VII.
VII.
Hát bizony szép dolog az az idealizmus! El is tart sokáig. Lehet belőle éldegélni. Még a hét évtizeden túl is marad belőle valamicske. Az ember elmondja magának: „lám a lelkem még fiatal, a kedélyem ép, a képzeletem friss; munkabíró vagyok! A szívem csak úgy érez örömöt, bánatot, a magamét, a másét, mint ifjúkoromban: még hiszek, még nem kétkedem; még reménylek: vágyaim a távolba járnak, gyönyörködöm a szépben, a jóban! – Egyszer aztán egy hideg rém, egy realisztikus szörnyeteg végighúzza a körmeit a testünkön, s azt mondja: „Bizony vén vagy te!”
A patológiai Erinnys körmeinek a nyoma ottmarad a bőrünkön. Egyszer csak azt veszem észre, hogy a mellem, a vállperecem, a hátam kiállhatatlanul viszket, mintha csalánban hevertem volna. Egész éjszakákon át nem tudok aludni miatta. A viszketeg egyre fokozódik, a bőr felhámlik alatta, kisebesül. Orvosomat hívatom, az megvizsgál, kenőcsöt rendel: purgativát, szigorú diétát, az mind nem használ semmit. Utoljára azt tanácsolja, hogy keressek fel Bécsben egy híres orvost, aki specialista a bőrbajokban, attól kérjek orvosi segélyt.
A híres doktor aztán megmondta a kínzó bajom nevét, „Ekcéma senile”. – A vénség sömöre.
Ki van rám mondva, hogy „vén” vagyok. Nem „öreg”, de „vén”. – Dög. – Ide van írva, rápecsételve az ítélet a hátamra, a mellemre, rosszabb a halálítéletnél, mert ez azt parancsolja, hogy „élj és szenvedj!”, ne örülj semminek többé ezen a világon; ha étel, ital jólesik, az szenvedéseidet fokozza; ne legyen nappal gondolatod, éjjel álmod, mindenüvé magaddal hordod azt a tudatot, hogy tovább élsz már, mint kellene, terhe vagy a földnek, terhe önmagadnak. Nem jobb volna, ha az ördög elvinne, mint hogy te hordod az ördögöt a hátadon?
A híres orvos aziránt is megnyugtatott, hogy bizony olyan baj ez, amely már sok embert kergetett az öngyilkosságba. Mikor azt olvassuk a lapokban, hogy egy hetven évet meghaladt, tisztes, agg férfiú egy pisztolylövéssel vetett véget a szenvedéseinek, bizonyosra vehetjük, hogy az a halálos kísértő az ekcéma senile volt. Az orvosi tudomány azonban rendelkezik azzal a gyógyszerrel, amely ezt a bajt, ha meg nem szünteti is, de enyhíti, csillapítja. Ez a jóltevő arcanum a mireny (arzenicum).
Megírta számomra a receptet a kellő utasítással. Első nap három cseppet a mirenyből, aztán naponkint eggyel többet, egész húsz cseppig, akkor lefelé megint cseppenkint kevesebbet, az utolsó háromig. Ha a baj megújul, ismét elülről szabad kezdeni. Ezzel elbocsátott.
… No most aztán csinálj regényt, csinálj szerelmes históriát a patkánymérges fiolával a zsebedben!
Itt lehet már kartávolságnyira tőled, itt ülhet már melletted a világ szép leánya, te nem gondolsz másra, csak azokra a méregcseppekre, amiknek lekötötted magadat. El vagy te már jegyezve az arzenikummal, be van a nevetek jegyezve egymás mellé az anyakönyvvezetőnél. Ásó, kapa választ el csak benneteket.
Bizony ilyen a realizmus. Vége minden idealizálásnak.
S mireny asszonyság nagyon ragaszkodó hitestárs. Az lefoglalja magának minden gondulatunkat. Ráteszi a kezét a szívünkre: az érverés rendetlenné lesz; s mikor egy szívdobbanás felakad, a lelkem megretten tőle, a kedély elborul, nincs már semmiben örömem. Hiába nyílik a tavasz, a virágok nem vidítanak fel, a fák rügyeit szomorkodva nézem: halálsejtelem kísér minden nyomon, nem olvasok semmit, csak az érverésemet számlálom, tíz, tizenkettő, aztán semmi, megint három, újból semmi, aztán másfél, majd meg nyargal, míg újból elbotlik. Ez egészen búskomorrá hangol. A fejem is szédül.
Egy reggel meglepett Eszta, mikor éppen a fiolából csepegtettem a pohár vízbe a gyógyszert. Kérdezte, hogy mi az? Mondtam neki, hogy arzenikum. Ijedten mereszté rám azokat a nagy sötétkék szemeit.
– Hát minek szedi ön az arzenikumot?
Megmondtam neki az okát.
– Hiszen önnek nem az a baja – mondá Eszta –, hanem az, hogy jéger-inget visel. Erről beszélt nekem többször az a fiatal orvos, aki a kórházban gondozott. Számtalan eset van rá, hogy a gyapjúing úgy felmarja az érzékeny bőrt, hogy tályogok, kelések támadnak utána. Ezt a jégeristák nagyon jónak találják, mert tisztítja a vért; de aki nem tudja kiállani, annak nem kell egyéb gyógykezelés, mint hogy vesse le a gyapjúinget, s viseljen helyette selyeminget.
Megfogadtam a tanácsát, s egy hét múlva nyoma sem volt rajtam az ekcéma senilének: mintha lefújták volna a testemről. A hála is nagy kerítő.
Én ennek a leánynak az életemmel tartozom.
Neki köszönhettem, hogy visszanyertem ezt az egész szép világot, hogy a tavasz megint virágokat hoz a számomra, hogy a lelkem éppen úgy megszabadult a búskomorságtól, mint a testem a bélpokoltól. (Lám, megújul a bibliai monda Illés prófétáról, ki Noámánt, a gyógyíthatlan bélpoklost oly egyszerű tanáccsal megszabadította: „fürödjél meg a Jordán vizében”.)
Eszta is megszépült, mire az idő kitavaszodott. Arca megtelt, piros lett, a haja megnőtt, termete is kifejlődött, a tavalyi ruhái helyett újakat kellett neki csináltatnom. Az különben is rendes kötelessége a családfőnek. A divat évszakonkint változik. Meg kellett ismerkednem szabónőkkel, konfekciós boltosokkal. Ez nekem tetszett.
Egyedül voltam a világon. Rokonaim távol; kartársaim mind elmentek már (ki fel, ki le), hogy kaszinók is vannak a világon, azt csak a hozzám küldött tagsági díjak nyugtáiból tudtam. A kártyához nem értettem soha, sem egyéb szórakoztató mulatsághoz. A színház untatott, s a zene kínozta az idegeimet.
Teljes életemben egyedül a munkában találtam a gyönyörűséget. A betegségem óta ez a kedv is elhagyott. A pasztelljeim nem akartak engedelmeskedni.
Néha megpróbáltam az Esztával együtt valami részletet a természetből levázolni, s aztán úgy találtam, hogy az ő képe jobban sikerül, mint az enyim.
Tehát már hanyatlok is.
A műárusok, akik a képeimet rendesen meg szokták vásárolni, jöttek hozzám előnyös ajánlatokkal: elutasítottam őket. Nem tudok már semmit. Nem akarok tudni.
Egyszer aztán az orvosom komolyan előfogott.
– Önnek égaljváltoztatásra van szüksége. El kell utaznia legalább egy évre Olaszországba.
A szép Itáliába! Hajh, hiszen bejártam én azt még fiatal koromban, a boldog időkben! Életemnek legkedvesebb emlékei fűződnek ez istenektől lakott országhoz! Olyan örömek voltak azok, amik együtt járnak a fiatalsággal! Hol találom azokat mostan?
De hát mégis igaza van a doktornak. Nekem futnom kell ebből a világból, ahol az embert üldözi az árnyéka. Talán olyan égalj alá, ahol a nap függélyesen süt az emberre, hogy nem látja az árnyékát.
Egy este azt mondtam Esztának.
– Készülj útra. El kell menned Münchenbe. Ajánlani foglak Liezen-Mayer tanárnak, aki festőnőnek fog kiképezni.
Azt kérdezte tőlem: „többet tud az a müncheni tanár, mint ön?”
– A rajzolásban tökéletes. Hiszen ismered a Faust illusztrációit.
– De hát mért akar ön most egyszerre elküldeni?
– Azért, hogy legyen belőled valami. Ugyanazt a művészi segélyösszeget, amit Bandinak adtam, s amire annak már nincs szüksége, ezentúl neked fogom adni, amíg önálló művészi nevet nem szerzesz magadnak.
– De hát miért kell nekem most mindjárt elutaznom, mikor nyáron minden festőakadémia szünetel, s a tanárok is utaznak, fürdőznek, a nyaralóikban pihennek?
Erre aztán meg kellett mondanom az én okomat.
– Azért, mert énnekem, az orvosom tanácsára, minél előbb el kell utaznom Olaszországba, vagy talán Afrikába.
Erre valami kimondhatatlan fájdalom kifejezésével tekintve a szemembe, s azt rebegé: „Hát nem szeret ön már engem?”
„Hát nem szeret ön már engem?”
S amikor ezt mondta, a kezemet az ajkához emelte és megcsókolta.
Feleltem rá: „De igen, Eszta, szeretlek.”
Erre a szóra egyszerre a nyakamba borult, átkarolta a fejemet, megcsókolta az ajkamat, és sírt.
Az első érzés volt nálam az ijedség. Az az ijedség, amit az ember érez (a becsületes ember), mikor véletlenül egy nagy kincsre talál: „ez nem az enyim, ez a másé; de az enyim lett, én találtam”.
Aztán valami kevély melegség hevíté át a belsőmet.
Én még merek élni! Én még érdemes vagyok arra, hogy éljek! A szívdobbanásomnak még visszhangja támad!
Vakmerő lettem. Utána mertem nyúlni a talált kincsnek. Azt súgtam a leánynak: „Kérdezd ezt tőlem tegezve.”
Elrejté az arcát az arcom mögé, s alig hallhatóan susogá: „Szeretsz-e?”
Akkor aztán magamhoz szorítám igazán.
– Szeretlek, Eszta. És mindig szeretni foglak.
– Akkor engemet is magaddal viszel az útra.
– Velem jössz.
Ezen azután elkezdett nevetni, tapsolni, táncolt, mint egy menád.
Együtt utazni – végig a szép Itálián – egy férfinak egy nővel – olyan kacagtató egy ötlet ez!
Én hagytam kacagni. Magam nem találtam benne semmi nevetnivalót. Ez bizony végzet! Így hozta a sors. – Levontam belőle a következményeket.
Egész nap jókedvű volt, mint a madár. Egyre dalolt. Csak ekkor tudtam meg, hogy milyen szép énekhangja van, s mennyi mindenféle dalt tud. Ugyan hol szerezte? S hogy tudta úgy elrejtegetni? Igaz! Hisz iskolába is járt.
Ebéd fölött folyvást az útitervekről fecsegett. Hová fogunk menni? Velencébe, Florencbe, Rómába, Nápolyba, Sorrentóba, Capri szigetére. Miket kell az útra beszerezni? Piros matrózsipkát magának, angol utazósüveget nekem. Jó meleg plédet, mely éjszaka takaróul is szolgál; erős talpú bakancsokat a Vezúv-mászáshoz, úti mindenfélés táskát, kulacsot, étkes kosarat, írószerszámot, turista-tapaszt, zsebbe dugható ivópoharat.
(Mintha mindig ezen gondolkozott volna.) Nekem pedig ezeket mind fel kellett írnom a jegyzéktárcámba. Az amatőr fotográfgépet ne felejtsük el, ami egy táskában elfér.
Azt hitte, hogy ezzel minden rendben van. Engem sértett valami gondolat.
Az, hogy nem fél tőlem. Hát igazán olyan biztosíték az ősz szakáll, hogy azt félelem nélkül megcibálhatja minden gyermek?
Gyermeknek hiszi ez magát, engemet pedig „a hegyek vénjének”?
Szeretett volna már délután befogatni, s a városban mindent megvásárolni.
Mondtam neki, hogy ma ünnep van, minden bolt be van zárva. Majd holnap bemehetünk együtt. Nekem is sok elintézni való dolgom van.
Egyszer aztán odasimult hozzám, mint a törlészkedő macska, s azt súgá a fülembe: de ugyebár az újságok nem fogják kiírni, hogy „ön” – hogy „te” – hogy „mink” Olaszországba utazunk.
(Aha! Tehát mégis megrezzent a szemérem húrja a lelkében!)
– De bizonyosan ki fogják írni.
Erre aztán elkomorodott: megnyúlt az arca, a szempilláit lesütötte.
Kis idő múlva azt kérdezte tőlem:
– Mikor kelünk az olaszországi útra?
– Éppen holnaphoz két hétre.
Erre fanyalgó nyafogásra fogta a beszédet.
– De hát miért olyan hosszú idő múlva?
– Azért, mert a neveinknek két hétig kell kifüggesztve lenni az anyakönyvvezető hivatalos tábláján.
Erre a szóra csak odarogyott a lábaimhoz, átölelte a térdeimet és zokogott.
… Hát már ezt így hozták a csillagok.
