A VÉGTELEN VÉG
A VÉGTELEN VÉG
Azon a hosszú-hosszú éjszakán, melyet megkötözve kellett végig – nem aludnom, hanem virrasztanom, – hosszasan és körülményesen kigondoltam, kidolgoztam annak a komédiának a szövegét a legapróbb részletekig s a csatányos befejezésig, amely komédia engem innen ki fog szabadítani.
Ohó! okos ember vagyok én még: túljárok a profán bölcsek eszén.
A legelső feladatom az volt, levetetni a fekhelyem fölül azt a föliratot, s felváltatni az elébb nekem szánt minősítéssel.
Ez rövid időn teljesen sikerült. Nyugodtan, legkisebb ellenkezés nélkül vetettem magamat alá a pszichiatrák minden kísérleteinek, pedig azoknak az elviseléséhez bizony nagy egyéni önmegtagadás kell. Hagytam magam zuhanyoltatni, dörzsöltetni, villanyoztatni.
Az ápolóm egy hét múlva azzal a biztatással örvendeztetett meg, hogy nem fog nálam legvégsőre kerülni a sor, a trepanálásra. Pedig az sem utolsó utógyönyöre egy szépasszony csókjának, ha az embernek a koponyáját kifúrják.
Ezt én szerencsésen átugrottam okos magamviselete által. Tizednapra már felváltották a táblám feliratát azzal, hogy paralysis progressiva.
Ez, kérem olyan, mintha valaki bárói rangból grófira emelkedik. Még hátra van a hercegi.
Ettül kezdve aztán abban a szabadalomban részesültem, hogy magamban, minden kísérő nélkül sétálhattam, őgyeleghettem a (valljuk meg igazán) kitűnően berendezett állami tébolyda kertjében. No már, ha valaki meg akar bolondulni, ne is kívánjon magának jobb helyet. Micsoda vívmánya a humánus kornak, hogy most az őrülteket gyöngéden kezelik, szakértőleg gyógyítják, s nem láncolják oda a torony falához, mint a múlt századokban!
Hanem én azért mégis megszököm innen.
A kertben tett sétáim alkalmával gyakran találkoztam egyikével a hozzám hasonlóul szánakozásra méltó alakoknak. Olyan negyven-ötven év körül járó férfi volt.
Ez, amint engem szemközt jönni látott, egyszerre megfordult a sarkán, s sietve elrohant, ha pedig ülve találtam egy padon, felugrott, keresztülugrott a padon, s belevetette magát a sűrű jázminbokrokba.
Ez engem ingerelt. Mit vétettem én ennek az embernek? Hisz sohasem láttam.
Egyszer aztán belekötöttem, nem hagytam elfutni, megfogtam a karját.
– Mért fordul ön meg a sarkán, valahányszor engem meglát? Vétettem én önnek valamit?
– Véteni nem vétett, de rettegésbe hoz. Nem azért került-e ön ide, hogy egy halottat kihívott párbajra?
– De igen.
– No hát. Hogy ne rettegek én öntől, aki magam is egy halott vagyok? Rég meghaltam, de nem engednek eltemetni. Idehoztak. Úgy bánnak velem, mint egy élő emberrel. Enni, inni kényszerítenek. És most idehozza az ördög önt, aki halottakat kényszerít párbajra. Ön nekem veszedelmes ember. Én már meghaltam, nem élek, én nem engedek golyókat lövetni a testembe, tőröket fúratni a tüdőmön keresztül. Hagyjon ön nekem békét.
Ez egy új világosságot derített az agyamban.
Hisz ennek az embernek a rögeszméje éppen az én rögeszmémnek az ellentmondója.
Nagy lelkesedéssel futottam fel az igazgató orvoshoz ezzel a tapasztalatommal. Elmondtam neki a közöttünk folyt párbeszédet. Aztán nagy elragadtatással kiálték fel: „Uram! Amit az önök bölcsessége nem volt képes nálam előidézni, ennek a bolondnak a bárgyúsága megtette: kigyógyított tökéletesen ebből az őrült gondolatból. Olyan ez, mint mikor a két ellentétes szín, a veres és zöld egymást elfedi, mind a kettő elenyészik. Mátul fogva nem hiszek abban, hogy nekem a megholt ellenfelemet párbajra lehessen velem szembeállítani, s kérem önt igen szépen, legyen szíves azt levélben tudatni a két gentlemannel, akiket erre felszólítottam, hozzá csatolva a lovagias bocsánatkérésemet azokért az ökölcsapásokért, melyeket az ön jelenlétében nekik kiosztani elég udvariatlan valék.”
Az igazgató orvos nagyot nézett a szemem közé, s azt gondolta magában: „jól van, jól! Te most meggyógyulást színlelsz. A bolondok nem teszik bolonddá az orvost.”
Hiába, azt a pupillakitágulást nem lehet eltagadni. Az ember nem macska, hogy a szemfeketéjét tetszése szerint össze tudja húzni. Az orvos ráismer.
Azt ígérte, hogy majd tudatni fogja barátaimmal az izenetemet. És aztán levétette az ágyam fölül a második feliratot, s ezt a harmadikat akasztotta helyébe: „neuraszténia”. No ez már hercegi cím. S ettől fogva naponkinti tizenhat órai pihenésre lettem utasítva. Ha szocialista vezér lettem volna, igazán meg kellett volna elégednem a sorsommal.
Hanem hát az már az emberi természetben van, hogy sohasem lehetünk a sorsunkkal megelégedve, még ha a lipótmezei palotában gondoskodnak is a kényelmünkről.
Az ember nemcsak pihenni szeret, de pihenés közben olvasni is.
Márpedig itt az a rendszer, hogy akik ennek a háznak az ápoltjai közé fölvétetnek, azok soha egy hírlapot és egy kívülről érkező levelet nem kapnak a kezükbe. Aki olvasni akar, ott van neki az intézet könyvtára, gazdasági iratok, aztán a klasszikusok: Vergilius Aeneise, Bucolicája; de idegekre ható olvasmányokat az elmebetegek kezébe nem adnak.
Minden alkalmat felhasználtam, amidőn az igazgató orvossal összetalálkoztam, hogy őt e tárgyban engedékenységre bírjam.
– Ez nem jó metódus, amit önök az elmebetegek irányában követnek: elzárni előlük a külvilág ismeretét. Ezáltal kényszerítik őket a fantáziához folyamodni, s a képzelem még zavaróbban hat az idegekre, mint a legkellemetlenebb valónak a megtudása. Nekem a hírlapolvasás valóságos életföltétel. Odahaza tobzódtam a hírlapokban. Nincs étvágyam, ha hírlapot nem kapok.
„Nem lehet, nem lehet”, volt rá a válasz.
– Hát nem bánnám én, ha külföldi lapot kapnék is: angolt, amerikait vagy spanyolt.
– Nem lehet.
– No ha a politikai lapok szenzációitól őriznek, azt megértem! de adjanak legalább egy szépirodalmi lapot, egy élclapot – vagy a Vasárnapi Újságot.
– Azt meg már éppen nem lehet!
– De hisz így melankóliába ejt az unalom.
– Olvassa ön Vergilius Aeneisét.
– Olvastam én azt deák koromban eleget. Nagy elismeréssel viseltetem a jámbor Aeneás iránt, különösen azért, hogy egy szép asszony elől idejekorán meg tudott szökni, de ez a jó példa rám nézve már elkésett. Nem kérek Aeneásból többet. Hanem hát mondok valami mást doktor úrnak. Az otthoni könyvtáramban van egy vaskos kötet, igazi elefantina moles, szép kapcsos borjúbőr kötésben, a neve Cosmographia Sebastiánus Münsterustól, hozassa el azt nekem, az tele van érdekes képekkel, mulatságos adatokkal, létezhető, vagy soha nem létezett emberek és állatok országaiból. Magyarország is benne van mint Sarmatia alkatrésze. Ez már csak nem veszedelmes olvasmány. Hiszen csak Bocskai István koráig terjed. Hát hiszen gyógyulófélben vagyok már.
Az igazgató orvos látható zavarba jött erre a kérdésemre. Az arca egészen elvörösödött, s a szemüvegeit kezdte törülgetni a szebkendőjével, s aztán egyszerre csak minden válasz nélkül otthagyott a faképnél.
Csodálatos, hogy egy ilyen okos ember nem engedi magát meggyőzetni egy másik okos ember által.
Délben azonban, mikor ebédhez ültem, újra meglátogatott.
– No lássa ön, mennyire bízom önnek a gyógyulási állapotában. Elhoztam önnek a szivartárcáját, amit eddig vissza kellett tartanunk. Most már megengedem önnek, hogy naponkint elszívhat egy szivart, ebéd után. De azt is a kapus szobájában, hogy a többi betegek észre ne vegyék.
Ez a doktor csakugyan nagy emberismerő.
A neuraszténiás betegnek mindenféle nikotin, koffein élvezet általában el van tiltva, ha a szivarozást megengedi neki, ez a legjobb bizonyíték a közel felgyógyulásról.
S ez egyúttal a hírlapok miatti lamentációnak is legjobb kodeinje.
Mert már bocsássanak meg énnekem a világ minden vezércikkezői, szónokai, tárcaírói, de egy jól égő havanna mégiscsak különb élvezet minden nyomtatott papirosnál.
Majd hogy kezet nem csókoltam a doktornak ezért.
Alig is várhattam, hogy ebéd után lemehessek a kapus szobájába, arra az egy szivarra rágyújtani. Annál volt a gyufa. Gyufát a szegény bolondok kezébe nem adnak. Azért több szivart napjában annál az egynél nem is szívhattam el. Hat szivar volt a tárcámban, mikor azok elfogytak, akkor az orvos rávett, hogy azok helyett az erős szivarok helyett, amiknek darabja két korona, szívjak könnyebbeket, amiket tíz fillérért vesztegetnek. Azzal is meg voltam elégedve.
Hiszen nem szivarról volt itt már szó, hanem valami nagyobb dologról.
Az a szivartárca nagyon becses szerzemény volt rám nézve. Annak egy rejtett rekesze volt, melyet csak a rugó eltalálása mellett lehetett felnyitni, abban a rekeszben volt egy kétszáz koronás bankjegy, meg egy általános vasúti jegy, Európa valamennyi vasutaira.
Innen kiszökni nem elég, hanem aztán tovább menekülni: az a feladat.
Amíg azt az egy szivart elhamvasztottam, a kapus ott volt mellettem a szobában: – s ez idő alatt a vicéje ült a kapu bejáratát őriző páholyban. A kapu őrizetlen nem marad soha.
A kapus szobájában volt egy falinaptár, amiből én kitanultam, hogy nemsokára következik egy nagy nemzeti ünnep, Szent István király napja. Erre sok nép felcsődül a vidékről Budapestre.
Egy héttel előtte hozzáláttam a tervemhez.
A szivarozási engedély óta az igazgató doktorral egészen jó barátok lettünk. Én iparkodtam a doktort régi anekdoták felelevenítésével mulattatni. Többek között, hogy a pánszláv pap hogyan prédikált Szent István király napján (rá levén parancsolva) az első magyar királyról:
„Aki tolvaj, az lop: mert aki lop, az tolvaj; de megvan neki érte az övé haszna” stb., stb.
A doktor valószínűleg hallotta már ezt az adomát többször is, de azért mégis jólesett neki, hogy egy idegbeteg szenvedője ilyen verőfényes hangulatban van.
Erről aztán áttértem arra, hogy most nemsokára be fog következni a nagy nemzeti ünnep, a Szent István király napja, milyen jó volna akkor ezeknek a mi szegény kedélybeteg lakótársainknak is valami mulatságot rendezni, talán egy népjelmezes fölvonulást; este lampionokkal, kardalokkal. Ez a kedélyük gyógyulását előmozdítaná.
Tudom, hogy ez némi költségbe fog kerülni, de hát azt én kész vagyok mind a sajátomból fedezni, úgy tudom, hogy idejövetelemmel valami összeget hoztam a tárcámban.
– Az meg van jól őrizve.
Vigyáztam, hogy gyanút ne költsek magam ellen.
– Nem kívánom a tárcámat visszaadatni. Majd ha innen megválok, addig semmi szükségem rá. Tessék nekem majd annyit felszámítani belőle, amennyibe a népmulatság kerülni fog.
Az orvosnak tetszett ez az ötlet.
– De hát az ilyen népmulatságnál mégis múlhatatlan kiegészítő rész az ivás. A mulatóknak valamit csak kell inniok. Folytattam én a tervezést.
– Márpedig itt e falakon belől semmi spirituózumnak nem szabad pohárba töltetni – mondá ki akaratát a doktor.
– Értem jól, és helyeslem. Bor, ser, de még inkább az égetett italok a kedélybetegekre nézve valóságos méreg. Hanem én tudok egy egészen ártatlan italt, ami jólesik az ínynek, de azért az életműszerre nem hat: ez a ribiszkebor. Nincsen abban egyéb, mint a gyermekeknek való tengeri szőlő édes savanykás nedve, nádcukorral szelídítve. Ezt szoktam én felhordatni, mikor gyermekbált adtam odahaza az aprószenteknek. Mekkora áldomásokat ittak vele, s azt hitték utána, hogy igazi bort ittak.
– Ez egészen helyes. A ribiszkéből, köszmétéből készült bor valóban a legártatlanabb italok közé tartozik – mondá az orvos. – Csakhogy én nem tudom, hogy ezt valahol Budapesten árulnák. Németországban mindenütt kapható.
Én aztán készen voltam a kisegítéssel.
– Ott készítik ezt a budai gyermekmenhely telepén, ahol a talaj éppen csak ribiszke termesztésre való, tessék az én nevemben megrendelést tenni, van készletben elég, akár száz palackra való.
– Nem, az sok lesz.
– No hát mondjunk ötvenet. Még magam is hajtok fel egy pohárral, ha doktor úr megengedi, becses egészségére.
Megengedte. Örvendetes dolog az, ha a páciens ürít poharat az orvos egészségére.
Azt kikötöttem magamnak, hogy amikor megérkeznek a ribiszkeboros palackok, engem kihívjanak a megtekintésükre, majd én bontom fel az első palackot. Mert ha a ribiszkebor megpezsdül, akkor az is mámorító hatással bír.
Rendén ment minden. Szent István király napján az egész kolónia fel volt elevenülve, a bekövetkezendő ünnepély neszére. Jelvények osztattak ki, süvegek a férfiaknak, fejkötők a hölgyeknek, csattogó bohócpálcák a fiataloknak, japáni napernyők az idősebbeknek. A lampionok ott lebegtek már a kerti utak oldalain.
Délben jelentették nekem, hogy megérkezett a budai ribiszkebor szállítmány. Odasiettem.
A régi jó ismerős öreg hordár hozta, aki szokta hozzám rendesen szállítani ez ártatlan italt. Veres sipkája volt, fakóveres blúza, s a nyaka körül veressárga gyapotkendő csavarva. Ezt ő télen-nyáron viselte. Egy targoncán tolta a ribiszkeboros nagy kosarat.
Ahogy engemet meglátott az öreg, nagyon megörült; de a portás nem engedte velem szóba állni. (Ez tiltva volt.)
– No csak frissen vigyük be azt a palackos kosarat, öreg kiálta neki, s maga megfogva a kosár egyik fülét, segített neki azt a targoncáról leemelni.
A hordár azonban elébb nekivetkőzött, leölté a fakó blúzát, letekerte a nyakáról a gyapotkendőt, s azokat a targoncája saraglyájára vetve, a veres sipkáját is hegyibük tevé, s azután a portással együtt igyekezett a palackos kosarat az emeletre felcipelni. Aközben a viceportás őrködött a kapu alatt.
Amint ezek a lépcsőfeljáraton eltűntek, én hirtelen ledobtam a kabátomat és kalapomat a targoncára, felcsaptam a fejemre a veres sipkát, felöltém a hordár blúzát, nyakam körül tekertem a tarka gyapotkendőt, s azzal megragadva a targonca két rúdját, nagy robogással kicsörtettem a kapu alatt, a szemfüles viceházmesternek még oda is kiáltottam: „pudi nacht Pauli!”
Mikor olyan messzire elhajtottam, hogy az újra átöltözésemet egy őrkunyhó mögött végre lehetett hajtanom, a hordár cókmókját odaraktam a targoncára, a magam öltönyét felvettem, s akkor aztán elkezdtem futni, ahogy bírtam.
Különösen kedvezett a szerencse. Egynéhány ezer szocialista munkás közeledett nagy énekléssel a Zugliget felől. Közéjük keveredtem, s én is velük együtt énekeltem a Marseillaise-t.
Mindig nagyon szerettem ezeket a derék munkásokat, életemnek javát közöttük töltöttem el; de még ilyen jól nem esett a társaságuk, mint most. Itt próbáljanak elfogni!
De talán nem is üldöztek? Talán nem is vették észre megszökésemet? Elvonta a felügyelők figyelmét az ünnepségi előkészület? Talán a hordár, akinek a targoncáját elvittem, nem csapott miatta lármát: megértette a dolgot, s előresegítette a menekülésemet? Vagy talán? Talán az igazgatófőorvos, mikor hírül vitték neki, hogy a hírneves ápoltja megugrott, vállat vont rá, s azt mondta: „Hadd fussa ki magát, holnap majd megint itt lesz, s visszakérezkedik”?
Az éneklő munkások rajában csatangoltam tovább. Senki sem ismert rám.
Hogy is ismerhetett volna? A minden illusztrált hírlapban látható kecskeszakállas, hegyes üstökös, sodort bajuszos arcomra ebben a kurtára letarolt koldusszakállas pofában. Ilyennek nem látott engem senki. Nem volt rajtam semmi úri. A kabátom nyomait viselte annak a tusának, amin az első látogatási napon keresztülestem: szakadások voltak rajta összevarrva. Egy bádogoslegény odaszegődött hozzám, s az egész úton azt magyarázta, hogy milyen jó világ lesz akkor, ha tizenhat órai pihenés lesz. Abból a jó világból jövök éppen.
A jókedvű, tüntető munkások seregével eljutottam a déli vaspálya házáig, ott hátramaradtam tőlük, s bementem a pályaház vendéglőjébe. A vendéglős elém jött, végignézett rajtam, s aztán figyelmeztetett rá, hogy a harmadik osztályú utazók számára merre van a kantin. Ez sem ismert rám; pedig de sokszor hajlongott előttem. Én nyugodtan mondtam neki, hogy első osztályon szoktam utazni, s leültem egy szöglet asztalhoz, étlapot kérve. Bifszteket rendeltem, angolosan sütve. Ez respektust keltett irántam. Azután kivettem a szivartárcámból a kétszáz koronás bankjegyemet, felkértem a vendéglőst arra a szívességre, hogy váltasson a számomra első osztályú jegyet Velencéig.
Volt ugyan minden vasútra szóló szabadjegyem, de azt jónak találtam nem mutogatni, amíg Magyarországon vagyok. Csak egyszer olasz földre juthassak. Ott vannak jó barátaim. Ott nem történhetik az meg, hogy egy hűtelen asszony a bosszúállást forraló férjét a bolondok házába csukathassa.
Gondolom, hogy hírhedett ügy lesz még ebből az én erőszakos becsukatásomból.
De hogy az igazgatótársaim nem reklamáltak miattam, hogy annyi régi jó barátom a képviselők, főrendek soraiban nem interpellált miattam: ez rosszul esett.
Hiszen meglehet, hogy volt benne egy kis bolondság, hogy valaki egy halottat párbajra híjon; de azért nem kell az embernek mindjárt a bajuszát levágatni.
Felhívok minden becsületes magyar embert, helyeselné-e, valahányszor valami bolondságot elkövet, hogy a bajuszát levágják?
Már most addig, amíg a bajuszom újra ki nem nő, meg sem mondhatom a nevemet, hogy kinek hínak.
A vendéglős rövid időn elhozta a Velencéig váltott útijegyemet, meg a visszajáró váltott pénzt. Velencében már ügynököm van, ki a kőszénbányám termékét elárusítja. Az majd ellát pénzzel.
Amíg a trieszti vonat indulási ideje elérkezik, elég időm volt a folyosón végigbandukolni. Szándékomban volt hírlapokat vásárolni. Most már szabad.
A hírlapelárusító fülke még be volt zárva; nem volt esti lapok ideje, hanem az ablakba ki voltak téve a magyar és német tréfás lapok példányai: a Fliegende Bhtter meg a Borsszem Jankó.
A nagyon kedvelt német élclap egyik oldalán mindjárt szemembe ötlött egy jól ismert arckép. Ez az én Karszt-csatornám főügyvivője: igen, ő az, azzal a megfordított körte fejjel; alul széles, felül hegyes. Hogy kerül ez a Fliegende Blätterbe? Amint közelebbről kezdem vizsgálni: ezt a feliratot találom az arckép fölött: „Steckbrief”.
Hát az micsoda? Üldözőlevél! Kurrentálás! Egy olyan ember ellen, aki a legkitűnőbb társadalmi állást foglalja el, s a vagyona három-négy millióra megy. Valami élc akar ez lenni?
Az ajtón túl levő ablakban aztán megtaláltam a folytatását ennek az élcnek. Ott meg a Borsszem Jankó volt kitárva, melynek mind a két oldalát elfoglalta egy kép, amelyen magyar, német és francia csendőrök kergetnek egy futó alakot, aki azonban orrot mutat nekik, s egy szökéssel átugrik a calais-i csatornán, egyik lába már a doveri partot éri. Ugyanazon arc: az én ügyvezetőm.
De aztán találtam még valami mást is: egy vaskos füzetet, fekete borítékban, melyre veres betűkkel ez a cím volt nyomtatva: „A Karszt-csatorna katasztrófája.”
Egy egész nagy füzet egy katasztrófáról!
Előkerestem valahonnan a vasúti portást, s kértem, hogy adja ki nekem azt a füzetet. Nem is volt drága. Egy koronáért adták.
No, ez az olvasmány elég lesz nekem addig, amíg a trieszti vonat elindulása következik, ami jó egynehány órai haladék.
Én tehát bevettem magam az első osztályú váróterembe: az ajtónál az ajtóőr átcsikkentette az útijegyemet, amiért én neki egy koronát nyomtam a markába. Ettől egy kis gyanút fogott. Egy utas, aki a váróterembe lépésnél borravalót ad. Nagyon az arcomba nézett. Sokszor látott ez ember engem. Hanem aztán csak egyet bólintott a fejével: az a „másik” ötkoronás borravalót szokott ilyenkor adni.
Aztán beültem egy szegletbe, s elkezdtem a füzet lapjait egy fogpiszkálóval felvagdalni. Késem természetesen nem volt. Azt nem a lipótmezei menedékház lakói számára találták fel.
Csak egy hordár alkalmatlankodott még azzal a kérdéssel, hogy nincs-e valami feladni való bugyrom?
Ennek a számára azt a mesét gondoltam ki, hogy a bőröndjeimet, köpenyemet az inasomra bíztam, hogy hozza el egy targoncással a vasúthoz. Azok most bizonyosan beültek a Három Almába: nagy ünnep van, ott iddogálnak. Ha előkerülnek, vegye át tőlük a málháimat. Ennek is adtam egy koronát. Nem is háborgatott többet. Hozzáfoghattam az olvasáshoz.
Mindjárt az első sor így kezdődött.
„A Karszt-csatorna Magyarország kloákájává alakult.”
Aztán csupa egymásra következő tények lettek elősorolva.
A vezérigazgató kitörte a nyakát, a társaság elnöke megőrült, a vezérügynök megszökött.
A kormány lefoglalta a társaság vagyonát, s szigorú vizsgálatot rendelt el.
A vizsgálat rendkívüli visszaéléseket, szabálytalanságokat fedezett fel, később aztán tetemes pénztárhiányt.
Az elfogott pénztárnok, hogy magát kimentse, az el nem könyvelt összegek hovalettét egy egész csomag firkával igyekezett kideríteni, mely térítvény, elismervény, provizió cím alatt, némelyik csak egy látogatási jegy alakjában, melyre az összeg és a dátum voltak följegyezve, bizonyítá, hogy azok az összegek általa ki lettek fizetve, az igazgató meghagyásából.
S milyen nevek kerültek elő abból a csúnya jegyzethalmazból? Az ország legemlegetettebb nevei!
A pokol háromfejű Cerberusa osztozott ezen a pénzen. Törvényhozók, pénzemberek, újságírók.
A botrány olyan magasra nőtt, hogy a parlament működése lehetetlenné lett téve. Vádolva lettek a pártvezérek, maguk a kormány tagjai. Két miniszternek rögtön be kellett adni a lemondását.
A parlament szigorú eljárást s parlamenti tribunál felállítását követelte mindazok ellen, akik a képviselői állásukban meg hagyták magukat vesztegetni. Legjobban követelték ezt azok a celebritások, akik a legnagyobb összegekkel hagyták magukat megvesztegetni, akik azonban olyan elővigyázók voltak, hogy írott elismervényt nem adtak magukról: Ezeknek a nevei csak a vezérügynök tárcájában vannak feljegyezve. Csakhogy az egyszerre eltűnt; s most a világ minden rendőrségét orránál fogva hurcolja egyik fővárosból a másikba; mire megtudták a rejtekét, már csak a hűlt helyét találják. A közönség azt hiszi, hogy a rendőrség is meg van vesztegetve.
(A magyar élclap képe azt hirdeti, hogy a hajszolt vezérügynök már át is szökött Angliába. Ott pedig bajos lesz őt elfogni.) Következtek a további lapokon a parlamenti vizsgálóbizottság által napfényre hozott adatok.
Hogy a külföldi szakférfiak által megvizsgált munkálat már tervezeti alapjában elhibázottnak nyilváníttatott. Hamisak voltak a mérnöki fölvételek, a nivellálások, maga a Karsztba vágott csatornarész mutatta a vállalat kivihetetlenségét.
Amellett mindenki, akire valami munka vezetése volt bízva, csak azon törekedett, hogy a saját zsebét megtömje. Ugyanazon csoport munkást korán reggel beíratták névfelhívás szerint az egyik munkatelepen, aztán rögtön átvitték a másik munkatelepre, ott dolgoztattak vele. Száz napszámos kétszáznak volt beírva.
Minden Partieführer (akit a magyar munkás népszerűen „partiféreg”-nek nevezett el) házat építtetett magának az elsikkasztott téglából, mészből, vassínekből. Amellett a munka hanyagul folyt és értelmetlenül: amit egy nap építettek, azt másnap lerombolták. Gondolni sem lehet rá, hogy azt valaki folytassa és befejezze. Itt fog keresztülfeküdni a fél országon egy hosszú üres árok, mint a várkunok (vagy kik?) uralmát hirdető Csörsz árok, s ez a szégyenletes csatorna nem fogja a Duna és Adria vizét egyesíteni magában, hanem fogja összegyűjteni az átkot és gyalázatot, ami most iszapként ömlik az egész országra. S ez az elátkozott csatorna, míg a világ lesz, a tervezőjének a nevét fogja viselni: – az enyimet.
Százmilliók lettek elpocsékolva. Valóságos mohácsi ütközet a nemzetgazdászat terén! Az egy nemzeti vagyon vala, mely visszahozhatlanul elveszett. Milyen általános jajkiáltás a nemzet legbecsületesebb néprétegeiben. Azok a kicsiny emberek, kik egy százforintos részvényt írtak alá, s azt apránként törlesztették fáradságos keresményükből, most egyszerre koldussá vannak téve. De amellett bankárok, vállalkozók is halomra buknak, s még jól jár, aki nem a bűnfenyítő eljárás karjai közé bukik.
Hát az a sok külföldi ellensége a magyarnak! Milyen orgiákat tartanak azok most a mi rovásunkra. Nem is hínak már bennünket magyaroknak, hanem „Karstcanaille”-nak. Mindenki visszavonja tőlünk a barátságát. Egy század kell hozzá, hogy ez a lepra lekopjon rólunk.
(És ez a lepra, ez a bélpokol az én nevem!)
Olvassuk csak tovább.
A parlament legnagyobb szigorral jár el a bűnösök üIdözésében. Vagyonaik mindenütt lefoglaltattak, hogy azokból a részvényesek valami kárpótlást kapjanak.
A főbűnös (mármint én) szibaritai berendezésű palotája elkoboztatott és elárvereztetett, a benne felhalmozott fejedelmi fényűzési cikkekkel együtt. A régi művészek festményei mesés árakon keltek el, úgyszintén a könyvtár antikvitásai, azok között egy cosmographiáért ezer forintot adott egy amerikai nábob.
(Ezért jött hát olyan zavarba az én doktorom, mikor annak a könyvnek az elhozatását kértem.)
A nagy fényűzéssel rendezett istálló is fel lett oszlatva, dobra ütve.
Sőt az Attila-kincsek sem kerülhették el az elkobozást. Ezek az elnök magántulajdonát képezték. A tömeggondnokság nyilvános árverést tartott fölöttük: az aranykoporsót megvásárolta egy amerikai Barnum, ki azzal körutat fog tenni a világban, az ezüstkoporsót egy porosz régész, a koronát, palástot megvette egy orosz herceg.
Még a csontokat is el lehetett volna árverezni, mert azokra is pályázott több külföldi embertani intézet; de a magyar kormány helytelen érzelgése ezt megakadályozta. Azokat átrakták a vaskoporsóba, s azzal együtt letették örök nyugodalmuk helyére, a múzeum pincéjébe.
Belőlem kitört a sírás.
Az én Attila-koporsóimat is eladták! Hogy óriási vagyonomat, amit munkával, ésszel szereztem, elkobozták, az nem fájt, de az Attila-ereklyéket! Eladni külföldi Barnumoknak, látványmutogatóknak, orosz bojároknak! S a drága maradványokat elrejteni egy dohos pincébe az örök feledékenység sötétjébe!
Ez keresztüljárta a szívemet.
És mindez miért?
Azért, hogy egyszer egy világszép asszonynak a kezét megcsókoltam. No, arról az asszonyról is volt szó a füzetben.
Nem lett eltitkolva, hogy az ő őrült fényűzése kergette a férjét ebbe a rút veszedelembe. Az ő vagyonát is elkobozták, azon az alapon, hogy Szerafino váltóit ő forgatta névaláírásával. Több volt, mint neje: – forgatmányosa is volt.
Most azután nem maradt semmije, csak egy szerény kegydíja, melyet Budapest főváros tanácsa, férjének a forrásvízvezetéknél szerzett nagy érdemeiért megszavazott. Ugyanakkor magának e monumentális munkának az alkotójáról is megemlékeztek a városatyák, s megszavazták neki mindaddig, amíg a lipótmezei tébolydában ápoltatik, ezer forintnyi évi tartásdíjat.
(Ezért kellett hát nekem a tízfilléres szivarokra áttérnem.)
A végén aztán ellenem fordult a füzet írójának teljes haragja.
„És ez a szörnyeteg! A nemzet hírnevének bemocskolója! Az özvegyek és árvák megrontója, akinek számára nincs elég büntetés a törvénykönyvben, azalatt, amíg bűntársai fegyenczubbonyban reszketve várják a vádlottak sorompójánál az esküdtek ítéletét: ez a rablófővezér maga ül bántatlanul a tébolyda hűs szobájában, ahol a bíró ítélete utol nem éri, s ott is kényelmet élvez holta napjáig.
(Hát vannak emberek, akik még az őrült asztalára feladott tányér leveskét is felpanaszolják! Azt hiszem, az egész országnak a közvéleménye ez.)
Bizonyosan olvasta ezt a füzetet az igazgató orvos is.
Szinte látom, hogy von vállat, hogy csinál közönyös arcot, mikor a felügyelők ijedten jelentik neki, hogy megszöktem. „Hagyjátok futni, holnap majd megint itt lesz s visszákérezkedik.”
S aztán hidegvérrel rendelkezik, hogy melyik sötétzárkába csukjanak, ha előkerülök, fenyítésből.
Hiszen még abban a sötét odúban is jobb ülni, mint az esküdtszék pompás termében, a vádlottak padján, száz meg száz kíváncsi szem által porrá égettetve.
De hát azért sem fogok visszakérezkedni
Eszembe jutott, hogy hiszen voltam én férfi hetven esztendős koromig, tudok még a végén is férfi lenni.
Rátaláltam a régi magamra.
Én magam teremtettem magamat azzá, ami voltam, jogom van magamat megsemmisíteni.
Elhagytam a pályaházat, lementem a Vérmezőre. Ott nagy hajcihő volt: népünnep. Egy helyen ökröt sütöttek, más helyen muzsikáltak, a harmadikon verekedtek. Egyik munkáscsapat el akarta venni a másiktól a zászlóját.
Azokon keresztültörtettem. Valami halvány reménység biztatott, hogy majd talán valamelyike a dulakodóknak olyat üt a fejemre, hogy azzal egyszerre fel leszek oldva minden világi vád alól.
Nem történt meg. Valami elijesztőnek kellett lenni a tekintetemben. Aki csak rám nézett, megdöbbenten hátrahőkölt: senki még csak hozzám sem nyúlt. Eljutottam a budai alagútig, ott sem tartóztatott fel senki. Azután következett a Lánchíd. Annak az egyik oldaláról özönlött át, gyalogjárón, kocsiúton a budai népünnepre tóduló közönség, a másik oldalán ellenben egészen szabad volt a gyalogjáró.
Ott az első oszlop fordulójánál megálltam egy kis időre, kihajoltam a párkányon, végignéztem Budapesten. Egyszerre meggyulladt valamennyi villanylámpa a partokon, a hidakon, a Gellérthegyen. Tündéri látvány! Mennyi fény!
S mindezt a fényt elhomályosítja egyetlenegy folt: az én nevem. Egy voltizsáló ugrás ezen a párkányon keresztül, s az a nagy folt le van mosva.
Itt vagyok! Fizetek!
S már hallom a vizet zuhogni…
Igen. A szolgám nyitotta meg a vízvezeték csapját, hogy nekem a reggeli kávémhoz friss vizet csorgasson abból az áldott jó káposztásmegyeri vízből.
Nincs semmi forrásvízvezeték! Egyéb sincs! Csatornák sincsenek. Világszép asszony sincs, orgonasípok sincsenek. Attila is alhatik felőlem.
Én vagyok, még mindig én vagyok.
Jaj de szeretem, hogy még mindig én vagyok.
„János, még egy pohárral abból a drága káposztásmegyeri vízből!”
