II.
II.
Egyszer egy esztendőben aztán van olyan nap, ami kivételt képez a többi közül. Ez a leány születésnapja.
Ez az egy nap az övé kicsi gyermek korátul fogva.
Ezen a napon tegezik egymást Lajossal; miként akkor, mikor még Marie járni tanult, az ő kezét fogva.
Előre örül már ennek a napnak, s terveket készítget magában, amiknek kivitele problematikus.
Kik jönnek őt megköszönteni születése napján?
Először is a magányos veréb, akit ő Dávidnak nevez. (Bizonyosan azért, mert az is kifogyhatatlan énekes volt.)
Már korán reggel, mikor a redőnyök hasadékain átrózsállik a hajnal, odarepül az ágya fejére, s azt a nótát énekli, hogy „fakadj piros rózsa, fakadj csendesen”.
Azután jönnek üdvözölni a macskák.
Amint felugrik az ágyából, odafut ablakához, kitárja a redőnyöket: „pusz, pusz!” Jönnek rögtön mind a négyen, születésnapot köszönteni.
– Ejh, nézd: hát az én Miurám mit hozott nekem születésnapi ajándékul? Mi van a szájában? Jaj mi ez a szép kis teremtés? Egy kis egérke. Ejnye Miura, hát hogy merte maga megfogni a kis egeret? Nem meg volt magának mondva, hogy semmi kis állatot nem szabad bántani? Hát illik az egy Miurához? Egy okos, nevelt cicához, aki porcelán csészéből reggelizik? Adja ide mindjárt azt a szegény kis porontyot. Ah, milyen kedves kis állat! Hogy dobog szegénykének a szíve ijedtében! Maga csúnya Miura! Most hogy sír ennek a kis egérkének a mamája, ha nem találja a kisleányát!
Erre a szóra csak úgy potyogtak a könnyei az ölébe.
Azután megtörülgette a hálóinge felemelt szélével az elalélt parányi állatot, s rálehelgetett, hogy fölmelegedjék; kis csésze aljába tejet töltött, abba belenyomta a kis állat orrocskáját, hogy igyék szegényke: utoljára szétnézett, hogy hol találna a számára valami jó helyet. „Legjobb lesz ide”, s bedugta a saját ágyába.
A védenc pedig ahhoz a fajtájához tartozott az egereknek, amik énekelnek, olyanformán, mint az álmodó kanári. Az rögtön elkezdett a menhelyén vékony acélhúr hangon csicseregni. Ami aztán megint annyira megtetszett a leánynak, hogy örömében bocsánatot kért Miurától a meg nem érdemlett dorgálásért: hisz az nagyon kedves ajándékot hozott neki.
Akkor aztán hozzáfogott az öltözéshez. Egy spanyolfal mögött végezte el a toalettjét. Ott állt a ruhatára. Mikor előjött, pompás tarka-pálmás kínai selyem japonika volt rajta, amit csak egy derekára hurkolt selyemzsinór tartott össze: a haja mind egy csomóba tekergetve volt feltűzve a feje tetejére.
Elkészíté a reggelijét magának és a társaságának. Mind a nyolcan hideg tejet ittak, apró kalácskákkal, amiket valaki rendesen azalatt tett le az asztalára, amíg éjjel aludt. Gyümölcsöt sohasem ízlelt a leány. Lajos tartotta magát azon kor Galenusainak mondatához: „nihil de arbore” (semmi fán termettet!) Ma azonban nem játszott a társaságával, hanem az Orbis pictusban lapozgatott, s úgy várta be az időt, amikor a kétszeri csengetés után hangzani fog a kocogtatás az ajtaján: „szabad!”
A belépő férfi meg volt lepetve.
– Még nem vagyunk felöltözve a kikocsikázáshoz? – kérdezé.
A leány pedig félredobta a könyvet az öléből, s odafutott a belépőhöz, és pajzánul a nyakába kapaszkodott.
– Ma nem kocsizunk ki. Hát nem tudod? Ma születésem napja van. Ma én parancsolok a háznál. Az történik, amit én akarok, s én azt akarom, hogy itthon maradjunk, s te azt az időt, amit velem szoktál tölteni a kocsin, itt a szobámban töltöd el, s nekem felelgetsz mindenféle bolond kérdésemre, amit a fejemben kifőztem. És aztán nem feleded el, hogy ezen a napon tegezzük egymást. Már most szépen köszönts meg. Hadd hallom.
A gróf alig észrevehetőleg meghajtotta a fél térdét és a fejét, s nem szólt hozzá semmit. Vannak köszöntők, amiket így szoktak előadni.
– Jól van, tehát én ma királyné vagyok. Egyetlen jobbágyom, ülj ide a lábamhoz erre a tabourette-re.
A férfi úgy tett. A leány felkuporodott az ottomanra, lábait felszedve a bő japonika alá; ő pedig odaült a lábaihoz, s felvette az eldobott könyvet; azt gondolta, majd azzal kielégíti.
– Csak tedd le azt a könyvet – mondá neki a leány. – Ennek mind a négy kötetét könyv nélkül tudom már. Mért nem adsz nekem azokból a könyvekből, amikből magad szoktál olvasni?
– Mert azok orvostani könyvek.
– S miért olvasod te azokat?
– Azért, hogyha valaki meg találna betegedni a háznál, azt meg tudjam gyógyítani magam, orvos nélkül.
– Hát ha valakit, aki beteg, nem gyógyítanának, meghalna?
– Sokszor az a vége a betegségnek.
– S rossz az a halál?
– Nem tudom. Mert még nem próbáltam.
– Ah, haha! – kacagott a leány. – Így nem hagyom magam kifizetni. Te tudsz sokat, amit nem is próbáltál: olvastál felőle. Milyen a halál? Rosszabb az, mint egy rossz álom? Fáj az nagyon, mikor eljön? Vége van vele mindennek, vagy még azután is fáj valami? Ha rossz, akkor miért kell meghalni? Ha jó, akkor miért kell élni?
A gyermekek tudnak ilyen kérdéseket tenni.
– Az élet az Isten ajándéka, amit őriznünk kell, amíg lehet – felelt rá Lajos, kikerülve a főkérdést. – Általunk áll fenn a világ.
– Mi az a világ?
– Az emberfaj egyeteme, és annak a lakhelye, a kerek föld.
– Tehát minden emberhez tartozik egy darab föld? Hát az a darab föld, ami hozzánk tartozik, hol van?
Felelj meg erre!
Lajos gróf talált ki valami módját az elcsűrés-csavarásnak.
– Apropó! Még nem mondtam el neked, hogy én veszek itten egy szép darab földet a tópart mentén, ami egészen a miénk lesz, s azt te átalakítod majd virágoskertté. Ugye jó lesz?
– A jó te vagy, a kert szép lesz, s akkor ez nekünk itthonunk lesz, ugye? Hogy hívják az itthont?
– Azt úgy híják, hogy haza.
– Hát nem minden föld „haza?”
– Ahol ellenségeink laknak, nem az.
– Mi az az ellenség?
– Olyan ember, akire haragszunk.
– Mi az a harag? Én még nem láttam olyat soha. Te mért nem haragszol?
– Mert terád nincs okom, mással pedig nem érintkezem.
– S mit csinálnak azok, akik haragusznak egymásra?
– Kerülik egymást.
– S ha nagyon haragusznak?
– Akkor verekednek egymással.
– S ha igen nagyon haragusznak?
– Akkor megölik egymást.
A leányt bántotta a veszedelmes kíváncsiság. Kivont egy gombostűt a ruhájából, s annak a hegyével alattomban megszúrta Lajos kezét.
– Mit csinálsz? – kérdé az elbámulva.
– Meg akartam tudni, hogy milyen vagy, mikor haragszol. Hát nem fájt?
– De fájt. Látod. Vér jött utána.
– Óh Istenem! – kiálta föl erre a leány, s engesztelésül odavonta magához az ifjú fejét, s forrón megcsókolta annak az orcáját.
Az ifjú erre felugrott helyéről: arca elsápadt, szemei elmeredtek, tekintetében rémlátás tükrözte vissza magát; kezei reszkettek.
– Látod – monda a leány. – Mégsem öltél meg. Pedig igen nagyon megharagítottalak.
– Óh ez nem harag! – sóhajta fel az ifjú.
– Hát mi?
– Annak nincs neve.
– Hát nem szabad nekem téged megcsókolni? Tavaly még szabad volt, meg azelőtt, meg minden évben.
– Ma már tizenöt éves vagy.
– Hát ami szabad volt tavaly, meg azelőtt, meg mindig, az idén már nem az? Már nem szeretsz?
– Veled van tele minden gondolatom.
– Tudod azt, hogy születésem ünnepén mindig szabad volt „egy” kívánságomat elmondanom, s azt teljesítették? Így szoktatott rá valaki. Talán tudod is, ki?
– S ez mindig megtörtént.
– Meg. Pedig a gyermekek tudnak képtelenségeket kérni. Hanem a felnőtteknek meg van annyi eszük, hogy a gyermekeket rá tudják szedni. Ezelőtt három évvel azt kértem tőled, hozz nekem valakit, akivel beszélhessek, ne legyek egyedül: akkor hoztál nekem macskát, kutyát, madarat. – Két év előtt arra kértelek, hogy szeretnék megtanulni festeni. – Akkor szereztél nekem kimetszett patronokat, porfestéket, azzal fizettél ki. – Ma egy éve azt mondtam, hogy zenézni akarok. Akkor hoztál nekem kintornát. Mindig megtetted a kívánságomat. De mindig meg is csaltál mellette. Így szoktak tenni gyermekekkel. Ma már azt mondod, hogy tizenöt éves vagyok: nem lehet úgy bánni velem, mint gyermekkel. Eszedbe tartsd. Az idén is kívánok valamit tőled: azt már módodban van megtenni, s azzal bolonddá nem tehetsz.
– Akkor meg is teszem.
– Kezet rá.
– Egészen a kezedben tartasz.
– Hát tudod, hogy én nemrég arra kértelek: rendelj meg számomra egy Melusine-köntöst Párizsból.
– Az meg is érkezett. Magam hoztam el neked a dobozt.
– Tudod, mi az a Melusine-ruha? Akarod látni?
Azzal a leány felszökött a helyéből, s feloldva a selyemzsinórt, mely felöltönyét derekára összeszorítá, hirtelen ledobta magáról a selyem japonikát, s ott állt az elbűvölt ifjú előtt egy olyan öltözetben, amilyenben a párizsi hölgyek a tengeri fürdők hullámaival szoktak enyelegni. A Melusine: úszóöltöny.
– Én azt kívánom tőled e mai napon, hogy taníts meg engem úszni. A tó itt van a kertünk alatt.
Olyan volt a leány az égszínkék öltözetben, mint Shakespeare Szentivánéji álmának egyik tündéralakja: ártatlan és csábító; gyermek és szirén.
Lajos meglepetve emelte föl kezét.
– Nos? Meg akarsz verni? – szólt a gyermek, félig sírva, félig nevetve.
– Vedd fel, kérlek, a felöltönyödet – szólt Lajos, s reszketett mind a két keze, mikor a japonikát felvette a pamlagról, s betakarta vele a najádok eszményképét. – Minő gondolat ez?
– Ugye? Régóta főzöm ezt magamban. S ezt a kívánságomat meg kell tenned. Erre nem mondhatod, hogy nem tudsz hozzá; mert egyszer, mikor nagyon sietős volt az utunk (nem tudom miért?) s egy folyónál nem találtunk az innenső parton egy csónakot, te magad úsztál a túlpartra, s onnan hoztál el egyet, amin négyen átkeltünk. Még akkor támadt ez a vágyam. Milyen dicső tudomány az, úszni a víz fölött! Barátságban élni a hullámmal, a halállal. Szárnyat csinálni a kezeinkből, s repülni, mint a madár! Amióta e várban lakunk, ez a vágyam egyre erősbödött. Minden éjjel azt álmodom, hogy a hullámokat szelem. Egész nap nem látom az Isten egét; – mikor kimegyünk, fátyol borítja arcomat. Mintha rostélyon keresztül látnám az egész természetet. Szeretnék dalolni, sikoltozni, bohóskodni; de nem merek: félek, hogy meghallják a fák, a falak, az emberek, s elárulnak. Ah, de ha ott a zöld hullám felett lebeghetnék, ahol nem találkozhatik velem senki: ahol nem láthat meg senki, felnézve a ragyogó égbe, versenyt sikongatva a halászmadarakkal, körültáncolva vickándó halaktól, akik nem beszélik el senkinek, mit láttak, mit hallottak: az nekem túlvilági boldogság lenne! Nem szerzed-e meg azt nekem?
A gyermek vágya oly igaz, oly szívből eredő volt. És Lajos maga is ismerte azt a büszke gyönyört. Talán maga is regélt Máriának Cleliáról és társnőiről, kik a Tiberen átúszva menték meg a római leányok erényének tiszta hírét.
– Ami neked öröm, az nekem is az – monda, és kezét nyújtá a leánynak.
– Ah, te teljesíted óhajtásomat? Te jó vagy, te kedves vagy! – S a férfi hasztalan akarta megóvni kezét, hogy csókjaival el ne halmozza; utánaomlott, úgy fogta el a visszavont kezet. – Hát ez sem szabad már?
– Mit gondolsz? Már tizenöt éves vagy. Ily nagy leány nem csókol kezet férfinak.
– Hát tehetek én arról, hogy te nem vagy asszony?
Erre már el kellett mosolyodnia Lajosnak.
– De nem, nem! – tiltakozott gyorsan a leány ez eszme ellen. – Én bizony egy cseppet sem szeretném, ha asszony volnál. Akkor éjjelenkint ketten együtt még jobban félnénk, s ketten együtt egymást ijesztgetnők: míg így… Itt megakadt.
– Hogyan? Mit „míg így?” – kérdé elbámulva Lajos.
– Hát így olyan nyugodtan alszom éjjel, azt tudva, hogy te itt vagy közelemben.
– Hol vagyok én „itt”?
A leány odamutatott az ujjával a bőrkerevetre, s megint visszavitte ajkához az ujja hegyét.
– S honnan gondolod te, hogy én ott vagyok?
– Én nem tudom. De már nagyon kicsiny koromtól fogva megszoktam azt képzelni, hogy te közel hozzám alszol; s az nekem valami olyan álomra szenderítő érzés. Azt pedig, hogy a fegyvered ott van minden éjjel azon a fehér fénymázos asztalon, onnan tudom, hogy reggelenkint apró fényes fekete porszemek maradnak rajta, aminőkkel a lőfegyvert megtöltik. De nem láttalak még soha; mert nagyon későn jössz be, s nagyon korán eltávozol mindig.
Az ifjú végigsimítá homlokát kezével, s nagyot sóhajtott, magában mondva: „nem jövök be többet”.
Menni készült.
– Hát most hová akarsz sietni megint? Nem tudod, hogy ma nem vagy sem azoké a csúnya könyveidé, sem azé az éjjelvirrasztó telescopiumodé; hanem ma az én jobbágyom vagy.
– Hát hisz éppen a te parancsodat megyek végrehajtani, kis királyném. Ha úszni tanulsz, egy öltöző-sátort kell készítenem a számodra a tóparton, s padot és mellvédet ütnöm össze, ahonnan magam a rudat tartva, követhesselek. Ehhez még jó helyet kell kikeresnem a kis öbölben.
– De ugye, ha egyszer jól tudok úszni, akkor szabad lesz a kis öbölből kiszáguldanom a nagy tóba is?
– Igen. Két föltétel alatt. Az egyik az, hogy én követni foglak a gondolámon.
– De ne nagyon közel.
– Úgy sem. A másik pedig az, hogy a fűzfákon túl, amik a kis öbölt takarják, csak olyankor lesz szabad kiúsznod a szabad tóba, mikor holdvilág süt: éjjel.
– Az nagyon szép lehet. De miért csak holdvilágnál?
– Mert holdvilágnál nem lehet távolból távcsővel felismerni az arcot, s aztán másnak is lehet olyan jó távcsöve, mint nekem.
– Ugyan kinek volna a faluban?
– Az úri kastély új lakót kapott. Úrnő került a házhoz.
– Ah! Egy hölgy? Szép-e?
– Fiatal.
– Te láttad őt a távcsővel? Minő haja van?
– Szőke.
– Akkor nagyon szép lehet. Szabad lesz-e őt nekem is egyszer meglesnem?
– Félek, hogy meg fogod szeretni, mert nagyon szép és nagyon jámbor.
– Honnan tudod azt, hogy nagyon jámbor?
– Minden járása a szegények és betegek házainak látogatásából áll, s első útja a templomba visz.
– Hát mi miért nem járunk a templomba soha?
– Mert mi más valláson vagyunk, mint azok, akiké az a templom.
– Hát azok más Istenhez imádkoznak, mint mi?
– Nem. Ők is ugyanazt az Istent imádják, akit mi.
– Hát akkor miért nem férünk meg mindannyian ugyanegy templomban?
Lajos elragadtatva fogta két keze közé a gyermeteg bölcs angyalfejecskét, s nevetve monda:
– Lelkem, kis királyném: erre a te kérdésedre az öt világrész minden synedriumai sem tudnának megfelelni, hát még én, szegény kiszolgált katona?
– Eredj, te mindig ostobának teszed magadat, mikor én kölcsön akarok kérni egy kis bölcsességet. Úgy teszesz, mint aki a koldus előtt eltagadja, hogy van pénze. Apropó! Nehogy elfelejtsem. A szegény gyermekeknek, akik iskolába járnak, az én ünnepnapomon pénzt szoktam küldeni. Jer ide csak: vedd át. Melyikből adjak nekik? A kicsinyekből vagy a nagyokból? Azokat az apró sárgákat nem bánom, ha kiosztod; hanem a fehéreket jobb szeretem megtartani, mert azoknak olyan szép pengésük van, s Szűz Mária-kép van rajtuk; de ha ezekbül a nagy pirosakbul válogatsz nekik, hát azt sem bánom.
Tudniillik, hogy azok az apróbb sárgák sovereign aranyak voltak, a fehérek ezüst húszasok, azok a nagy veresek pedig az akkori osztrák pénzügyminiszter veresréz emlékpénzei, amik még sokáig kísértettek azután susztertallér és két garasos név alatt. Még akkor újak voltak, és ragyogott rajta a 30-as szám: félforintba mentek.
– Már majd csak a legnagyobbakbul adjunk a legkisebbeknek – monda Lajos.
Ez a leány nem tudja, hogy mire való a pénz? Mi különbség van arany, ezüst meg réz között?
