XV. Ha szereti, hát szeresse!
XV. Ha szereti, hát szeresse!
Loránd egész lényét kifordítá alapjaiból, amit Cipra mondott neki.
A halálos ellenség mátkája ez a leány! Azé az emberé, aki miatt neki meg kell halni. És ez az ember kacagni fog, midőn őt, a túlzott becsületérzés áldozatját, a kriptába lopva elszállítják, s ugyanakkor tán nászéjén világos virradtig fog táncolni, s gyönyörködik azon arc mosolyában, mely az elveszettet még csak meg sem sirathatja.
Óh, ez kárhozatra vivő gondolat!
Nem, nem! Nem a kárhozatra: még annál is odább, még onnan is vissza: bele abba a mondhatatlan körbe, ahol a becsvágy hátramarad, s az erkölcsi érzéketlenség az úr. Loránd szívéből ez a gondolat képes volt kiszorítani azt a meggyőződést, hogy ha egy becsületes ember ellenségének kezébe adta az életét vagy a becsületét, kettő közül csak a másodikat válthatja ki.
Ez órától fogva egészen más életrendet követett.
Most már a mezei munkák megtörténhettek az ő felügyelete nélkül is; nem volt jelenlétére olyan minden órai szükség. Sokkal több ideje jutott az otthon maradásra.
Nem is tartotta magát többé távol a házi leányoktól; utánuk járt, fölkereste őket; elmés volt a társalgásban, válogatós az öltözékben, s hogy ügyességével remekeljen, mind a két leánynak egyszerre udvarolt; kinek színből, kinek szívből.
Topándy nevetve nézte őket. Nem bánta, akármi fordulatot vesz ez ügy. Ciprát éppúgy szerette, mint Melanie-t, s az ifjút mindkettőnél jobban. A három közül csak egy pár válhatik; amelyik összetalál, arra ő is ráadja az áldást. Lottéria ez! Idegen kéz ne húzzon benne más számára sorsot!
Hanem Cipra egészen tisztában volt már mindennel. Loránd nem őérte maradoz otthon.
Ő maga is kénytelen volt elismerni azt a fölényt, amit Melanie gyakorol a háznál átgondolt, finom, szerény magaviseletével. Ő mindenben oly okos, oly eszes. A legkényesebb helyzetben úgy fenn tudja tartani női méltóságát, amin még rajta van a hajadoni ártatlanság hamva. Ha víg cimborák ülnek az asztalnál, s Topándy cinikus jókedvében kétértelmű tréfákkal iparkodik zavarba hozni a lyánkákat, kiknek az asztalnál úrnői szerepet kell játszani, Cipra olyankor lármás negéddel utasítja őt rendre, míg Melanie okosan, szellemdúsan kerüli ki a tréfa nyílhegyét, sem ostoba pruderie-t, sem hideg érzéketlenséget nem vetve ellenében; s hogy uralkodik ezáltal minden szíven!
Óh, bizonnyal ő az uralkodónő a háznál; ő a legkedvesebb, a legszebb, a legokosabb; övé minden diadal!
Ilyenkor aztán Cipra kétségbe volt esve, ha erre gondolt. „Pedig hiába! Azért akármilyen okos és szép és bűbájos az a másik, azért mégis én vagyok az igazi; ezt érzem, ezt tudom; de nem tudom bebizonyítani! Téphetnénk csak ki a szíveinket, s hasonlíthatnánk össze; – de hát az nem lehet.”
Ciprának azt kellett mindig látni, hogy ővele mindenki csak enyeleg, amahhoz pedig komolyan közelít.
Ez egészen megmérgezte lelkét.
Minden szellemi míveltség nélkül, az erkölcsi tartalék kincséből egyedül annyival felruházva, amennyit a természet és az ösztön szívébe oltott, hit és erény magas fogalmait csak álomképpen sejtve: ez a leány képes volt arra, hogy azt, akit jobban szeretnek, mint őt, megölje.
Megölje, de nem úgy, ahogy a regék királyasszonya megölte a tündér Hófehérkét, amiért a gnómok azt súgták untalan fülébe: „Szép vagy, szép vagy, szép királyné; de Hófehérke még szebb!” Cipra meg akarta őt ölni, de úgy, hogy ne haljon meg, azután is éljen. Csak annak haljon meg, aminek most látszik.
Cigányleány volt, pogány leány volt, szerelmes leány volt. Az örökölt hajlam, az elvadító nevelés és a szenvedély vitte odáig, ahol ezt ki tudta gondolni.
Pokoli gondolat volt! A megszelídítetlen ördög tanácsa, ki egy védetlenül hagyott nőszívbe belopta magát.
Egyszer csak eszébe jutott összevissza forgatni a kastélyban a lakási rendet; cselédeket űzött, hajtott rendes laktanyáikból, máshová költöztette őket, a férfiakat kikergette szobáikból; azon ürügy alatt, hogy a falszőnyegek nagyon rongyosak már, azokat letépette, a szobákat újra szőnyegezteté; olyan felfordult világot csinált, hogy Topándy megszökött előle a városba, míg a szobákkal ismét rendbe jön.
A kastélynak négy homlokzata volt, s aszerint vonult át rajta két egymást keresztbe szelő folyosó; az egyik folyosó főajtaja az udvarra nyílt, a másik a kertre vezetett. E folyosóról nyíltak jobbra-balra a szobák.
A nagy házfelforgatás alatt Cipra átköltözteté Lorándot az átellenes szobák egyikébe. A másikat, mely a folyosóról amazzal szembe nyílt, Melanie ideiglenes szobájául rendezé be. Hiszen nem sokáig tart; holnapután ismét rendbe jönnek, s akkor mehet ki-ki ismét rendes helyére vissza.
És akkor az a pokolbeli gondolat támadt szívében: „Ha szereti, hát szeresse!”
Estebédnél csak hárman ültek egyedül az asztal mellett. Loránd a szokottnál is szórakozottabb volt, alig beszélt velük valamit; ha Cipra szólt hozzá, válaszában oly valami elfogultság volt, amit lehetetlen volt észre nem venni.
Cipra pedig különösen tréfás kedélyben volt ma.
– Bálint barátom, maga álmos! Pedig jó lesz, ha az éjjel vigyáz ránk, hogy el ne lopjanak bennünket.
– Zárkózzál be jól, kedves Cipra, ha félsz.
– Zárkózhatom – szólt Cipra könnyűvérű nevetéssel –, mikor ezek az átkozott cselédek úgy elrontották ezen az oldalon minden ajtó zárait, hogy egy nyomásra mind kinyílik.
– Jól van, hát majd vigyázok rátok.
Azzal Loránd jó éjt kívánt nekik, vette a gyertyáját, és eltávozott.
Cipra sürgeté Melanie-t is.
– Mi is lenyugodjunk jókor, mert holnap korán talpon kell lennünk.
Ez este a szokott ablaktársalgás is elmaradt.
A két leány kezet szorított, jó éjt kívánt egymásnak, s azzal Melanie eltávozott szobájába.
A mellette való szobában hált Cipra.
Amint Melanie becsukta maga mögött az ajtót, Cipra elfújta a gyertyát saját szobájában, és sötétben maradt. Öltözetestül veté le magát ágyára, s azután könyökére emelkedve hallgatózott.
Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a folyosó átellenes szobájának ajtaja halkan nyikorogna.
A szívlüktetés majd kiszakította keblét.
„Ha szereti, hát szeresse!”
Azután leszállt ágyáról, s lélegzetét visszafojtva odacsúszott az ajtóhoz, s a kulcslyukon átnézett Melanie szobájába.
Ott még gyertya égett.
Hanem Melanie-t nem láthatá e helyről. Öltönysuhogásról gyanítá, hogy Melanie felöltönyét veti le. Most csendes léptekkel közelít az asztalhoz, melyen a gyertya ég. Fehér hálóköntösben van, haja félig lebontva; kezében az a kis fekete könyv, amiben azokat a glóriás képeket annyiszor megbámulta Cipra, anélkül, hogy merte volna kérdezni: kik azok.
Melanie az asztalhoz érve, a kis imakönyvet tükre táblájához támasztá, térdre ereszkedék, két kezét összekulcsolva az asztal szélére nyugtatá, és imádkozott.
És e percben a megdicsőülés sugárzott egész alakjáról! Szép volt, mint egy imádkozó szeráf, mint egyike azon fehér tüneményeknek, kik az örök dicsőség pálmaágával a megnyílt mennybe légi alakjaikkal fölemelkednek.
Cipra megsemmisülten rogyott össze.
Most látta, hogy van egy emberfölötti tünemény, mely előtt minden szenvedély térdre roskad, minden indulat kristállyá jegesül; egy imádkozó szűz alakja! Aki e látományt meglopta, az minden bűnös gerjedelmet elvesztett szívéből.
Ismét az áruló júdáslyukhoz hajolt, ismét átnézett. A leány folyvást imádkozott. Mikor szemeit fölemelte, azok úgy ragyogtak: két könnycsepp ragyogott bennök.
Cipra a mellét verte néma fájdalmában. Ez tud repülni, én pedig csak a földön csúszok!
Mikor aztán elvégezte a leány az imádkozást, rányitott a két dicsfényes képre, s azokat boldog elragadtatással többször megcsókolá. Így csókolja a szenvedő jóltevője kezét, az árva atyjának, anyjának arcképét, a nyomorult védtelen ember az Isten arcát, ki védi ködoszlop alakjában azt, aki árnyékába hajtja le fejét.
Cipra a haját tépte kétségbeestében, s homlokával verte a földet, vonagolva mint egy féreg.
E zajra Melanie felriadt, s odasietett az ajtóhoz, megnézni, mi baja Ciprának.
Cipra, amint észrevette Melanie közeledtét, felszökött helyéből, s mielőtt Melanie benyitott volna hozzá, kirohant a másik ajtón a folyosóra.
Itt új megdöbbenés várt reá.
A folyosó szögletén, ahol a két tornác átszeli egymást, ott találta Lorándot egy asztal mellett ülve. Az asztalon lámpa égett, Loránd előtt könyv volt, s mellette székéhez támasztva a rézfokos.
– Mit csinál ön itt? – kérdé Cipra visszariadva.
– Titeket őrizlek – felelt Loránd. – Miután azt mondtad, hogy szobáitok ajtajai nem záródnak, itt virrasztok reggelig, hogy valaki rátok ne törjön.
Cipra visszaszökött szobájába. Szemben találkozott Melanieval, ki gyertyáját kezében tartva, sietett ki hozzá, kérdezve, hogy mi baj.
– Semmi, semmi. Zajt hallottam odakinn. Megijedtem tőle.
Nem kellett magát tettetnie, mert minden ízében reszketett.
– Te félsz? – szólt Melanie bámulva. – Lásd, én nem félek. Jó lesz, ha kijövök hozzád, s együtt maradunk az éjjel?
– Igen, jó lesz – felelt Cipra. – Te feküdjél az én ágyamba!
– Hát te magad?
– Én? – kérdezé szilaj tekintettel Cipra. – Majd csak itt!
Azzal végigvágta magát a földön az ágy előtt.
Melanie ijedten hajolt le hozzá, megfogta karját, emelgette, engesztelé: kérdezgeté tőle: – Ciprim! Mi bajod? Szólj, mi lelt!
– Cipra nem felelt, nem mozdult, nem nyitotta fel szemeit.
Mikor aztán Melanie, látva, hogy nem bír bele lelket verni, rémülten felállt, s kezeit összekulcsolva rebegé:
– Jézus, Mária! mi történt? – akkor hirtelen fölemelkedett Cipra fektéből, s elkezdett nevetni.
– Hahaha! hahaha! Most ugyan megijesztettelek.
És azután dévajon henteregve a földön, kacagott egyre, mint akinek sikerült társnéját ugyan jól megtréfálni.
– Hogy megrémültem! – rebegé Melanie, két kezét hullámzó keblére nyomva.
– Feküdjél az ágyamba – biztatá őt Cipra. – Én itt hálok a földön. Tudod, hogy megszoktam a földön hálni, pokróccal takarózni.
„Cigányasszony volt az anyám,
Megtanított földön hálni,
Télvízben mezítláb járni,
Rongyos sátor volt a tanyám!”
Megtanított földön hálni,
Télvízben mezítláb járni,
Rongyos sátor volt a tanyám!”
E bizarr dalt sajátságos bús dallamával kétszer is eléneklé Melanie-nak, s azután hirtelen maga körül göngyölte az ágy elé terített pokrócot,. egyik karját feje alá tette, és úgy maradt mozdulatlanul; Melanie-nak semmi szavára nem felelt többet.
Másnap, hogy Topándy hazaérkezett a városból, alig rakta le az úti gúnyát magáról, midőn Cipra rajta rontott. Megfogta erőszakosan a kezét, és vad tűzzel nézve szemébe, azt mondá:
– Uram! Én nem élhetek így tovább. Én elölöm magamat. Tanítson meg engemet imádkozni!
Topándy bámulva tekinte rá, s gúnyolódva húzta fejét vállai közé.
– Hát tehozzád mi ütközött most, hogy így rám rontasz? Azt gondolod, a bodajki búcsúról jövök, minden zsebem tele Szentek hegedűjével, olvasóval meg mézeskalács-szentekkel? Hát lévita vagyok én, barát vagyok én, hogy rajtam keresed az imádságodat?
– Tanítson meg engemet imádkozni! Elég régen könyörögtem érte, nem várok tovább.
– Eredj! Ne veszekedjél! Magam sem tudok. Hol vegyem a neked valót?
– Az nem igaz. Ön tud olvasni. Önt megtanították mindenre. Ön csak eltagadja, hogy ismeri az Istent, mert szégyenkedik előtte; de én vágyom eléje! Engem tanítson imádságra!
– Nem tudok én egyebet, rózsám, mint a bakancsos imádságát.
– Jól van; megtanulom azt.
– Azt elmondhatom előtted.
– No hát mondja!
Cipra úgy tett, mint Melanie-tól látta; térdre ereszkedék az asztal előtt, két kezét áhítattal összetette, s az asztal szélére nyugtatá.
Topándy furcsául rázta a fejét; ez komolyan veszi a dolgot. Azután odaállt eléje, hátratette a két kezét, s elkezdte előtte mondani a bakancsos imádságát:
„Adjon Isten három ,B’-ét,
Három ,F’-et, három ,P’-ét;
Bort, búzát, békességet,
Fát, füvet, feleséget,
Pipát, puskát, patrontást,
És egy butykos pálinkát!
Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!”
Három ,F’-et, három ,P’-ét;
Bort, búzát, békességet,
Fát, füvet, feleséget,
Pipát, puskát, patrontást,
És egy butykos pálinkát!
Ikétum, pikétum, holt! berdo! vivát!”
A szegény nyomorult teremtés az első mondatokat oly mohón kapó áhítattal rebegte az istentelen szája után; – hanem azután, mikor a mondat határozottan tréfás fordulatot kezdett venni, hirtelen dühösen felugrott térdeiről, s mielőtt Topándy ellenőrizhette volna, egy olyan egészséges pofont alkalmazott az orcájára, hogy a füle is megcsendült bele; azzal elfutott, s becsapta maga után az ajtót.
Topándy sóbálvánnyá lett bámulatában. Hogy Ciprának hirtelen keze van, azt tudta; de hogy ezt a gyors kezecskéjét valaha az ő urának és jóltevőjének orcája ellen föl merje emelni egy rövidke tréfa miatt, azt csakugyan nem volt képes megérteni.
Énnek valami nagy bajának kell lenni.
Egyébiránt a kapott pofonról ő sem szólt senkinek, Cipra sem.
A legelső találkozáskor ismét azok voltak egymás irányában, akik eddig: az egyik az ingerkedő, csipkelődő, tréfás bohó, a másik a dévaj, durcás, elkényeztetett kópé.
Topándy asztal felett még célozgatni is mert e tréfás jelenetre, Lorándnak mondva ebéd után:
– Bálint öcsém, kérdezd meg Ciprától, hogy nem mondaná el az asztaláldást, amit tőlem tanult; hanem megfogd elébb a két kezét.
– Nono! – fenyegetőzék Cipra, lángvörösre gyulladt arccal. – Csak sokat tréfálózzanak velem! Kezemben az életük. Egyszer farkasalmát főzök az étel közé, s mindnyájukat megmérgezem magammal együtt.
Topándy mosolyogva vonta őt keblére, megsimogatva kondor fejét; Cipra érzékenyen szorítá ajkaihoz az ő ura kezét, csókjaival nedvesítve azt; – azután eltaszítá őt magától mind a két kezével, s kiment a konyhába tányérokat törni, cselédek haját megtépni.
