Előszó
Előszó
Kedves Barátném!
Önnek a hozzám írt szeretetreméltó levele indított ennek a furcsa irodalmi válfajnak a megírására.
Mert furcsa ennek már a címe is: idegen nyelvre lefordítva tiszta képtelenség.
Hogyan? „Ein alter Mann ist kein alter Mann?” – „Un homme vieux n’est pas un homme vieux?” – „An old man is not an old man?” – „Ten sztari cslovek bit nye sztari cslovek?” „Uomo vecchio non é uomo vecchio?” Hisz ez nonszensz!
Az ám; mert az európai nyelvek egyikében sincsenek meg ezek a finoman megkülönböztető hasonnevűségei (szinonima) a magyar szavaknak.
Ha azt mondjuk valakinek: „öreg ember”, az szelíd megtisztelés, de ha azt mondjuk: „vén ember”, az már ócsárlás; a „vén asszony” pedig éppen háborús eset (casus belli).
Vannak azonkívül még „régi emberek” is, a szentírásban olvashatunk „ó-embert”, sőt a harmadévi képviselőház névjegyzékén végigfutunk, még „ócska emberekre” is találunk.
S mindezekre az európai nyelveknek csak egy kifejezése van: „alt, vieux, old, sztari, vecchio”.
De még furcsább a címhatározó: „Képzelt regény.”
Hát vannak nem képzelt regények is?
Ennek az értelme az, hogy ezek a történetkék csak az írójukra nézve képzeltek; de valósággal mind emlékezetben élő történetek, amikbe aztán a szerző beleképzeli magát.
Kegyed szíves volt az egészségi állapotom felől kérdezősködni. Feleltem rá. Egészen jó állapotban vagyok. Semmi bajomat sem érzem, jól eszem, iszom is, alszom egész éjjel; nem ismerek se csúzt, se gyomorbajt, se aranyeret (kérem, fogja be kegyed a hüvelykujját a markába: „unberufen”), orvosságot nem kívánok, csupán konyakot hordok magammal egy kis kulacsban: abból húzok egyet, ha azt érzem, hogy meghűltem – s aztán, ami legfőbb dolog: van kedvem a munkához, most is olyan lélekkel tudok dolgozni, mint fiatal koromban. A szemeim is jók. Aztán azt is megvallom, hogy most is jobban dobog a szívem, ha szép asszonyt, szép leányt látok, s mikor a Múzeum lépcsőjén lejövök a főrendiház ülése után, mindig megállok egy pillanatra az előtt a művészi szobor előtt, amelyre gróf T. S. barátom köpönyeget akart szabatni.
Erre aztán kegyed megint az írta nekem, hogy miért nem házasodom hát meg? Özvegy vagyok, szabad vagyok: el tudnék egy asszonyt tartani.
Azt mondta ám Aesopus meséjében a bátor vadász, hogy „nem az oroszlánt keresem én, hanem csak a nyomát”. Kegyed aztán szíves volt nekem hírneves férfiak példaképeit fölemlíteni, akik bátrak voltak az oroszlánnyomokat követni, s magába az oroszlánba is belekötni.
Férfiak, akik gyakorlati kivitelben érvényesítették ezt a mondást: „Öreg ember nem vén ember”.
Ebből az ötletből írom én most, kegyednek válaszul, ezt a képzelt regényt, vagyis regénykéket.
Ennek a tárgynak ugyanis négyféle változata van.
Az első az, hogy az öreg ember, miután harminc és egynéhány esztendei boldog házasság után (ahogy a fekete szegélyű értesítő mondja) felejthetetlen életpárját a teremtő paradicsomának átengedte, a gyászév letelte után, a sors intéző keze és a susogó asszonyok által összekerül egy korához illő matrónával, akinek ugyan már több rendbeli fiai és leányai vannak: amazok a maguk szárnyán, emezek a más szárnyai alatt, de amellett elég vagyonos és becsülésre vágyó; palotája van és fogata, páholyt tart az operában, valaha nagy szépség volt, s abból még megtartotta legalább a követelő tekintetet, nevét a jótékonysági rovatokban hirdetik, s a válogatott bálok hírlapi tudósítói le szokták írni a ruházatát.
A második eset az, hogy az öreg ember nem választ új élettársat a jól megérett matrónák közül, hanem kiszemel magának egy világszépséget, aki a vagyonáért elfogadja a kezét. Akkor aztán célt érve, behunyja a szemét, bedugja a fülét, nem látja, nem hallja, ami körülötte történik, fogadja a gratulációkat, fizeti az árjegyzékeket, s töri magát új jövedelmi források felfedezése után, hogy a felesége fényűzésével lépést tarthasson, s végül aztán az előtt a választás előtt áll, hogy vagy maga lője, vagy mással lövesse főbe magát.
A harmadik esetnél az öreg ember szintén az élvezetesebb részét választja a megfejelt életnek. Szépet, fiatalt választ, s felteszi magában, hogy azt boldogítani fogja. Legelőször is feketére festi a szakállát meg a haját. Azután elhiteti magával, hogy van a természetben is második nyár. Az a baj, hogy mással nem tudja elhitetni. Következik az, hogy őrülten féltékeny lesz. Még a leborotvált szakállú férjnek illik a féltékenység, de a festett szakállú nevetséges lesz tőle. Kényszeríteni akarja a természet csodaerőit. Ezzel aztán tönkreteszi az egész életszervezetét. Hírhedettséggé lesz a kóresetei által. Azokkal végzi.
A negyedik eset aztán az, amikor az öreg ember nagylelkűséget vél elkövetni, amikor a mirtusz-koszorúval megkínál egy szép fiatal leányt, aki jó erkölcsű, becsületes. A leány szülői szegények, a bátyja korhely, adósságcsináló. Rábeszélik, hogy menjen nőül a jeles kérőhöz. Nem vén az, csak öreg. A leány megtört szívvel veszi fel a menyasszonyi fátyolt. És azután hű marad az eskühöz, amit az oltár előtt fogadott. A férj sohasem látja őt sírni; hanem látja elhervadni: tíz év alatt hozzávénül az öregéhez: és az öreg mindennap látja maga előtt az élő kísértetét, az ártatlan lelkű, angyali türelmű áldozatot, akit élő testben megölt, s ha van szíve, hallhatja annak a vádoló szavát: „Te nyomorult, önző, gyilkos!”
És mármost engedje meg kegyed, kedves barátném, hogy beleképzeljem magamat ebbe a négyféle esélybe, s kiválasszam magamnak belőlük azt, amelyiktől legjobban irtózom.
