VII.
VII.
A kövér Lizett már akkorra minden dolgát elvégezte a maga konyhájában, mire két fiatal látogatónője odajutott, hogy őt fölkeresse. Az ő konyhájában minden olyan fényes volt, hogy csak úgy égett. – Maga egy kis alacsony tölgyfaszéken ült, ami egyenesen az ő számára készült, más szék meg nem bírta volna. Igen vastag volt és nehéz: még a homlokán is kövér volt, s a tokája kétszer újra kezdődött, alig hagyott helyet a nyakának. Kártya volt a kezében, azt keverte, és kirakta maga elé a két térde fölött szétsimított kötényére. Az a kártya is négyszegletű lehetett valaha, de a sok kártyavetéstől gömbölyűre kopott már, szerencse, hogy pergamenre volt festve, csak kopott, de nem szakadt. Nagyon régi lehetett az. A négy szín és alakjai is olyanok, aminőkről nem beszél már senki: nem coeur, carreau, trefle és pique, hanem peroquet, ličvre, oeillet és ancolie; papagáj, nyúl, szegfű, harangvirág.
Mikor a két ifjú hölgy belépett hozzá a konyhába, összeseperte az öléből a kártyákat; de azért nem tette félre: tovább keverte; nem állt fel: az neki terhére esett.
– Kedves Lizett – szólt hozzá Katalin nyájasan – ön nem is ismeri tán a szomszédasszonyát?
– De igen. Sokszor hallottam szegény öregemtől, hogy van a szomszédban egy igen szép úrhölgy. Ön bizonyosan az.
– Tudja ön, hogy én Vavel grófnak felesége leszek?
– Az természetes. Egy derék ifjú férfi meg egy szép fiatal hölgy, egymás mellé hozva: ebből vagy házasság lesz vagy veszedelem. Inkább házasság legyen, mint veszedelem.
– De bizony a házasság a veszedelemmel együtt jár. A gróf háborúba készül; maga alakít egy bandériumot, amit személyesen fog az ütközetbe vezetni.
A kövér Lizettnél ez a szó sem idézett elő egyéb változást, mint hogy a kártyákat sebesebben kezdte keverni.
– Már kezdődik? – dörmögé, s megemelte a kártyát – s megnézte, hogy mit emelt. Bosszús volt. Csak „caval” volt, nem „király”.
– Igen. Már fel is van húzva a torony fölé a hadfogadási zászló, s holnap megkezdődik az önkénytes lovagok beírása. Már írják a felhívásokat.
– Isten segítse őket!
– Most már én az ön kis úrnőjét elviszem magamhoz; én leszek ezután az ő kis mamája.
– Úgy?
– Ő nem maradhat itt a nagy fegyverzaj között, ugyebár?
– Azt én nem tudom. Nekem csak a konyhára van gondom. Mi történik a szobákban? azt nem szokták velem közölni.
– De mi azért jöttünk ide, hogy önt innen elragadjuk.
– Nagyon nehéz leszek!
– Önnek nem szabad többet fáradni. Lesz önnek a kastélyomban egy külön kis szobája, konyhácskával, magának lesz leánycselédje, aki szolgálja: ott csendben, nyugalomban fog élni. Ugye, eljön velünk?
– Köszönöm, nagyságos asszony; de nem fogadom el. Én majd csak itt maradok.
– Miért?
– Azért, mert tudom, hogy akárhol másutt terhére vagyok mindenkinek. Ha senki sem mondja, megmondja a kis karszékem, mikor beleülök, az is megnyikkan, és nyekereg, és nem győz rám panaszkodni. Magamnak való természet vagyok; senkinek sem tudom kedvét keresni. Azért nem tartok egy kutyát, egy macskát sem, hogy ne legyen kit szeretnem. Sok mindenféle rigolyám van. Szeretek burnótot színi, s az más embernek nem kellemetes. Mikor alszom, úgy horkolok, hogy két falon keresztülharsog. Ha álmos vagyok, akkor alunni akarok; s ha rám jön az éneklés, akkor azt akarom, hogy azt ne hallja senki. Ha rossz kedvem van, szeretek pörölni, s úgy akarom, hogy ne legyen igazi veszekedő társ előttem, hanem csak olyan, akit én képzelek oda magamnak. Azt letorkolom. Én nem tudok kijönni senkivel. Nekem semmi se jó, amit más csinál, s csak a dolgomat szaporítja, mert mindent újra csinálok utána. Ki nem állhatom a fiatal fehércselédnépet. A düh lep meg, ha egyet meglátok közülök; ezeket a két balkezű, málészájú, minden ételbe beletorkoskodó, huncutkáikat kikanyarító, csípőiket hányóvető, legényekre hátravigyorgó, szerelmesdalkornyikáló, poháreltörő, edényelcsorbító, ablakon át tereferélő, mindennapi dolog elfelejtő, kulcslyukon át hallgatózó, pletykahordó, mindenben selejtes, csak a hazugságban tökéletes pákosz hadat! Ha meghallanám, hogy valamelyik elneveti magát a hátam mögött, az volna a halálom. Nem jön ki énvelem senki. Én csak egymagamban vagyok jó.
– De mit fog ön csinálni itt, ha ura és úrnője elhagyják a házat?
– Hát amit eddig. A Schmidtné mindennap elhozza a húst meg a zöldséget, s beadja az ablakon, s én délig megfőzök. Mert azok a szegények, akiknek a gróf ki szokta osztani az ételmaradékot, még azontúl is akarnak enni, hogy a gróf megházasodik. A gróf nekem megígérte, hogy amíg én élek, mindennap lesz gondja rá, hogy legyen mit főznöm. Az ő ígérete szentírás: nekem pedig ez az egész bérem. Tehát az én állapotom nem változik.
– Hiszen ne értsen félre; én nem azt kérdeztem öntől. De mit fog csinálni itt egyesegyedül ebben a magányos várban; ahol naponkint kétszer hall emberhangot, azontúl egyedül van?
– Embertől nem félek; pénzem nincs, ki nem rabolhatnak; magamat meg el nem lop senki. Nagyon kevés mulatsággal beérem; olvasni, hála Istennek, nem tudok; ez nem bánt. Kötni nem szeretek: amióta azokat a bizonyos asszonyokat ott a guillotine körül láttam a kötéssel kezükben sorban ülni naphosszant, nem nézhetem annak az öt tűnek a mozgását anélkül, hogy az epém fölkeveredjék. Hát csak vetem a kártyát. Ez mindig más meg más. Kétszer egyformán még sohase jött ki. Ezt én soha meg nem unom. Néha megharagszom rá. Akkor földhöz csapom. Mikor nem akar kijönni. Aztán eszére tér, és kijön. Hát mi kellene még nekem?
– De nem fog önnek a szíve fájni, ha kis úrnőjét nem láthatja mindennap?
– Mindennap? Madame! Hat esztendő alatt most látom őt színről színre – másodszor. Ma van rá a második eset. Volt idő, amikor szüksége volt rám. Akkor bezzeg egy negyedórára sem hagytam őt el. Ugye kis úrnőm? Emlékezik ön rá, mikor ön nekem „kisfiam” volt, s aztán nekem azt mondta: „chčre maman!” s én önnek: „mon petit garçon!”
S eközben elkezdte a kártyáit kirakni a hófehér vászonköténye fölé.
– No, de nekem nem volt szükség egyebet tudnom, mint azt, hogy ő itt van. Jó helyen van. – Hiszem, hogy ezután is jó helyen lesz. Jól gondját fogják viselni. – Mert azt én megtudom, Madame – folytatá felemelt hangon, s fenyegető kézmozdulattal rázva Katalin felé a kihúzott ancolie fripont, hogy a mon petit garçonnak milyen dolga lesz, ha innen elviszi! – Az én kártyáim nekem azt megmondják. – Hanem vele már nem megyek. – Ha a legfőbb okát megmondtam volna, hogy miért akarok itt maradni, kinevettek volna vele, azt mondták volna: „hogy mórikál a vén bolond!” Azért hagytam legutoljára. Nem tudok megválni attól a helytől, ahol az én szegény Henrym halva feküdt.
– Önnek lám minő érzékeny szíve van.
– Nekem? Érzékeny szívem? Az a szép! Kérdezze meg csak ettől az oltári szépségtől, aki még nem tud, csak igazat mondani; feleljen meg rá: nem én vagyok-e az a nő a világon, akinek a szíve legkeményebb, legérzéketlenebb? Nos? Mondja, hogy nem igaz, mon petit garçon! Én kérem, hogy feleljen.
– Lizett! – könyörge neki Marie.
– Látott ön engemet sírni valaha?
– Sohasem.
– Sóhajtoztam, epekedtem tán? Mikor éjt napot egy szobában voltunk egyedül?
– Nem. Soha.
Katalin közbeszólt.
– És Henryje szobáját mégsem tudja ön elhagyni.
– Mert már meghalt.
Lizett, anélkül, hogy felállna, a mellette levő ládát felnyitá, s annak egy oldalfiókjából előhúzott egy gondosan bepólált csomagocskát. Papirosba, vászonba, viaszos tafotába volt az becsavargatva. Kibontogatta. Egy hosszú leányingecske, elején B. Zs. betűkkel virágos hímzet között, meg egy felöltő rózsaszín szoknyácska kerültek ki belőle.
– Mi hiányzik ebből? – kérdé ez öltönydarabkákat Katalin elé tartva.
– Egy kedves kis baba.
– Egy kedves kis baba. Valóban az hiányzik belőle.
– Hová lett?
– Azt nem tudom. Érti ön? Nem tudom. Nem is kérdezem. És akkor el fogja hinni, hogy érzéketlen szívem van. Beletelik esztendő, hogy ki nem bontottam ezt a csomagot. Hová lett, ami hiányzik belőle? Mit csináltam vele? Kinek mi köze hozzá? Az enyém volt. Azt tehettem vele, amit akarok. Árát adták, s én úgy találtam; hogy amit adtak érte, az elég nagy kincs. Ezt ön nem érti. – Árát adták! – Elég nagy kincs! – Vigye ön az én petit garçonomat. Úgy áldja meg az Isten, ahogy jól fog vele bánni! Úgy ügyeljen rá, mint a szeme világára, Madame! – Én megtudok mindent a kártyáimból. S én nagyon rossz leszek valamikor kísértetnek. Ha én elkezdek lidérc lenni, az én boszorkány-nyomásomat megemlegeti, akinek álmában a mellére ülök! – Nos, mon petit garçon, engedje az ujjai hegyét megcsókolnom utoljára.
Marie odament, s megcsókolta Lizett kövér arcát mindkét felől, s aztán odatartá neki is a magáét, hogy adja vissza a csókot.
Ettől felderült a kövér asszony kedélye. Most már felállt.
– Még mindig a régi… – dörmögé elégülten. – Őrködjék fölötte az Isten!… – Aztán odatipegett Katalinhoz. – Vigyázzon ön az én kincsemre, Madame. Eddig minden este lefekvés előtt azt tettem, hogy fogtam a hosszú seprűnyelet, s végigjártam minden szobát, tornácot, megkotrottam a seprűnyéllel minden ágy alját, bútor közét, nem bújt-e el oda valami tolvaj? Ezután már nem teszem azt. Most már önre néz ez a hivatal. Nagy kincs: nagy gond. Aztán majd egyszer – tudja ön, Madame, ha önnek is lesz a házánál ilyen kis ingecske, szoknyácska, amiben még ott van a „valaki”, aki lót-fut, fecseg, ölel, csókol, csimpajkozik; s aztán azt mondják önnek, mint nekem: hogy „találj ki valami olyan nagy kincset a világon, amiért ezt a valakit ebből a piros ruhácskából odaadnád, hogy csak a kis kantus maradjon a kezedben: valami igen nagyot!”
… Katalin arca elsápadt.
Lizett pedig folytatá:
– És ön megtalálná azt az árt, s azt mondaná: „ezért odaadom!” – akkor mondhatná, hogy olyan kőkemény szíve volt, mint Lizettnek.
– Jerünk innen! – rebegé Katalin Marie-hoz. – Rosszul leszek. Ez a konyhagőz engem elszédít…
