I.
I.
És kár, hogy a komáromi örömnapból Vavel Lajosnak semmi rész nem jutott.
Ő csak Veszprémig jött Meskó dandárával, ahol az már a Komáromból eléje siető lovasság előcsapatjától megtudta, hogy szabad az út.
Itt találta Vavelt kiküldött hadikéme, Mátyás mester.
Lajost az egész idő alatt legjobban nyugtalanítá az elhagyott nők sorsa. Igen biztos helyet vélt a számukra kiválasztani, mikor Győrbe helyezé el őket, s most azután már csak annyit tud felőlük, hogy egy ellenségtől körülfogott városba vannak bezárva, ahonnan lehetetlen valamerre kiszabadulniok.
Négy hét múlt el azóta, hogy ő csapatjával együtt eljött Győr alól; négy olyan hét, amelyikben nem volt se „tegnap”, se „holnap”, – egyetlen folytonos utazás, harcolás, előre-hátra nyomulás, bosszúság, veszedelem, öldöklés, futás, lélekkárhozat: este reggelizés, a nappaltól ellopott éjszakai pihenés, s nappallá tett keserves éjszakák; szép zöld erdők, amikből puskaropogás fogadta az utazót; – gyönyörű tájak, amiket el kellett foglalni, s aztán szaladni belőlük, – patakok, amiknek közeledtére ki kellett húzni a kardot, s amikből nem lehetett inni a vér miatt, mellyel befertőztették; és őt a hosszú idő alatt csak az a gond nyugtalanítá, hogy mi történt az ő szeretteivel.
Mi történt, ha az ellenség ostromolni találta a várat, s még talán a várost is? Mit kellett azalatt szenvedni Marie-nak, aki a Névtelen Várban még attól is meg volt óva, hogy éjszaka egy ebugatást, egy kakasszót halljon, ha az érckutyák és a tűzkakasok kezdtek el szólni, ha egyszerre elkezdtek az ostromágyúk dörögni, s bombák és tűzgolyók hullottak a házak közé, amik elől nem volt hová menekülni?
Vagy talán azt is megszokják az asszonyok? Óh, a nőknek a képtelenségig menő erejük van a szenvedések elhordozására. De hátha elfoglalták a franciák a várost, s Katalin és Marie a kezeikbe jutottak?
Tudtak-e elrejtőzni úgy, hogy észrevétlen maradjanak? Árulás vagy csacskaság nem fedezte-e fel kilétüket, menedéküket? Ha megszabadulhattak onnan, hova mentek? Merre fordultak? Kitől fogja megtudni, hogy hol vannak? Élnek-e még?
E kínzó aggodalmak között érkezett meg furfangos hírmondója.
Noé a bárkában nem várta nagyobb szívszakadva a galambját, mint ő azt a derék embert. Meg is ölelte, mikor a szeme elé került.
– Mi hír, Mátyás mester?
– Hát bizony mindenféle hír van.
– Rossz? Vagy jó?
– No – úgy vegyest. Van jó, van rossz. – A jót utoljára hagyom.
– Kezdjen hozzá.
– Hát biz a szegény Sátán Lacit tegnap temettük el. Isten legyen kegyelmes szegény bűnös lelkének, ha már meglakolt.
– Belehalt a Hanságban kapott sebeibe, szegény?
– Azokba nem. Azokból még feltámadott. Még az a tizenöt vágás se tette volna porrá, amit az ácsi csatában kapott. Hanem a golyót nem tudták kivenni belőle, s az elvitte a másvilágra. No, de igen szép temetése volt. Háromszor lőttek a sírjába, s a prímás maga szentelte be. Ez bizony olyan nagy dicsőség volt neki, hogy maga se hinné el Sátán Laci, ha csak személyesen ott nem lett volna. Szegény László, az utolsó szavával is a kegyes pártfogóját köszöntette.
– Jó vég volt; – rátalált, amit kívánt. – Hát azon túl mi hír van?
– Bizony az a másik sem egészen örvendetes. Az egyik azt mondja, hogy a mieink vesztettek huszonháromezer halottat meg sebesültet, a másik meg azt állítja, hogy a franciák még többet vesztettek.
– Hol? Mikor? – kérdé Vavel elbámulva.
– Hát most ötödnapja. Nem hallotta még a gróf úr? Wagramnál nagy ütközet volt. Borzasztó nagy csetepaté. Mondtam, hogy vegyék be az én dupla ágyúimat! Nem fogadták meg. Most aztán ott van ni. Napóleon, csak egy paraszthajszálon múlt, hogy megnyerte az ütközetet.
– Tehát megnyerte?
– Azaz, hogy mink nem vesztettük el: csakhogy éppen nem nyertük meg. Azért nincs ám semmi baj, Károly főherceg több foglyot ejtett a franciák seregéből, mint azok az övéből, ágyút is többet vett el tőlük, mint azok őtőle. Az inszurrekció készen áll, van már ötvenezer emberünk együtt, hatalmasan ellátva; csak azt kell mondani a királynak: „előre!” – megyünk.
– Hát Oudet-ról mit tud ön?
– Kevés jót. Mindössze annyit, hogy a wagrami csatában ő is elesett. És vele együtt mindazok, akik a fülgombjukban ezüst lencsét viseltek.
– A philadelphok?
– Csodálatos, hogy mind elhullottak. A rossz hír azt beszéli, hogy titkos parancsszóra a saját soraikból lövöldözték őket le, de hát ki tudhatja ezt? Annyi bizonyos, hogy én egyet sem találtam közülök élve, pedig ott csavarogtam keresztül-kasul a seregükön mint francia kurír.
Ez rossz hír volt, de hátra volt még a rosszabb.
Vavel nem tűrheté már, sürgetve kérdezé:
– Mit tud ön Győrből?
– Mindent. Onnan jövök.
– Beszéljen. Látta őket? Nem ostromolták a várost?
– A várat és a várost bizony nagyon ostromolták, s a bárónő és a hercegasszony bizony bennrekedtek.
– Ki mondta önnek, hogy ő hercegasszony? – kiálta Vavel indulatosan.
Mátyás mester nem hagyta magát kivenni a sodrából.
– Majd rájövök arra is, hogy ki mondta. De hadd tartsak rendet. Pécsy ezredes tíz napig védelmezte a várat a franciák ellen.
– S azok tíz napig lövették a várost?
– Bizony azt tették, mégpedig olyan bombákkal, amikbe egész csoport apró golyóbis volt dugva, hogy ahol szétpukkant, száz embert is megölt, – ha el nem szaladt előle. Egy jó részét a városnak fel is égették; hanem azért Pécsy nem adta meg magát, míg utoljára bele nem lőttek a puskaporos raktárába. Amint az aztán a levegőbe repült, nem volt neki mivel ágyúzni többé. Mi se mehettünk a segítségére, mert az a sok generális hetvenhétfelé kommandírozta a sereget: hát nem tehetett mást a jámbor, mint hogy feladta a várat; de úgy, hogy minden seregestül együtt békességben elvonulhasson. Már meg is érkezett Komáromba, tegnapelőtt ítélt fölötte a haditörvényszék, s azt mondta ki, hogy nem tehetett másképp.
– De mi lett Katalinból? Mi lett Marie-ból?
– Előadom egymás után. Tőlük jövök.
– Nem történt velük semmi veszedelem?
– Veszedelem? Az nem történt. Egy kis magányházban voltak elrejtőzve, ahol Görömbölyi alispán úr úgy adta ki őket, mint saját húgait.
– Az alispán is ott van?
– Ott ám. Ő is kapitulált, de az asszonyságok kedvéért ott maradt a városban továbbra is, hogy legyen valami tanácsadójuk.
– Derék ember! Ki lett a franciák részéről várkormányzó Győrben?
– Guillaume tábornok.
– Guillaume! – szólt Vavel megrettenve.
– Guillaume biz az. Annak híják. Igen fain, modális ember; nem mortifikálta a lakosokat: ellenkezőleg, mindjárt másnap a bevonulása után bált adott a nagy vendéglőben s arra minden előkelő urat, polgárt a feleségeikkel és a kisasszonyaikkal együtt meginvitált; – a gróf úr drágái is kaptak ilyen meghívást.
– Mint Görömbölyi alispán húgai?
– Nem biz azok. Magam olvastam a bilétet, így volt írva: Madame la Comtesse De Alba, avec la princesse Marie.
– „Princesse Marie!”
– A bizony. Innen tudom a titulát, amit az elébb mondék.
Vavelnek az agya elzsibbadt, mint mikor valakit utolér egy álló helyében az álom.
– Nem használt semmit a vicispán protestációja – folytatá tovább nyugodt flegmával az ezermester –, a francia generális azt felelte, hogy ő jobban ismeri azokat a dámákat, s utasításai vannak, hogy hogyan kell velük bánni, s attól a naptól fogva éjjel-nappal két francia granátíros áll silbakon a bárónő szállása előtt, mintha valami potentátot őriznének ottan.
Vavel néma dühvel járkált fel s alá szobájában. Ha Marie-t elviszik, akkor Katalin is el van rá nézve örökre veszve. Hogy gondolhasson még családi boldog életre, mikor az oltár előtt arra a kérdésre: „Szereted-e ezt a nőt?” azt kell neki felelnie: „Gyűlölöm!”
– Miért hagytam őt el? – vádolá magát Vavel. – Miért nem tettem azt, amit kívánt, hogy fussunk el együtt, ki a világba? Mi hárman!
– Hja, biz az úgy van – mondogatá Mátyás mester. – A generális adjutánsa mindennap kétszer látogat el a házhoz, s raportot visz róla, hogy vannak, mint vannak.
Vavel nem hallott már semmit.
– Csak Cambray meg ne halt volna!
– Úgy! Igazság! Azt az urat is eltakaríttattam szépen. Hiszen tetszik tudni, hogy meghalt.
– Igen. Megírták.
S azzal elővette kebléből azt a levelet, melyben Marie leírta a Névtelen Várban töltött utolsó rémséges éjszakáját, s elkezdte azt olvasni. De a könnyei nem engedték. Utoljára elkezdett hevesen zokogni, mint egy gyermek, akit mostohája megvert.
Az ő mostohája: a sors.
– A bizony: eltemettem szépen, odaírta a testamentomát a pugyillárisába; azt is meghagyta, hogy a tópartra temessék el, semmi fejfát, semmi írást a sírjához, csak éppen egy égerfát ültessenek mellé. Úgy is tettem.
Vavel letörlé könnyeit. Restellte, hogy nem bírt magán uralkodni. Hogy idegen ember őt ily gyöngének látta. Nyugalmat erőtetett.
– S hogy tudott ön hozzájutni a halott rejtekéhez, amit az magára zárt?
– Igen egyszerűen. A rostély rugója össze volt kapcsolva a gróf úr szobájában levő csengettyűvel. Mikor azt felgördítették, a csengettyű megszólalt. Tehát csak meg kellett fordítani a dolgot. Ha a csengettyű drótját meghúztam erősen a gróf szobájában, a rostély az alcoven előtt rögtön felgördült.
– Igen egyszerű mesterség. – Hajh, Mátyás mester! Ha ön olyan ezermester volna, hogy azt a zárt is föl tudná nyitni, ami az én drágaságaimat most fogva tartja; az volna aztán a remeklés!
– Márpedig én tudok olyan mesterséget.
– Tud?
– Hiszen lám megmondtam, hogy a jó hírt a legvégére hagyom.
– Szóljon, szóljon!
– Hanem azt már csak súgva mondom el; mert hátha valaki hallgatózik az ágy alatt vagy az ajtó mellett. Én is így szoktam. Más is megteheti.
Vavel Lajos odatartá a fülét, hogy súgja hát meg.
Igen rövid közlemény volt az.
De Vavel Lajost egyszerre egész emberré tette ez a néhány szó.
A tenyerébe csapott, aztán meg Mátyás mester vállára.
– Remek ember ön!
Azután kivette a kebléből Marie arcképét, megcsókolta aztán Mátyás mestert is megcsókolta. Nevetett.
Majd meg egy marék bankjegyet húzott elő a tarsolyából, azt Mátyás mester markába nyomta.
– Itt van. Siessen ön a szükségeseket összevásárolni. Ön tudja, hogy mit kell beszerezni. Rögtön hozzáfogunk!
Mátyás mester átvette a pénzt, s úgy osont el Vavel szállásáról, mintha lopott volna.
Lajos pedig sietett a tábornokához.
– Én itt elválok tőletek. Rám semmi szükség a további útban. Kérlek: engedj elmennem.
– Mit akarsz? – kérdé a tábornok.
– Azt már tudod, hogy Győrt elfoglalta az ellenség.
– Értesültem róla; de nem akartam e hírrel elcsüggeszteni barátainkat.
–Jegyesem és védencem az ellenség kezébe került.
– Azt is tudom. Sajnállak érte.
– De én ki fogom őket szabadítani onnan.
– Az is meglehet. Hanem elébb a seregünknek össze kell szedni magát, hogy Győrt visszafoglalhassuk egyesült erővel.
– Én magam fogom őket kiszabadítani!
– Hogyan? Kitaláltad a léghajózás titkát? Vagy éjszaka akarod a volónjaiddal Győrt megrohanni, amit egy egész francia hadtest megszállva tart, s kiragadni a kedveseidet lóháton a városból?
– Hogy mit teszek, az az én titkom. Kell hozzá erőszak és furfang. Vitézség és csalfaság. Határos az a lehetetlenséggel, és mégis bizonyos. Én kiszabadítom az én szeretteimet úgy, hogy a foglyul tartó ellenség nem fogja őket egy búcsú-kézcsóknál a kesztyűs kezükre egyébbel érinteni.
– Ez a fiú meg van bolondulva – mondta a tábornok. – De nem csoda. No hát eredj, és vidd magaddal a volónjaidat.
– Nem szükség senkinek arról tudni, hogy én eltávoztam.
– Jó lesz, majd egy napiparancsban kiküldelek, – hogy tartsd fenn az összeköttetést Chasteler tábornokkal, s keresd fel a horvát bánust.
Még nevettek is, mikor elváltak.
