III.
III.
A Rábca melletti bivouacban a Fertőszeghy bandériumán kivül egy-egy kompánia mosonyi és pesti gyaloginszurgens vett részt.
Igen jó táborhely volt; a nádkúpból egyszerre sátrakat lehetett rögtönözni, s egy domb tetejét elfoglaló jegenyésről az egész síkságot be lehetett látni.
A tábori jelszó ki volt adva az éjjelre; Lajos sorba járta az előőrsöket, s azzal visszatért a közös tiszti sátorba, mely hatalmasan volt felépítve nádkévékből és két élő fa közé szorított rudakból, s bebútorozva szénakötegekkel és juhászbundákkal.
Két régi ismerősre talált itt már Lajos. Az egyik az alispánja, a másik a fiskálisa. Mind a kettőn a világoskék dolmány.
A fiatal tudós, ki a nemzeti elégedetlenséget képviselte irataiban, azért mikor a fegyverre hívás széthangzott az országban, csak úgy felkötötte a kardot, mint más, s abban az egyben most teljesen egy véleményen van a hajdani principálisával, hogy ha olyan közel jön hozzá a francia, hogy a kardjával elérheti, bizony meg fogja vágni.
Bernát bácsi most is a maga elemében van: adomázik. Egy gyökérbozontjával fölfelé fordított zsombikon ülve, mint egy karosszéken, két öklét a kard markolatára téve, beszéli el, amiket Győrben hallott, a nádor asztalánál, leghitelesebb ajkakról.
Egy-egy hősballada mindenik adomája. Még most csak a rendes hadsereg vitézeiről szólnak azok: az inszurgensek még nem kerültek a harcba; de lelkesítő példának feljegyezhetik az előttük elmentek hírét.
S a fiatal tudós, egy juhászbundára hosszant fekve, jegyezi plajbásszal egy ív papirosra az „arany könyv” számára való adatokat.
– Ezt is fölírhatja még, domine frater. (Most már nem „audiát”). Az ebersbergi vérontásnál egy magyar csapat, a Benyovszky-ezred volt a legutolsó, mely a Traun hídján Massena egész hadereje ellen tartozott védelmezni hadseregünk visszavonulását. Szurony és puskaagy harcolt; a magyar egyre fogyott. Bogdán Antal volt a zászlótartó. Már körülfogta az ellenség: nem volt sehová menekülése. Ekkor fogai közé kapta a zászlót, s a magas hídról beleugrott a Traun vizébe, s a franciák golyózápora között úszott ki a túlsó partra a megmentett zászlóval.
– Hát üldözői nem tudtak utána úszni? – kérdé egy fiatal hang onnan hátulról.
Bernát úr kegyetlenül végignézte a közbekottyanót.
– Te is azt tennéd, öcsém, ugyebár, amit az egyszeri vadász, aki utánaszaladt a nyúlnak, mikor puska volt a kezében? – Hát a „hős dobos”-nak a történetét hallottátok-e már? Igenis, a raszini ütközetben a dobos tüntette ki magát, annyira, hogy az ezredparancsnok ezüst érdemrendre méltónak ajánlotta. Az érdemrend-bizottság azonban fösvénykedett az ezüsttel, adott neki inkább aranyat, hatot. Dobosnak nem dukál vitézi rend, aki csak a két fabottal harcol. „Nem halok meg pedig addig, amíg azt meg nem kapom” – mondá a dobverő hős a generálisok előtt, mikor a pénzt a markába nyomták, amit nagyon kellett kínálgatni. Sandomir ostrománál aztán volt módja benne. Az ellenség kétszer verte vissza az ostromló zászlóaljat a sánctól; a harmadik rohamnál a dobos beledobta az árokba a dobot nyakából, s felkapva egy puskát, odakiálta a bajtársainak: „Itt fekszik e sáncban az érdempénzem: ma kihozom onnan!”, s azzal maga rohant előre az ároknak, mellvédnek, közibe az ellenség pattantyúsainak: két vágást kapott a fejére, kettőt meg adott jobbra-balra, hanem az ágyú el lett hallgattatva, s perc múlva be volt véve az egész sánc s a hős dobos volt rajta az első.
– De aztán mind igazak ezek a történetek, spectabilis?
– Hogyne volnának. Ott vannak feljegyezve az érdemrendbizottság hiteles jegyzőkönyvében. Hát a Zamoszk várát védelmező Pulszky ezredeskapitányt hogy felejtené ki, öcsémuram? Ki az égő lőporos raktárból olyan hidegvérrel hordatta ki a lőporos hordókat, mintha csak sereshordók volnának, s mikor már az ellenség tódult be a kapun, még akkor is valamennyi ágyújával lövetett közéje, s utcáról utcára védelmezte a feje felett égő várost, és nem adta meg magát.
– Valóságos Zrínyi Miklós!
– Hát Jaskó huszárkáplárt ne jegyezné-e mellé, öcsémuram? Mikor Eckmühlnél ötödmagával megpillant egy öt ágyúból álló lovas battériát, amit az ellenség már elfoglalt a mieinktől, s vitte hátrafelé. Az öt huszár összeszólalkozik, kirohan nagy ordítással az erdő széléből, szétveri az ágyúkísérőket; kit levág, kit pokolra kerget, s azzal megkapja az ágyús lovak zabláját, s mire az ellenség észre tér, hazavágtat a visszaszerzett öt ágyúval az ezredéhez.
– Ezt is csak huszár teszi meg!
– De biz a bakancsos is megteszi. A collegnanói csatánál a francia lovasság annyira szorította a mieinket, hogy azok egy mély útban kénytelenek voltak öt ágyút és három haubicot martalékul hagyni, aminek a fedezete már elhullt, vagy szétszóratott. Ekkor három gyalog közvitéz az Alvinczy-ezredből: név szerint Katona István, Blaskó János és Dorogházi János, egy káplár Horbál Boldis biztatására, ráadja a fejét, hogy megmenti az ágyúinkat, összeszednek egy csomó puskát, amit a futók elhánytak, s négyen kétfelől a mély útban elhelyezkedve, olyan gyilkos tüzelést kezdenek az előrenyomuló ellenséges lovasság ellen, hogy az megáll, megijed, visszafordul, s engedi a négy bakancsos fedezete mellett mind a nyolc ágyút megmenekülni. Hát Grancsai káplár, aki tizedmagával elfoglal Montebellónál egy egész századtól védett majorházat! Igaz, hogy mind sebet kapott, aki meg nem halt közülök; de érdemrend takarta be a sebeiket.
– Pedig ezek mind csak jobbágyfiúk voltak – jegyzé meg Vavel gróf –, akik tíz krajcár zsoldért szolgálják a császárt; mit fognak még tenni azok, akik ősi szabadságukért fogtak fegyvert, a magyar nemesek!
A hősmondakört félbeszakítá az előőrsök jelkiáltása a távolban, mely egyre közelebb hangzott: „Ki vagy? megállj!”
Vavel kisietett a sátorból, s felnyergelt lovára felkapva, oda vágtatott, ahonnan a jelkiáltást hallák.
Az őrjárat egy fegyveres alakot tartóztatott fel, aki nem tudta a tábori jelszót, s az őrvonalon át akart jönni, alattomban. Odahozták nagy diadallal Vavel elé, hogy kémet fogtak.
Vavel ráismert, s azt mondá: „Bocsássátok: ez az én emberem”.
Sátán Laci volt az.
Ő maga nem mondta meg a nevét elfogóinak.
– Jer utánam – mondta Vavel a rejtélyes cimborának, s bevitte őt a saját sátorába. – Dűlj le, ha fáradt vagy.
– Csigavér! – dörmögé a kalandor. – Ma csak Kapuvárról jövök, s torony irányában.
– Gyalog?
– Hol gyalog, hol úszva.
– Mi hírt hozasz?
– A vitnyédi bozótban egy francia futárt fogtunk el, mikor éppen át akart úsztatni a lovával a kapuvári Rábán.
– Hová tettétek?
– Hát biz annak az egyik pajtásom nagyon meg találta szorongatni a nyakát, mert védelmezte magát, s aztán igen vékony cérnával volt hozzávarva a bőréhez a lelke.
– Azt rosszul tettétek. Máskor a foglyot élve kell elhozni; mert attól fontos közleményeket lehet megtudni. Megmondtam, hogy az élve elfogottért jutalmat fogtok kapni.
– Hát ez most a mi kárunk. Hanem azért nem veszett egészen kárba a fáradságunk, mert elvettük a táskáját, s abban találtunk egy lepecsételt levelet. Az itt van. Bizonyosan ezzel a levéllel akarta egyik ellenséges vezér a másikat szándékáról tudósítani.
– Add ide.
Vavel átvette az elfogott levelet.
– Maradj itt, míg én vissza nem térek, ott a szögletben találsz enni-, innivalót; ha kicsiholsz, meglátod. Azután láss hozzá, hogy aludd ki magadat; mert meglehet, hogy rögtön odább kell menned lóháton.
– Hisz az akkor elég pihenés maga.
Vavel kiment a sátorból, hogy a legközelebbi őrtűznél megtudja a levél tartalmát.
Ahogy Barthelmy Léon mondá: a háborúban a becsületszabályok fejük tetejére vannak állítva; az ember azon van, hogy a másnak írt leveleket feltörje és elolvassa.
Ez a levél Guillaume tábornoknak szólt: ibi-ubi.
Hogy Guillaume egyike az olasz alkirály dandárvezéreinek, azt tudta Vavel.
A felnyitott levél terjedelmes volt; négy sűrűn teleírt oldal.
Legelőször is az aláírást nézte Vavel.
„De Fervlans márki.”
Úgy tetszett, mintha ezt a nevet hallotta volna már valaha.
A levél tartalma aztán megmagyarázta neki, hogy ki ez.
„Tábornok úr!”
„A cselszövény tökéletesen sikerült. Thémire nyomába akadt a szökevényeinknek. – Azok egy magyarországi félreeső helységben húzták meg magukat a Fertő mellett: éppen a túlságos elzárkózás által vonva magukra a közérdekeltséget. Az első feladata volt Thémire-nek a közelükben megfészkelni magát. Ezt remekül gondolta ki. Azon helység egy indigenált bécsi báróé volt, ki költséges szenvedélyek által egészen tönkretette magát. Thémire ajánlatot tett a rouénak, hogy megveszi tőle százezer forintért a birtokot, aminek a jövedelmeire az csak ráfizetett, oly feltétel alatt, ha az a nevét rá fogja ruházni. – Az ilyen névátruházás könnyen megy Ausztriában. Lett belőle Landsknechtsschild Katalin bárónő. Tökéletes német asszonnyá tudta magát átalakítani. Hogy a veszedelmes protektor gyanúját elaltassa, eleinte ő kerülte azzal a legtávolibb találkozást is, s játszotta a világtól elvonultat. Csak jótékonyságaik terén találkoztak a szándékaik, ott is csak azért, hogy egymást keresztezzék.”
„Azt tudta Thémire, hogy a protektor egy erős látcsővel szokott tudomást szerezni arról, ami körüle történik. Erre alapította furfangos tervét.”
„Én rövidebben akartam végét szakítani a cselszövénynek s magam feljöttem Bécsbe, kiadva magamat emigráns főúrnak, s ott, mint ön tudja, Barthelmy Léon gróf név alatt szolgálatot vállaltam a katonaságnál, hogy választottaimhoz közelebb legyek.”
„Azonban az én durvább szövetű tervem szétmállott. Ez abbul állt, hogy egy hírhedett rablóját a vidéknek felfogadom, hogy rabolja el a Névtelen Várbul vagy a leányt vagy a reá vonatkozó okiratokat, vagy ha lehet, mind a kettőt. E tervem meghiúsult azon, hogy a haramia gyáva volt annak kivitelére vállalkozni.”
„Kénytelen voltam Thémire finomabb, de hosszadalmasabb cselszövényét elfogadni.”
„Egy éjjel, amikor előre lehetett tudni, hogy a Névtelen Vár remetéje obszervatóriumában lesz, mert éppen holdfogyatkozást jósolt meg a naptár, Thémire egészen bizonyosra játszott.”
„Amilyen bizonyos az, hogy egy férfira, kivált egy remetére nézve az ég minden planétáinál érdekesebb – egy szép asszony alakja.”
„A protektor belement a kelepcébe. A hold elsötétülésekor álcázott rablók másztak föl a szomszéd kastély erkélyén. – (Jocrisse volt a harámbasájuk!) A lovag, ki ezt látta, ha egy csepp folyott még a Duguesclin véréből ereiben, nem tehetett mást, mint hogy átrohanjon a veszélyben forgó hölgy megszabadítására. – Jocrisse jól játszotta szerepét, a szabadító közeledtére a rablók szétfutottak minden ablakon át, s a nemes lovag nem talált mást maga előtt, mint egy megkötözött csodaszép hölgyet, igéző pongyolában, az ő szabadító megjelenésére várva. E pillanattul kezdve meg volt fogva”…
… Ah, hogy forrott Vavel ereiben minden csepp vér! Hogy lángolt az arca a szégyen miatt!
Olvasta tovább
„Thémire egészen bizonyos volt arról, hogy a rejtélyes lovag belészeretett; hanem én nem voltam egészen bizonyos afelől, hogy hát vajon Thémire nem szeretett-e belé a lovagba; mert a nőszívek fogékonyak.”
„Kieszközöltem, hogy az ezredemmel cantonozásra az ő helységébe tegyenek át.”
„Itt azután minden módot megkísérlettem, hogy a védőlovagot kicsaljam valahogy az odújából. De az nagyon ravasz és furfangos egy róka. Nem engedte szemközt kapni magát. Végre olyan lépésre szántam el magamat, amelynél karddal kellett kettévágni a gordiusi csomót. Feltettem magamban, hogy egyszer útját állom a szokott sétájában, mikor azt a lefátyolozott hölgyet karján vezeti, s megsértett férjnek adva ki magamat, ki az elszöktetett feleségét keresi, követelni fogom, hogy leplezze le a hölgy arcát. Ezt ő nem fogja megtenni. Ebből párbaj lesz. Ő évek óta nem fogott fegyvert a kezébe; én pedig minden fegyverben virtuóz vagyok. Egy remete egy spadassin ellen! Megölöm. És akkor a rejtélyes leány védtelenül, oltalmazó, ismerős nélkül marad a világban. Kész prédául nekünk”…
… Vavelnek jéghideg borzadály futott át tagjain.
„Ez volt a föltett szándékom. Hanem akkor közbejött valami, amire nem számítottam. Mikor a rejtélyes lovagot az erdőben előfogtam, hogy ismertesse meg hölgyét, akiről én azt hiszem, hogy az én nőm… (Azt mondanom sem kell, hogy az egész Barthelmy Ange-ról való hír az én költeményem: én iktattam be azt egy vidéki hírlapba, ahonnan minden európai lapba átvették, azzal a tervvel, hogy magam, mint ez ideális nőrablás negatív hőse, e jogcím alatt fogom keresni a magam szökevényeit a széles világban.) Tehát az én emberem e találkozásnál igen keményen viselte magát; hanem amint éppen már a legszélső tettlegességre akartunk menni, a vele jött hölgy egyszerre felvetette a fátyolát – s én Thémire-t láttam magam előtt.”
„Itt azután megáll az eszem. Kezdem nem érteni ezt az asszonyt. Vajon az történt-e vele, ami már annyi nővel megesett, hogy egy férfiért, akibe igazán belészeretett, eldobott, elfeledett mindent, ott hagyta veszni a fényes vagyont, amit ígértünk neki, s fényesebbnek találta Vavel Lajos szemeit mindannál, s ezekért a szép szemekért nem azt árulta el minekünk, hanem minket árult el annak? Vagy pedig az történt, hogy ez a nő finomabb cselszövényt font az enyémnél megint, s regényes hajlamok pókszálaival igyekezett körülhálózni áldozatát, ki a felismerés pillanatában azt mondta róla: „Ez az én jegyesem”. Ez még rejtély előttem. – Van egy eszközöm, amivel ezen nő fölötti varázshatalmamat fenn tudom tartani: az, hogy első házasságbeli leánya a kezem között van.”
(Tehát „Katalin” özvegy – és leánya van!)
„E hatalomnál fogva nem engedem őt láncáról elszabadulni. Azonban mégis megeshetik, hogy mikor az asszony szerelmes, még a gyermekét is kidobja a hajóból.”
„Amint a háború a két ország között kitört, a titkos pártfogó leveté álarcát, kilépett a titokteljes homályból, maga alakított egy lovas bandériumot, s azt most ellenünk hozza.”
„Kénytelen volt ezalatt a rábízott kincseknek más őrizőt adni.”
„Jocrisse leveleiből megtudtam, hogy azok most Thémire kezébe jutottak. Tehát aminek elnyerésére ki volt küldve az asszony, azt már körme között tartja…”
„De az a kérdés most, hogy mit fog vele tenni?”
„Jocrisse azt is tudatja velem, hogy Thémire egészen meg van bűvölve a rábízott leány szeretetreméltóságától. Ha ez igaz, akkor ez nagy baj. Ha Thémire-nél ez nem kiszámított alakoskodás, hanem valódi érzés, hogyha e leány, kinek csodajóságát Jocrisse is kénytelen magasztalni, a kis piquante Amélie képét, akitől az anyja már hat év óta úgyis elszokott, kitörülte volna Thémire szívéből, s elfoglalta annak a helyét: ettől azután nehezebb lenne Thémire-t visszahódítani, mint a szeretőjétől.”
Óh, mily jól esett az az egy napsugár Vavelnek, ebben az irtóztató fellegtorlatban, mely elkábítá.
„Nem tudok többé tökéletesen bízni ebben a nőben. Ma tudósítottam futár által, hogy erős fegyveres csapattal be fogok vonulni a határon, s egy meghatározott helyen lesben fogok maradni. Jöjjön! S hozza magával a kezére került kincseket. Ürügye van elhagyni a kastélyát; mert seregeink Steyer felől is közelítenek, s átlépték a magyar határt. Úgy lesz, mintha véletlenül jutott volna a kezem közé.”
Vavel Lajosnak a szívdobogása kezdett elakadni a szertelen rémülettől. Reszketett kezében a levél, amint tovább olvasá.
„De nem bízom magamat egészen az asszonyi ingatag szeszélyre. Annál egy szerelmeslevél, egy elejtett könny is lenyomhatja a mérleget. Ha holnap estig nem jön el Thémire oda, ahol rá várok, a leánnyal és az okiratokkal együtt, akkor én csapatommal megindulok éjjel az ő helységét fölkeresni. Csapatom a „Démon légióból” van válogatva. – Az előtt nincs lehetetlenség. Ha elhozza őket Thémire önként, megköszönöm neki, ha nem hozza, elveszem tőle erővel.”
Vavel Lajos azt sem vette már észre, hogy a tűz hamvadni kezd, melynél a levelet olvasá; azt hitte, hogy a betűk úsznak előtte izzó, vérszínű homályban!
„És most rátérek arra, ami az önnel közlendő utasításom. Ön csapatosztályával egyenesen a Fertő déli partja felé fog húzódni, s elzárja a menekülés útját Tirol felé szökevényünktől. Azonkivül egy más föladat is vár önre, amit mindjárt meg fog érteni. A rejtélyes leánnyal, ha kezünkbe fog kerülni, a legkiválóbb gyöngédséggel kell bánnunk. Rá nevezetes hivatás vár. – Ön tudja talán már, hogy a császár válik Joséphine-től. A kreolnő skartba lesz téve. Új palotát díszítenek fel az új menyasszony számára. Ki lesz az? Még senki sem tudja. Valaki, aki uralkodói koronát hoz magával. Egy házasság, mely a császári koronát Capet Hugo koronájával egyesítené, egészen megszilárdítaná Napóleon trónját. A legitim dinasztia egyesülne a népválasztotta uralkodóházzal. S a leány, mint tudom, oly szép, oly igénytelen, oly lemondó és oly semmiről sem tudó, amilyen csak egy uralkodónői eszménykép lehet.”
Vavel Lajos felugrott dühösen, s vak haragjában a hamvadó zsarátnok közé taposott. Ez a gondolat lángra gyújtá az egész gáztömeget, amelyet az árulás terve lassanként összegyűjtött indulatai fekete szénaknáiban, hogy mint a csattanó viheder törjön az ki egyszerre.
Mondták volna azt, hogy Marie-t azért akarják elrabolni, hogy örökre elzárják a világ elől valami kolostor falai közé! Mondták volna azt, hogy ellenségei azért keresik, hogy egyenesen a vesztőhelyre vigyék! – De azt kigondolni, hogy az ő bálványát, az ő oltárképét odahurcolják annak az embernek a vőlegényi nyoszolyájába, akiben egész gyűlölete összpontosult, aki miatt kerülte a templomot, s megszűnt vallásos lenni, hogy ennek a saskörmei ragadják meg az ő liliomszálát s támadjon utánuk az új ivadék, mely örökké fennmaradjon Franciaország trónján! Ez a pokol minden kínszenvedéseit kigúnyolta!
Pedig vissza kellett nyernie nyugalmát. A levelet még nem olvasta végig. A tűz kialvófélben volt, azt újra meg kellett raknia, hogy fellobogjon. Csak azután ülhetett hozzá, hogy megtudja, mi van még hátra.
A levél ezen végződött:
„Ezt a körülményt szem előtt tartva, azt az utasítást adom önnek, tábornok, hogy miután önt neje és leánya kísérik, legyen szíves Madame-ot és Mademoiselle-t felkérni, hogy – természetesen erős fedezet mellett – valamelyik határszéli városban – (talán Friedbergen) elénk jövet a feltalált kincseket tőlünk átvegyék. Ön érteni fogja, hogy ily állású hölgyet csak előkelő, disztingvált hölgyek kíséretében lehet Párizsba utaztatni. Dealba grófnő szerepe megszűnik: ő nem lehet semmiféle minőségben a mi praesumptiv úrnőnk kísérője. Ő megkapja a maga ötmillió frankját, s azzal ki van fizetve. Tehát a tábornokné asszony és úrleánya legyenek e kíséretre készen. Erre még egyszer kérem Önt. Egyébként maradok, stb.
De Fervlans márki.”
Vavel Lajos egy pillanatig sem gondolkozott rajta, hogy mit tegyen.
Elhagyni a helyét, melynek megőrzését a főparancsnok rábízta, lehetetlen. Ellenség előtt álló katonától ez árulás.
Sietett nádsátorába vissza.
Sátán Laci már aludt, a puszta földön fekve, csak úgy horkolt.
Azt felrázta álmából.
– Mégis alszol?
Csak akkor feküdt le a jámbor.
De Vavelnek egy örökkévalóság volt az, amíg azt a levelet végigolvasta. Azt hitte, azalatt annyi idő múlt el, hogy ráért valaki meghalni, porrá lenni; ráért kósza lelkével kutyán, kígyón, oroszlánon keresztülvándorolni, s aztán megint feltámadni.
– Kelj fel már, és készülj!
Sátán Laci talpra ugrott.
– Ülj fel a legjobbik vezetéklovamra rögtön, s vágtass Fertőszegre árkon-bokron keresztül, amerre legrövidebb az út.
– Mi lesz a parancsolat?
– Emlékezel még rá, hogy egyszer egy hatalmas úr arra szólított fel, hogy orozva rabold el tőlem valami kincsemet, amit a Névtelen Várban őrzök.
– De nem tettem meg neki.
– Most én parancsolom, hogy tedd meg. Hozd el azt nekem a kastélyból.
– Melyiket? A leányt vagy a ládikót?
– Ha lehet, mind a kettőt; de a leányt mindenesetre.
– Nehéz lesz. Az a másik nagy úr azt mondta: használj erőszakot; ha sikoltani akar, tömd be a száját, burkold be vastag szőnyegbe, hogy ne mozdulhasson. Nem álltam rá.
– Nem lesz szükség azt tenned. Csak annyira menj, hogy őt egyedül találod. Akkor, mielőtt előled elfuthatna, mondd neki ezt a nevet: „Botta Zsófia!” Erre a névre úgy oda fog hozzád menni, mint a kezes bárány, s azt fogja mondani: mit kívánsz? Akkor megmutatod neki ezt az acélgyűrűt, (nesze, húzd fel a bal hüvelykedre) s így szólsz hozzá: „Az, aki ezt a gyűrűt viseli, azt kívánja öntől, hogy hagyja el ezt a helyet rögtön, és kövessen engem, ahová vezetem.”
– És hová vezessem?
– Készen tartasz egy szekeret, jó négy lóval a park kijáratánál a temető-oldalon, s ahogy csak szekérben, lóban tart, vágtatsz vele Győrbe; odáig meg sem pihensz; Győrben kérdezősködni fogsz doktor Tromfszky után, ki most tábori orvosunk a főhadiszálláson. Ő értesítve lesz már, s a hölgyet átveszi tőled. Azzal visszasietsz hozzám, s engem ha égen, ha földön, ha pokolban, de felkeressz, és elmondod, hogy mit végeztél. Ha a mi táborvonalunkon feltartóztatnak, előmutatod az általam adott salva gvardiádat. Fogd az erszény pénzt: a költséget ne kíméld. Arról, ami rád van bízva, egy teremtett léleknek se szólj, se jövet, se menet.
– Minden meglesz – mondá Sátán Laci, elhagyva a kunyhót, s mire Vavel kiment utána, hogy utasítsa, merre juthat ki a táborhelyból leghamarabb, már híre-hamva sem volt. Csak a vezetékek közül hiányzó ló üres helye bizonyítá, hogy Sátán Laci itt járt.
Tehát a rablóra van bízva, hogy orozza vissza a kézből kiadott kincset.
S vajon a lórabló adott szavában jobban lehet-e bízni, mint a szívrabló könny szentelte esküjében?
*
Vavel nem ment vissza az adomázó társaságba. Künn maradt az éjszakában, s mozdulatlanul állva, hátrafont karokkal bámult a sötétségbe, találgatva, mik azok a villanások a láthatáron alul, amik az ég alját egy-egy pillanatra megvilágítják. Égiháború-e vagy ágyútűz? Akármelyik, – nagy zivatar lehet: a dörgése nem hallik idáig.
*
Vavel Lajos még az éjjel tudósítá a főparancsnokságot Győrött, hogy az ellenségnek egy csapatja Nezsidernél betört a határon; s felhatalmazást kért „volon”-jaival annak elfogadására mehetni.
