MONUMENTÁLIS ÉPÍTMÉNYEK
MONUMENTÁLIS ÉPÍTMÉNYEK
Híres ember lett belőlem hetven esztendős koromig. Világhírt szereztem a nevemnek. De nem ám regényírással. Azt hagytam másoknak, akik jobban értenek hozzá– s egyébhez nem értenek. Az Olympról jókor megmenekültem, s a mérnöki és építészi pályára tértem át. Hiszen megírtam én ezt már valahol, hogy siheder koromban nagy kedvvel készültem az építészetre. Tanúskodnak róla az iskolai bizonyítványaim, amikben a matematika, geometria, hidraulika tantárgyakból „eminens” kalkulus van följegyezve; de még jobban bizonyoznak mellette a nagy göngyölegre menő rajzaim, amik tisztakezű pontossággal ábrázolják a dóriai, jóniai, római és korinthi oszloprendszert, egész templomokat, az alaptervrajzaikkal együtt.
Később kimentem külföldre, ott jártam végig az akadémiákat, politechnikumokat – mint kész mester tértem vissza a hazámba, ahol hosszú évtizedeken át monumentális és közhasznú építményekkel örökítém meg a nevemet.
Én építettem azt a világcsodájának nevezhető aquaeductot, mely a Bükk hegységből levezetett tiszta forrásvízzel látja el Budapest fővárosát, technikai lehetetlenségek leküzdésével. Amióta ez a vízvezeték létrejött, a fővárosban megszűntek a pusztító járványok; soha nincs vízszükség, ha kétmillió lakosa lesz Budapestnek, még akkor is elég lesz a vízkészlet, s a lakosság szükségletén kívül még utcák és közterek locsolására, kertöntözésre is bőven marad, s a szökőkutakat is folyton ellátja.
Ezért a főváros az Erzsébet téren levő szökőkút számára egy művészi kivitelű szoborcsoportozatot állíttatott fel. Szent László király nyit forrást a sziklából, epedő bajnokai számára, dárdája csapásával. S ennek a királyszobornak az arcához az én képmásomat modellálta a szobrász.
De a természet is megáldotta nagy művemet. A vízvezetéket hegyek áttörésével kellett létrehoznom, majd völgyek áthidalásával, s e gigászi munka közben egy helyütt a legfeketébb kőszéntelepet nyitottam fel, mely a porosz kőszénnel vetekedik, másutt grafitbányára találtam, mely a szibériaihoz hasonló, sőt ráakadtam geognóziai kombinációk által annak a hajdan gazdag aranybányának a folytatására is, melyben a telér a múlt században elugrott.
Mindezen túrzásaimat és felfedéseimet hatalmas részvénytársaságok foganatosították, s amíg a mívelésükkel a munkások ezreinek adtam tisztességes kenyeret, terményeikkel az országnak új jövedelemforrásokat, tudományom és fáradságom jutalmául magamnak is nagy vagyont szereztem.
De még nem ez volt ez építészeti remekművemnek a legfőbb sikere, hanem egy új földátalakítás.
A Budapestre elvezetett forrásvíz a Bükkből eredő Kánya és mellékpatakjaiból származott. Ezek a vizek a hegyvápákból lerohanva, folyásukat a síkságnak veszik. Ott azonban útjokat állja egy nagy területű fennsík, mely elzárja a lefolyásukat a Tisza folyóhoz. A folyók ott rekednek, s képeznek egy beláthatlan mocsarat, melynek egészségrontó bűzhödése megfertőzi az egész vidéket. Százezer meg százezer hold, a legtermékenyebb mély televényföld tőzeggé alakul, se embert, se állatot nem táplál. Ez így volt addig, amíg az én vízvezetékem el nem készült. Amint a Kánya vize és a többi patakok az én aquaeductom csatornájába fel lettek fogva: az a rengeteg nagy mocsár a rákövetkező nyáron már kiszáradt.
Én előre látva ezt az átalakulást, jó idején fölvásároltam azt az egész terméketlen mocsárterületet a legolcsóbb áron, s mikor aztán a kiszáradt föld mívelhető lett, összecsődítettem az Alföld elégedetlen munkásnépét, kiosztottam közöttük igazságos arányban az új földet, adtam nekik előleget házépítésre, igásbarom beszerzésre, vetőmagra, s most az a hajdani mocsárvilág tele van szórva tanyákkal, s a tanyák megelégedett munkásnép ezreivel, akik a nevemet áldják, s a törlesztési járulékukat pontosan fizetik.
De hát nem ez volt az a művem, ami világhíremet megalapította, hanem egy annál sokkal nevezetesebb technikai vállalat. Ez volt a tisza-dunai csatorna: a kontinens egyik legnagyobb csatornája. Én nem a Dunából vezettem a csatornát a Tiszába; hanem megfordítva, a Tiszát a Dunába.
Ez nemcsak hajókázásra, de földöntözésre is szolgált.
Maga a nagy mű létrehozása is sok ezer munkásnak adott keresetet. Az én szegedi, szentesi kubikosaim napibére fölment három forintra. Megszűnt vele az Amerikába kivándorlás. Itt jobb kereset volt.
S ezzel az öntözőcsatornával segítve lett a gyakori aszályon. Közelében rizst termesztettek, mely jobb volt a lombardiainál. Mint hajózási csatorna olcsóvá tette a közlekedést. Minthogy a rekesz-rendszer mellett nem jártak rajta gőzhajók, amik a halakat elkergetik, a haltenyésztésre is bevált. Mikor egy-egy rekeszből lecsapoltuk a vizet, özönével hemzsegett az ottrekedt hal. S a vízfenék még gazdagabban fizet, mint a szántóföld, ha a gazdája tud vele bánni.
És még ez sem volt az, ami hírneves emberré tett.
…Mikor a csatornát építettük, a Tiszába szakadó folyamokat egy időre el kellett rekesztenünk, s hollandi vízemelő gépekkel az ásott csatorna medrén átszállítanunk. E földmunkálatok alatt (amiknél magam mindég jelen voltam, kora reggeltől késő estig) a munkásaim a Hernád medrében egy kupola alakú kőépítményre akadtak.
Mikor én ezt a ciklopsi kőrakást megláttam, valami látnoki ihlet szállt az agyamra. Elfojtottam a szót.
– Ez Attila őskirályunk sírja!
