III.
III.
Descourselles kapitány úrnak kitűnő paripája lehetett, ő maga nevezetes távlovagló, és valószínűleg nagyon szerelmes. A három együttvéve azt eredményezte, hogy már délután öt órára a vitéz úr vissza is érkezett Győrből.
A parlamenter zászlóval jött, egy trombitás kíséretében s a volónok, hadi szabály szerint, szemeit bekötve vezették a vezérük lakásáig.
A vérteskapitány nem kevéssé volt meglepetve, mikor a tábornoknét az ellenséges vezérrel együtt kártyázva találta.
Szerencsés véletlen, hogy éppen egy kilencvenes matt volt Vavel gróf kezében, mert ha ugyanaz madame Guillaume kezében lett volna, bizony várnia kellett volna a hírmondónak a maga sürgős izenetével. Így, azonban össze lehetett csapni a kártyát. Vavel volt nyereségben, nem volt baj, ha a felrakott iratokkal letörlődött is az asztalra krétával felírt számadás.
– Guillaume tábornok mindenbe beléegyezett! – mondá a kapitány sietségtől és örömtől elfulladt hangon. – A hölgyeket szabadon bocsátja.
Vavel odasietett megszorítani e jó hír hozójának kezét.
Az pedig még jobban igyekezett madame kézcsókolására.
– Hogy vannak önök?
– Pompásan! A „messieurs les cannibales” igen udvariasak, s „leur catzique” kitűnően pikétezik.
– S hol van mademoiselle? Nem történt valami baja?
– Arról nem szükség kérdezősködni. Ő toalettjét csinálja, uram!
– Madame. Én felelős vagyok a tábornoknak aziránt, hogy a rám bízott hölgyeknek egy hajaszála se görbüljön meg.
– Ne legyen önnek gondja az én leányom hajaszálaira! Intézze el a monsieur le catzique-kal a kapituláció föltételeit: én majd addig elintézem a leányom úti-toalettjét. Remélem, hogy rögtön utazhatunk.
A delnő az oldalszobába távozott, hol a kisasszony pihent, a két vitéz pedig egyedül maradt.
– Íme, itt van önök számára a „Sauf-conduit” – monda a kapitány, átadva az oltalomleveleket Vavelnek.
Az oltalomlevél a legszabályosabban volt kiállítva; az alkirály stampigliájával, a császári nagy pecséttel, s Guillaume tábornok aláírásával hitelesítve; maga a papír is utánozhatatlan az átlátszó víznyomatú sasos címerrel.
Az oltalomlevél szólt Vavel de Versay, expatriált francia nemes s indigenált magyar mágnás számára, kinek kíséretében utaznak Dealba Thémire, másként Landsknechtsschild Katalin bárónő, s nevelt leánya Botta Zsófia, állítólag Capet Marie Charlotte hercegasszony, a hozzájuk tartozó komorna, inas és lovász; kiknek minden francia csapatparancsnokság részéről szabad utazás, oltalom és védelem biztosíttatik.
Vavel Lajos nagyon sokáig tanulmányozta ezt az okiratot.
– Kételkedik ön tán egy francia katonatiszt adott szavában? – kérdé a kapitány.
– Nem – szólt Vavel, kezét nyújtva neki. – Egy szón akadtam csak fel. De hisz az lehet a fogalmazó hibája. – Mit tesz az? Én hálára vagyok önnek kötelezve.
– Óh, kérem önt igen szépen – szólt a kapitány hátra lépve. – Legyen olyan jó, és tartsa fenn ezt a hálálkodási jelenetét akkorra, amikor madame is itt lesz.
– Értem! – szólt Vavel elmosolyodva.
– No ha érti ön, hát akkor még többet is mondok önnek. Éppen ma hirdették ki a fegyverszünetkötést a két hatalom között. Itt van a nyomatott proklamáció.
Vavel összevonta homlokát, s kedvetlenül mondá:
– Még abból nem következik, hogy békét fognak kötni.
– Semmi esetre sem. Hanem az mégis következik, hogy mindkettőnk táborának a megállapított demarkácionális vonalak mögött kell maradnia s egymásnak a területére mint ellenség nem, csak mint vendég látogathatunk át. Az ön csapatjának határvonala a Fertő déli partja lesz. (A kapitány elővette táskájából a térképet, s azt az asztalra kiterítve, megmutogatá rajta a veres vonalakat, melyek a telepezési határokat megjelölték, s azokat veres irallal mindjárt fel is jegyzé Vavel térképére is.) Ön természetesen maga fog eljönni Győrbe, hogy hölgyeit elhozza?
– S azt még ma szándékozom tenni.
– A fegyverszünet négy hétre van megkötve, ezt is megsúghatom önnek; s azt hiszem, hogy ha ezt a négy hetet mindketten mézeshetekké alakítanók, az nem volna kárba veszett idő.
– Kívánjunk egymásnak sok szerencsét hozzá.
Kezet szorítottak.
Ezalatt a hölgyek elkészültek, s kijöttek az oldalszobából. A kisasszony arca elevenebb volt, mint azelőtt.
Vavel nagy pátosszal fogott hozzá, hogy most megköszönje a fiatal tisztnek a nagy szolgálatot; de a tábornokné nem engedte neki, hogy szóhoz jusson.
– Tudom, mit akar ön. Elismervényt akar adni egy adósságról, amit azután nekem kell kifizetnem. Mintha Guillaume tábornok csak a kapitány úr térden állva előadott rimánkodásaira engedte volna meglágyítani a szívét, hogy a feleségét és leányát kiváltsa a fogságból az ajánlott cserével. Ismerem én Guillaume tábornokot. Azt tudom, hogy egy milliárdért ki nem adta volna azt a kincset, ami rá volt bízva, s inkább el hagyta volna magát Győr romjai alá Marie hercegnővel együtt temettetni, mint hogy őt szabadon bocsássa; de azt tudom, hogy mikor azt mondták neki, hogy Clarisse és Margot Vavel gróf kezébe kerültek, odadobta az egész gothai almanachot: „Tessék belőle kiválasztani, hány fejedelemnőt adjak értük cserébe?” Ebben monsieur Descourselles-nek semmi érdeme nincs. Egyedül önnek, Vavel gróf. Ez pokoli ötlet volt öntől, s csak a kentaurok segélyével kivihető! Ön kicsikarta kezünkből a kész diadalt. Nagy szerencse, hogy ön csak egy bandériumot vezet! El fogom mondani Guillaume úrnak, hogy ön milyen rettenetes ember! Hogy mire akart engem rávenni a templomban? Csitt! Clarisse-nek nem szabad azt megtudni, mert elájul. Ő nagyon ideges. És aztán hogy játssza a catzique a pikétet! Ah, önök letörülték az ügyetlen térképeikkel az asztalról a számadásainkat; s most én nem tudom, hogy melyikünk van tartozásban. Kétséges a tour. Majd befejezzük Győrött. Ön meg fog bennünket látogatni a tábornoknál. Adieu!
Margot asszony feledékeny volt. A házigazdától is elfeledett búcsút venni, – meg azoktól a honfitársaitól is, akik a templomban feküdtek sebesülten.
