XXXI. A menyasszonyvivés
XXXI. A menyasszonyvivés
– Szegény Cipra! Azt hittem, hogy te temetsz el mindannyiunkat, aztán most, íme, én adom meg neked az egész szép világból azt az egy kapa földet.
Topándy maga látott a szomorú intézkedések után.
Loránddal nem lehetett szólni, az magánkívül volt fájdalmában.
Annyit mondott, hogy óhajtaná kedvesét bebalzsamozva elvinni családi jószágára, s ott eltemetni.
Teljesüljön ez a kívánsága!
Ez szomorú meglepetés lesz az anyának, kit Topándy egy nappal elébb arról tudósított, hogy fia új menyet hoz a házhoz. Amint Loránd megkérte tőle Cipra kezét, Topándy rögtön írt Áronffynénak, attól tartva, hogy amit Loránd maga fog írni anyjának, az majd nagyon büszke hangon lesz tartva. Megelőzte öccse levelét; szelíden, okosan tudatott mindent az anyjával, hogy Loránd levele ne legyen ránézve meglepetés.
Most aztán megírhatja neki újra, hogy a menyasszonyt viszik, tartsa készen számára – a családi sírboltot.
S az volt a különös, hogy Topándy semmi fájdalmat nem érzett lelkében, mikor ezen végiggondolt.
„Óh, milyen bölcs megoldása az életnek a meghalás!”
Egy könnyet nem hullatott a levélre, melyet megírt; lepecsételé azt, s cselédet keresett, akitől elküldje.
Azután megint mást gondolt.
Fölkereste a szolgabírót.
– Uramöcsém, mikor akarnak engemet becsukni?
– Amikor urambátyám parancsolja.
– Hát nem vinne most be egyúttal engemet is a tömlöcbe, uramöcsém?
– Igen szívesen, urambátyám.
– Hány esztendőre ítéltek?
– Csak kettőre.
– Többet vártam. Hát eszerint majd csak magam viszem el ezt a levelet a városba.
– Áronffy úr itt marad?
– Nem. Ő viszi halottját haza a jószágára. Az orvost felkértem már, hogy tegye őt halhatatlanná, s van egy ólomkoporsóm, amit magam számára készíttettem, hogy valamikor abban folytatom az ellenállást az Isten rendeletei ellen; most már nincs szükségem rá. Odaadom Ciprának kölcsön. Ez az ő kiházasítási pompája.
Egy óra múlva felkereste Lorándot, ki még mindig halottját őrizte. Ott volt a szolgabíró is.
– Uramöcsém – szólt a tisztviselőhöz –, már nem megyek a börtönbe.
– „Még” nem? – kérdé Daruszegi. – Az is jól van.
– Se most nem, se később. Nagyobb úr parancsol velem, s az máshová rendel.
Most kezdtek rá bámulva nézni.
Arca sokkal sápadtabb volt, mint máskor; de azért most is jókedvű gúny volt rajta és könnyelmű mosoly.
– Loránd öcsém, két temetés lesz a háznál!
– Ki a másik halott? – kérdé Daruszegi.
– Én.
És akkor kivonta kebléből bal kezét, melyet eddig kabátjába dugva tartott.
– Egy órával ezelőtt levelet írtam anyádnak. Mikor lepecsételém, az égő viasz körmömre cseppent, s azóta, nézd hogy megfeketült a kezem.
Bal kézfeje kék volt és felduzzadt.
– Gyorsan, orvosért! – kiálta Daruszegi hajdújának.
– Hagyjátok! Szükségtelen már – szólt Topándy, fáradtan rogyva le a karszékbe. – Két óra múlva vége van. Két óránál tovább nem élek. Húsz perc múlva e daganat a vállamat eléri, s onnan azután a szívig rövid az út.
Az elősiető orvos igazolta Topándy véleményét.
„Itt nincs segedelem.”
Loránd ijedten ugrott bátyja ápolására, az öreg átölelte a mellé térdelő ifjú nyakát.
– Te bölcs ember, látod, mégis neked volt igazad. Van, aki gondol a kétlábú tollatlan állatokra is. Ha én azt tudom, hogy csak zörgetnem kell, és megnyittatik, rég kocogtattam volna az ajtón: „Én uram, bocsáss be!”
Topándy nem engedé magát levetkőztetni, ágyba fektetni.
– Toljátok székemet Cipra mellé! Hadd tanuljam meg tőle, hogyan kell magát viselni egy halottnak! Az én halálom nem lesz olyan szép, mint az övé: én nem lehelem át lelkemet szeretőm lelkébe; hanem azért víg útitárs leszek.
A kín félbeszakítá szavait.
Mikor engedett a fájdalom, elnevette rá magát.
– Hogy protestál az ostoba hústömeg! Nem engedi magát kapacitáltatni. Pedig csak vendégek voltunk itt! „Animula, vagula, blandula! Hospes, comesque, corporis. Quae nunc adibis loca? Frigidula, palidula, nudula! Nec, ut soles, dabis jocos.” Bizony extra dominium fogsz lenni mindjárt. És gyomor uram őnagysága és szív uram őkegyelmessége és fej uram őexcellenciája, mind kiesnek hivatalaikból.
Az orvos azt állítá, hogy iszonyú kínokat kell neki kiállania azalatt, míg gúnyolódik és mosolyog; s mikor felkacag, olyankor más ember fogcsikorgatva ordítana fel.
– Sokat vitáztunk, Loránd – szólt az öreg mindinkább elhaló hanggal – azon német tudós felett, aki azt állítá, hogy a más csillagzatok lakói sokkal nemesebb emberek, mint mi itt a földön. Ha kérdik, hová lettem, mondjad, hogy avanzsíroztam. Olyan planétába mentem, ahol nincsen paraszt; bárók tisztítják a grófok csizmáját. – Ne nevessetek rajtam, kérlek, ha bolondokat mondok! – De a halál igazán furcsa verseket diktál.
A kézszorítás, mivel Lorándot üdvözlé, bizonyítá, hogy ez az utolsó.
Azontúl keze lankadt, szemei elborultak, arca egyre viaszsárgább lett.
Még egyszer fölemelte szemeit.
Loránd tekintetével találkozott.
Mosolyogni akart; csak súgva, töredezett hangon mondhatá:
– Most mindjárt – megtudom, – hogy mi van – az Északi Vadászkutya ködfoltjaiban – s a szemnélküli férgek – veséiben…
Azzal hirtelen egy erőszakos végső görcsös erőfeszítéssel megragadá széke támláját, s felegyenesedve jobbját felemelé, s a szolgabíróhoz fordult.
– Uram! – kiálta erős teljhangon. – Én apelláltam!
És azzal visszarogyott a karszékbe.
Néhány perc múlva minden redő eltűnt arcáról, sima lett az, mint a márvány, és nyugodt, mint a halottaké szokott lenni. Loránd ott állt összekulcsolt kézzel két halottja között.
*
Másnap jó hajnalban útra kelt a szekrénybe zárt ólomkoporsóval, s vitte haza halott menyasszonyát.
A második levél, melyet Topándy írt anyjához, s melynek pecsétjével saját élete végét pecsételte be, nem lett feladva: nem előzheté meg jöttét.
Otthon csak az első levelet kapták.
Azt az örömhírt hozó levelet, mely mámort, diadalt gerjeszte az egész háznál.
Hiába, csak őt szerették legjobban most is. Anyjának, nagyanyjának ő volt a kedvenc fia. Dezsőről szólnunk sem kell, mert hisz annak a szíve az övéhez van nőve most is, s a jó Fánny kétszeresen boldog volt abban a gondolatban, hogy nem egyedül lesz azután boldog nő a háznál.
Óh, milyen örömmel várták!
Kételkedhetett-e valaha abban, hogy akit ő szeret, szeretve fog lenni mindenkitől; hogy nem kell annak erényeiről beszélni; mindenki ismeri azokat, mihelyt ő azt mondja: „én szeretem”.
Bizony nagyon jól történt, hogy azt a levelet nem küldé el anyjának, melyben Cipráról írt, s áldását kéri, – hogy nem sértette meg azzal a végsorral a legdrágább anyai szívet: „Ha pedig te megátkoznád azt, akit én szeretek!”
Megátkozni azt, akit ő szeret!
Óh, dehogy tették azt! Ünnepnap volt ez a levél a háznál.
A falusi lakot újra rendezték: Dezső átköltözött a városba, átengedve a legifjabb jogát az apai ősi lakhoz bátyjának.
Még a legöregebb Áronffyné is letette örök gyászát. Ne lásson Loránd menyasszonya semmit, ami szomorú gondokra emlékeztet. El van minden temetve a föld alá.
Dezső annyi kedveset tudott regélni a szép cigányleányról; Loránd levelei az elmúlt tíz hallgató évről mindig megemlékeztek a szegény elvetett gyémántról, kinek hű ragaszkodása képezé Loránd életének napos oldalát. Most ez elrakott leveleket újra meg újra elolvasák: a két anyának ez tanulmánya lett. Amit néhol Loránd csak egy futó szóval vetett oda, abból ők nagy magyarázatot tudtak venni, és az mind Cipra javára ütött ki.
A gondviselés is így rendelte azt!
Az első találkozás óta a pusztai csárdában úgy volt az elrendelve, hogy Loránd megszabadítsa Ciprát gyilkos kezéből, hogy azután egykor boldog legyen vele.
…Hiszen a cigányleány már boldog is volt.
Topándy levele azt tudatá, hogy Loránd a levél kelte után azonnal megesküszik Ciprával, s együtt lemennek a szülői házhoz.
Tehát tudva volt már a nap is, ki lehetett számítani az órát is, amikor meg fognak érkezni.
Dezső benn maradt a városban Lorándot várni. Azt ígérte, bármi későn jönnek is, még éjszakára kihozza őket.
A nők tehát fennmaradtak éjfélig. Künn vártak a folyosó alatt. Szép, meleg, holdvilágos éj volt.
A jó öreganya átölelve Fánny vállát elmondá neki, hogy sok-sok év előtt éppen így vártak egy éjjel a két testvér megérkeztére; hanem az nagyon rút éjszaka volt, és az nagyon szomorú várakozás volt. A szél zúgott az ákácok között, a felhők kergették egymást az égen, az ebek vonítottak a faluban: a kapun egy szénásszekér döcögött be – és abba volt elrejtve a koporsó. – Ez a nép nagyon babonás: azt hiszi, a jég elveri a határát, ha halottat visznek át rajta.
Hanem most egészen más világ van. A lég csendes, szellő sem fuvall: ember, állat alszik körül; csak azok vannak még ébren, kik menyasszonyt várnak.
Milyen más az idők járása!
Egyszer aztán szekér áll meg a kapuban: a cselédek sietnek azt kinyitni.
Szénásszekér döcög be rajta, miként akkor.
És a szénásszekér után gyalog, miként akkor, a két testvér, egymás kezét szorítva, jő.
A nők eléjük rohannak, Loránd az első, akit ölel, csókol mindenki.
– Hát nőd? – kérdi minden ajk.
Loránd némán a szekérre mutat, és nem tud szólni. Dezső válaszol helyette.
– Nejét itt hozzuk a koporsóban.
