő acélhangon a „Repülj fecském” dalát teljes szövegével.
Mindenki tapsolt rá. Csak Giorgio felejtette el a tapsot. Azt hitte, hogy álmodik most. S amíg a végstrófa azt mondja: „Azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének”, elhomályosítá a szemét egy könnycsepp.
…A te bölcsődalod volt ez! A te apád, a fejedelem szerzette ezt a dalt, az ő tábori karmestere készíté hozzá a dallamok legcsodásabbját! A te anyád, a fejedelemnők legszerencsétlenebbike dalolta ezt, amikor a te bölcsődet ringatta, amikor még „Gyuricám nak, kedveskémnek” híttak!
Hogy jutott utána egyszerre az a gondolat eszébe: „hova lett a gyűrűd azzal a címerrel?”
