VI.
VI.
Ez a fölfedezés még szigorúbbá tette Vavel Lajosra nézve a Névtelen vári fogolylétet.
A leányban felébredt az életvágy, a világ utáni holdkór. Az ilyen holdkórosra nagyon vigyázni kell, mert az mindig kiszabadulásról gondolkozik.
Most már Vavel sohasem merte elhagyni a házat. A lovait már eladta; ki nem vihette magával Marie-t, mint azelőtt, amidőn egy órai szabad légszívás volt még mindkettőjüknek megengedve. Az idő is elromlott. Egy őszi dér megfosztotta a kis kertet virágdíszétől: csak a chrysanthemumok maradtak meg a virágjaikban.
Hogy valami kárpótlást szerezzen Marie-nak az elvett „szép” világért: azt gondolta ki, hogy egy üvegházat építtetett a számára, abba meghozatta Erfurtból és Harlemből a legdrágább divatvirágokat, s Józsefnek, kit kertésszé tett a virágházban, gyakran adott megbízást, hogy menjen fel Bécsbe dísznövényeket beszerezni. Azalatt maga ápolta az üvegház növényeit. Itt hát télen is virágok közt sétálhatott Marie, s kedvét találta az egzotikus növényekben, miknek neveit, hazáját, sajátságait megmagyarázta neki Lajos. Úgy látszott, hogy a gróf is nagy virágkedvelő lehetett valaha: minden külföldi ritka növényt ismert. Tudta, melyiknek milyen földkeverék kell? sok vagy kevés öntözés? árnyék vagy napfény? Korom vagy vaspor? s télen hány fokú légmérsék?
A kertésszel csak a virágok elnevezései fölött volt a grófnak többször vitája. Némely híres nevet nem tűrt meg a virágházában. Annak a legújabban divatba jött pompás kínai virágnak, ami egyszerre kedvence lett minden üvegháznak: „Hortensia” név alatt, nem akart helyet adni a növényei sorában, míg a botanikusok igazi tudományos névvel „hydrangeának nem keresztelték.
Egyszer a télikertből, hová a kertész eltávozása után szabad volt Marie-nak egy órára lemenni (onnan nem szökhetett el), egy újon nyílt virággal jött vissza a leány.
A virág meglepően szép. Kettős, szétterült kelyhe van; a külső haragos kék, a belső égszínű, sugár alakú szirmokkal, a kehely közepéből pedig kiemelkedik öt vastag karmazsinszínű pilis, ami csillag alakban terül szét.
E virágnak alig van valami kocsánya, annálfogva azt Marie gombostűvel tűzte a keblére: éppen a szíve fölé.
Egyenesen Lajos dolgozószobájába sietett vele; gondolva, majd meglepi e gyönyörű új virággal, amiből az első bimbó ma reggelre nyílt ki.
Meg is lepte, Vavel Lajos kilökte a széket maga alul, mikor a leányt e virággal keblén szobájába belépni látta. – Az a virág éppen olyan volt ott, mint a „légion d’honneur” rendcsillaga. Bámulva nézett rá.
– Hol vette ön ezt a virágot? – kérdé Marie-tól reszkető hangon.
– Az éjjel nyílt az üvegházban. Menjen le. Még van rajta egy, azt önnek a számára hagytam.
Vavel Lajos szótlanul elhagyta a szobáját, s a leányt is a szobában.
Marie szokva volt már Lajos különc modorához; mely olyan ember előtt, aki annak az okát ismerte, bátran mehetett volna hóbortszámba; s ott maradt körültekinteni Lajos könyvtárában, aminek az ajtaját az most nyitva feledte.
Az első tekintetre meglepte az, hogy annak a Bertuch-féle szép illusztrált műnek, amit ő már könyv nélkül ismert, még egy kötete oda van dugva Lajos könyvei közé.
A legkönnyebben megbocsátható kíváncsiság egy leánynál, ha egyszer egy olyan munkának, mely kedvenc olvasmánya volt, még egy eddig nem ismert kötetét fedezi fel valahol, mohón kap utána, hogy ugyan mi lehet még abban: kivált ha e kiváncsiságot még az a tudat is sarkantyúzza, hogy az az egy kötet el volt előle dugva.
Amint a könyv színezett ábráit sorba lapozgatta, egyszerre az a lap állt előtte, amin a keblére tűzött virág volt lefestve.
A leírásban el volt mondva, hogy ezt a híres francia természetbúvár, Palissot-Beauvois fedezte fel Észak-Afrika Oware királyságában, s virágainak a légion d’honneur rendcsillagához való hasonlatossága miatt elnevezte „Napoleona imperialis”-nak.
Most már tudta Marie, hogy miért sietett el oly hevesen Lajos. Utánafutott a télikertbe.
Későn érkezett.
Már akkor Lajos jött vissza az üvegházból, markában hozva az ízekre széttépett dísznövényt.
Dühös volt. Marie csak annyit hallott, hogy a künn ácsorgó kertésznek azt kiáltotta: „canaille”! S azzal az összetördelt növény ágait kihajította a hóra.
Marie visszasompolyodott a szobájába.
De Lajos ott is fel tudta őt találni.
– Hová tette ön azt a virágot? – kérdé a leánytól, s keble úgy fujtatott, mintha mértföldnyiről szaladt volna utána.
Marie szép szelíden, de egész öntudatos határozottsággal felelt neki:
– Lenyomtattam az imakönyvembe.
A férfi fogait csikorgatta, s felemelt öklei remegtek: a saját fejét kezdte velük ütögetni.
Pedig a leánynak igaza volt. Az ő hazája nagyságának a jelvénye volt az a virág: az ő nemzete dicsőségének csillagait nyílták annak bimbói.
A férfi csak gyűlölni tudott: – a leány csak szeretni.
Lajos megfordult a sarkán haragosan, s otthagyta a leányt szótlanul.
Most már az üvegház is látogatatlan maradt. Kiknél a kedély túlérzékennyé lett, azoknak egy gondolat is elég, hogy őket egy kedvenc hely látogatásától eltiltsa.
Lajosnak nem maradt már egyéb összeköttetése a világgal, mint a távcsövének lencséi.
Még hátravolt, hogy erről is lemondjon.
Maguk az elemek is ellene esküdtek ebben az évben a Névtelen Vár lakóinak.
A Fertő tó egyszerre elkezdett szertelenül áradni, minden partján túlöntött, s elborította szerteszéjjel a kaszálókat, az őszi vetéseket, a tanyák, kertek ott úsztak a víz közepén.
E csapás miatt Marie kis virágoskertje is szenvedett. Környéke egészen semlyékessé vált. Lajos ugyan sietett azt nagy költséggel megoltalmaztatni; volt módja benne. Kapuját csak úgy ostromolta a sok munkát kereső ínséges föld népe, akinek a télire nem maradt a vízár miatt semmi elesége. Nem kergetett el senkit, hanem nekiállította őket töltést hányni, rőzsesáncot fonni az egész virágoskert körül. Úgy megerősítette azt, mint valami váracsot. Hanem azért azt mondta neki a kertész, hogy mind nem használ neki az semmit, a vízár alulról fog felfakadni, s tavaszra valamennyi díszbokrot ki fogja ölni.
Ez aztán kegyetlenség.
Akinek semmi egyéb öröme nincs a világon, mint a virágos, zöldülő bokrai, annak az egyetlen gyönyörűségét egy szivacstörléssel elpusztítani! Ez képes az embert istentagadóvá tenni.
Lajos ingerült volt már minden iránt.
– Az én szép casuariáim! – nyögé méltatlankodva.
Marie megfeddte e kislelkűségért.
– Önnek csak a casuariái válnak pusztulásra; de hát az a sok ezernyi szegény ember, akinek a mindennapi falat kenyerét veszi el az Isten csapása, és mégsem szállnak perbe az Istennel!
– Igaz – mondá rá Lajos; s még aznap ötszáz forintot küldött tiszteletes Mercatoris uramnak, hogy ossza ki az árvíztől sújtott hívei között.
Ez a küldemény újra megindította a kettőjük közt félbeszakadt levelezést, mely már hosszú idő óta szünetelt.
A hálálkodó válaszban egyúttal előadta a lelkész a mostani ínségnek az igazi okát.
„Az bizony nem Istennek az ő csapása, hanem ember csinálta, ember elnézte hiba. Hanem ilyenek vagyunk mi, föld lakói. Ha valakinek szép búzája terem, azt mondja dicsekedve: íme, ezt én produkáltam; ha pedig selejtes a termés, akkor azt mondja: e bizony csak olyan, ahogy az Isten megteremtette! A Fertő tó túláradásának okait már régóta fürkészik. Az utolsó tíz év alatt negyvenkétezer hold mívelt termőföld lett vízfenékké, akik azon éltek, koldusokká. Amit a tudósok ki nem bírtak találni, arra rájött egy bolond ember. Lakik itt e vidéken egy mindenhez értő mester, akit Mester Mátyásnak gúnyolnak, aki asztalos, lakatos, bognár, órás, vincellér, ahogy kívántatik, – ez a múlt évben Győr táján a hajóból a Dunába ejtette a bodnársulykát, ami elmerült. Az idén visszakerülve a Fertő tájékára, megismeri egy hajdani bodnár gazdája kezében az elvesztett sulykot. – Ez az én sulykom! – mondja neki – én ejtettem a Dunába Győrnél. – Lehetetlen az – mond a bodnár –, a feleségem itt fogta ki azt a Fertőből. – Mégis az enyim; bizonyságául mondhatom, hogy a sulyok fejébe van cövekelve hat darab körmöci aranyam. A cöveket megtalálták, s benne volt a sulyokban a hat arany. Ezért úszott el a víz alatt. De hátravan a csoda nagyobbik fele. Hogyan úszott az a sulyok a Dunából fel a Fertőbe? Ez a bolond emberrel történt anekdota a mi tudós mérnökünket arra a következtetésre vezette, hogy azoknak a vizeknek, amik a Hanság tavaiból az ingó lápföld alatt a Fertő vizét eddig a Dunába levezették, most felfelé kell folyniok. Valami ismeretlen gát állja az útjokat. Ez az oka az egész veszedelemnek, mely milliókra menő károkat okoz. Hogy azt ki lehessen puhatolni, az egész Fertő tó és Hanság vidékét újból fel kellene mérni; mert ami mappát Krieger ezelőtt huszonöt évvel készített e tórul és környékéről, az már nem is hajaz a mostani alakjához. Új felmérésre van szükség, s csak azután, ha ki van derítve, hol a befolyást gátló akadály, akkor lehet annak az elhárításához fogni. Inzsellérünk megcsinálta a költségvetést, s óriási summa jött ki belőle. Majdnem tizenötezer forint. De ki adja ezt elő? Tekintetes nemes Mosony vármegye azt tartja, hogy ez a tekintetes nemes Sopron vármegyére tartozik; tekintetes nemes Sopron vármegye pedig abban a meggyőződésben él, hogy az tekintetes nemes Mosony vármegyének a kiadása. Márpedig hamarább megtörténhetik az, hogy a Fertő túláradjon a ruszti hegynek a tetején, mint az, hogy akár Sopron, akár Mosony tekintetes vármegyéknek a domestica cassájában úgy megáradjon a pénz, hogy annak a szélén tizenötezer forint magától kiöntsön. E fennakadáson végtére is segített az Úrnak angyala, akit vidékünk oltalmazójául küldött ide jókedvében: őnagysága Landsknechtsschild Katalin bárónő, ki is megtudva, hogy a föld népének nyomoruságán segíteni egyedül ez úton lehet gyökeresen, ő maga saját pénztárából felajánlá a megkívántató tizenötezer forintoknak kifizetését az inzsellér számára; mely nagylelkűség annyival nagyobbra becsülendő, mivelhogy a bárónőnek tudomása volt róla, hogy az inzsellér (ki parenthesisben mondva, amilyen tudományos férfiú a dolgozóasztalánál, éppolyan atrobilosus és rusticus ember társaságban) egykor a bárónőt igen méltatlanul rágalmazta. De ő sokkal nagyobb lelkű, hogysem ilyen tereferére reflektálna. – Tehát mármost annyi praeambulum után »ad rem«! – A tizenötezer forint a szükséges munkálatokra már megvolna. Hanem mármost még egy kitűnő távcsőre volna szüksége az ingenieurnek, hogy a nagy távolságokat, amik lánccal meg nem mérhetők, kivehesse. Ilyen pedig belekerülne két-háromezer forintba. Nagyságodnak, mint tudjuk, van egy ilyen telescopiuma. Ezért ugyan az inzsellérnek magának illenék instálni; de őkelme érezvén, hogy amely subscust a bárónő ellen elkövetett, abban nagyságodat is injuriázta, nem mer a színe elé kerülni; hanem én kérem helyette nagyságodat, hogyha az említett telescopiumot a felmérés idejére nélkülözhetné, azt pro publico bono neki odakölcsönözni ne terheltessék.”
Így szólt a lelkész levele.
Ami ezekből a szavakból Lajos lelkében leginkább megmaradt, az volt, hogy Katalinról mendemondákat hurcolnak szét a világban: olyan mendemondákat, amikben neki is része van. S a nő azzal áll bosszút azért, hogy megszabadítja az ínségtől az egész vidéket, mely az ő rágalmazásától visszhangzik.
Vavel Lajos másnap elküldte a lelkészhez a maga nagybecsű Savary-féle telescopiumát, azzal az izenettel, hogy ezt a mérnöknek ajándékozza.
Neki nem volt már több szüksége arra.
Becsukta maga előtt az ablakot, hogy ne lásson ki többet a világba.
A tudós inzsellér aztán hozzáfogott a nagy munkához egész lelke szerint, s télen át a befagyott tavakon keresztül-kasul méregetve, elkészíté az egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az. Mikor a kész munkáját elvitte a nagylelkű pártfogónőhöz, bizony nem jutott eszébe, hogy a sáros csizmáját meg kellene előbb törülni a tornácon a pokrócban; hanem azért úgy megörvendezteté e munkával a bárónőt, hogy az még egy drága brilliántos melltűvel ajándékozta meg e tökéletes munkájáért. – Vavel grófhoz aztán el se mert menni, hogy a telescopiumot megköszönje neki. Attól félt a derék ember, hogy ez is valami ajándékkal fogja zavarba hozni, pedig a bárónőnek sem tudott rá mit is mondani. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy mikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, a sok „mit is mondok”-tul senki sem értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa vezetett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.
Az az egyetlen csatorna, mely a Királytót a Rábcával összekötötte, oly rohamosan zúdította le a Fertő vizét, hogy amint az egész Hanság ingó lápföldje egyszerre egész tömegével alászállt, a réten emberderék vastagságú szökőkutak lövelltek fel szerteszéjjel, világ csodájára.
Most azután Marie kis kertje is megszabadult attól a veszélytől, hogy az új tavasszal békalencse ússzék a szép tulipánágyai felett.
