IV.
IV.
Amíg Párizs egyik utcájában törvényszéket tartottak a hurokra került összeesküvők felett, kiknek főnökét a saint-denis-i temetőből húzták elő, ahol három napig rejtőzött a Mi Urunk kápolnájának kriptaboltjában; de úgy látszik, hogy már a csontemberek sem titoktartók, azok is elárulták; amíg a Vendôme-téren szomorúan lobogtatta a szél azt az olajlámpást, ami az imént felállított guillotine két oszlopa közé volt akasztva; – amíg a szétriasztott bűntársak a Szajna partjain a nád között elrejtett csónakjaikat keresték föl, amiknek jó búvóhelyük volt akkor még, mielőtt a hatalmas kőpartok és diadalmas nevű hidak építésére ki nem volt adva a teremtő parancs – azalatt Párizs másik részében mulattak.
Párizs sohase gyászol egészen. Párizs olyan, mint a földteke, egyik oldalát mindig süti a nap.
A Palais des Narcisses-ban csak úgy mulattak ezen az éjszakán is az incroyables-ek és merveilleuses-ök.
Cythere dandárának pedig tüntetőleg kellett azt mutatni, hogy az életnek azzal az árnyékoldalával, aminek politika a neve, nem törődik. A bájos Dealba Thémire grófnő szalonjaiban soha egy szót nem lehetett hallani az államügyekbe, a kormányzatba vágó kérdésekből. Ezek a veszedelmes szépségek, akiknek hivatásuk az volt, hogy csak azért cseréljenek szívet szívért, hogy az elcserélt szívben megtalálhassák az államrend ellen tervezett titkokat: csak észrevétlenül dolgoztak.
Ők nem voltak a közönséges kémek osztályosai, kik apró elrejtett mondatkákat szedegetnek össze, kihívó ügynökökként maguk hozzák elő a kényes napi kérdést, s sietnek rögtön besúgni, amit megtudtak. Óh, ezek nem tesznek mást, mint kedélyesen mulatnak. Víg cimborák, hű barátnék. Előkelő társaságban élnek. Rendőrbiztossal szóba se látja őket senki állni. Pasquier urat nem is ismerik. Ha valaki a társaságban magától elkezd nagy botorul politikai tartalmú tárgyakról beszélni, ők maguk sietnek rögtön más fordulatot adni a beszédnek. S ha ügyetlen idegen nyílt társaságban elkezd valami kényes tárgyat megpendíteni; például, hogy tegnap, éppen egy császári unokaöcs a Rue Tivoliban Vérynél oly lakomát adott, ami 75 ezer frankba került, amíg 40 ezer munkásnak nincs mit enni; hát ebből a szép háziasszony mindenféle, a Véry és Legacque gyönyörházakból eredő adomák útján olyan szépen levezeti a beszélgetést a „paphosi kert” titkaiba, meg Madame Tallien és Madame Récamier toalettversenyére, hogy a veszedelmes diskuráló egyszer csak a „velencei éjek” közepett találja magát a Casino Paganiniban, s künn felejtve hazafias elkeseredését, maga is kacag a Café Procop élcjátékain, s együtt járja Musard „őrült galoppját” a többiekkel.
Dealba grófnő termeiben csak a finom emberszólásnak, s a szellemes társalgásnak van uralkodó joga.
Hanem azután kerüljön egy célba vett alak a hálóba! Az aztán meg nem menekül.
Egy ilyen napon pedig, amikor Enghien hercegre mondják ki a halálítéletet egy veszedelmes összeesküvés miatt, mely egy hajszálon múlt, hogy az államrendet fel nem fordította, nehéz azt megőrizni, hogy a társalgás még a legközönyösebb tárgyról is át ne vitorlázzon a politika áramlatába.
Egy szép merveilleuse elkezd beszélni a panorámáról, ami a Chaussée d’Antinon látható. Ez volt az első panoráma Európában. Elég érdekes tárgy.
De a második már hozzáteszi, hogy ezt egy amerikai ember találta fel és hozta ide; valami Fulton.
A harmadik már többet tud Fultonról. Ez egy gépet talált fel, melyet gőz hoz mozgásba, s azt állítja, hogy ezzel hajókat is lehetne hajtani.
A negyedik már azt is tudja, hogy Fulton e találmányát felajánlotta a császárnak, s vállalkozott rá, hogy minden hadihajót átalakít vitorlásból kerekekkel hajtottá; amikor aztán tréfa lesz a francia hadseregnek kiszállni a brit szigeten. Egy ötödik már értette is egészen a dolgot; megmagyarázta neki Fulton úr, s ő azt egy legyező, egy kereplő meg egy teáskanna segélyével vállalkozott egészen felfoghatóvá tenni.
Míg végre az egész társaság azon veszi észre magát, hogy a Chaussée d’Antin-i panorámán kezdte, s állig-sarkig benne van az angolországi invázióban, s afölött vitatkozik, hogy lehet-e az vagy nem lehet. Ami már veszedelmes tárgy.
Thémire már azon gondolkozott, hogy a mademoiselle Clotilde-ot felkérje, hogy énekelje szét egy szép áriával ezt az új armada invincibile-t; amidőn de Fervlans odahajolt hozzá, s ezt súgta fülébe:
– Hagyja el ön egy percre a társaságot; most nem veszik észre. A télikertben fogom várni.
Dealba grófnőnek előbb ki kellett találni valamit, hogy feltűnés nélkül elhagyhassa a termeit.
Mint már említők, azon éveknek a divatja szerint a kisgyermekeket is ugyanazon szabású viseletbe öltöztették, aminőben a felnőttek pompáztak, úgyhogy egy ilyen gyermektársaság egy csoportban olyan volt, mintha liliputi merveilleuse-öcskék és incroyable-ocskák jöttek volna össze. S ezzel együtt járt az a szokás, hogy az egyenrangosított gyermekeket a mamáik magukkal vitték a társaságokba, estélyekbe, színházakba; ahol részt vettek a társalgásban, táncoltak a mamáikkal vizavi, tanultak egymásnak udvarolni és calembourg-okat mondani, megbírálták a divathölgyek toalettjeit és Talma játékát; véleményt mondtak aziránt, hogy Barry és Desfontaines legújabb vaudeville-je megnézhető-e? Megérdemli-e azt a 3000 frank évdíjt, amit a császár rendelt a szerzők számára, amiért úgy megnevettették? Hardy conditorie-jában kapni-e a legjobb fagylaltot, vagy Riche-éban? S hogy lehet-e Sándor cár barátságára tartósan számítani?
Ez ifjú sarjadék között természetesen a kis Amélie grófnő legfölyül tündökölt.
Nem lehet mulatságosabbat képzelni, mint mikor azt a miniatűr delnőt Thémire grófnő odaülteté a saját helyére, s azt mondta neki, hogy távolléte alatt ő vigye a háziasszonyi „honneurs”-t. Az a méltóságos applomb, amivel a gyermek e feladatnak megfelelt, ennivaló szeretetreméltó volt. Tudta a társaságot mulattatni, elmés aperçukkel fűszerezni a társalgást, pikáns adomácskákat nagy gráciával előadni; utánozni a persziflált egyéniségek modorát, és aközben azzal a legyezővel, amit az anyja mint uralkodói jelvényt engedett át neki a helyettesítés idejére, úgy tudott játszani, mint akármelyik señorita, s ha felkérték rá, még a zongorához is odaült, s el tudta játszani pici kezeivel Laporte legújabb diadalcouplet-jét. Óh, ez valóságos csodagyermek volt.
– Uraim és hölgyeim – monda a gyermek, mikor a mamája helyét elfoglalta –, ne beszéljünk mi olyan tárgyakról, amikhez nem értünk. Fulton úrnak semmi köze nincsen a mi vapeurjeinkhez.
Minthogy pedig „vapeur” a gőzön és a túlfinom úrhölgyek idegbántalmain kívül még azt a könnyű, lenge öltönydarabot is jelenté, amit az úrhölgyek a báltoalett alkalmával kebleik eltakarására használtak, a kis Amélie észrevétele általános furorét idézett elő.
Thémire grófnő ezalatt fölkereshette de Fervlans-t.
Ha valakit a véletlen arra vezetett, két egymással nyájasan mosolyogva fecsegő alakot látott volna egy jázminbokrozat lugasában, s nem talált volna ezen semmi megjegyzésre méltót.
A mosolygó, hízelgő arcok suttogó párbeszéde pedig ez volt:
– Kudarcot vallottunk – szólt Fervlans. – Ők tizenkét órával hamarább eltűntek, mint titkukat felfedeztük.
A grófnő vállait vonogatta, és fejét rázta szeszélyesen.
– Hát mért mondja ön ezt nekem? Nincs önöknek elégséges rendőrségük, ami kézre tudjon keríteni valakit, aki az országon keresztül akar szökni?
– Rendőrségünk van, és elég ügyes; hanem az üldözöttek még egy hajszállal ügyesebbek. Magukat úgy tudták álcázni, hogy semmi személyleírás nem illik rájuk. A bérkocsira, melyet erőszakkal vettek el, hamis számot ragasztottak, úgy mentek ki a barričre-en, s azután a legelső állomásról visszaküldték valami megbízott cinkostársuk által: az a kocsiról megint levette a hamis számot, melyet a rendőrközegek jövet-menet feljegyeztek, s aztán magára hagyta azt a Rue Mouffetard-ban.
– Akkor igen egyszerű a feladat – szólt Thémire, a hajából kihúzott arany nyíllal lyukakat szurkálva a kerevet kasmírján. – Össze kell hívatni mindazokat a bérkocsisokat Párizsban, akiknek a számaik a barričre-en átkeléskor feljegyeztettek. Ha lesz egy, amelyik azt mondja, hogy ő nem volt az éjjel a sorompókon túl, az lesz az útbaigazító.
– Köszönöm – szólt de Fervlans, breloque-ja zsuzsuival játszva. – Ez már megtörtént. Valamennyi fiacre mind igazolta, hogy hol járt, és kit vitt magával. A hamis szám tulajdonosa bizonyosan fizetett emberük volt a szökevényeknek, s előre elkészítve, hogy mit valljon; s míg mi a nyomukra akadhatunk, azóta ők régen a tengeren vannak, vagy a svájci határon, s ott azután nyomukat veszítettük. Az egészet elöl kell kezdeni megint, mégpedig nagyon messziről. Mármost csak egy mód van. A szökevényeket önnek kell fölkeresni és visszahozni.
– Fölkeresni? És visszahozni? – rezzent fel Thémire. –
– Az első, úgy hiszem, nem lesz nehéz – szólt a márki lába hegyével csiszolva a mozaikot. – Az elfogott márki ugyan nem vallott semmit; de a szeretetreméltó kis Amélie révén megtudtunk annyit, hogy egy olyan országban szándékoznak letelepedni, ahol „rend van, és rendőrség még sincs”. A találgatás nem lesz nehéz. Legközelebb esik ez eszményhez Svájc. Ámbár ott, úgy tudom, hogy van rendőri intézmény. Mindegy. Ön magára ölti a világot, s utazik városról városra, míg a jelzett alakokra rá nem talál. Ők titkolózni fognak. Ezáltal árulják el magukat legbizonyosabban. Semmi kétségem afelől, hogy ön egy év alatt közelükben fog lenni. Egy évre háromszázezer frankot adunk önnek rendelkezésére. Ha azután rájuk akad, akkor ön tudni fogja további teendőit. A férfi fiatal, tapasztalatlan, rajongó kedélyű; ez kész áldozat. Az ön szép szemei elhozzák számára azt, ami meg van számára írva a fátumok könyvében. Ha a férfit bírni fogja, akkor azután a leány sorsa is el lesz döntve. Szükségünk van a férfira, a lányra s arra a kis acél ládikára. De egy a három közül is sokat fog érni. A három együtt még többet. – Minket tudósítani fog ön mindenről, ami történik. Kezére fogunk játszani. Azt tudja ön, hogy a mi kezeink Európa legszélső szegletébe is elérnek; s ha kell, mi készek vagyunk hadsereggel is elmenni oda, ahol az ön művére fel kell tenni a koszorút. Tehát induljon ön rögtön. Egy veszteni való perc sincs.
– De Istenem! Amélie-t hogy vigyem magammal?
– Sehogy! Mit gondol ön? Hisz Amélie-t már ismeri az az ember, s azzal rögtön elárulná önmagát.
– De hát itt hagyjam a leányomat? Csak nem kívánja ön?
– Hát nem elég jó gondviselés alatt fogja-e tudni, ha az én felügyeletem alatt hagyja? – szólt de Fervlans oly mosollyal, hogy a távolról néző azt hitte volna, hogy most szerelmet vall. – Először történik-e, hogy elhagyja őt magától?
– Igaz, igaz! – szólt felsóhajtva a grófnő. – Én már megszokhattam, hogy a leányomnak hasznát vegyem. Akit el szoktam hagyogatni a kapuk alatt, egy rendőrkém felügyelete alatt! Idegen emberek megtalálásának véletlenére! Óh, mi szomorú mesterségbe avattam őt be magammal együtt!
– De egy igen szépen jövedelmező mesterségbe, Madame. Valljuk meg az igazat. Hisz annak nem a „rezsim” az oka, hogy ön tizenöt éves korában férjhez ment egy fiatal rouéhoz, aki önnek négy esztendő alatt minden vagyonát eltékozolta, s akkor egy kötéltáncosnő miatt párbajban agyonlövette magát; hagyva önnek egy eszes kisleányt, meg félmilliónyi adósságot. Mit tehetett ön?
– Tehettem volna azt, hogy gyermekemet beadjam a lelencházba, s magam beálljak a gobelingyárba munkásnőnek; – s tán jobban tettem volna.
– Alig hiszem, grófnő. Az erény útja csak azoknak való, akiknek – nagy lábaik vannak. Facipő kell hozzá. A gobelingyár ott van a Mouffetard-negyedben, aztán mindjárt következik utána a zálogház, ettől nem messze esik a szegény bukott nők kórháza, s végül azután a lelencház. Ezek mind egy utcában vannak. A vándorlás folyton tart az egyikből a másikba. A Mouffetard-negyed egyesíti valamennyit, s még jó, ha az örök körutazók a La Pitié, La Bourbe állomásain úgy esnek túl, hogy a Sainte Pélagie-t meg nem látogatják: mert az is útba esik: a börtön. Ezek a „koplaló erény” utcájának az állomásai. Az ilyen pici lábak, mint az önéi, könnyen elsikamlanak. Sokkal jobb az állam szolgálatában vérzeni el. – Mit akar ön? – Hát a katona, aki embert öl – a hazája érdekében – nem tartozik a lelkiismeretének megnyugtató szóval? Annak talán nem fáj a szíve, mikor haldokolni lát egy embertársat, akit ő megölt, anélkül, hogy gyűlölte volna? Mindnyájan az állam katonái vagyunk. Ha ellenségre találunk, nem kérdezzük: fáj-e neki? Megöljük. A haza érdeke minden tettnek szentesítést ád.
– De az, amit mi teszünk, erkölcstelenség!
– Hát az, amit ellenfeleink tesznek, nem erkölcstelenség? Mikor egy országot körös-körül megtámad minden ellensége, akinek csak századokról eltett vereségei vannak megtorlandók, hogy azt leigázza, szétdarabolja; – mikor annak az országnak minden férfia otthagy családot, tűzhelyt, iskolát, szövőszéket, feleséget, gyermeket, anyát, s megy rongyosan, mezítláb, egy darab száraz kenyérrel az egyik kezében, egy darab vassal a másikban, hazáját védelmezni, ugyanakkor belopózni az ország szívébe s itt forralni összeesküvést: – hát az nem erkölcstelenség? Hát az ő szép asszonyaik, hát az ő sima udvaroncaik nem sikamlanak-e a mi termeinken keresztül: mosolygó kémei a küludvaroknak? – Mi az ő saját fegyvereiket fordítjuk ellenük.
– Jól van. Tegyük mi azt, akik a gyűlölet öntudatával cselekszünk, de az mégis rettenetes gondolat volt: gyermekeket avatni fel eszközül e halálos játékhoz!
– De hát nem tőlük jött-e a példa? Hát az nem rettenetes gondolat-e őtőlük: egy örökké fenyegető pokolgépet tartani egy nemzet feje fölött, egy ártatlan mosolygó gyermek alakjában? Hogy ne szilárdulhasson meg soha a béke és hatalom idebenn? Hogy mindaz a fényes diadal, amit seregeink magukra halmoztak, egy kikiáltott jelszóra köddé oszoljon szét, s diadalíveink átalakuljanak a nemzet bitófáivá? Nem, Madame, ez nem szégyenelni való, amit mi cselekszünk. A mi férfiaink harcolnak az ő férfiaikkal; a mi szép asszonyaink harcolnak az ő szép asszonyaikkal; s a mi kisleányaink harcolnak az ő kisleányaikkal. Az ön kis Amélie-ja históriai alak, s emlékszobrot érdemel!
A szép hölgy meg volt vesztegetve már e csábító szofizmákkal; – nem is volt szükséges a pénzkérdést felemlegetni előtte.
– Aztán, lássa ön, Madame – folytatá Fervlans, kezébe véve a grófnő kezét, s annak a rózsaszín tenyerébe titkos abrakadabra jegyeket írogatva az ujja hegyével –, ha untatja önt ez a szerep, amit ily fényes sikerrel folytat ön és a leánykája: éppen a legjobb alkalom kínálkozik most rá, attól végleg megszabadulni. Önnek zilált pénzügyi viszonyai vannak. Ősei birtokának csak névleg tulajdonosa már. Egész vagyona százötven frank. Tudniillik, hogy ezért a szép arany hajáért ennyit adna meg a perruquier, ha el akarná adni; mert ha ma azt mondja ön: „nem játszom tovább!” ezen a szép haján kívül semmi tulajdona sincs. Ha pedig sikerül önnek az a feladat, ami rá van bízva, teljesen: akkor ön annak az összegnek, amit most évenként elkölthet, a tőkéjét fogja egyszerre megkapni. Ötmillió frank megérdemel egy kis áldozatot. Azzal ön függetlenné teheti magát, fényes nevéhez illő fényes birtokot szerezhet, s leányának senki sem fogja szemére vetni, hogy valamikor kisgyermek korában a Cythere dandárához tartozott.
Thémire elgondolkozott.
– Egy csókot sem szabad neki adnom, mielőtt eltávoznám?
– Adja át nekem, s majd én elviszem neki.
– Hogy lehet önnek kedve tréfálni most? Hátha hosszas ideig fog tartani távollétem?
– Ami nagyon valószínű.
– Ne is halljak hát a leányom felől? s azt ne tudathassam vele, hogy élek-e? mi bajom, mi örömem van?
– De ennek már csakugyan egyedül rajtam keresztül lehet megtörténni. A kis Amélie minden hónapban fog nekem kézbesíteni egy szépen írt levelet az ön számára, melyet senki sem fog önön kívül elolvasni. Ön pedig annyiszor, amennyiszer könnyebbülést akar szerezni a szívének, írhat a kis comtesse-nek; de már annak a levélnek nyitva kell lenni, hogy én elolvashassam; mert ha valami titkunkra vonatkozó célzást ír ön benne, akkor a levele nem jut kézhez. Egyébiránt önön függ a viszontlátást siettetni. Addig gondoskodni fogunk a comtesse felügyeletéről. Nyugodt lehet.
– Igaz… Rosszabb kézbe nem fog jutni, mint az anyja kezében volt – mondá rá Thémire keserű öngúnnyal.
– Az első levelet most mindjárt megírhatja ön hozzá búcsú fejében.
Thémire átment a budoárjába, s ezt írta egy virágkoszorús levélkére:
„Kedves kicsikém. Én most rögtön elutazom. Mikor megjövök, azt is megírom önnek. Addig önre ruházom a háziasszonyi tisztet, s rábízom a pénztáramat. Csókolja önt ezerszer, öreg barátnéja s kicsi mamája, Thémire.”
A levelet lezárta vizahólyag-pecséttel, s címezte.
– Gondoskodni fogok a kézbeadásáról – monda de Fervlans, átvéve a levélkét. – És most küldje el ön Jocrisse-t, hogy hozzon az ön számára egy bérkocsit. A saját fogatát nem használhatja erre. Senkit se vigyen magával. Jocrisse-t majd maga után rendelheti, ha a cél közelében lesz. Most a titkos lépcsőn és a kertkapun át észrevétlen elhagyhatja a palotát; a Chaussée d’Antin-ban vannak olyan jó csendes kis boltok, ahol a hölgyek átöltözhetnek. Ha ön nem tudná még, majd tudja a bérkocsis. Ott útnakvaló ruhákat vehet magának, csak éppen annyit, amennyi az útra szükséges. Arra gondja legyen, hogy akármely országban telepedik le, azonnal az ottani szabókkal, piperészekkel öltöztesse fel magát tetőtül talpig, mert a Passage de l’Opera-i készítmény elárulja kilétét. Mindenütt németül beszéljen, s franciául ne értsen. De minő bohóság! Én adok önnek ilyen dolgokban tanácsot, holott ön miniszter lehetne és akadémiai tag az ilyen tudományokban. Azt hiszem, legjobb lesz önnek legelőször is Svájcot átkutatni a szökevények után. Adieu, Madame, a viszontlátásig.
– Csak legalább még egyszer láthatnám a kisleányomat – könyörgött Thémire –, csak egy függöny mögé elrejtőzve tán.
– Thémire! Ön érzelegni kezd. Ez nem katonának való.
– Ha ezt sejtem, nem adom oda esztelen komédiából Amélie arcképét Cambray-nak. Nem lehetne azt tőle visszakapni?
– Nem adja ide: azt mondja, hogy ez neki talizmánja lesz, s elvenni a foglyok ékszereit csak Sanson úrnak van joga; attól pedig Cambray úr még messze van. Majd lefestetem Amélie-t önnek újra, s utána küldöm.
– Ah, de ez az arcképe még hároméves korából való, amikor még ártatlan volt!
Rettenetes szó.
– Becsületemre asszonyom! Ön érzeleg, mint egy német professzor leánya. Én kezdek tőle tartani, hogy rosszul végzi el a misszióját, s még belészeret abba az emberbe, akit el kellene csábítania, s még majd minket árul el annak.
Thémire többet nem szólt, hanem elsietett öltözőszobájába. De Fervlans viszont a maga részéről megírta az utalványt a grófnő számára százötvenezer frankig az első félévre, s azzal szerencsés utat kívánt neki, s visszatért a terembe.
A társalgás igen élénk volt. Az inasok frissítőket hordtak körül; divat volt a jó társaságban akkor mindenféle orvosságokat inni, jeges rebarbarát és keserű mandulafejetet, mely szokást kiegészített egy legújabb vívmánya az ínyencségnek. Abban az évben hatolt be a párizsi magasabb körökbe az a bizonyos amerikai gyümölcs, melyet az inkák fedeztek föl Chiliben, s ők terjesztettek tovább Peruba, Quitóba; onnan hozták át Európába; itt a fejedelmi üvegházakban ápolták, s olasz nevéről tartuffolinak hítták. Mai világban burgonya a neve. Ennek a ritka növénynek a drága főtt gumóit hordták körül az ezüst vállzsinóros inasok, ezüst tálcára tett sčvres-i porcelán tálakban, s kínálták vele az úri vendégeket.
A kis háziasszony szeretetreméltó észrevételekkel tudta fűszerezni a csodálatos lisztízű egzotikus csemegét; elfecsegve, hogy az Joséphine kedvenc nyalánksága; a császárné télikertjében egy egész osztály van berendezve a tartuffoli üzdelésére. A legközelebbi udvari táncestélyen az a csokor, amit a császárnő a keblén viselt, valódi krumplivirágból volt. A kis Amélie azt is kifecsegte, hogy a császár föltette magában, miszerint e növénynek a főurak üvegházaiból a szegény emberek kertjeibe is ki kell terjedni, hogy valamint IV. Henrik arról a mondatáról lett áldott emlékűvé: „én azt akarom, hogy minden parasztnak vasárnaponkint tyúk főjön a fazekában”: őt meg arról emlegessék meg, hogy alatta a parasztnak mindennap tartuffoli főtt a fazekában.
A fiatal csalán hogy tud már csípni!
Jocriss úr de Fervlans urat is megkínálta a ritka csemegével; mosolygón dörmögve:
– Tartuffoli?
De Fervlans úr a szájába dugott egyet, s aztán odaadta Jocrisse úrnak a levelkét, amit Thémire bízott rá.
Jocrisse úr ezüst tálcára tette azt, s úgy hozta vissza, odaprezentálva a kis háziasszonynak.
– Megengedik uraim és hölgyeim! – szólt a kis liliputi úrnő, feltörve a levelet – hogy elolvassam? Ámbár csak most tanulok betűzni.
Voltak, akik tudták, hogy mit kell ezen nevetni.
A kis comtesse vette az arany foglalványú szemüvegét, s úgy olvasta el a levelet. Megrázta a fejét és a vállait; összecsücsörítette a száját, s nagyot nyitott azokon a nagy kék szemein.
– Uraim és hölgyeim! – monda. – Egy kis meglepetés. A mama hirtelen elutazott. Üdvözli önöket általam. (Ez ugyan nem volt a levélben; de illett a mama mulasztását helyrehozni.) Visszatérteig, ami rövid időn bekövetkezik (ezt megint úgy gondolta hozzá), engemet bízott meg a háziasszonyi tiszttel. – Azzal a lorgnont ajka elé nyomva, halkan odaszólt de Fervlans úrnak. – A többek között a pénztárát is rám hagyta. – S rögtön hozzátevé naiv szarkazmussal: De vajon a hitelezőit is rám hagyta-e?
De Fervlans úr megnyugtatá, hogy azokkal ő fog elbánni.
– Nos hát, uraim és hölgyeim, folytassuk a médisance-t.
*
Thémire pedig ezalatt már kocsin ült úti ruhában.
Hanem Fervlans úr aligha rosszul nem utasította őt el; mert az az ország, ahova a menekülők igyekeztek, nem Svájc, hanem valami más.
